//Eireni, Turrog, Hrothgaar//
//Vizsgálódás//
~Persze, az igazat! Ezzel csak az az egy gond, hogy az a bizonyos igazság rémisztő is lehet akár.~
*Szívesen mond igazat. Bármilyen esetben szinte. Azonban vannak helyzetek, amikor hozzá kell nyúlni a már elcsépeltté vált, de még mindig hatásos kegyes vagy kis hazugságokhoz. Világéletében igazmondó volt. Nem is csoda, hisz szavai nem döntöttek még életbevágó kérdésekben. Szerencsére... talán.
Mivel Worenth igen hamar távozik is, nincs igazán ideje kifejteni az ő nézőpontját. Sőt, mielőtt az ember elhagyja társaságát egy időre, még kérdések bombázzák meg Eireni fejét. Ideje éppenséggel van gondolkodni rajtuk, míg a mágusmester vissza nem tér - ami hamarosan be is következik -, de a téma felőli viszonya nem éppen kedélyes. Tudja, hogy rosszul cselekedett (pontosabban nem cselekedett) a csata több pontján. Tudja, hogy ez akár életekbe is kerülhettek volna. Még az övébe is elég nagy valószínűséggel. Utólag vigasztalja csak a tudat, hogy szerencsére bakijaiból nem származott semmi rosszabb.*
~Reménykedni tudok csak, hogy nem lesz legközelebb. De be kell valljam, igaza van a mesternek. Csaknem gondolhatom, hogy mindössze ennyiből állna a fenyegetés, amit a két lábra kelt holtak jelentenek. Hiszen a számuk a mi halálunkkal nő.~
*Mikor Worenth visszatér, feladatot jelent be. Nos, legalább történik valami. Meg persze gyakorolhat is lebegtetni.*
-Igazat adnék neked az utóbbiakat illetően, mester. Ám úgy gondolom, nem egészen helyes mindig és minden áron megosztani a néppel a teljes igazságot. Vannak dolgok, amik hallatán csökken a kedvük, a morál megtartása érdekében pedig néha muszáj csak a fél igazságot elmondanunk. Ne érts félre, az igazság mindenek felett áll, de tagadhatatlan, hogy a hazugságnak is megvan a maga kegyelmes oldala.
*Reméli, mestere érti, mire gondol. Nincs itt szó arról, hogy Eireni helyeselné a füllentést, a hazugság gyáva és kegyetlen mivoltát. De a szeretet és aggodalom képében tett apró füllentés avagy hallgatás a törődés egy fajtája.*
-Ami pedig a viselkedésemet illeti... Bevallom, jogosan háborodott fel Ethea. Amikor segítenem kellett volna, kijelentettem, hogy nem tudok. Talán ez még rendben is lett volna, de még csak meg sem próbáltam. Mentségemre szólhat az igazság, miszerint tényleg nem tudtam volna sokat tenni a segítség ügyében, de legalább egy mana lövedékkel igazán megpróbálkozhattam volna. Nagyon sajnálom a csalódást, mester. Jómagam is szörnyen érzem magam miatta.
*Mivel ez így jött ki, éppenséggel el is felejti, hogy még lennének megválaszolandó kérdések. Gondolkodott rajtuk ugyan, de a téma kicsit túlságosan is kibontakozott, így nem jut eszébe megemlíteni a jóvátétel lehetőségeinek formáit.
Így hát az utóbbi kérdéseket nem megválaszolva érik el remélhetőleg a két törpe jelenlétét.
Szótlanul figyeli egy darabig mesterét, majd az utasításra ő is kiválaszt egy szimpatikus darabot - ami bizonyára kevés akadhat a régi fegyverek és páncélok között - és megpróbálja felemelni újonnan tanult varázslatával, a kezdő levitációval.*
A varázsló gyors kézmozdulatot tesz, melynek hatására a egy hozzá közel lévő tárgyat két körig, pár méter magasban, egy helyben tud lebegtetni.