*Pedig a világ sokkal szebb, ha megéli az ember fia-borja. Élvezni kell, míg csak tudja a létforma. Hiszen, hiába akasztották fel és hasították arcát, keserű lett lelke, mégsem akarja, hogy miatta szomorú legyen egyetlen legény, vagy leány is. Mind boldogságot érdemel, mit jogtalanság volna elvenni. Talán épp ezért szeretné kibékíteni a másikat külsejével. S való igaz, a könyvek jók és szépek, aki tudja az olvasás művészetét, annak különösen. Regények, tudományos iratok, bestáriumok, szerzetesi regulák Mind papírra vetett tinta, mégsem lehet csupán ennyi a világa bárkinek is. Kell az élet, különben szürke lesz a nap és a hold, minden mi fényt hozna a létbe, elhalványul, mígnem egyetlen sötét odúvá szűkül a világ, hol könyvei erődjében kuksol Tima. Egyetlen fekete folt lesz a világ, minek közepén apró gyertya lángja ropja csak táncát, mi alatt a papíron a vetett betűk sora, ahogy szavakká, majd mondatokká, végül a könyvben foglalt szöveggé áll össze.
Gyönyörű a sebhelyecske. Az övéhez képest csakis kicsinyítő képzővel említhető. De a kissé cakkos szélű, hosszúra nyúló nyomvonal aranyosan mélyed szeme alá. Alig egy pillanat, mégis igazán szépséges csodát láthat a férfi. S ha szemének világát veszti? Hát nem azért van kettő, ha egyiket elvesztené, a másik ott van, hogy lásson a másik helyett is? Persze, térlátásról nem is beszélhetünk, de járulékos veszteség. Ám egy seb, ami a szemen keresztül húzódik, mint nála, az valami frenetikusan tud kinézni. Igaz, neki szerencséhez közel sem volt köze, úgy úszta meg. Egyszerűen csak felsértette ott a bőr, s mivel a szem mélyebben ül az arc többi részénél, így húzódhat a szemkörnyéknél kisebbre a vágás vonala, míg az orránál például igencsak jó, erős lett a vágás valója. S egy ekkorka seb miatt depresszióba esni? Hiszen szépséges egy heg, mi ott rejtőzik a mézszín tincsek alatt, kár is így rejteni. S miféle tudóskör tagja lehet, ahol a professzor is egyből a lelkét, a szomját, tudás iránti vágyát lesi, csak aztán az arcát? Furcsák ezek a népek, még egy valódi csoda-sebet sem tudnak értékelni. Pedig földelt már el olyan gyönyörűséges testeket a szerzetes, hogy csak na! Volt, mikor a sebek szinte az egész testet vörösre színezték, kiemelve a belső értékeket... Hihihi.*
- Kérem, kisasszony! Ritkán látok ilyen szépséget, hadd lássam újra!
Kedvesen csengő hanggal kérleli, látni vágyja újra a nyomot. Persze, mellékes ok, de valóban kíváncsi, ám elsősorban a szemeket akarja fürkészni. Meglátni, mit érez, mit gondol a másik. Még ha ez nem is tűnik túl valószínűnek, de attól még egy próbálkozást megérhet.*
- Én se tettem, mégis felakasztottak.
*Ezt gyakran megemlíti, ha már egy kis ideje beszélget valakivel. Mókás történet, miként lökdösték megkötözve a fához, amire a kötelet feldobták és megfeszítették, hogy órát töltsön fent lógva, rögtön kettőt. Aztán sikerült kiszakadni, s életre megjegyezte, hogy ilyen szórakozást többet nem szeretne.
Újra lágyan simít végig a kis kezeken, akárhol is legyenek. Hosszú, fekete körmei elég feltűnőek most is, ahogy hátracsúsztatja a ruhájának ujjait, szeretné, ha bőre érne a lány bőréhez. Érezze csak, hogy ő ott van, nem fog eltűnni és mosolyába is próbál együttérzést csempészni. Tudatni akarja, tudja milyen, ha fél mutatkozni mások előtt. Régen ő is arca elé lógatta ezüstszín haját, ám mára már rájött, ha elrejti, csak inkább akarják látni. Jobb felfedni, borzadjanak, rettegjenek, érezzenek együtt vele, ahogy csak tudnak. Nem fogja magát örökre kis lukba zárni, hogy lengedező gyertyák fénykörében maradjon, míg üt az utolsó óra, s a végítélet szoros és gyilkos marka kioltsa életének utolsó szikráját is.*