//A szél feltámad//
//7. próbatétel//
//Vany, Zax//
*A lámpaláz szép lassan szertefoszlik, és átadja a helyét az összhang által keltett nyugalom érzetének. Egy kunkor itt, egy hullám ott, széthúzás nélkül, nagy egyetértésben születnek meg a képek. Végül be van fejezve a nagy mű, igen, bár térde poros, az alkotó pihen. ~ Egész jó lett. ~ értékeli ki magukat, miközben koszos ruhácskájára ügyet sem vetve kászálódik vissza az óriás nyakába. Ott aztán nagyokat szuszog, elvégre megfáradt a nagy munkában. Kíváncsian várja, Ar Theniornak is annyira tetszik-e a rajz, mint neki.*
- Igeeen!
*Kiált fel ő is, közben pedig még meg is ugrik örömében. A kacsintást érzékeli, és igyekszik viszonozni, de csak annyira futja tőle, hogy mindkét szemét erősen összeszorítja. Ő azonban azt hiszi, neki is sikerült, így ez nem szegi kedvét.
A dicsérő szavaktól arcocskája mintha egy icipicit elpirulna, de nem felel rájuk, csak gondolatban emésztgeti tartalmukat. ~ Milyen bölcs! ~ gondolja magában, mert benne ilyen benyomást kelt Zax. ~ O'baanak igaza volt, az óriások nagyon okosak! De vajon honnan tudja a jövőt? ~
A meghajlásban akaratán kívül is részt vesz, így hosszú, fekete haja egészen rálóg Zaxdor arcára. A helyzetváltoztatás közben Vanna gyomra liftezik, de a vicces fajtából, így újból nevet. Azaz csak nevetne, ha a lendület belé nem fojtaná. Miután az óriás felegyenesedik, a kislány Ar Thenior kérése szerint bemutatkozik.*
- Én Vanna vagyok! *Kiáltja a nagyvilágba. Ezután társa szavaira is reagál, de jóval halkabban.* Hogy… hogy mi? Az enyém? Mindkettő? *Teljesen zavarba jön. Azután immár kijózanodva megrázza fejét, és határozott hangon beszélni kezd.* - Nem, olyat nem lehet. Az úgy csalás. Egy jut nekem, egy jut neked is. Te is segítettél, ez így igazságos. *Mondja felháborodva Zaxdornak. Miután az óriást lerendezte, a nagy kőgólemhez fordul.* - Kedves gólem bácsi! Én csak egyet szeretnék kérni, egyetlen egy képet, a szobám falára a Szarvasmajorban. A barátomat meg akkor áldd meg, ha ő ezt szeretné. Jó?
*Kérdezi reménykedve, azután szorosan lehunyja szemeit, és elképzeli a képet, amit szeretne.
Egy őszi táj apró szeletét látja maga előtt. Mindenfelé színes lombkoronával büszkélkedő fákat lenget a szél, összességében pompás erdei kép tárul szeme elé. A kép középpontjában egy magányos vörös juharfa áll, ami igazán széppé teszi ezt a tájképet. Mégis, mintha valami miatt több lenne ez a fa egy egyszerű fánál. Koronáját lágyan borzolja a szél, levelei egyesével hullanak a földre. Szépen, lassan, szomorúan.
Mikor már úgy véli, megtörtént a varázs, kinyitja a szemét. Először óvatosan kukucskálva, aztán az egész tér látványát újra befogadva. Jó mélyről kell most visszatérnie, eltart egy ideig, mire átszellemültsége elmúlik. Addig csendben ücsörög a magasban, saját kis világának burkába zárva. Hogy mi jár a fejében, külső szemlélődő számára rejtély lehet.
Egyszer csak váratlanul mégis újra megnyílik, megböködi Zaxdort.*
- Most mit csináljuk? Merre menjünk tovább? Megpróbálkozunk még valamivel?