//Főszál – zárás//
*Megrökönyödését képtelen leplezni, pedig jó színésznek mondható. Az elf szülei, hát kicsit sem olyanok, amilyennek ő a sajátjait megismerte. Az ő rokonai eléggé jó anyagi helyzetűek, szinte alig akadt valami, amit ne kapott volna meg gyerekkorában. Az első, ami eszébe jut, hogy nyilván örökbe fogadták Farrát a családjai, és azért lógott ki ennyire a sorból. Bár a varacskos disznóért még maga is ellenkezne. Az állatnak az erdőben vagy maximum az udvaron a helye. Kivétel a madár, és a macska. Azokkal semmi baja. A kényszerházasságra szimplán fintorba húzza ajkát, ezt vele is megpróbálták. Csak egy gazdag kalmárhoz akarták adni, aki igen mily véletlen öregebb és rútabb volt, mint ő.
Azt viszont nem érti, miért döbben meg Farra a saját szégyenén, miért találgat ijedten alvilág felé. Mikor maga az elf mesélt rablásról, az számára már minimum mélyen az alvilág számlájára tehető. Az ilyen rablóbandák.*
- Óh, nem, nem kedvesem. Én nem utazom ilyenben. *Aztán keresi a jó szót, hogy miként is fogalmazza meg ezt. Sokan nem értenek egyet az ő nézeteivel.*
- Én csak szeretek élni, és azt minél könnyedebben tenni, ahogy a családom szöges ellentétben áll, a szigorú szokások. Eléggé konzervatívak, és így többször akadtam össze velük, sokat veszekedtünk.
*Azt elhallgatja, hogy ez a könnyed életmód, nála pontosan mit is takar. Bár ezt, ha elárulja, igen sokan tartják alviláginak, de nem ő képtelen lenne ártani másoknak, inkább élvezeteket nyújtana, mintsem kárt tegyen akárkiben is.*
*Eközben lassan elhagyják a Főteret és csatlakoznak a piactér nyüzsgéséhez.*