//Alakim Aherber//
*A botot nekitámasztja a szökőkút szélének, a batyu lecsusszan a földre. Jó helyen van ott, hát hagyja. Előhúzza a kendőjét az öve alól, belemártja a kút hűvös vizébe, és kicsavarja belőle a felesleget. Végigtörli vele a nyakát és az arcát is, érzi, ahogy haja rátapad a bőrére. Mennyivel jobb érzés máris! Egészen megkönnyebbül. Nincs baja az út porával, de nélküle azért kellemesebb. Újra a víz alá mártja a rongyot, majd most sokkal alaposabban csavarja ki, s úgy tűzi vissza öve alá, hogy meg tudjon száradni.
Így üti meg a fülét valami motyogás, amit a kút túlfeléről hall. Egy pillanatig azt hiszi, hogy az neki szól – majdnem megszeppent-tágranyílt pillantását kapja oda, de hamar rájön, hogy a szavakat nem neki címzik. Bár tudja, hogy csúnya dolog, de hegyezni kezdi a fülét. Az ízes káromkodás mosolyt csal az arcára. De csak addig mosolyog, amíg az öreg fickó valóban meg nem szólítja.
~De furán köszön!~ Náluk nem így szoktak. Már régen megtanulta, hogy mi az illendő köszönés, amivel nem hoz szégyent a saját fejére, és nem csak valami vidéki fruskának látják. Arcáról úgy olvad le a mosoly mintha azt is lemosta volna a porral együtt, tekintete komolyan csillan. Kissé kihúzza magát, és meghajtja magát; nem derékból, nem is nyakból, hanem valahogy hátból, a kettő között. Udvarias akar lenni az öreggel, de nem túl udvarias.*
- Béke és fény vezesse lépteid! *-köszön a formulával, hangja közben lágy, de kissé távolságtartó. Majd az egyenes testtartás feloldódik, lófarka meglibben ahogy kíváncsian oldalra biccenti a fejét. Nyelve hegyén van a kérdés hogy kivel-miért perlekedik így az öreg, de már azt is megtanulta, hogy nem mindig jó beleütnie az orrát mások dolgaiba.-* Én igazán nem akartam zavarni. Bocsásd meg, ha mégis így sikerült.