//Kovácsműhely//
*Magán érzi a férfi fürkész tekintetét, látja a bólintását is, de ennyi még nem nyugtatja meg. Kevés ez ahhoz.*
– Gondoltam, hogy megérted.
~Ami persze nem jelent mást, mint hogy felfogta, hogy logikus, amit neki mondtam, nem azt, hogy át is érezte, vagy elhitte, hogy muszáj volt, főleg nem azt, hogy elfeledné. Nem hiszem, hogy csak úgy elfelejtené, még akkor sem, ha a dühe már elpárolgott.~
*Egy lépéssel közelebb lép, és hogy ne álljon már ott annyira sután, inkább a munka menetét kezdi figyelni, hiszen mégis csak az ő holmijáról van szó. Méghozzá igen kedves tárgyáról, mely már a szívéhez nőtt.*
~Na és persze kis híján a karomhoz is. Még mindig viszket a helye, aláfolyt a víz és a bőröm nem tudott megszáradni, lehet, hogy holnapra sebes lesz, de talán a kenőcs használ majd, ha éjszakára jól bekenem.~
*Arra gondol, hogy Dhaven valóban úgy bánik az alkarvédőjével, mint aki pontosan tudja mit miért tesz.*
~Ért hozzá, ez tény.~
*Jó szeme van, hogy felmérje, milyen az, mikor valaki nem tétova és remegő kézzel végzi a munkáját, hanem tudja hova nyúl és miért. Jól emlékszik még, milyen volt, mikor ő kezdte tanulni a mesterségét, jól emlékszik a hibáira is, és bár ő nem kovács, de van, ami látható, ha valaki a két kezét is használja.*
– Hát persze, hogy nem vagyok!
*Közli és kihúzza magát.*
~Aztán miért is hinne ezek után nekem? Ugyan miért hinné el, hogy ha minden békésen megy, akkor… Ha nem éhezem épp, akkor…~ *Halkan sóhajt, de már csak azért sem fordul el, és a tekintetét sem veszi le Dhaven arcáról, mintha csak ezzel rábírhatná, hogy higgyen neki, vagy legalább próbálja meg.*
– De mindegy mit mondok, ugye?
*Kérdi végül egészen halkan.*
~ A helyében én sem hinnék már csak a szavaknak. Inkább a tetteknek. De vajon tesz-e próbát?~