//Szökevény//
*Visszahúzódik a fák közé, hogy a bokrok rejtekében maradhasson és felmérhesse az eléje táruló látványt.
Egy falu, vagy sátortábor, mögötte pedig egy erőd, erős falakkal. A sok ég felé szálló füstcsík arra utal, hogy a terület sűrűn lakott. Veszélyes és egyszerre csábító közelség. Mert ahol emberek élnek, ott könnyedén találhat magának valamit, amit megehet.
A gondolatra halkan megkordul a gyomra, szárazat nyel. Nincs más választása, az erdőben nem maradhat, ha valami vadállatba botlik, nem biztos, hogy képes lesz elbánni vele, vagy a gyengeség teríti le. Mennie kell, élelemhez kell jutnia.
Kénytelen elhagyni az erdő rejtekét, átvágnia a sátrakig, ahol már újra elbújhat a ponyvák között. Az étel lehetősége felpezsdíti a vérét, újult erőt adva tagjainak, ahogy lehetőségeihez mérten, gyorsan átsántikál az erdőt a sátraktól elválasztó irtáson, remélve, hogy nem szúr szemet senkinek. A sátraknál aztán a földre veti magát és szaporán emelkedő mellkassal kushad a fűben. Számolja szívének dobbanásait, majd ha úgy érzi, hogy nem vette észre senki, óvatosan felemeli busa fejét. Ritkás, szőrszerű haja összetapadt a rászáradt vértől és mocsoktól, félig bevérzett tekintete a sátrak között mozgó alakokat fürkészi. Valami tyúkólat, karámot kellene találnia, ahonnan gyorsan elmarhat egy szárnyast, vagy nyulat, amivel aztán visszatérhet a hűvös erdőbe, hogy végre húst érezhessen a gyomrában.
A földön kúszva halad előre, sátortól sátorig kockáztatva minden métert. Lassan halad, de nem szeretné, ha lebukna. Sokkal többre rendeltetett, mint hogy az erdőben pusztuljon el, vagy sima-bőrűek végezzenek vele ilyen fiatalon, erejének teljében. Most persze koránt sincs erejének teljében, állatait is elvesztette, de elméjének ereje nem hagyta el. Bármikor új állat-szellemeket nyerhet meg magának, csak most ennie kell, hogy új erőre kapjon. Talán megszelídít egy fekete medvét, vagy egy borjúnyi méretű farkast, egy új szürke vezért. De egy sast biztosan. A sassal aztán annyi nyulat és fácánt foghat majd, amennyit meg tud enni. Visszatér az erdőbe és bevackolja magát egy patak mellé, mondjuk egy barlangba, ahol kényelmesen elélhet.
A gondolatok újra elhatározással töltik el, újabb métereket kockáztat meg előre, amikor tyúkszar ismerős szaga csapja meg érzékeny orrát. Akaratlanul is mosolyra húzódnak vaskos ajkai, a hegek megfeszülnek az arcán, agyarai kivillannak, összefut a szájában a sűrű nyál. Tyúkhús, friss, ropogós szárnyas. Meleg vér, máj és szív. Ha volna lehetősége, talán megsütné, hogy finomabb legyen, de most az is elég lesz, ha tollastul tépi szét, hogy az éltető táplálékhoz jusson.
Az egyik sátor széle mögül kilesve meg is pillantja az alacsony kerítéssel körbevett helyet, ahol a tyúkok és egy vörösesbarna kakas kotkodál. Kettőt kellene vinnie, de megelégedne eggyel is.*
A hozzászólást Aravae (Moderátor) módosította, ekkor: 2015.05.06 19:21:29, a következő indokkal:
VP (nem érezhet más fajokat); helyesírás.