//Bányászok//
*Talicskázás és csákányozás közben figyelmesen végighallgatja társa történetének minden szavát, és szakálla alatt szája sarka lebiggyed. ~Nem lehet szegénynek könnyű élete...~ Tényleg szívből sajnálja Quikh-ot, ez egy tragikus vég egy családnak. A könnycseppet észreveszi, de inkább nem mutatja, hogy egyáltalán látta. Ehelyett elfordul, nehogy meglássa a társa őt, ahogy ámuldozik a törpekönnyön.
Mikor őt kérdezi a múltjáról, már fejben összerakta, mit fog mondani. Sejtette, hogy a kérdés előbb-utóbb viszonozva lesz, és ez lényegében nem zavarta. Eddig szinte csak ő tudott erről az útról, meg előző társai, a kobzos, az öreg és a harcos. Nagy levegőt vesz, majd nekikezd.*
- Tudod, a Hegység innenső oldalának aljában van... *itt egy kicsit megáll* -Vagyis, volt egy falu, híres a söréről. Abból éltünk amit találtunk, fát vágtunk, bányásztunk, sört főztünk. Boldog volt ott az életem. Egyszer egy napon, alig pár hónapja viszont egy egész zsoldoskompánia állított be hozzánk, azzal az ürüggyel, hogy az ottani zsarnok kiskirály parancsára lerombolják a falut. Azt mondták, egy egész ország ellátására elegendő arany és ezüst van a talpunk alatt, és amint befejezték mondandójukat, máris elkezdték lándzsahegyre tűzni a népet. Alig hagytak életben egyetlen értelmes lényt is. Egy favágót, harminc bányászt, szakácsokat és engem, a kovácsinast. Én készítettem azokat a fegyvereket, amelyekkel később kardélre hányták az elgyengült rabszolgákat. Kegyetlen élet volt. Majd egy éjszakán beosontam a favágóházba, elvettem a fejszét, és jó néhány rohadék lehelte ki a lelkét általam, majd elszöktem. Sokat vándoroltam, s itt kötöttem ki. Lám, ennyi az én életem.
*Ő elhatározta, hogy nem fog sírni, azonban hangja itt-ott elcsuklik. Két gyermekét, s asszonyát már nem említi, mert akkor biztos, hogy itt helyben rogyna össze a keservtől.
Elindul hát a következő talicskával, egy apró bokros mellett elhaladva, a meredek domboldalon. Éppen múltjáról elmélkedik, mikor rosszul lép, bokája kibicsaklik, és a bokrosba borul, amint hamar átesik, és roppant sebességgel gurul le a dombon. Nem mehetett sokat, alig harminc méterre lehet a helyben hagyott talicskájától, de bokája rendesen kifordult, és olyan észveszejtően fáj neki, hogy hang nem hagyja el torkát, csupán elfojtott nyöszörgés. Reméli, hogy hamar megtalálják, de ha a fájdalom alábbhagy, szíves örömest segíti elő a megtalálását néhány jó öblös hangos kiáltással.*