//Második szál//
*Ha jobban belegondol, nem is történt semmi olyasmi, ami ne lenne hétköznapi dolog. Elvégre melyik rendes férfiemberrel ne fordulna elő többször is élete során, hogy szerelmes lesz, minden rózsaszín, az imádott nővel töltött idő minden pillanata tökéletesnek látszik, aztán egy szép napon egy gyűlésen vesz részt ittas állapotban, ahol bejelentik, hogy a szerelme más férfi felesége lesz, egy felsőbbrendűségi komplexusban szenvedő lovag lesajnáló pillantásai kereszttüzében, hogy a bejelentés utáni órában már a menyasszonyon feküdjön valamely istállóban és amikor teljesíteni kéne sírva fakad? Jó, talán nem annyira mindennapos eset, de biztosan előfordult már. Legalább egyszer. Például most.
Amikor Lea megpróbál kiszabadulni, nem akadályozza meg, mint ahogy abban sem, hogy magához húzza. Ebben a helyzetben nem látja, hogy a nő is a sírással küzd, legfeljebb a hangja fátyolosságán érezheti. És még most is valami végtelen megnyugvással és kellemes érzéssel tölti el a göndör hajú közvetlen közelsége. Egészen addig, amíg meg nem szólal.*
- Sajnálod? *ismétli meg kis hitetlenkedéssel a hangjában, aztán felemeli a fejét, hogy a másik szemébe nézhessen* Sajnálod?!
*A második kérdés már nem csodálkozó, sokkal inkább dühös. Hiszen még mindig abból az axiómából indul ki, hogy ha valaki itt csúnyán pórul járt, az csak ő lehet. Sőt, talán nem is csak a véletlenek szerencsétlen összejátszása okozza gyötrelmét, talán valami titkos ármány is lehet a háttérben. De hamar elszáll ez a gondolat. Lea vagy kitűnő színész, vagy őszinték az arcán tükröződő érzelmek, de a lényeg az, hogy Laor még most is képtelen haragudni rá, és igazán nem is kételkedik az őszinteségében.*
- Sajnálod. *ismétli el még egyszer, ezúttal kijelentő hangsúllyal* Tudom, mondtad is, hogy nem lesz jó vége, ha koslatok utánad, fájdalmat fogsz okozni. Akkor csak nevettem ezen, hiszen mi történhetett volna? Megkérem a kezed és igent mondasz? Nahát, ennél nagyobb tragédia soha ne érjen! De erre álmomban sem számítottam volna.
*Végigcirógat a szeplős arcon és valami teljesen irracionális dolgot érez. Nem harag ez, nem düh vagy becsapottság érzése, csak végtelen és feltétlen szeretet.*
- Soha életemben nem voltam olyan boldog, mint veled. Reméltem, hogy nem lesz ilyen rövid ez az idő, sőt! *felkuncog, szinte vidáman* Azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy egyszer majd az én feleségem leszel. De ez talán már túl szép lett volna. Ennyi jutott és ezt is köszönöm. Azt hiszem, tudom, hogy mit jelent neked Kagan és mit én. Ezt vagy elfogadom vagy nem. Utóbbi esetben vagy megőrülök, vagy meghalok. És egyelőre egyiket sem tervezem.
*Most pedig nagy vágyat érez, hogy megcsókolja Leát, finoman, lágyan. De ahogy a düh elszállt, lassan kezdi felismerni, pontosabban kezd törődni vele, hogy jelen higiéniai állapota nem épp a göndör hajú kedvére való. Így inkább csak elgyönyörködik még egy kicsit a sárga szemekben, kissé bárgyú mosollyal.*