*Érdekes egy hely, ahhoz képest, hogy magán viseli a város minden jegyét. Valahogy minden olyan nyugodt. Ahol legutóbb járt jobban nyüzsögtek, több volt az ügyetlen enyveskezű is, sokszor csak mosolygott a csuklya árnyékában ahogy elnézte hányszor buknak le.
Azokat figyeli most akik a téren keresztül haladnak, ki hova megy, milyen sietősen, mit visel magán és a kezében. Hány fegyveres, harcosnak kinéző érkező járja a város utcáit és hányan lehetnek ártatlanok .
A lovas ember férfi nem fog gondot okozni egy ideig, láthatóan épp elhagyni készül a főteret, talán a várost is. A hirtelen szőke hajú sötét elf csupán bőre színének és népe rossz hírének köszönheti, hogy félre állnak az útjából, jól láthatóan ezt használja ki büszke léptei közben. Freya szája sarkában mosoly csüccsen le kis időre míg tekintetével egészen a piactérre vezető utca sarkáig kíséri. Smaragdjai aztán újabb áldozat után néznek, a vörösen izzó szempár felkelti érdeklődését, rossz emlékek merülnek fel a múltból, egy sötét, csillagtalan éjszaka, vér és fájdalom. Nyakán az apró, vörös pihék az égnek merednek a csuklya melegének ellenére. Megborzong, noha az ifjúnak semmi köze nem lehet már csak látható korából ítélve sem ahhoz az éjszakához, elég csak a szemeibe tekinteni, hogy felidézzen pár képet.
Üdítő jelenség a tündér, Freya csak keveset látott közülük és akkor is távolról, elgyönyörködik a csodaszép szárnyakban, ahogy a nap fénye és a szökőkút csillogó vízcseppjei ezüstös pöttyöket festenek az amúgy is tündöklő, tündérvégtagokra. Szomjas és fáradt, talán éhes is ..~Igen, éhes. Vajon egy alma mennyire csillapítja egy tündér éhét?~
*A többi járókelő érdektelen, Freya a különlegesekre szenteli figyelmét és itt van bőven különös lény. A tündér keltette harmóniát egy nagyra nőtt macska vihánca töri meg. Hosszú percekig nézi mint küzd meg a vízzel és a csatakos csuklyával mely pofájára tapad, morgása inkább dühös semmint másokra veszélyes, újabb mosolyt csal ki a lányból.
A tér egyre csak szívja magába a mindenféle fajú érkezőket, újabb tündér oltja szomját a forrás vizéből, lassan már Freya is megszomjazik, ha sokat nézi őket. Magában lustának titulálja a lóháton kocogó tündért, nem érti miért ül nyeregben ha szárnyra is kelhetne, de ki ő, hogy bárkit is kritizáljon. Csendesen szemléli tovább az összegyűlt társaságot. Előbb-utóbb összeölelkezik itt még valaki.
Az árnyékszürke köpeny alatt picit megmozdul, igazít az övén függő tőrön, markolata hűvösen csúszik a tenyerébe mielőtt elengedné, néha muszáj megérintenie, nem mintha bátorságra lenne szüksége, de megnyugtatja az érintés. Mikor újra felnéz a macskaember és a tündibündi már egymással társalog.*
~Na, mondtam én.~
*Tölti el az ismerős gondolat, mely azt igazolja, hogy neki mindig igaza van. Annyira ismeri már az érkezőket, a nyavalyáikat, a bogaraikat, a vágyaikat, hogy szinte egyetlen pillanat alatt kitalálja mit szeretnének. Ez a képesség segítette hozzá mindig ahhoz amit el akart érni. Ám sokáig nem időzik velük, másokra kíváncsi, azokra akik itt élnek, akiknek itt van az otthonuk és nem csak átutazó vendégek a városban mint ő. Gazdagon öltözött, jóllakott polgárokat keres, hogy megtudja hol és hogyan élnek s aztán megszabadítsa őket azoktól a súlyos gondoktól melyek vállaikra és leginkább pénzes erszényeikre, ládikáikra nehezednek.*