*Hát, az bizonyos, hogy ő oda nem való. Hiszen, szerzetesként kötelessége hinni valamiféle isteni hatalomban, amiben a legtöbb tudós nem igazán akar, inkább próbálnak logikus, racionális képet alkotni, míg mások, ha valamit nem tudnak egyszerűen megérteni, azt rögtön valami istenséghez, vagy csodához kötik. Az más kérdés, hogy ő, a férfi miben hisz, s hogy mennyire bámulnák meg az ő arcát. Hiszen, elég feltűnő az áthúzódó seb a képén, ahogy a nyakán lévő kötélnyom is. Nem úgy a másiknak, Timandra arcán lévő seb inkább tűnik apró kudarcnak, valami félresikerült kísérletben, ha mástól kérdezné. Ám Dakh egyértelmű, honnan szerezte saját sérüléseit, nagyon is kitűnik belőlük. S mellesleg, nem is ért igazán a tudományokhoz. A sebek és a gyógyászat valamelyest erőssége, illetve, a temetés. Ezt bízták rá az előző faluban is, ahol egy pár hétig megszállt. Vándor lelkésznek mondta magát, s az ottani pap mellé állt, hogy segítsen neki. Végül továbbállt, hogy mindig is tennie kell. De talán ez más lesz most, Arthenior városában.*
- Elhiheted, láttam már sebeket, s egyiknek sem volt se jó, se rossz szerencséje. Láttam csúnya dolgokat. Sőt volt, hogy olyat is, aki csak félig volt meg, s a másik felét is össze kellett kaparni. Az csúnya már, nem úgy ez a vágás. A széléből ítélve, ha jól láttam, nem penge okozta...
*Persze, ő is hallotta a hiedelmekből ismert dolgok ilyen fajtájú létezését. De ettől még nem lesz balszerencsés, hogy egy vágás szépíti arcát. S még el is takarja. Az meg, hogy miben hittek régen, s most, mindig is mindegy volt. Hitték, hogy a földbe csapó villám azért jön, hogy büntetése legyen a vihar istenének, amiért nem áldoztak. Most már a legtöbben tudják, hogy a viharok velejárója. Persze, soha nem lehet mindenkit meggyőzni egyetlen tényről. S még ha isteni erő is mozgatná a cikázó, fényes villámokat, miért éppen oda csapnak le, ahol általában csak ártatlan fa van? Érthetetlen...*
- Amiért ezt is kaptam...
*Húzza végig egyik ujját az arcán, a jobb felétől, egészen át a baloldalára, ahol a tincsekhez érve áll meg, hogy a sötétlő köröm az ezüstlő szálak közé érjen.*
- Csupán mert egyik szülőm elf volt, míg a másik emberfajzat.
*Közli és az előrébb lógó tincseket hátrább löki, hogy jól látszódjon a kissé hegyes, de nem elf-szerű fül. Átka, áldása, minden mit csak képzelni lehet. Ezért szenvedett, s hozta olykor szerencséjét. Hiszen, jobb a hallása, mint egy emberfajzaté, még ha nem is olyan jó, mint valamelyik erdőlakó tisztavérű elffé. S látása, szaglása is finomabb, érzékenyebb. Furcsa, hogy ez többször is sodorta bajba, pedig mindig csak jót akart.
Csak eztán érinti meg a bőrét, a selymes, női bőrt, saját kezével, mely sápadt és hideg. Mint a templomok köve, mikből a szentséges helyek épültek, nem úgy, mint az üvegen beáramló fény, mely forróságot és magabiztosságot nyújt. Ellenben a férfi marka, mintha a hideg megnyugvás és beletörődés keserűségét hordozná. Lelke ott rejlik minden porcikájában s a tenyerében is.
Ám hamarosan mindegy lesz az egész, hiszen a lány könyvét kezdi kutatni. Amikor hallja, hogy régóta használja, mindig is abba írt, akkor a bő ujjú ruhájából kiemelkedik bal keze most, melyben az a bizonyos könyv van, mit úgy keresett a lány.*
- Ezt keresed?
*Kérdi kedvesen, s áthatón tekintve a smaragdzöld szemekkel. Bizony, ha beletekint, talán el is vész benne, ő pedig igyekszik minél gyorsabban, s minél többet kiolvasni belőle. Ám ha érte is nyúl a másik, ő csak gyorsan mozdulva hátrál, fordul és a mágikus erőtől szinte bűzlő szökőkút szélére ül, hol a víz nem éri, mégis jól hallani a csobogását. Kezében azonnal nyílik is a kis jegyzetkönyv, hogy feltárja a titkokat, miket Tima belevésett, vagy épp rajzolt. Persze, elsőnek ott fog, hol a legtöbbször feszítette meg a nő, vagy, hol a legtöbbet dolgozott. Hiszen, minden könyv ott nyílik, ahol a legtöbbet használják. Így van ez a halotti jegyzőkönyvekkel is. Hihetetlen, hogy egy falu teljes lakossága közel a felére tud csökkenni egy pár hónap alatt, ha nem kevesebb lett.*