//Második szál//
//Tavaszünnep//
//Zagurraz sátor - Nyílt//
*Egyszerűen képtelen válaszolni, vagy egyáltalán bármi értelmeset kinyögni… nem: úgy tényleg, felfogni is nehezére esik, hogy mit kérdez az ork! Hogy szakáll? Mi? Miről beszél?
Aztán jön a kopasz férfi – apropó, meg akarta kérdezni, miért kopasz, de ez már csak azután jut eszébe, hogy Bato távozott –, és kicsit megtöri a „jégbörtönt”.*
- Köszönöm, de… önnél hasznosabb helye van. *Lám csak, mégis képes volt megszólalni! És kapásból ilyen karót nyelt szöveg jött ki a száján.*
- Máris megyek. *motyogja később szórakozottan Kámorfnak. Aztán nekilát, hogy a kardot nagy erőlködések közepette visszarakja a pultra.*
- Köszönöm, hogy megengedte. És a bemutatót. *szól Hagrarnak, ha a férfi épp nincs elfoglalva valamivel. Mert egyébként nem bátorkodik megzavarni őt, csak ha könnyen magára tudja vonni a figyelmét. Abban az esetben viszont még fejet is hajt, részben háláját fejezve ki, másrészt… búcsú gyanánt.
Aztán elindul a két sötételf után.*
//Városőrség Stand//
*Egy kicsit lemarad, de nagyjából sikerül követnie Krisagáékat, kihasználva Kámorf tömeget szétválasztó táncolását, és azt a néhány pillanatot, mikor a járókelők gyűrűje még nem zárult össze fojtón. De így is könnyen megeshet, hogy a két nő nem veszi észre a nyomukba eredő sötét kis foltot. Pedig az velük együtt ér ki végül a városőrség standjához.
Körülpillant, felméri először az ott álldogálókat, nézelődőket, majd szemügyre veszi a hóhér-maszkos alakot, utoljára a kiállított eszközöket… És testének minden percébe dermedt fájdalom sikolt. Talán úgy két légvételnyi ideig áll megkövülten, aztán szó nélkül sarkon fordul és beveti magát újra a forgatagba. Ha nem muszáj, ezeket az eszközöket inkább nem nézi meg.*
//Színpadnál//
*Van némi menekülésszerű most a mozgásában, de túl sokáig azért nem tart a rettenete. Néhány kisgyerek szalad el előtte – bizonyára új – csattogós játékát tolva, és az ő kacagásuk hamar visszarángatja a mulatság derűjébe.
Hallja aztán a színpad felől a nézők kurjongatását, és úgy dönt, visszatér, megnézi, hogy állnak a jelentkezők feljegyzésével, elkezdődött-e már a bemutató. Útközben majdnem megint felbukik, mert az útjába kerül egy rekesz, ami ki tudja, honnan került oda. Megdörzsöli megütött lábszárát, aztán csaknem tovább megy, mikor eszébe villan a felismerés, és megtorpanva most már egészen más szemmel néz a rekeszre.
Lehajol, ölbe veszi, és most már azzal együtt tolakodik előre a színpadhoz. Mikor már egész jó hallótávolságba ért, leteszi és feláll rá. És… új szemszögből látja a világot!
Mikor meglátja Taitost a színpadon, önkéntelen odainteget neki, egyrészt, hogy üdvözölje, másrészt gyermeki örömét próbálván így tolmácsolni az egyetlen ismerős személy felé, hogy így sikerült megoldania a termetéből adódó nehézséget. Bár kétséges, hogy a fiú ebből bármit is észrevesz.
Nem baj, ő azért csak nevetgél halkan, az előadást figyelve. Mesterét igencsak jó színésznek véli. Figyeli, az „imposztor” mit fog szólni a felvezetéséhez… Illetve várja, a többi versenyző mit fog bemutatni, mi rejtőzik a köpenyek alatt…*