//Szállás//
- Én is erre gondoltam...
*De míg elbénáskodik és bambul, addig barátnője kikapja kezéből a ruhákat és kiteríti. Voltaképpen nagyon szeretne körülnézni az ispotályban, de ezt meghagyja holnapra. Beslattyog a számukra kijelölt kétszemélyes lakba, kipakol táskájából az egyik asztalra.
Aenae álomra hajtja a fejét, s így ő is ezt teszi. Lehuppan ideiglenes fekhelyére, ami egészen kényelmes, ráadásul a szoba is tiszta és kicsit sem áporodott és dohos szagú, mint ahogy arra számított. Ha legközelebb találkozik Jazzal, talán majd megköszöni neki. Az egyetlen zavaró tényező számára a mélyen kivágott és szűk ruha, ami főleg alvásra alkalmatlan, de most egy estét kibír. Elgondolkodva forgatja kezében a gyűrűt elalvás előtt, aztán mély álomba zuhan.*
//Másnap//
*Az éjszaka nyugtalanul telik, hisz újból rémálmok gyötrik. Időnként felriad, de aztán gyorsan visszaalszik. Talán hajnalra jut el abba a fázisba, amikor a rémes álmok helyét üresség és álomtalanság váltja fel. Aenae távozásakor még javában szuszog, s csak jóval utána ébred fel. Tekintetével először keresi a leányt, de aztán eszébe jut, mit is mondott neki tegnap. Lassan feltápászkodik és kinyújtózik, aztán mikor ráeszmél, hogy még mindig rajta van ez a förmedvény öltözék, előkutatja Arave kimosott ruháit és átöltözik abba.
~Ha egyszerű is, legalább takar.~
Ébredés és öltözködés után felfedezi magának az épületet, aztán végül is visszasétál a szobába és szemügyre vételezi a könyvecskét és az íróeszközöket, amelyeket a kancellár adott neki. Leül az asztalhoz, kihúzza a tintás üvegcse dugóját, aztán fellapozza az üres könyvet. Beleszagol. Szereti a könyvek illatát, még akkor is, ha régiek és a lapjai is egészen elszíneződtek.
Hamarosan kezébe veszi a metszett lúdtollat, belemártja a feketéskék folyadékba és kinyitva rögtön az első lapra, bal kezével felfirkantja a nevét. Nézegeti egy kicsit, hagyja megszáradni, aztán lapoz és a következő oldalt kihagyva a második lap tetején írni kezd. Szépen és lassan kerekíti a betűket. Papírra veti a félelmeit, amik a menekülés pillanatától gyötrik; reményeit, amik percről percre egyre haloványabbak, s még sok mást, amiket ezekig a percekig magában hordozott...*