//Szökevény és mindenki//
*A hatalmas zaj Eirenit is kivonzza a fogadóból, sok dolga odabent úgysem akad. Rilai észre se vette, Eghalim és LIahwulfe elfoglaltak. Most meg mindenki arra a nagy zajra figyel fel. Ő is kíváncsi, mi történt, vagy történik odakint. Mikor kiér, sokkoló látvány fogadja. Nem is olyan messze egy kifejezetten alulöltözött, megviselt orkot vesznek körbe az őrök, katonák… Egyetlen „ismerős” arc is van köztük: Hrothgaar. S ez az arc éppen készül valamire. Valamire, amitől Eireni elborzad. Kést helyez az ork nyakára és egy határozott mozdulattal elmetszi azt. A fiú holtsápadt lesz a puszta látványtól, de a tény, miszerint megölték, sokkolja. Lábai földbe gyökereznek, lélegzete elakad, szemei tágra nyílnak.*
~Megölték… De miért?~ *Látja megdöglött tyúkot, akit az ork szorongatott, de a kérdést még mindig jogosnak érzi.* ~Egyetlen tyúk miatt? Itt ez lenne a törvény? Nem, kizártnak tartom. Teljességgel kizárt. Nem akarok arra gondolni, de ezek szerint mindez csak azért történt, mert ork.~
*Eireni szívében gyűlölet kél. Oda akar menni, hogy megmentse, de ehhez már rég késő. Oda akar menni, hogy beolvasson nekik az életről, hogy minden faj ugyanúgy birtokolja az életet. Oda akar menni… De nem teheti, hiszen ki is figyelne oda egy szolgára, egy nyomorból szabadultra? Milyen jogon oktatná ki őket egy „alsóbbrendű”? A távolból gyászolja szegény, pórul járt orkot. Fogait összeszorítja, hogy elfojtsa könnyeit, hiszen semmi joga sincsen megsiratni azt, akin meg sem próbált segíteni. ~Szégyent vallok.~ Lesüti szemeit, törzse előre dől és megadja magát a gyásznak. Megfordul és a vereség ízét érezve szájában, besétál a fogadóba.*
//Fogadó//
*Jelenleg nem foglalkozik a környezettel. Rilai, Eghalim, egy sötételf, majd a falnál merengő Lia mellett is elhalad, de észre sem veszi. Egyenesen a sarokba megy, ott a legbelső ülőalkalmatosságra telepedik. Botját a falnak támasztja, rákönyököl az asztalra és tenyereibe temeti arcát. Nem sírhat, egyrészt, mert nincs semmi joga ahhoz a történtek után, másrészt, senki nem láthatja meg így. El sem tud merengeni, mert Eghalim köszönti. Hangjára azonnal kihúzza magát ültében és fejét is felszegi. Ekkor veszi csak észre, hogy akarata ellenére is könnyezett, kezeivel pedig arcára is szétkente. Erről akkor bizonyosodik meg, mikor ujjaival megtapintja bőrét.*
-Uram…
*Ennél többet nem mond. Hangjában érezhetőek feldúlt érzelmei, amiket azonban álcázni akarna. Nem sikerül hát. Nem szeretné, hogy ura sírni lássa, főleg, hogy sohasem sír, csak néha szokott magában, de senki előtt nem. Utoljára is akkor tette, mikor Eghalim és családja segítettek neki felépülni, azaz megmentették. Azóta nem fordult elő. Közben Liahwulfe odamegy a fiúhoz, s beszélni kezd.*
~Hát akkor hallotta… De ennyi érzelmet egyszerre olyan nehéz irányítani. El kell felejtenem azt az okrkot, márpedig az nehéz lesz. Most pedig tennem kell valamit, nehogy észrevegyék, hogy könnyeztem. Nem, nem sírtam… ~
*Figyeli Lia szavait, közben igyekszik leszegni fejét, s úgy tartani a szemkontaktust, hátha ezzel sikerül álcázni magát. Gyermeki remények… Egyszerűen szánalmas a próbálkozása, bárki észrevenné, hogy baj volt, vagy van. A lány mondanivalója végén úgy érzi, bűnös -, hisz az is. De hálás annak megértő szavainak, érzi a mögötte lévő utalást: jó, hogy él. Zavarodottságában, kevert érzelmei közepette ezt feleli: *
-Köszönöm.
*Egy bejelentés hangzik el a fogadóban, nem is egyszer. A mágiáról van szó, tulajdonképpen lehetőség számára (is). Ez megüti a fülét, de most még nem foglalkozik vele. Másról folyik a „beszélgetés.”*