//A töketlen kalmár – akkor mostanában, majd megint mostanában//
*Háh! A nő már tudja, hogy kiről van szó! Győzelem! Vagy valami hasonló életérzés fut keresztül hősünk szebb napokat is látott elméjén.
Egy pillanatra elgondolkozik azon, hogy megpróbálja rövidre zárni a dolgot, és bevetni a „mindenki jól jár” tervet, de aztán letesz róla. Akárhonnan nézi, itt bizony a régi, kevés őszinte mosolyt ígérő verzió kerül megvalósításra. Sublótarcú ipse. Gödör. Halál. Pusztulás. Vagy ami még rosszabb, nem kap pénzt a holmi hírneves göndör hajú hajós tengeri utazásait megszégyenítő kalandja elismeréseként.
Csak a baj, folyton csak a baj.
Bár eredeti terve az lett volna, amit a nő javasolt neki, miszerint megvárja a Morcosképűt, ám így, hogy megmondták neki, ezt kellene tennie, már nem tetszik Halaxnak. Az ő tollaival ne ékeskedjen senki, akinek nem inge a rávaló! Vagy valami hasonló. Mindegy.
Magában puffogva, tízezer halált kívánva Wylsonnak, nekilát a rendezkedésnek. Az előbb kicsomagolt gyilokszerszámot visszapakolja a ládába, a szögeket többé-kevésbé visszakalapálja helyükre, majd megy vissza a kordéra. Mármint a doboz.
A taligát kiráncigálja az út szélére, majd letelepszik elé. Illetve mögé. Ki tudja, hogy meddig kell várnia, és ha a beígért nyílvesszőhad elindul, legalább át kell futnia azon a nyomoronc kiskocsin. Fedezék, kispajtások, fedezék! A hosszú élet titka.
Mivel a nap anélkül telik el, hogy megjelenne a megrendelő, a Lamans némileg átalakított napirenddel vészeli át az időt.
Teológiai vitákat folytat a méhkassal, pajzán skicceket rajzol a földre, halkan eldúdol tíz-tizenkét dalocskát, elátkozza az Égieket és az összes földi halandót, majd újrakezdi az egészet. Mindeközben a szentek erkölcsi magasságából szemléli a népek jövését-menését. Dolgát végezni az út mellé jár, ebédjét, vacsoráját és desszertjét bal keze ujjainak körme jelenti, némi ínyencségként lecsippent egy-egy bőrdarabkát is. Hja, a vidéken élők vendégszeretete, mi? Gondolatban küldi csak el őket egy ló kellemetlenebbik végébe. Családostul, le és felmenőkkel egyetemben.
Estére riadva a rutint követi. Elvégre, ha eddig nem lőtték le, márpedig a jelek alapján mindig, mindenkit lelőnek, akkor itt nagy baj nem lehet. Akár aludhatna is. És lőn!
A megszokottak szerint a ládákat átölelve, pajtását őrségbe küldve szenderül zavaros álmokkal tarkított alvásba.
Reggel persze, ahogy az lenni szokott, pánikolva ébred. Először saját magát tapogatja végig, majd megnyugodva, hogy minden a helyén, a szajré után néz. Mivel az se mutat eltérést, megnyugszik.
Wylson se mond semmi olyat, ami tovább bolygatná lelkivilágát, úgyhogy beletúr csimbókos hajába, felmarkol egy marék kavicsot, és nekilát, hogy minél pontosabban dobálja meg a kordé kerekeinek a küllőjét. Elvégre ráér immár.
Csak lesz valami. Vagy ha mégsem, akkor szerencséje lesz. Vagy mégse. Esetleg bármi. De elkínzottan állapítja meg, hogy olyan sajnos még sose volt, hogy semmi se legyen.*