//Már az erdőben//
* Az első lépést igazából nem Eran teszi meg. Vagy, ha mégis, annak már bő harminc-negyven éve, amikor a falnak támaszkodva először sikerült teljesen felegyenesednie néhány másodperc erejéig, majd az első két lépés után egyből vissza is zuhant a földre. Számára az volt az első lépés, de erősen kétli, hogy ő volt az egyetlen létező lény e világon, aki megtanult járni és mindenki csak tőle tanulta el. Ha így lenne, apja - jó kereskedő lévén - biztosan méregdrágán adta volna a járás-tanfolyam árát, akkor viszont Eran bizonyára nem lovag, hanem világszerte ismert, istenként tisztelt alak lenne, akiről szólna minden óda, meg ilyesmi.
Tehát a kijelentés, miszerint ő teszi meg az első lépést, nem teljesen helyénvaló. Ám, ha úgy vesszük, hogy a küzdelem elkezdése kettejük között az ő nevéhez fűződik, akkor végül is lehet ezt állítani - noha bizonyára ebbe is bele lehet kötni néhány ponton.
Támadása egyébként - az a bizonyos "első lépés" nem találja el Zarast, hacsak elfünk nem sieti el túlzottan a hátra, majd előrelépést. Mivel ugyanis, ha túl gyorsnak bizonyul a cselekedete, akkor még mielőtt elsuhanhatna a levegőben a buzogány vége, már azelőtt vissza is lép a hátralépés után, az meg fájdalmat okozhat a villámkardú és villámlábú elfeknek vérét hordozó elfnek, aki - meglepő módon - egy elf.
A küzdelem persze nem áll meg semmiféleképpen, hacsak az idő meg nem áll időközben. Az viszont furcsa volna, hiszen ha időközben kell megállnia az időnek, akkor mire megállna, mennie kell tovább, vagy nem? No, mindegy is, a lényeg a támadáson van. Vagy a védekezésen, ha úgy vesszük. Vegyük hát úgy! Lovagok lovagja, Eran, a Fekete Lovag, kinek lova fekete, s a ló neve is Fekete - szóval ő - egy olyan helyzetbe keveredik, melynek során életét kell védenie. Nem is húzza sokáig az időt - sőt, valójában egyáltalán nem húzza, hiszen az időt nem lehet húzni, mert az a függöny. Így hát, miután egyáltalán nem húzza az időt, eltöpreng létének értelmén, s midőn választ nem kap a fel nem tett kérdésre, úgy tartja illőnek, ha halála előtt él. Ekképpen határolja be cselekedetének mivoltának szándékának furmányos tetteit, hogy kiszámíthatatlanul cseles megoldásnak bizonyuló életérzéssel pajzsát a kard útjába helyezze. Célja természetesen nem az, hogy a kardot továbbengedje, sokkal inkább ennek ellenkezője - no, ne az, hogy visszatérítse, hanem, hogy megállítsa. Ennek tükrében a mozdulatsor, melyet végrehajt - egyelőre még nem rendkívüli lovagi tudásának eredményeként, elsősorban csupán a szerencsének, vagy Teysus isten isteniségének köszönhetően teszi a kardot megállítottnak a pajzs által. Midőn bal karját feljebb emeli, hogy védekezzen a kard ellen, buzogányát is megpróbálja megállítani, mielőtt még magát találná el, mikor nem figyel. A védekezés tehát akkora odafigyelést követel Erantól, hogy ezúttal támadásra nem is gondol, helyette hátralép egyet, majd még egyet és még egyet. Sőt, ha a helyzet úgy kívánja - mivel esetleg Zaras követi lépteit -, úgy újabb lépéseket tesz hátrafelé, amíg el nem éri a legközelebbi fát. Ott azért már megáll, mert sportszerűtlen volna időt kérni, hogy megtanuljon egy olyan varázslatot, mellyel ki tud dönteni egy fát; vagy keresni egy fejszét és kivágni a mögötte lévő fát. Így hát marad az, hogy jó fél méterre a fától megáll és úgy néz szembe Zarassal. Mondani sem kell, erősebb ellenfelet talált magának, mint ő maga - legalábbis egyelőre így tűnik neki - ezért jó lenne, ha a másik időt hagyna neki valami furmányos megoldás kieszelésére. Időközben egyébként lovagunk kezdi azt az ismerős bizsergést érezni tagjaiban és egész testében, amit párbajokkor szokott érezni. Vértviselet a neve és úgy érzi, mint a páncélja egybenőne testével, többé nem is egy fémdarab lenne rajta, hanem ő maga lenne a fém is és a test többi része is. Míg hátrál, egyébként nem elbizakodása miatt, inkább csak mert jól hangzik, valami ilyesmit szól lihegve. *
- Háh! A Fekete Lovag mindig győz, nincs esélyed ellenem!