//Nárcisz a macskaköveken//
*Gondolataiba mélyedve les ki az aprócska kis ablakrésen, amit nem takar a nehézkes, vörös bársonyfüggöny. A vaksötétben persze szinte semmit nem lát, csak elsuhanó árnyakat, de valahogy nem jön álom a szemére. Ábrándokon, reményeken, nagy változásokon jár az esze megállíthatatlanul. Mintha csak egy börtön kapuján engedték volna szabadon, ahol eddigi majdnem húsz évét végigraboskodta. Az elvárások, kívánalmak, tiltások és muszájok sűrű erdejéből mintha egy tisztás körvonalazódna előtte, ahol végre nem csak egyetlen út vezet előre, ami "helyes". Mintha kinyílna előtte a világ.
Persze azóta ilyesmiken töri a fejét, mióta megtudta, hogy apja Artheniorba küldi őt, hogy világot lásson, és nem mellékesen építse a helyi kapcsolatokat. Nem is ő lenne, ha az üzleti rész nem képviselne legalább akkora hangsúlyt ebben a történetben, mint tulajdon lányának sorsa. Talán nem is mondott el neki mindent a látogatás valódi céljáról... de jelenleg ez érdekli legkevésbé Vildrisse-t.
Most, hogy órák választják el attól az új élettől, amit hosszú- hosszú évek óta dédelgetett gondolataiban, aminek reménye a legkilátástalanabb pillanatokon is keresztülsegítette, egészen különös érzések kerítik hatalmukba. Félelemmel vegyes izgalom, örömbe vegyülő apró kételyek... és persze milliónyi kérdés.
Igyekszik felidézni minden egyes apró emlékfoszlányt, amit Arthenior városáról őriz, de nem sok maradt meg. Kislány volt még, amikor családjával ide látogattak, az anyja is élt még, erre tisztán emlékszik. Az Ebilox kúriára, ahol néhány hat erejéig megszálltak, illetve annak lakóira annál kevésbé. Egy nagy fekete kutya rémlik csak neki, akivel rövid idő alatt szoros barátságot kötött, révén két bátyja szokás szerint kizárta őt mindennemű közös játékból. De az is lehet, hogy az a kutya valahol egészen máshol feledtette vele, milyen unalmasak is tudnak lenni az ilyen látogatások egy gyerek számára.
A külvilágtól, a fogat monoton döcögésétől egyre távolabb kerülve gondolataiban, végül mégiscsak elnyomja az álom, de az utazás ott is folytatódik. A fogat lassítani kezd, végül meg is áll, hogy egy másik utas is csatlakozzon Vildrisse mellé. Anyja az, abban a sötétkék ruhában, amit száz és száz drágakő díszített, és amit ő mindig is elviselhetetlenül hivalkodónak, emiatt pedig kifejezetten csúnyának talált. A kedvence volt.
Sietve, fél szemmel kis kéztükrét lesve magyaráz neki valamit arról, hogy az intrikáknak ne elszenvedője, hanem kitalálója legyen, és akkor nem lesz gondja az életben. Nem is néz rá, mintha inkább a tükröt okítaná az élet nagy dolgairól. Vildrisse viszont le sem veszi róla a szemét, így az sem kerüli el a figyelmét, ahogy a kék ruha alatt alig észrevehetően megvonaglik a szoros fűzőbe kötött test. Aztán a szájából előbukkan az első fekete bogár, amit pillanatok alatt még ezernyi társa követ; lárvák és férgek lepik el az immár rothadó húst, és a kezet, ami mindezek ellenére is felé nyúl.
Hogy a kocsi döccenése vagy a rémálomba forduló események ébresztik, nem tudja eldönteni, de hálát ad Eeyrnek, ahogy anyja hűlt helyére mered a bársonyülésen. Néhány pillanatnak el is kell telnie, hogy magához térjen, és realizálja, hogy odakint már világos van. Kicsit jobban félretolja a függönyt, körbeles, de nincs sok ideje nézelődni. A fogat ezúttal valóban lassít, hiszen megérkeztek a város főterére, ahol a levél szerint valaki várni fogja majd őt.
A kocsi kellemes félhomálya után a tűző tavaszi napsütés szinte telesen elvakítja, ahogy kiszáll, de a nap ereje, a bőrén végigsimító meleg sugarak mégis mosolyt csalnak arcára, feledtetve a kellemetlen útitárs emlékét. Csupán a kissé zilált szőke fonat árulkodik arról, hogy nem volt zökkenőmentes az utazása. Ha nem nyüzsögnének mindenféle népek a téren, talán még nyújtózna is egy jólesőt, de ehelyett csak - lassan megszokva az erős fényt - körbenéz. Mivel nem tudja kit keres, pillantása el-elidőzik a járókelőkön, míg végül megakad a szökőkút mellett várakozó alakon.*