*A hosszú úttól kissé elcsigázottan baktat előre, azúr íriszeivel a léptei nyomán lustán kavargó porfelhőbe meredve. Nem kifejezetten fáradékony típus, a fegyverviselés és -használat mindig megedzi a mélység gyermekét is, de a hosszú, gyalogos vándorlás bekebelezte. Gondolatai messzire illantak órákkal ezelőtt, hagyva, hogy a nőstény lassan félkábulatba ájulva, monoton mozogjon, érzékei eltompultak, közel jár az eszméletvesztéshez. Feje előre bicsaklik, apró bikaként törtet át mindenen és mindenkin, aki csak elébe kerül. Mígnem egy határozott hang magához téríti, olyannyira, hogy jobbja már félig elő is rántotta rövidkardját.*
-Megállni!
*úgy tesz. Nem pillant föl, csak álmatag mozdulatokkal megrázza a fejét, amely az imént kellemetlenül koppant valamin. Talán fémen. Páncélon? Elvigyorodik, majd morgolódva, lassan felegyenesedik. Így talán felér az őr válláig is. Alacsonyságát erőteljesnek szánt fellépéssel próbálja ellensúlyozni, de az őr jelentőségteljes pillantására végül visszalöki kardját a hüvelybe.*
-Bocs.
*krákogja kiszáradt torokkal. A vize mérföldekkel ezelőtt elfogyott, az útra készített száraz élelem utolsó morzsáit tegnap vacsorára falta fel. Aki most itt áll a város kapui előtt, nem tűnik többnek egy fáradt vándornál.*
-Szabad lesz?
*rekedt hangja mellőz minden nemű tiszteletet, legjobb formájában sem szokása mások előtt parolázni. Ezúttal teljesen fegyvertelen jobbját figyelmeztetően felemeli, mint az erősen ittas egyének szokták, ha valami szerintük roppant fontosat akarnak bejelenteni. Például azt, hogy hánynom kell. Neki a gyomra teljesen rendben van, attól eltekintve, hogy reggel óta öklömnyi kődarabnak érzi csupán, s időnként medvéket megszégyenítő morgással tudatja a nősténnyel, mennyire elhanyagolt és üres.
Az őrök teljesen ártalmatlannak ítélik, miután semmi ellenséges mozdulatot nem tapasztalnak felőle. Félre állnak előle, tovább kémlelve a város felé vezető utat, Calissa pedig végre bebotorkálhat a város nyüzsgő, vegyes forgatagába, amely csak annyira kedves szívének, hogy legalább vizet és ételt jelent.*
-A Pegazus itt van nem messze, a főtéren! Térj be oda!
*kiált még utána az egyik, majd visszafordul, társa felé fejcsóválva megjegyezve valamit, ami mintha egy lemondó "szerencsétlen" lenne.
~Pegazus.. mi a fészkes fenét akarjak egy szárnyas gebétől?~
A barlangok hűs mélye nevelte, de azért nem tudatlan. Olvasott ő a felszín csudalényeiről, noha szívébe sosem fogadta be egyiket sem. Ugyan mit enne az efféle jószágokban? Hasznuk nem sok, levadászni nehéz őket, a bőrük sem lehet túl vastag, a húsuk meg nem ér meg ennyi vesződést. No meg ritkák is. Akkor már inkább a sokkal elterjedtebb nagyvadakra hajt, szarvast, vaddisznót hasznosíthat is és tapasztaltan jó az ízük. Milyen éhes! Milyen szomjas!
Szédelegve torpan meg a szökőkút előtt, egyszerű hallucinációnak hiszi ezt a temérdek, hűs, éltető őselemet. Karjait előre nyújtva lódul meg a képzelt mennyország felé, s nála jobban senki sem lepődik meg, mikor a peremére dőlve arca valóban vízbe merül. Prüszkölve kapja fel fejét, majd gondolkodás nélkül hatalmasat kortyol a normális emberek szerint tetszetős dekorációból. Bár agya többet kívánna, tudja, szervezetének idő kell, hogy feldolgozza a vízpótlást, így az első korty után csak egy kisebbet enged meg, amennyi két tenyerében elfér. kicsit megnyugodva fordul oldalra, arcára a ráébredők élénk megdöbbenése vetül. A Pegazus egy fogadó! Kezdhette volna ezzel is az a marcona őr, akkor talán nem ostromolja meg a szökőkutat. Már mindegy, valamivel jobb kedvre derülve, s élettel telibben indul az épület felé, amelyben további italt, ennivalót és szállást remél. Jutányos áron.*