*Arda immáron tiszta szíből, keserűen zokogva temeti arcát Darthon nyakába. A férfi nem igazán tudja mint mondhatna, majd amikor elhangzik a bűvös szó, rájön: hiba lett volna megszólalni. Ezt az érzést ki lehet fejezni bonyolultabb módon is. Lehet költeményt írni róla, lehet cikornyás jelzőkkel illetni, lehet életbölcsességek sorába szőni, és bár Arda költői vénája mindíg is lenyűgözte, most csordultig hála tölti el a szívét, amiért nem nyújtotta el az egyértelmű közlést. Szereti! Ennél tisztábban nem lehet kimondani." Soha nem próbáltam máshogy kezelni a szerelmet, mint természetes - és mint ilyen - megkapóan gyönyörű érzést. Tán még féltem is, hogy a költő elhatalmasodik az emberen, és valami bonyolult verssel próbálja meg elmondani, amit érez. Pedig így jó ez, egyszerűen, pőrén, köntös nélkül. Mély, feledhetetlen, édes és néha keserű. Mint most. Valami még bántja, valami nem hagyja nyugodni. Bár segíthetnék...amíg azonban nem tudom, mi lehet a bánat oka, nem vállalhatok át a teherből egy grammnynit sem. Tudnia kell, éreznie, hogy nem hagyom magára. Hisz már annyit szenvedtem. Azt el tudom viselni ha valakiért a halál az út végén érkezik, fejet hajt a távozónak és tisztelettel, megbecsüléssel adózik a megfáradt léleknek, amely a kor adta bölcsességgel már szabadulásnak, megérdemelt pihenésnek tartja az elmúlást. Ám ha Ardát a sors kegyetlensége élete derekán taszítaná a rothadásba, melyből szerelmetes kínok közt rajzolt pentagrammák sem hozhatják vissza igazán, az a végső lobbanást jelentené szívem épphogy megerősödött lángjának. Nem veszíthetem el. Ha valamely távoli toronyban munkálkodó szerzetesi kéz olyat találná írni a rá bízott lány életének nagykönyvébe, hogy az azonnal eltörölje a féynyes lelket, legalább együtt, kéz a kézben tegyük meg az utolsó lépést, és az utolsó villanásban még egymás arcát lássuk, mintha első szerelmes pillantásunk peregne le ismét az idő megállíthatatlan, és irányíthatatlan homokóráján. Nem hagyom egyedül. Nem, nem, soha." Lágyan végigsimít a hamvas arcbőrőn, és érzi ahogy a sírás mozgatta arcizmok próbálnak mosolyt csalni a szépség földi képmására. Melegen elmosolyodik amikor a lány válaszol a kétségbeesésében feltett, inkább isteneknek mint embereknek szóló kérdésre. Amikor Arda megcsókolja, és halványan, szinte tőle szokatlan szégyenlőséggel belemosolyog az immár édes csókba, az indulatok szinte elemésztik. Kezd meghasadni az elméje, elgyengül a test, és nem bírja visszafojtani az örömében feltörő remegést. De már nem szégyenkezik. "Előtte? Minek?" Mikor végül a még ki nem mondott kérdése is választ kap, megkönnyebbülten nevet fel.*
-Hát ez nyomaszt? Nem foglak elhagyni, amíg a halál el nem választ. Ha kell, veled öregszem én is aszott vénemberré, vagy ha kell, előtted állva, a drága embert védelmezve halok meg, miközben ajkaim utólszór még nevedet formálják. Meglelem a módját, hogy az oldalamon élhess, míg az én lámpásom ki nem húny. A tied vagyok, mert nekem adtad magad.
*Megérti a viccet, de a jókedv ezen formája immár nem tud felülkerekedni a benne tomboló másikon. Feláll, és a lány legnagyobb meglepetésére ép kezével ölébe kapja. Visszaviszi a fa alá, ahol letelepszenek a sült csirke társaságába. A formás kezek letépik a combot, a rózsás ajkak közt megcsillanó hófehér fogak tiszta élvezettel harapnak az ízletes húsba. Darthon gyönyörködve nézi a tökéletes lányt. Vidám, életerős, gyengéd, szép és tiszta.*
-Mesei? De hiszen mesében vagyunk. Egyetlen valóságban sem létezhet olyan tökéletesség, amilyen te vagy. Kérhetek tőled valamit? Mesélj még nekem. Ne akarom hogy valaha is vége legyen. Mesélj a szemeddel, mesélj az ajkaddal, mesélj önmagaddal. Azt akarom, hogy mire a történet véget ér, már aludjuk az igazak zavartalan álmát, ahol ismét találkozhatunk.
*Darthon nézi, ahogy a kusza hajzuhatagból kiemelkedik a napkorong. Glóriakánt simul kedvese fejére, mintegy megkoronázva a pillanatot. "Sok reggel. Együtt. Mást nem is kérhetnék. Több nem kell ezen az újra megvilágosodott, mocsár és iszap nélküli, felejthetetlenül szép világon." Fejét kicsit elfordítva szemléli az észbontó látványt. Karját kinyújtva ölébe húzza a lányt, majd hajába borulva suttogni kezd.*
-Éljünk hát, és haljunk meg együtt. Rövi időre talán elválhatnak útjaink, de minden este epekedve foglak várni. Most viszont, miután tisztáztuk a problémát, szeretnék elvonulni a templomba. Meditálni, megköszönni az isteneknek, hogy elém küldték a mennyeket ebben a sivár életben. Ha úgy akarod, elkísérhetsz.
A hozzászólás írója (Darthon Valykr) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.07.24 21:46:35