//Sártaposók//
//Tanriel, Harath, Aletai és bárki más is //
*Meghallgatja Tanriel válaszát és elcsodálkozik.*
- Tizennégy évesen?
*Maereh őszintén elcsodálkozik, ezt eddig nem is tudta az emberlányokről. Mert persze a törpék körében ez nem ritkaság, de hát nekik az életük is elég kurtácska.*
- Értem, Tanriel, értem én *bólint végül, és halkan sóhajt.* A lényeg, hogy akkor jobb lett neked, mint volt.
*Ha pedig így van, akkor neki aztán egy szava sem lehet. Így végül csak elmosolyodik, kedvesen, bocsánatkérően.
Majd ugyanazzal a kedves mosollyal néz fel Harathra, aztán Aletaira pillant. Majd újra az előbbire.*
- Jól van, no! Mondjad csak, hogy fogjam be! *sóhajt. kicsit elszomorodott ugyan, de igyekszik nem mutatni.* De ha kotnyelesnek hívsz előttük, akkor csak nevetni fognak rajtam. Pedig... *nyel egyet, majd lehajtja a fejét, és apró saras lábait nézve tapicskol tovább kötelességszerűen.* Pedig amúgy is csúfoltak már eleget életemben.
*Maereh ezzel megvonja a vállát, és befogja a száját. Elfordul, és nem szól többet. Csak halkan zümmög egy szomorú dalt, amit még otthon tanult, s mely egy bányaomlást regél el.
A dal lassú ritmusára topog tovább, és a fejét sem emeli fel, hogy megnézze, jönnek-mennek-e a fogadó környékén a népek, vagy lát-e törpéket.*
~Pedig a budi akkor sem kotnyeleskedés. nem ám. De mindegy.~
*locsol még vizet a sárra, majd folytatja a taposást, némán, halkan dúdolva egy újabb szomorú dalt, néha sandítva csak Aletaira, hogy vajon ő szól-e majd hozzá, vagy ő sem bírja, hogy annyit beszélt, ahogy azt a másik férfi megjegyezte.*
~Igen, megkérdezte tőle, hogy bír elviselni. Mintha szörnyűséges lennék. Biztos az is vagyok. Szörnyűséges. Unalmas. Colos.~
*Mae megtörli az arcát a kezével, és úgy tesz, mintha a sós cseppek, miket letörölt, csak a nap hevétől való izzadtság lettek volna. nem szól, és véletlenül sem néz a Kőtörők felé sem.*