//Második szál//
*Tőrét elteszi, csak azt követve válaszol, legjobb tudása szerint.*
-Nem, inkább valami régi. Egy rövidkard, vésettel, gombbal. De egyszerűbb, ha megmutatom.
*Kortyolja ki maradék sörét, majd nevet fel a kovács válaszán.*
-A torony nagy mesterei sem tudták megmondani, olyan régi a mágiája, oly sok éve nem használtak ilyesmit, hogy már csak egy vénember kisded korában halott meséjére hagyatkozhatunk. Az értékét meg tudom. Egy új sebész készlet, és egy régi megélezése.
*Kacsint a törpére, és teszi még hozzá kedvenc alku frázisát.*
-Meg talán valami későbbi kis szívesség.
*Vállát vonja az ital említésére, és indul meg máris, ki a Tavernából, át a táborba, saját sátra felé. Féltett kis csomagját, immár teljesen a kovács gondjaira bízva.
Természetesen van saját sátra, bár nem igazán tűnik úgy, mint amit használnak, berendezése szegényes, katonásan puritán, tényleg csak a legszükségesebbeket tartalmazza, és minden holmi oly szép rendben hever helyén, mit minden újonc megirigyelne, és minden kiképző elégedetten szemlélne. A tábori ágy gyűrődés nélkül bevetve, a kis asztalon kényszeres, precízen rendezett halmokban iratok, levelek, íróeszközök. A láda tetején gondosan hajtogatott vörös köpeny, rajta a piros tollas kalap. A fogadók szobái adhatnak ilyen hangulatot, még a vendégre várva.
Maga ezzel túl sokat nem törődik, egyből a ládájához indul, és mellé térdelve pakol le tetejéről, hogy csakhamar előássa a két dobótőrt, és egy szürke hüvelyű kardot, mely utóbbit nyújt is át egyből, szakmai ítéletre, és nem kis megdöbbenésre számítva a kovácstól, mikor szemügyre veszi a kifakult pengét, a címert, mely Karavánpihenő szentélyét és felette egy félholdat mintázza. És természetesen a markolatot, mi átlátszóan színtelen bőrrel futtatott, rajta az említett gomb a keresztvason, és a furcsa bizonytalan írású datálás "E.sz. 6108.".*
-De ne próbáld ki, jó? Állítólag egyetlen mágikus csapásra elég, és senki nincs, aki tudná, hogy kell újratölteni.