//A máglya fénye//
*Hosszú ideig csak áll és figyeli a többieket. Azt látja, hogy Kagan körül többen gyülekeznek, sokan részvétet nyilvánítanak. El is húzza a száját egy pillanatra. Pontosan tudja, hogy mennyire semmitérő szavak ilyenkor a részvétnyilvánítások. Puszta kötelesség, puszta közhely, mit mindenki kicsit magának érez. Persze ez a gyászolónak nem segítség, nem megnyugvás. Ha igen? Nos akkor sokat nem jelentett számára a távozó. Persze Zaxdor egyszerű lélek, egyszerű gondolatokkal, azonban a várakozást hamarosan elunja, s inkább ő is odasétál a többiekhez. Waldran kezében italt lát, így lassan ő is utánanéz a dolgoknak, hosszú ideje nem ivott már, így igyekezne bepótolni a lemaradást. Tort ülnek, így ez nem okozhat gondot számára, hamarosan fel is találja magát, s egy hóna alá csapott, legalábbis számára kisméretű hordóval ballag oda Waldranhoz, Laorhoz, Ririhez, Kilvardhoz és Kaganhoz.*
- Üdv, hadúr! *Bólint Kaganra, de többet nem kíván hozzáfűzni.* Laor, kis tündér, ismeretlen harcos, palástos fickó! *Mindenkinek illendően bólint, aztán ajkára akasztja a hordót, hogy öblös nyeldekléssel hárítsa a kiszáradt torka okozta érzést.*
- Csatlakoznék hozzád. *Mondja egyenesen Kagannak címezve a mondatot.* Jó ez a társaság, a birodalom szép. *Mondja, s körbenéz az egybegyűlteken, miközben a hordót Laor felé nyújtja. Ha a férfi elveszi, mellkasára helyezi kezét.*
- A fájdalmad, az enyém. A harcod, az enyém. A kardom, a tiéd. *Mondja, majd egy határozott mozdulattal rántja ki, hátára fűzött hüvelyéből, egyik ütközetben szerzett hosszú kardját, s két tenyerére helyezve lapjával hajt fejet a hadúr előtt.*
- Rendelkezz velem! *A hagyomány mit sem változott, mióta kék az ég, s mióta barna a föld. Hűséget esküdni nem egyszerű dolog, de megmásíthatatlan. Nem egyszerű más fájdalmában osztozni de ez a kellemetlen velejárója a dolgoknak, s nincs jobb helyzet, hogy az eskütétel megtörténjen. Halotti máglya fényében, tanúk előtt.*