//Dalosmadár//
*Nincs is rosszabb annál, mint egy hölgyet megváratni, főként egy csinosan öltözött, kalapos hölgyet. Legalább is Dora ezt gondolta először, amikor sehol nem lelte a kancellárt a sürgető ügyével kapcsolatban. Aztán kénytelen-kelletlen a keresésébe kezdett, és még mindig semmi.*
~ Hol lehet? ~
*Már az is gyanús volt, hogy kényelmes kollégája nem a Radkraalban mereszti a fenekét, de még szokatlanabb, hogy a környéken se találta. Útközben viszont újabb pletykák jutottak a fülébe, arról, hogy Kagaenae visszatért, hogy a báró úr is vele van… Előző, pusztán lelkiismereten alapuló küldetése, miszerint elő kéne kerítenie Ephemia kisasszonyt, remélhetőleg egészben, nem darabokban, hogy később hősként tetszelegjen, igazából értelmetlenné vált. Ha a lány aggódna barátnője hollétéért, akkor már egészen biztosan kerestetné.
Habrertus hiánya azonban eléggé aggasztó. Ez önmagában nem lenne baj (kivéve, ha egy sötételf nőszeméllyel hetyegne, az nyilvánvalóan megbocsáthatatlan lenne), de egy majdnem elkövetett huncutság után nem találni a huncutság ötletgazdáját – az kérdéseket vet fel.
Dora most egy félreeső, árnyékos padon ül, és miközben a kalapjával legyezgeti magát, próbálja összeszedni zavaros gondolatait. Be kell vallania magának, hogy a kis akciója nem sült el jól – a Denjaar-féle szökés, arról nem ő tehet, hogy a megpuccsolandó személyek nem hagyják magukat megpuccsolni –, mert szó szerint semmit nem tud arról, mi történt pontosan Artheniorban, ahogy Esti és a kancellár épségében sem igazán bízhat. A lány helyzete most igen kettős, ugyanis rá kell jönnie, hogy három dolgot szeret nagyon: a hatalmat, a kancellárt, és menteni a saját bőrét. Bizony, most éppen ez a dilemma: melyiket szereti vajon a legjobban? A választ pedig saját maga adja meg. Amikor mögötte egy ág reccsen a fák között, vagy egy mókus kapirgál, Dora minduntalan összerezzen.*
~ Nem félek, csak túl éles a fülem. ~ *Győzködi magát. De amikor már ötödször történik ilyesmi... Ki tudja, ki leselkedik rá az épületek sarkánál? Ki tudja, hogy mikor köpi el valaki magát egy járókelő, vagy valaki, akit az előbb a kancellárról kérdezgetett?*
~ Ah, olyan nehéz híresnek és feltűnőnek lenni. ~
*Feltápászkodik, és kimért lassúsággal nyúl a holmijaiért, mintha csak meg akarná mutatni a világnak, hogy nem fél, de bárhogy is igyekszik, a keze kissé remeg, a szíve pedig csillapíthatatlanul a torkában dobog. Ami egy roppant ostoba kifejezés, mert a szíve nem a torkában van. Már csak a kapun kell túljutnia a szabadságért. Nagy levegőt vesz, magában többször is elpróbálja a jelenetet, majd minden színészi tehetségét latba vetve a tőle megszokott hetykeséggel meglegyinti kalapját az őr felé.*
- Viszlát!
*Azzal távozik. Viszlát, Amon Ruadh.*