//Zetriat Iuthar, Iskandar Nesayang, Korria Firavel és Mesélő #4//
*Nagyon hálás Zetriat bátorító szavainak. Az út közben végig mellette van, támogatja őt. Eleonor nem igazán tudja, mihez kezdjen magával. A gyász teljesen maga alá gyűrte, és csak a Geradrasszal eltöltött időre tud gondolni. De aztán rápillant Zetriatra, és kicsit megnyugszik a lelke, hogy van, aki mellette áll. Nem kerültek messze a várostól, így egy napi útra vannak csak. A katonák valószínűleg ógy tervezik, hogy még aznap visszaérnek a városba. Eleonor út közben - amikor nem váltanak egy-két szót Zetriattal és nem Geradrason jár az esze - azon gondolkodik, hogy mihez is kezdjen, ha visszaérnek. Tudja, hogy haza kell mennie, de hogyan álljon az apja elé? Ahogy közelednek Arthenior felé, egyre jobban szégyelli magát, amiért ezt a teljesen felesleges utat megtette. Elvesztette a szerelmét. Sőt... most tudatosul benne, hogy kicsit csalódott Geradrasban. Hiszen ki akartak tartani egymás mellett. Az ő szerelmük ennél erősebb volt... vagyis Eleonor azt hitte. A felismerés annyira megdöbbenti, hogy bele kell kapaszkodnia Zetriatba, nehogy rosszul legyen.*
-Naiv voltam... *suttogja leginkább magának.*
*Közben egyre jobban közelednek a város felé. Már látja a falakat, felrémlik előtte, hogy milyen módon "szöktek ki" a városból. Mielőtt még beérnek, mindenképpen közölni akarja Zetriattal, hogy mennyire hálás neki. Ránéz az elfre, és egy pillanatra megáll, nem törődve a katonákkal.*
-Zetriat. Mindjárt a városba érünk. Nem tudom, mi fog történni velünk, de szeretném, ha tudnád, hogy nem fogom hagyni, hogy téged bántsanak. Te semmi rosszat nem tettél, csak kiálltál mellettünk, próbáltál megvédeni minket. Ezt mindenkinek el fogom mondani, és nem engedem, hogy börtönbe zárjanak. Nagyon köszönöm, hogy mellettem vagy. *megfogja a kezét, és nem törődve az elf távolságtartásával, megöleli Zetriatot.* - Köszönöm. *suttogja még a fülébe, és érzi, hogy a katonák már türelmetlenek, így kibontakozik az ölelésből, és kézenfogva sétálnak be Artheniorba.*
*Eleonornak jó érzés újra látni szülővárosát. Egy kicsit bánja, amit tett, de büszkesége nem engedi, hogy ezt még magának is bevallja. A katonákra akar nézni, hogy most mit akarnak velük kezdeni, amikor megpillantja az apját, aki éppen egy nővel folytat párbeszédet. Megáll, csak nézi az apját...*
~Mit keres itt? Erre... erre nem vagyok felkészülve. Mi lesz most?~
*Csak áll, valószínűleg senki nem tudja, miért és az apját figyeli.*