//Csontok Ura//
*Az út közbeni némaságot az ifjú papnövendék kérdései, hogy Argus mit is tud a Csontok Uráról, s hogy mit érdemes tudni a mágus fivéréről, remélve, hogy valami többet tudhat meg.*
-A Csontok Uráról először nyolc vagy kilenc lehettem, amikor hallottam, egy átutazótól a kocsmában. Megragadott a története, hogy képes volt átlépni a túlvilágra. *kezd bele a szomorú történetbe.* Mivel soha nem ismeretem édesanyámat így a történet nagyon megragadott, s arról kezdtem álmodni, hogy egyszer én is képes leszek rá. Karg érdeklődését is felkeltette, de ő halott királyokkal akart beszélni, hogy hova rejtették a kincseiket, és hasonló okokból.
-Egyszer még azt is felvetettem apámnak, hogy mágus leszek, s levélben meg is tudakoltam, hogy mennyiért képeznek ki mágusnak. De persze az annyiba került, hogy esélyünk sem volt összeszedni, még az első évit sem. Apám persze jót nevetett, amikor közöltem neki, hogy mennyi pénzbe is kerül, s hogy milyen előnyei lennének annak, hogy mágus leszek. Kedvesen rám mosolygott, s megígérte, hogy amint össze jön a pénz elmehetek mágus tanoncnak. Majdnem egy évig minden héten megkérdeztem apámat, hogy össze gyűlt -e már a pénz. De nem. *a kis történet hiába aranyos, és kedves a köpcös férfi még sem mosolyog közben, inkább a szomorúság ül ki az arcára.*
-Idővel már nem reménykedtem, hogy össze jön a pénz, de titkon mindig arról álmodtam, hogy varázsló leszek. Aztán tizenhat esztendős koromban találtunk a fivéremmel egy különleges könyvet, amin egy név volt. Egyszerű varázslatokig az egészen bonyolultakig voltak benne varázslatok rejtvényekbe szedve. Egy - két hónap alatt sikerült egyszerűbb varázslatokat elsajátítanom a könyvből. És általam a fivéremnek is. Megtanultam beszélni az állatokkal. Megtanultam látni azt, amit nem lehet. Megtanultam uralni a tüzet. Egy év alatt olyan számtalan varázslatot megtanultunk, s ezeket fel is használtuk a magunk boldogulására. De tudtunk, hogy ezek a varázslatok, amiket birtokolunk, csak a jéghegy csúcsa, hiszen ennél erősebb varázslatok is voltak a könyvben, de azokhoz szükség volt valami kecskére, amit nem értettünk. Végül egy nap megértette a fivérem. Volt benne egy rítus, amit ha elvégzünk teliholdkor, akkor a hatalmunk megsokszorozódik. Így egyik este szeretünk két kecsét, s levágtuk. De a hatalmunk nem nőtt meg. Három héttel később Karg rájött, hogy miért. *Argus elhallgat, mintha csak erőt gyűjtene arra, amit ki készül mondani.*
-A fehér kecske kifejezés nem egy kecskére vonatkozik. De ezt te is tudod. *emlékszik, hogy Hemitar hogy kifakadt a múltkor is a kifejezés hallatára.* Mondtam a fivéremnek, hogy rossz érzésem van a könyvvel kapcsolatba, s elégedjünk meg avval a hatalmunkkal, amink van. Összevesztünk. Szerinte egy emberélet árán akár százakat menthetünk meg a hatalmunkkal. De én nemet mondtam.
*Argus arcán könnycsepp jelenik meg amikor elér a történet ezen részéhez.*
-Az én hibám, ami történt. Azt mondtam neki, hogy tegyen, amit akar, csak engem hagyjon ki belőle. Pedig akkor még egyenlő hatalmunk volt, s talán legyőzhettem volna. S akkor talán az észhez téríti a veresége. Akkor talán mind együtt élnénk otthon. *az utolsó szavak csupán önámítás, hiszen legbelül tudja jól a mágus is, hogy az sem állította meg volna a fivérét.*
-Azon a teliholdon eltűnt a kishúgunk, s a fivérem hatalma iszonyúra nőtt.
-Próbáltam vele szembe szállni. Az összes isten rá a tanúm, hogy próbáltam, de nem tudtam. Három nap múlva megölte az apánkat, a helyi kovácsot, s úgy intézte, hogy mindenki rám gyanakodjon.
*A köpcös mágus még soha nem mondta el ezt a történetet senkinek, mert tudta, hogy sokan félreértenék, s megpróbálnák őt máglyára küldeni, amit persze nem akarna a mágus, hiszen még dolga van az életben.*
*Az esti beszélgetésnél a köpcös mágus már vidámabb, s valamivel a szokottabb énjét hozza, s nem igazán látszódik rajta, milyen félelmei vannak evvel a kalanddal kapcsolatban. A megjegyzésére hogy a gonosz megpróbálja őt kiéheztetni, arra Hemitar próbál megnyugtatólag válaszolni.*
-Rendben imádkozz ide egy sült disznót egy jó vekni kenyérrel, és máris szép esténk lesz. *viccelődik kacagva a mágus, de a nevetése abba marad, s a szeme északra szegeződik, ahol fáklyák fénye tűnik fel. Azonnal feláll, hogy jobban lásson, s percekig csak némán bámul a fények felé, amíg meg nem győződik, hogy tényleg azt látja, amit gondol.*
-Fáklyák éjjel a semmi közepén. Ez nem jó jel. *dörmög az orra alá.*
*Nem próbálja meg eloltani a tárbortüzüket, hiszen minek. Ha ők látják a fáklyákat, akkor azok is látják a tábortüzet. Még van pár perc addig, amíg bármit is ki lehetne venni a fényeken kívül.*
-Szedd össze a holmidat. *mondja Hemitarnak, s ő is felveszi a vállára a tarisznyáját.* nem tudhatjuk, hogy ellenség vagy barát.
*Argus állva várja meg, míg a fények közelednek, s ahogyan közeledik, egyre jobban szembesül vele, hogy mekkora tömeg az akik velük szemben közlekedik. Több százan lehetnek, s éjszakai is menetelnek. Férfiak, nők, gyerekek, idősek. Ekhós szekerek, csúszkák, kézikocsik. Menekültek. Látszik rajtuk, hogy fáradtak, és hogy nem bírják már sokáig, de azért menetelnek. A menekültek elején egy nagydarab férfi menetel teljes mellvértben, és egy díszes lovagi karddal. Biztos, hogy ő is fél, de nem látszik rajta, csupán a nemesekre jellemző magabiztosság, amitől mindenki azt érzi, hogy uralja a helyzetet.*
-Szép estét! *köszönti a lovagot Argus, majd a köpcös mágus rákérdez a sok emberre, s a helyzetükre. A lovag röviden vázolja neki, hogy a karavánpihenő ostrom alatt áll, s valószínűleg hamarosan elesik. Argus némán hallgatja, s hiába kételkedik az elméje, az emberáradat mindent meggyőző bizonyíték számára. Megköszöni a lovagnak a tájékoztatást, s máris a fiút kezdi el keresni, hogy megbeszélje vele a továbbiakat.*
-Mi a véleményed? *kérdi Hemitár-tól.*