//A szél feltámad//
//Xavy//
*A hirtelen felkiáltásra, melyre bizonyára sokai is odakapják a fejüket, s gyönyörködhetnek az ember cipelte gnóm látványában mélyen elvörösödik, aztán lekapja a lány lábáról az kezét, miközben úgy tűri, hogy hajába borzoljanak, mintha mindig is ismerték volna egymást. Régen lehet letépte volna az elkövető kezét, de most valahogy más, meg nem is régen van, hanem most.*
- Én nem simogattam... *Sziszegi fogai között miközben ártatlan vigyorral biccent minden őt megbámulónak, csak egy-két emberre vicsorog, akik túlontúl nézik őket.
A lényeg, hogy egy medve és egy csúcsos süveg kezd sétálni a főtéren föl, s alá, mindent alaposan megszemlélve, miközben egymás idegeire mennek és jót derülnek rajta.*
- Ha te mondod! *Sóhajt fel, úgy érzi, hogy a birkavégbél anatómiai és filozofikus értelmezésén is túl vannak már, inkább nem kérdez, mielőtt még szemléltetést is kap a lánytól. Valamiért biztos benne, hogy mellényzsebében bizonyára ott lapul egy egész tekercs különféle végbelekből, nem firtatja. Ellenben a normálisról szült elmélete kifejezetten tetszik neki, s miközben egy kissé igazát rajta, amihez megint lábat kell fogdosnia, hogy megemelhesse, majd derékban is megnyomorgatja kicsit, hozzáfűzi, felfelé nézve, nagy, kitárt szemekkel.*
- Lehet csak mi vagyunk normálisak?! *Néz körül aztán hüledezve, mindenkit alaposan megfigyelve, bolondokat keresve, aztán ha teheti cinkosul összekacsint a leánnyal nyakatekert módon. Xavy kajabálása meglehetősen hatékonynak bizonyul, mire természetesen Umon, felülve a játéknak, még rá is játszik és halk, elkínzott sóhajjal illetve, kissé begörnyedve sétál, épp csak bot kell a kezébe. Közben úton útfélen sorolja:*
- Ejj... ezek a mai fiatalok, már járni is lusták, szegény nagyapjukat kényszerítik a cipelésre. *Nyámmog egy sort, meg fejét csóválja, amolyan öregesen, tatásan, közben szakálla rejtekében somolyog magában. ~ Egy-egy. ~ Furcsa egy játékot űznek ők ketten, egy külső szemlélődő talán meg sem mondja, hogy most valójában ismerősök, vagy csak két összeverődött idegen, kik a másikkal múlatják haszontalan idejüket, de ez nem is igazán számít.* Amúgy én szeretek kapálni, meg ilyenek. *Mondja csendesen, bár el tudja képzelni, hogy ezért is megjegyzést kap, de nem bánja.*
- És, ha úgy vesszük én is kikötőből érkeztem... bizonyos értelemben. Ott ébredtem másodjára. *Göcög magában egy sort, aztán érdeklődve figyel tovább, ismét megragadva a lányt nemesebbik felét, hogy kényelmesebbre igazítsa.*
- Valójában nem az én kocsmám, de mondhatjuk, hogy zömmel én építettem és még két társam. Azoké, akikkel vagyok. *Megpróbálja lesni a lány arcát. Egyedül van. Ő is sokáig volt egyedül, s a magány hosszú idő után már erőteljesen negatív hatással van az emberre, talán a gnómokra is. A tündérre további szót nem pazarol, csak legyint rá.* Nem tudom, van-e szárnya. *Mondja.* Nem tervezek elmenni, feltéve persze hacsak nem kívánod, akkor távolabb mehetünk, de megvárhatjuk a következő feladványt, hátha abban ügyesebbek leszünk. Mindenesetre egy picit kezdesz nehéz lenni. Lemászol? *Kérdezi a lányt.* Biztos a szendvics az oka, nem nézel ki nagydarabnak. *Lapogatja körbe.* Nem. Nem vagy az. *Csóválja meg fejét, s ha teheti, kezét nyújtja, hogy abban megkapaszkodva, kissé rézsút hajolva lemászhassanak róla, feltéve persze, ha nem kötöttek oda a nyakához.*
- Egyszer voltam a tengeren. Valami küldetésfélén, aztán eltűntem egy jó időre, a kikötőben tértem magamhoz. Ébredésnek hívom, de akkor még másképp néztem ki. Miért laksz egyedül? Szórakoztató társaság vagy és nem is vagy olyan randa, mintha kétszer ennyire lennél. *Vonja meg a vállát, majd szendvicses pult után kezd nézelődni.*
- Most honnan szedjek neked szendvicset? *Vakarja meg álla tövét.*