//Amon Ruadh kapujában//
//A hozzászólás +16-os elemeket tartalmaz//
*A történések folyama egyszerre két erőteljes érzelem feltolulását eredményezik hősünkben.
Egyrészt kedve lenne szerelmi hevületben lévő, pitypangszedő szűzlányokat megszégyenítő vehemenciával táncra perdülni, hiszen minden bizonyíték arra utal, hogy ezek itt tényleg valóságos lények, nem a képzeletének hagymázas szüleményei. Beszéd, kultúra, civilizáció! De legalábbis valami hasonló, viszont mindenképp olyasmi, ami a gondolkodó lényeket az állatok fölé emeli. Ilyesmi.
Másrészt komolyan fontolgatja a gondolatot, hogy diszkréten lefossa a bokáját és torka szakadtából sikoltozva elrohan. Elvégre ezek _tényleg_ valóságos lények, nem a képzeletének hagymázas szüleményei! Az ilyenektől minden kitelik! Az ilyenektől jót ne várjon az ember hala!
Csak a baj, folyton csak a baj…
Mindenestre szerinte megtalálja az arannyal kövezett középutat. Ebben nagy segítségére van az, hogy felfogja a felé kiáltott szavak jelentését. Kevés dolog van, ami Halax életösztönét (értsd: beszariságát) leküzdi, de nőnemű felmenőjének inzultálása ilyen.
Feltápászkodik ültéből és leporolja össze-vissza szakadt öltözetét. Ezzel javítani ugyan nem javít a megjelenésén, de legalább pár cafat szövetet elragad a szél. Elvigyorodik, lötyögő, valaha fehér rágói között megcsillannak arany metszőfogai. Megragadja a kordé rúdját és a kérésnek eleget téve lassan (nem mintha sietni tudna a pánik hathatós segítsége nélkül) megközelíti a másik ordibálót. Valamiért az a valószínűtlen érzés keríti hatalmába, hogy őt itt bizony valami sehonnainak nézik. Ezen mondjuk fenntartások nélkül átsiklik.
Tekintete és elméje szinte teljes mértékben kizárja a zümm ide - zümm oda, majd megjelenő, hol lovas, hol lovatlan ipsét, a lassan csárdásba bonyolódó, nevelő célzatú illemtanléckéző párost, a fúriára hajzó bigét és a többi minden bizonnyal jóindulatú tereptárgyat. Agya mélyén a felismerés szikrái pattognak, de (nézzük el neki) lángra nem kap a tűz.
Helyette megáll a már-már biztonságosnak érzett, három-négy méter távolságra a helyenként borotvált fejűtől. Jobbjának mutatóujját a másikra szegezi, baljával sikertelenül próbál beletúrni saját, rágcsálócsontokkal, szarvasbogárcsápokkal és kórókkal itt-ott megtűzdelt szakállába.*
- Csak tájékoztatásul közlöm, hogy anyám makulátlan, majommentes pedigrével rendelkezett és egész életében teljesen egészséges volt. *Vállat von.* A főmunkaidős és szabadidős tevékenységét pedig jobb szeretem úgy jellemezni, hogy ambiciózus fiatal hölgy volt…
~Ordas nagy ribanc volt a nagyi, na…~
~De mi az a tetvészlajhár?~
*Mivel Lamansék éke épp nem talál semmi olyat, amibe a fejét verdeshetné ezért csak fogait csikorgatja, amitől ínye vérezni kezd. Egyszerre gondolkodik azon, hogy értelme pont annyi lenne fennakadni a többi dicsőítő jelzőn, mint kiköpni a szájában lassan gyűlő vért. Inkább nyel egyet, mint testben, mint elmében.
Kezét csípőre teszi, és barátságos, társalgási hangnemben fűzi tovább gondolatmenetét. Már amíg hagyják.*
- Azért ordibálok, te túlméretezett, agyatlan, góccal kitömött, mocsárból szalasztott, ideggyenge ganajtúró bogár és különösen ostoba lótetű szentségtelen frigyéből fogant vadbarom, mert messziről nem hallanád, hogy meghoztam a nagydarab gyilokvasait…
*Ontja magából pár szuszra.*
~Éééééés, akkor most megdöglünk.~
~De előbb megmutatják a pacikat, igaz?~