//Fáradt vándor - Őrség//
*Törpünk több napja gyalogol már, rendíthetetlenül, társaságát csupán saját gondolatai képezik, melyek, mint általában, most is borúsak, akár csak az időjárás. Az eső, mintha nem tudná eldönteni, hogy mit is tegyen, hol szemerkél, hol nem, hűvössé, nyirkossá téve mindent. Ghorim, a csuklyáját a szemébe húzva, köpenyét pedig önmagán össze, komótosan lépked az erdei úton, hátán elmaradhatatlan csatabárdja fityeg, mely túl régóta nem látott már csatát. Na nem mintha éppen Ghorimnak oly nagyon hiányozna a vérontás, legutóbb érdemben még odahaza, abban a bizonyos csatában használta, s úgy érzi, az egy életre elég is volt neki. Ugyanakkor semmi pénzért meg nem válna a fegyvertől, hiszen egyfajta mementó is számára, hogy sose feledje mindazt, amit ott látott, bár az is tény, hogy ha akarná, akkor sem tudná. Volt, amikor akarta, s töménytelen mennyiségű alkoholt hívott segítségül a cél elérésének érdekében, ám igen hamar kiviláglott, hogy ez nem egy járható út az ifjú törp számára. Mert bár tény és való, hogy a sört igen kedveli, a másnaposságot annál kevésbé, s abban a kedélyállapotban bizony a keze hajlamos eljárni, ami pedig egyéb gondokhoz vezet. Legutóbb például az artheniori városőrség gombolt le róla jó néhány aranyat, midőn a kocsmában tiszteletre okított egy suhancot, kinek túl nagy volt a szája. Pedig Ghorim csak egyszer ütötte meg, igaz akkor a kölök lehet, hogy lenyelte egynehány fogát is. De a negyven aranyra rúgó bírság akkor is erős túlzás volt Ghorim szerény véleménye szerint, s akad még benne annyi törp öntudat, hogy a halálig gyűlölje azt, aki elveszi tőle az aranyát, főleg jogtalanul (legalábbis ugye szerinte). Nincs ez másképpen mostantól az artheniori városőrség tagjaival sem.
~Városi bugris suttyók, hogy verné ki a ragya a képeteket...~ puffog magában, s ízeset köp ki oldalra.
Tudja, a kikötő még odább van, s bizony neki sokat kell még addig gyalogolnia, ez pedig nem feltétlenül tölti el végtelen boldogsággal a szívét. Valójában nem vágyik másra, csak egy kupa jó sörre, s egy nagyobb adag omló marhahúsra, a csontjáról. Ennyitől lényegében már majdnem boldog volna, ezt tetézni csupán egy kényelmes fekhely tudná, de lehetséges, hogy ez már túl elrugaszkodott kívánság volna egy hozzá hasonló szerencsétlen törptől.
Ennek ellenére azonban olybá tűnik, hogy Wylnurana rámosolyog ezen a napon, mert nem is oly messze mintha egy tavernát látna, s mint olyat, az efféle objektumokat kiszúrja ő akár egy mérföldről is. Sietősebbre veszi hát a lépést, egyenest a fura épületegyüttes felé, melyet a helyiek Amon Ruadh-nak ismernek és neveznek, de törpünk minderről természetesen semmit sem tud, ő csupán a tavernába igyekszik, a jól megérdemelt söre irányába.*