Külső területek - Arthenior közelében
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 104 (2061. - 2080. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
2080. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-04-10 23:15:41
Üzenet elküldve: 2016-04-10 23:15:41
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 708
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 708
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
- Top… Topo… *Valahogy ez a szó nem megy nevetés nélkül. Talán a „ty” teszi a közepén, talán csak az idegen kicsengése, vagy, ahogy a férfi megformálja a szót, de nem képes kimondani. Gyorsan meg is köszörüli a torkát és kihúzza magát, mielőtt még elvetné a sulykot. Máskor nem igazán érdekli az ilyesmi, de, ha már a férfi valóban megmentette az életét, és elhantolta az ismeretlen kísérőit, akik oldalán nem kedvezett a szerencse, hát nem azt érdemli, hogy hangosan a képébe röhögjön.*
- Ó szegények. Hát miért nem érték be más hímmel? *Inkább költői kérdésként veti fel, nem tartja valószínűnek, hogy tényleges beszélgetést kezdeményezzenek a depressziós tyúkok nemi életéről. Ő maga legalábbis keveset tudna hozzátenni ehhez a témához, legfeljebb hasonló elvicceléssel szólna közbe.*
- Ja igen, apám a megtestesült figyelmesség. *Fordítja el a fejét, hogy ne mutassa a férfinek, ahogy szemét forgatja a hallottakra, ki tudja, még a végén visszaadja az urának, hogy a lánya miként nyilvánul meg, ha róla van szó. Az igazság szerint mindig is úgy tekint a felmenőjével való kapcsolatára, mintha ő csak egy kis szék lett volna, amit az apja megcsinált, mutogatta fűnek fának, majd, amint jön valaki aki jó árat kínál érte, hát úgy adja oda, hogy többet rá sem néz. Ezek szerint viszont mások tisztelik. Hát… az is valami. Visszafordulva a felszálló füstfelhőket kémleli, ahogy felszállnak, majd semmivé foszlanak a levegőben. A szaga sem zavarja, bár kissé talán piszkálja az orrát.*
- Ühm… *Kíváncsian húzódik közelebb.* Kipróbálhatom? *Int fejével a pipára. Ha már új dolgokat akar látni és tapasztalni, miért ne kezdhetné valami károssal? Őszinte mosolyát, amit az okoz, hogy még maradhat egy ideig, rögtön le is törli a napi feladatok sora, amiket hall.*
- Megfejjük? Mármint… én is? Ezekkel? *Emeli meg a kezét bizalmatlanul. Ez a jövőkép nem éppen olyan izgalmas, mint amit mindig maga elé képzelt, ahogy karddal a kezében bejárja a világot, egy hajón szeli át a tengert, és megvédi a jókat és az ártatlanokat. Teljes emlékezettel rendelkező énje vélhetőleg képen röhögné a jelenlegit az ilyen képzelgései miatt.* Hátöö… *Megvakarja a tarkóját.*
- Őszintén szólva… Engem utálnak az állatok. Majd meglátja. Annak idején egy pulyka miatt kellett megtanulnom a magasugrást kerítésen át… Ó te jó ég, ugye nincs pulykája? *Kérdi suttogva és gyanúsan körbetekint. A köhögésre rá sem hederít, nem gyatra fantáziája szüleményére adott reakcióként értelmezi, sokkal inkább a pipából szippantott füstnek.*
- Kár. *Húzza félre a száját. Az ezt következő mondata elég bölcsnek hangzik a másik szájából, némileg túl filozofikusnak is, persze csak Dynti tükrében, aki keveset mereng ilyesmin.*
- Mert maga még nem olvasott a krákenről. Az gonoszabb, mint az ember. *Bólogat is mellé. A poros mesekönyvek közül persze, hogy nem maradhat ki a távoli tájakon játszódó romantikusnak is ható kalózregények, amelyek teljesen kiferdítik a valóságot, de őt mégis megfogta.* Nah, azt nem veszem be. Biztos nem csak egy egyszerű vesszőhegy volt. Szóval, mi is történt a szemével? *Nem tudja sajnálja-e Rickertet, amiért magányban éli az életét, a jószágaival és a pipájával, de egyben biztos.*
- Igen, tényleg unalmas lenne. *Bukik ki a száján az őszinte gondola.* Mármint ööö… Nem úgy értettem. Csak, hát… *A másikkal együtt inkább ő is lelegyinti a témát. Ebből jól nem tudna kimászni. A táskája megérkezésekkor felvont szemöldökkel néz le a batyura, majd vissza a férfire.*
- Biztos, hogy ez volt nálam? *Méregeti fancsali képpel minden oldalról a rémesen ütött kopott holmit. Ez bizony, egyik ruhájához sem illene. De azért elveszi és egy mozdulattal a padra borítja annak teljes tartalmát, ami kissé terjedelmesebb is, mint gondolná. Van köztük apró kulcs, arany, egy kis fiolányi akármi, egy kis flaska, szemfedő, papírba csomagolt dobótőrök, valami furcsa lénynek az alsó állkapcsa, egy papír és egy gyűrű.*
- Öh… mennyi kacat. *Ráncolja meg az orrát, és kezébe kapja a szemfedőt, majd a férfi elé lóbálja.* Úgy látszik ilyenem nekem is van. *Kacarászik, majd visszateszi a többi holmi felé. A gyűrűt is megnézegeti. Fekete kőből faragott pók díszeleg rajta, kissé ocsmánynak tűnik, de ahogy meglátja kellemetlen érzése lesz tőle, ki is ejti a kezéből. Most a papírt fogja kézbe, valamiféle levél az, így rögtön olvasni is kezdi. Közben egyre jobban ráncolja a szemöldökét.*
- Ezt nem értem. Valami KHMLVNSZN írta és ide hívott valakit. Még az utat is leírja. *Na persze, ebből ő nem von le semmi komoly következtetést egyelőre. Inkább a férfi kezébe nyomja a papírost, nyugodtan olvassa el az is, ha akarja.* Mit keresett ez nálam? És ez? *Emeli meg a szemkötőt.* - Nos, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ez bizony nem az én táskám. Leszámítva… Ezt a parfümöt. *A kis üvegcsére emlékszik. Valami vásárban vette, de nem tudja hol. Lecsavarja a kupakját és a nyári esők frissessége csapja meg az orrát. Gyorsan vissza is zárja az illatot a helyére.* Igen, ez az enyém.*A végső kérdésen nem lepődik meg, inkább azon, hogy pontosan ezt a kardot szorongatta. Effélét nem tudnak készíteni az otthonában élő kovácsok.*
- Tanítana? *Vigyorodik el szélesen.* Komolyan gondolja? Most? *Fel is pattan.* De ugye nem viccel? *Tanult ugyan, a kovács fiától pár mozdulatot, de ez, mint kiderült, édeskevés ahhoz, hogy segítség nélkül átkeljen egy erdőn.*
- Top… Topo… *Valahogy ez a szó nem megy nevetés nélkül. Talán a „ty” teszi a közepén, talán csak az idegen kicsengése, vagy, ahogy a férfi megformálja a szót, de nem képes kimondani. Gyorsan meg is köszörüli a torkát és kihúzza magát, mielőtt még elvetné a sulykot. Máskor nem igazán érdekli az ilyesmi, de, ha már a férfi valóban megmentette az életét, és elhantolta az ismeretlen kísérőit, akik oldalán nem kedvezett a szerencse, hát nem azt érdemli, hogy hangosan a képébe röhögjön.*
- Ó szegények. Hát miért nem érték be más hímmel? *Inkább költői kérdésként veti fel, nem tartja valószínűnek, hogy tényleges beszélgetést kezdeményezzenek a depressziós tyúkok nemi életéről. Ő maga legalábbis keveset tudna hozzátenni ehhez a témához, legfeljebb hasonló elvicceléssel szólna közbe.*
- Ja igen, apám a megtestesült figyelmesség. *Fordítja el a fejét, hogy ne mutassa a férfinek, ahogy szemét forgatja a hallottakra, ki tudja, még a végén visszaadja az urának, hogy a lánya miként nyilvánul meg, ha róla van szó. Az igazság szerint mindig is úgy tekint a felmenőjével való kapcsolatára, mintha ő csak egy kis szék lett volna, amit az apja megcsinált, mutogatta fűnek fának, majd, amint jön valaki aki jó árat kínál érte, hát úgy adja oda, hogy többet rá sem néz. Ezek szerint viszont mások tisztelik. Hát… az is valami. Visszafordulva a felszálló füstfelhőket kémleli, ahogy felszállnak, majd semmivé foszlanak a levegőben. A szaga sem zavarja, bár kissé talán piszkálja az orrát.*
- Ühm… *Kíváncsian húzódik közelebb.* Kipróbálhatom? *Int fejével a pipára. Ha már új dolgokat akar látni és tapasztalni, miért ne kezdhetné valami károssal? Őszinte mosolyát, amit az okoz, hogy még maradhat egy ideig, rögtön le is törli a napi feladatok sora, amiket hall.*
- Megfejjük? Mármint… én is? Ezekkel? *Emeli meg a kezét bizalmatlanul. Ez a jövőkép nem éppen olyan izgalmas, mint amit mindig maga elé képzelt, ahogy karddal a kezében bejárja a világot, egy hajón szeli át a tengert, és megvédi a jókat és az ártatlanokat. Teljes emlékezettel rendelkező énje vélhetőleg képen röhögné a jelenlegit az ilyen képzelgései miatt.* Hátöö… *Megvakarja a tarkóját.*
- Őszintén szólva… Engem utálnak az állatok. Majd meglátja. Annak idején egy pulyka miatt kellett megtanulnom a magasugrást kerítésen át… Ó te jó ég, ugye nincs pulykája? *Kérdi suttogva és gyanúsan körbetekint. A köhögésre rá sem hederít, nem gyatra fantáziája szüleményére adott reakcióként értelmezi, sokkal inkább a pipából szippantott füstnek.*
- Kár. *Húzza félre a száját. Az ezt következő mondata elég bölcsnek hangzik a másik szájából, némileg túl filozofikusnak is, persze csak Dynti tükrében, aki keveset mereng ilyesmin.*
- Mert maga még nem olvasott a krákenről. Az gonoszabb, mint az ember. *Bólogat is mellé. A poros mesekönyvek közül persze, hogy nem maradhat ki a távoli tájakon játszódó romantikusnak is ható kalózregények, amelyek teljesen kiferdítik a valóságot, de őt mégis megfogta.* Nah, azt nem veszem be. Biztos nem csak egy egyszerű vesszőhegy volt. Szóval, mi is történt a szemével? *Nem tudja sajnálja-e Rickertet, amiért magányban éli az életét, a jószágaival és a pipájával, de egyben biztos.*
- Igen, tényleg unalmas lenne. *Bukik ki a száján az őszinte gondola.* Mármint ööö… Nem úgy értettem. Csak, hát… *A másikkal együtt inkább ő is lelegyinti a témát. Ebből jól nem tudna kimászni. A táskája megérkezésekkor felvont szemöldökkel néz le a batyura, majd vissza a férfire.*
- Biztos, hogy ez volt nálam? *Méregeti fancsali képpel minden oldalról a rémesen ütött kopott holmit. Ez bizony, egyik ruhájához sem illene. De azért elveszi és egy mozdulattal a padra borítja annak teljes tartalmát, ami kissé terjedelmesebb is, mint gondolná. Van köztük apró kulcs, arany, egy kis fiolányi akármi, egy kis flaska, szemfedő, papírba csomagolt dobótőrök, valami furcsa lénynek az alsó állkapcsa, egy papír és egy gyűrű.*
- Öh… mennyi kacat. *Ráncolja meg az orrát, és kezébe kapja a szemfedőt, majd a férfi elé lóbálja.* Úgy látszik ilyenem nekem is van. *Kacarászik, majd visszateszi a többi holmi felé. A gyűrűt is megnézegeti. Fekete kőből faragott pók díszeleg rajta, kissé ocsmánynak tűnik, de ahogy meglátja kellemetlen érzése lesz tőle, ki is ejti a kezéből. Most a papírt fogja kézbe, valamiféle levél az, így rögtön olvasni is kezdi. Közben egyre jobban ráncolja a szemöldökét.*
- Ezt nem értem. Valami KHMLVNSZN írta és ide hívott valakit. Még az utat is leírja. *Na persze, ebből ő nem von le semmi komoly következtetést egyelőre. Inkább a férfi kezébe nyomja a papírost, nyugodtan olvassa el az is, ha akarja.* Mit keresett ez nálam? És ez? *Emeli meg a szemkötőt.* - Nos, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ez bizony nem az én táskám. Leszámítva… Ezt a parfümöt. *A kis üvegcsére emlékszik. Valami vásárban vette, de nem tudja hol. Lecsavarja a kupakját és a nyári esők frissessége csapja meg az orrát. Gyorsan vissza is zárja az illatot a helyére.* Igen, ez az enyém.*A végső kérdésen nem lepődik meg, inkább azon, hogy pontosan ezt a kardot szorongatta. Effélét nem tudnak készíteni az otthonában élő kovácsok.*
- Tanítana? *Vigyorodik el szélesen.* Komolyan gondolja? Most? *Fel is pattan.* De ugye nem viccel? *Tanult ugyan, a kovács fiától pár mozdulatot, de ez, mint kiderült, édeskevés ahhoz, hogy segítség nélkül átkeljen egy erdőn.*
2079. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-04-10 20:05:02
Üzenet elküldve: 2016-04-10 20:05:02
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*A belé nevelt és időnként még meg is nyilvánuló úrasszony láttán a Félszeműnek is mosolyoghatnékja támad, de ahogyan Dynti próbálja féken tartani kedélyét a férfi tettetett beszédét hallva, úgy Khan sem rontaná el azzal a másik szórakozását, hogy kiesik a szerepkörből. Ellene szól az is, hogy a derű állítólag már önmagában is felér egy orvossággal és tekintve, hogy a Vörös torkán másfajta patikaszert aligha tudna leerőszakolni, maradnak az ilyen, kevésbé konvencionális gyógyászati eljárások. Az eredményességükről persze csak később győződhetnek meg, de az, ahogy a lány máris lábakat lóbálva kezd el csacsogni, biztató jelnek ígérkezik.* - Há' toportyánok. Vadkutyák, amik annyira nem szeretik, ha emberkéz paskolja őket dicsérve. Egysze' befogtam egyet, tudja, hátha lábhoz szokik, de a beste elvitte a legszebb kakasomat, a tojók meg három haton át nem vótak hajlandók tojást rakni bánatukban! *Nem erőlteti ő az állítólagosan elhunytak körüli témát, egyfelől megőrizendő Dynti javuló tendenciát mutató kedvét, másrészt hiába létezik ténylegesen is a frissen hantolt sír az említett helyen, az már nehezebben férhetne a fejbe, hogy miképp fértek oda többen is, ha a föld csak egy halomban domborodik. Jobb és élvezhetőbb hely a világ így, felesleges kérdések nélkül.* - Hálás vagyok csak kisasszony, mert sohasem juthattam volna idáig gazduram nagylelkűsége nélkül. Akik hűek hozzá, azokról sohasem feledkezett meg, pedig elküldhetett volna engem is azután, hogy fegyvertelenül már elvesztettem minden értékem. Én mán' megkaptam a jussomat, egy csendet életet itt a völgyben. *A tűzszerszámból szikrát pattint, a száraz dohánylevelek pedig egykettőre felparázslanak, nem sokkal rá pedig megint testet füstkígyók kezdenek tekergőzni a férfi orra és szája körül. Khan sohasem élvezte még ennyire a pipafüvet vagy azt, hogy az élet lehet az arany utáni hajsza híján is élvezhető.* - Most hogy így monnya, tényleg olyan kis vértelen az arcocskája a kisasszonynak, de majd rendbe gyün itten énnálam! Segíthet nekem az állatok körül, reggel megfejjük Lavasht, aztán átmegyünk a domb másik oldalára, ottan van a szántóm. Meglássa, hogy a Tangó egy igazi kezes bárány és szinte magától is robotol, ha irányba állítják! Mostan vessük el az őszi búzát, úgyhogy van mit tenni, no. *Nem kacsint, nem tesz semmi "Khanosat" (ne tessenek semmiképp félreérteni), az egyszerű ember zavart-beleegyező mosolyát ölti magára. Korábbi találkozásaik alkalmával mindig a Félszemű volt az, aki színes történetáradattal szolgált a lánynak, úgyhogy most őszinte odaadással követi nyomon a fantázia és valóság nászából kreált mesét, amelynek ő lehet a főszereplője. A dalia, akit becsülete és erényessége nem engedett meghátrálni, amikor a gyenge és elesett hercegnőnek szüksége volt rá.* ~ Hmpf. ~ *Köhögésbe fordítja a meg nem állt horkantást: mindig is kiborítónak találta az ilyen egysíkú történeteket, előre leosztott és sziklamerev szerepkörökkel. Mintha a világ is csak két színből állna, közöttük meg az éles határvonal, ami úgy választja el a kettőt egymástól, mint a terminátor a holdon.* - Maga igazán félelmetes meséket olvashatott kisasszony, de remélem, hogy ilyen rémségek nem kóricálnak errefelé, mer' hát emberrel még elbánok, de csápos-farkas-karmos pokolfajzatokhoz kevés lenne mán' a kasza. Nomeghát az embernél amúgy sincsen nagyobb gonosz a világunkon, higgye csak meg nekem, láttam sokakat, ahogy elhagyja őket a remény és olyankor ismerszik ám meg igazán, mibül faragtak valakit. *Egy tapsot kiérdemeltnek tart, elvégre egész szép kis sztori kerekedett ki az egyszerű szemsérülésből, pláne az "igazság" ismeretében.* - Milyen pocsék fordulat lenne, ha kiderülne, hogy egy nyomorút vesszőhegy fúrta ki a helyét, ehehe. *Kipöckölgeti az elhasznált tubákot, miközben határozott fejingatásba fog. Nem fest úgy, hogy fájdalmas emlékek sebét tépné fel Dynti a kérdésével, részvétlen és kissé talán túlságosan is érzelmektől fosztottan felel.* - Nincsen és soha nem is volt. Miután leadtam a szolgálatot a Világ Torkában, azonnal délnek gyüttem és azóta se hagytam el ezt a helyet egy hatnál hosszabb időre. Errefelé meg nem teremnek úgy a fehérnépek kisasszony, de mit is adhatna a magamfajta nékik? Unalmas lenne idekünn az élet, meg hát amúgy sem értenék én a nyelvükön, na! *Mintha tényleg zavarban lenne és nem akarna a dologról többet beszélni, tesz néhány hessegető kézmozdulatot. Össze is szalad szemöldöke, amikor Dynti elkezd találgatni arról, hogy talán a tyúkól lakóival osztja meg éjszakái egy részét.* - Maguknál a városban ilyesmit is művelnek a tikokkal? *Értetlen fejcsóválással nyit be a házba és hozza elő azt a kevéske felszerelést, ami a Vörösnél volt, amikor félholtként bezuhant a küszöbön.* A kardot úgy szorongatta, mintha mind közül ez lenne a legértékesebb. Tudja a kisasszony használni? Mer' ha nem, akkor én mutathatok rajta egy-két fogást, tudja, ha eccő' meg kéne védenie magát megint ilyen bitangoktó'.
*A belé nevelt és időnként még meg is nyilvánuló úrasszony láttán a Félszeműnek is mosolyoghatnékja támad, de ahogyan Dynti próbálja féken tartani kedélyét a férfi tettetett beszédét hallva, úgy Khan sem rontaná el azzal a másik szórakozását, hogy kiesik a szerepkörből. Ellene szól az is, hogy a derű állítólag már önmagában is felér egy orvossággal és tekintve, hogy a Vörös torkán másfajta patikaszert aligha tudna leerőszakolni, maradnak az ilyen, kevésbé konvencionális gyógyászati eljárások. Az eredményességükről persze csak később győződhetnek meg, de az, ahogy a lány máris lábakat lóbálva kezd el csacsogni, biztató jelnek ígérkezik.* - Há' toportyánok. Vadkutyák, amik annyira nem szeretik, ha emberkéz paskolja őket dicsérve. Egysze' befogtam egyet, tudja, hátha lábhoz szokik, de a beste elvitte a legszebb kakasomat, a tojók meg három haton át nem vótak hajlandók tojást rakni bánatukban! *Nem erőlteti ő az állítólagosan elhunytak körüli témát, egyfelől megőrizendő Dynti javuló tendenciát mutató kedvét, másrészt hiába létezik ténylegesen is a frissen hantolt sír az említett helyen, az már nehezebben férhetne a fejbe, hogy miképp fértek oda többen is, ha a föld csak egy halomban domborodik. Jobb és élvezhetőbb hely a világ így, felesleges kérdések nélkül.* - Hálás vagyok csak kisasszony, mert sohasem juthattam volna idáig gazduram nagylelkűsége nélkül. Akik hűek hozzá, azokról sohasem feledkezett meg, pedig elküldhetett volna engem is azután, hogy fegyvertelenül már elvesztettem minden értékem. Én mán' megkaptam a jussomat, egy csendet életet itt a völgyben. *A tűzszerszámból szikrát pattint, a száraz dohánylevelek pedig egykettőre felparázslanak, nem sokkal rá pedig megint testet füstkígyók kezdenek tekergőzni a férfi orra és szája körül. Khan sohasem élvezte még ennyire a pipafüvet vagy azt, hogy az élet lehet az arany utáni hajsza híján is élvezhető.* - Most hogy így monnya, tényleg olyan kis vértelen az arcocskája a kisasszonynak, de majd rendbe gyün itten énnálam! Segíthet nekem az állatok körül, reggel megfejjük Lavasht, aztán átmegyünk a domb másik oldalára, ottan van a szántóm. Meglássa, hogy a Tangó egy igazi kezes bárány és szinte magától is robotol, ha irányba állítják! Mostan vessük el az őszi búzát, úgyhogy van mit tenni, no. *Nem kacsint, nem tesz semmi "Khanosat" (ne tessenek semmiképp félreérteni), az egyszerű ember zavart-beleegyező mosolyát ölti magára. Korábbi találkozásaik alkalmával mindig a Félszemű volt az, aki színes történetáradattal szolgált a lánynak, úgyhogy most őszinte odaadással követi nyomon a fantázia és valóság nászából kreált mesét, amelynek ő lehet a főszereplője. A dalia, akit becsülete és erényessége nem engedett meghátrálni, amikor a gyenge és elesett hercegnőnek szüksége volt rá.* ~ Hmpf. ~ *Köhögésbe fordítja a meg nem állt horkantást: mindig is kiborítónak találta az ilyen egysíkú történeteket, előre leosztott és sziklamerev szerepkörökkel. Mintha a világ is csak két színből állna, közöttük meg az éles határvonal, ami úgy választja el a kettőt egymástól, mint a terminátor a holdon.* - Maga igazán félelmetes meséket olvashatott kisasszony, de remélem, hogy ilyen rémségek nem kóricálnak errefelé, mer' hát emberrel még elbánok, de csápos-farkas-karmos pokolfajzatokhoz kevés lenne mán' a kasza. Nomeghát az embernél amúgy sincsen nagyobb gonosz a világunkon, higgye csak meg nekem, láttam sokakat, ahogy elhagyja őket a remény és olyankor ismerszik ám meg igazán, mibül faragtak valakit. *Egy tapsot kiérdemeltnek tart, elvégre egész szép kis sztori kerekedett ki az egyszerű szemsérülésből, pláne az "igazság" ismeretében.* - Milyen pocsék fordulat lenne, ha kiderülne, hogy egy nyomorút vesszőhegy fúrta ki a helyét, ehehe. *Kipöckölgeti az elhasznált tubákot, miközben határozott fejingatásba fog. Nem fest úgy, hogy fájdalmas emlékek sebét tépné fel Dynti a kérdésével, részvétlen és kissé talán túlságosan is érzelmektől fosztottan felel.* - Nincsen és soha nem is volt. Miután leadtam a szolgálatot a Világ Torkában, azonnal délnek gyüttem és azóta se hagytam el ezt a helyet egy hatnál hosszabb időre. Errefelé meg nem teremnek úgy a fehérnépek kisasszony, de mit is adhatna a magamfajta nékik? Unalmas lenne idekünn az élet, meg hát amúgy sem értenék én a nyelvükön, na! *Mintha tényleg zavarban lenne és nem akarna a dologról többet beszélni, tesz néhány hessegető kézmozdulatot. Össze is szalad szemöldöke, amikor Dynti elkezd találgatni arról, hogy talán a tyúkól lakóival osztja meg éjszakái egy részét.* - Maguknál a városban ilyesmit is művelnek a tikokkal? *Értetlen fejcsóválással nyit be a házba és hozza elő azt a kevéske felszerelést, ami a Vörösnél volt, amikor félholtként bezuhant a küszöbön.* A kardot úgy szorongatta, mintha mind közül ez lenne a legértékesebb. Tudja a kisasszony használni? Mer' ha nem, akkor én mutathatok rajta egy-két fogást, tudja, ha eccő' meg kéne védenie magát megint ilyen bitangoktó'.
2078. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-04-10 19:39:47
Üzenet elküldve: 2016-04-10 19:39:47
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 708
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 708
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
*Megpróbál kendőzni egy kacagást, mosolygást, a legkevésbé sem sikeresen. Az ismerős-ismeretlen hímnemű túlságosan is mókásan beszél az ő nyelvezetéhez képest, hogy emellett el tudjon menni csak úgy. Az, az icipici jó modor, ami valami csoda folytán megragadt benne, viszont igyekszik nem a másik tudtára adni, hogy azon nevet. Így viszont az elfojtott vigyorgástól csak a szája kezd hullámzani, amitől feje olyanná változik, mint akit elnyelni készül egy fekete lyuk.*
- Jó-jó. *Forgatja meg a szemeit a jó tanácsra. Egyébként is ki van száradva, így addig kutat, amíg a közelben nem talál egy kancsó, kulacsot, esetleg egy egész hordónyi vizet, amit kiihat teljesen. Az utolsó kortyot pedig majdnem ki is préseli maga köré, amint olyan szót hall, amely teljesen meghaladja a tudását.*
- Topor… mik? *Itt már nem kendőzi a dolgot, jóízűen kacag, néha az oldalára fogva a kezét. Talán persze nem kellene így mulatoznia a híren, hogy minden kísérője és embere elhullott az erdőben, de miután szemernyi emléke sincs arról, hogy kik lehettek, így nyer az egoista, önző énje, amely inkább örömtáncot jár a halál felett aratott harcán.* Vagyis öhm… hát ez nagyon szomorú és teljes mértékben lehangoló hír. *Hajtja le a fejét egy pillanatra. Próbál magára erőltetni valami gyászt, de az nem jön. Ha nincsenek emlékei, vagy érzései az illetőkhöz, valahogy nem is érdekli annyira a dolog, hiszen életében először elszabadulhatott az otthoni rideg légkörből. A napi nyaggatásból, az idióta szolgálóktól, akik fésűvel tépték a haját. Mivel viszont a férfi gyorsabb nála, így végül nem guggol le, csak lehajol a lócáról, hogy néhány nagyobb darabot felszedjen ő is, ha már volt olyan szerencsétlen, hogy ő törte darabokra.*
~Vacakbul… höhö.~
- Ó, hát maga igazán lelkes… követője lehet az apámnak. Minden bizonnyal értékelni is fogja. Egyszer, majd… *Ekkor ő maga is körbetekint. Igaz nem egy tenger, vagy egy város, ahova tervezte, hogy majd egyszer megszökik, ha kiházasítják, de arra mindenképpen jó, hogy távol tartsa magát az udvari dolgoktól. Na, nem mintha, ott nem rohangálnának tyúkok. Az igazat megvallva, a családi birtok inkább hasonlít egy nagy falura. Leszámítva persze, hogy ők egy nagy kőházban lakhatnak, és szekrénye tömve van ruhákkal.*
- Tudja, úgy érzem, hogy mégsem vagyok még túl jól. Talán szükségem lenne még néhány hétre, amíg felépülök. Így azért mégsem mehetek haza, nemde? *Cinkos kacsintással üzen a férfi felé, hogy bár, ha konkrétan nem is mondja ki, de inkább maradna itt a tyúkok között, mintsem, hogy visszamenjen abba a bolondokházába. Valahogy ezt az ajánlatot szűrte le a furcsa beszédű részéről is.*
- Tényleg? *Nagy szemekkel pislog vissza a parasztfickóra. Ismert világuk legszélén szolgálni minden bizonnyal csak a bolondok kiváltsága lehet.* Hogy sérült meg? Várjon… *Emeli meg az ujját.* Kitalálom! *Lábát lóbálva mereng az ég felé.*
- Meg kellett mentenie a szépséges királylányt a gonosz démonúr karjai közül? *Hát igen, minthogy emlékei alvó állapotban vannak, így csak azok a történetek jutnak eszébe, amiket a húgával közösen olvastak titokban. Klisés tündérmesék.* De! Kiderült, hogy csapda, hiszen valójában a démonúr maga a királylány volt, s azzal, hogy abba a tökéletes testbe bújt, csak az volt a célja magukat odacsalogassa, mivel élő emberek húsával táplálkozott. Agyukat kivette, megrágcsálta, ugyanúgy ahogy minden csepp vért kiszívott az ereikből. *Meglehet, mégsem voltak annyira szokásos tündérmesék.* - Mikor valós alakját megmutatta, hosszú csápjai nőttek, melynek végén karmok voltak. Innen lehet a… *Mutat a saját szemére, utalva a férfi fél szemére.* Persze a végén legyőzték, de a seb megmaradt. *Elégedetten dől hátra. Már mindegy mi a valós történet, ha fantáziája megindult.* - Rickert, persze. *Próbál meggyőzően bólogatni a blöff mellé. Nem csak, hogy memóriája nem tárol efféle emléket, de a név sem ismerős számára sehonnan. Tudatlannak viszont nem akar tűnni. Közben feláll ülőhelyzetéből és az ablakhoz lépdel.*
- Egyedül él itt amúgy? Asszony, gyerek, bármi? És mit lehet itt csinálni amúgy? Jaj, remélem nem a tyúkokkal szokott hálni, hallottam már efféle beteges emberekről. *Ered meg a nyelve, s mielőtt még Rickert bármire is válaszolhatna, rögtön feltesz még egyet, miközben a szobát kémleli.* Mellesleg, volt nálam valami, amikor megtalált? Táska, vagy ékszer?
*Megpróbál kendőzni egy kacagást, mosolygást, a legkevésbé sem sikeresen. Az ismerős-ismeretlen hímnemű túlságosan is mókásan beszél az ő nyelvezetéhez képest, hogy emellett el tudjon menni csak úgy. Az, az icipici jó modor, ami valami csoda folytán megragadt benne, viszont igyekszik nem a másik tudtára adni, hogy azon nevet. Így viszont az elfojtott vigyorgástól csak a szája kezd hullámzani, amitől feje olyanná változik, mint akit elnyelni készül egy fekete lyuk.*
- Jó-jó. *Forgatja meg a szemeit a jó tanácsra. Egyébként is ki van száradva, így addig kutat, amíg a közelben nem talál egy kancsó, kulacsot, esetleg egy egész hordónyi vizet, amit kiihat teljesen. Az utolsó kortyot pedig majdnem ki is préseli maga köré, amint olyan szót hall, amely teljesen meghaladja a tudását.*
- Topor… mik? *Itt már nem kendőzi a dolgot, jóízűen kacag, néha az oldalára fogva a kezét. Talán persze nem kellene így mulatoznia a híren, hogy minden kísérője és embere elhullott az erdőben, de miután szemernyi emléke sincs arról, hogy kik lehettek, így nyer az egoista, önző énje, amely inkább örömtáncot jár a halál felett aratott harcán.* Vagyis öhm… hát ez nagyon szomorú és teljes mértékben lehangoló hír. *Hajtja le a fejét egy pillanatra. Próbál magára erőltetni valami gyászt, de az nem jön. Ha nincsenek emlékei, vagy érzései az illetőkhöz, valahogy nem is érdekli annyira a dolog, hiszen életében először elszabadulhatott az otthoni rideg légkörből. A napi nyaggatásból, az idióta szolgálóktól, akik fésűvel tépték a haját. Mivel viszont a férfi gyorsabb nála, így végül nem guggol le, csak lehajol a lócáról, hogy néhány nagyobb darabot felszedjen ő is, ha már volt olyan szerencsétlen, hogy ő törte darabokra.*
~Vacakbul… höhö.~
- Ó, hát maga igazán lelkes… követője lehet az apámnak. Minden bizonnyal értékelni is fogja. Egyszer, majd… *Ekkor ő maga is körbetekint. Igaz nem egy tenger, vagy egy város, ahova tervezte, hogy majd egyszer megszökik, ha kiházasítják, de arra mindenképpen jó, hogy távol tartsa magát az udvari dolgoktól. Na, nem mintha, ott nem rohangálnának tyúkok. Az igazat megvallva, a családi birtok inkább hasonlít egy nagy falura. Leszámítva persze, hogy ők egy nagy kőházban lakhatnak, és szekrénye tömve van ruhákkal.*
- Tudja, úgy érzem, hogy mégsem vagyok még túl jól. Talán szükségem lenne még néhány hétre, amíg felépülök. Így azért mégsem mehetek haza, nemde? *Cinkos kacsintással üzen a férfi felé, hogy bár, ha konkrétan nem is mondja ki, de inkább maradna itt a tyúkok között, mintsem, hogy visszamenjen abba a bolondokházába. Valahogy ezt az ajánlatot szűrte le a furcsa beszédű részéről is.*
- Tényleg? *Nagy szemekkel pislog vissza a parasztfickóra. Ismert világuk legszélén szolgálni minden bizonnyal csak a bolondok kiváltsága lehet.* Hogy sérült meg? Várjon… *Emeli meg az ujját.* Kitalálom! *Lábát lóbálva mereng az ég felé.*
- Meg kellett mentenie a szépséges királylányt a gonosz démonúr karjai közül? *Hát igen, minthogy emlékei alvó állapotban vannak, így csak azok a történetek jutnak eszébe, amiket a húgával közösen olvastak titokban. Klisés tündérmesék.* De! Kiderült, hogy csapda, hiszen valójában a démonúr maga a királylány volt, s azzal, hogy abba a tökéletes testbe bújt, csak az volt a célja magukat odacsalogassa, mivel élő emberek húsával táplálkozott. Agyukat kivette, megrágcsálta, ugyanúgy ahogy minden csepp vért kiszívott az ereikből. *Meglehet, mégsem voltak annyira szokásos tündérmesék.* - Mikor valós alakját megmutatta, hosszú csápjai nőttek, melynek végén karmok voltak. Innen lehet a… *Mutat a saját szemére, utalva a férfi fél szemére.* Persze a végén legyőzték, de a seb megmaradt. *Elégedetten dől hátra. Már mindegy mi a valós történet, ha fantáziája megindult.* - Rickert, persze. *Próbál meggyőzően bólogatni a blöff mellé. Nem csak, hogy memóriája nem tárol efféle emléket, de a név sem ismerős számára sehonnan. Tudatlannak viszont nem akar tűnni. Közben feláll ülőhelyzetéből és az ablakhoz lépdel.*
- Egyedül él itt amúgy? Asszony, gyerek, bármi? És mit lehet itt csinálni amúgy? Jaj, remélem nem a tyúkokkal szokott hálni, hallottam már efféle beteges emberekről. *Ered meg a nyelve, s mielőtt még Rickert bármire is válaszolhatna, rögtön feltesz még egyet, miközben a szobát kémleli.* Mellesleg, volt nálam valami, amikor megtalált? Táska, vagy ékszer?
2077. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-04-10 15:59:10
Üzenet elküldve: 2016-04-10 15:59:10
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
~ Ez már sokkal ismerősebb. ~ *Mosolya csak odabentre szól, ahogy Dynti megmutatja dacos oldalát a férfinek: egy egészében odahagyott élet sem volt elegendő hozzá, hogy arcát ne fújja fel, amikor valósnak vélt állítások ellen ágál, duzzogva-dacosan. Meddő önmagában a gondolat is, hogy szavakkal bármit elérhetne nála, ez nem kis részben közrejátszik abban, hogy végül nem erősködik tovább. Ha a Vörös átlépne egy határt, ahol már fafejűsége miatt jelentene veszélyt az épségére, majd visszatérnek "megtárgyalni" a dolgot.* - Legyen, ahogy a kisasszony akarja. Én alásszolgája vagyok csupán. *Megkocogtatja a pipavéget, hogy friss dohánnyal tömködje tele. Ha módjában állna kívülről szemlélni most magát, talán ő is elhinné, hogy az élet egyszerűségét élvező baromfigazda ő, aki a teendői közt eső szünetben egyik kedvelt elfoglaltságának áldoz.* Igyék sokat a kisasszony, mert sok vért veszített ám! Aztat hittem, hogy már fő sem ébred, akkor aztán megnézhettem volna magam, mert hát a jóságos uram a lelkemre kötötte, hogy megóvjam minden bajtú. Nem nagyon kérhetek ilyesmit, de gondoljon velem is kisasszony, ha nagyon mehetnékje támadna mán! *A kard jelenlétét már természetesnek veszi kettejük között, ezzel azt az üzenetet közvetítve Dyntinek, hogy megérti kételyeit és félelmét, hiszen soha ezelőtt még nem látta őt, mi több, még csak hallomásból sem ismerheti a szemkötős birtokost. Gyorsabban mozdul, minthogy a lány tehetné, amikor cserepes darabokra hullik a kásatál: a tartalmával nem foglalkozik, azt ráhagyja a takarítószemélyzetté avanzsáló tyúkokra, az úrnőt azonban mégsem hagyhatja ilyen sárban térdeplős munkát végezni. Ahogy a darabkákat gyűjtögeti össze, úgy a hangulat is egy komorabb ívű kanyart vesz. Sajnálkozón sóhajtja válaszát.* - Mind egy szálig. Amottan hátul van egy körtésem, oda temettem el az úrfikat, a támadóit pedig a toportyánok belátására bíztam. *Ergo temetetlenül maradtak valahol az erdőben, hogy lakomájául szolgálhassanak a völgy húsra éhes lakóinak. Szabadkozva próbál a köszönetmondás alól kivonulni, semmisségként tüntetve fel azt, amit a lányért tett.* - Bármit megtennék az uramért és szeretteiért. Amim van, tőle kaptam. A legkevesebb, hogy megóvom az ő szívének kedves dolgokat. A tál végett meg ne aggódjon, van még egy egész kredencnyi a vacakbul és a termés is gazdag volt idén, lesz mit ennie a kisasszonynak. *Az agyagtál maradványainak összeszedése-eltüntetése után a lóitatóhoz megy, végigmosva mindkét kezét alkarig. Törölközés gyanánt csak lerázza a vízfelesleget, a többi majd a napon felszárad a bőréről.* ~ Egy egytől-tízig terjedő skálán vajon mennyire lesz rám mérges, ha észhez tér? ~ *A nevetve legyintéstől kezdve a fájdalmas fejletépésig sok variáns létrejöttét esélyesnek tartja, de az az átkozott kíváncsisága!* - Ne haragudjék rám kisasszony, de én nem nagyon értek az ilyen úrias dolgokhó', de ha nem akar azokkal foglalkozni, hát a legjobb helyen van most hozzá. *Széles ívben körbeint az udvaron és még azon túl is, megpróbálván érthető tenni, hogy mire gondol. Az óvás értelmezése csak Dyntin múlik, tekintheti itteni tartózkodását olyan lehetőségnek is, amire nem kaphatna engedélyt úgy, ha ő kérné és még ha oly szerencsétlen eseménysor mentén is, ami a szemtapaszos elmondása alapján idejuttatta, de most felkínálja neki a választást. Egy rangos família leánygyermekének ez ritkán adatik meg.* - Talpaskatona voltam, amíg a sérülés miatt le nem kellett tennem a pikát. Az északi hegyekben szolgáltam. Ismeri a kisasszony is talán az erődöt, ami ott áll már ezredévek óta, úgy hívják, hogy a Világ Torka, mert minden, ami azután következik már ismeretlen számunkra. Sokáig küldtek ki felderítőket, hogy térképeink hiányos részei kiegészülhessenek, de én nem tudok egy szál emberrő, elfrő vagy más szerzetrő, aki valaha is visszajött vóna. Szóval én amottan éltem sokáig, csak hát a sérült katona nem katona már. *A múltba révedő, nyugállományának napjait töltő férfi szerepét olyan magabiztossággal hozza, mintha valóban legalább hatvan telet rászámolhatna már a fejére, holott a kinézete alig a felét sejteti csak.* - Egyszer találkoztunk, amikor uramék birtokán jártam leszerelésem ügyében. Valószínűleg onnét emlékszik rám a kisasszony, mert hát egész feltűnő jelenség vónék ezzel itten. *Végighúzza ujját a szemkötőn.* A nevem Rickert.
~ Ez már sokkal ismerősebb. ~ *Mosolya csak odabentre szól, ahogy Dynti megmutatja dacos oldalát a férfinek: egy egészében odahagyott élet sem volt elegendő hozzá, hogy arcát ne fújja fel, amikor valósnak vélt állítások ellen ágál, duzzogva-dacosan. Meddő önmagában a gondolat is, hogy szavakkal bármit elérhetne nála, ez nem kis részben közrejátszik abban, hogy végül nem erősködik tovább. Ha a Vörös átlépne egy határt, ahol már fafejűsége miatt jelentene veszélyt az épségére, majd visszatérnek "megtárgyalni" a dolgot.* - Legyen, ahogy a kisasszony akarja. Én alásszolgája vagyok csupán. *Megkocogtatja a pipavéget, hogy friss dohánnyal tömködje tele. Ha módjában állna kívülről szemlélni most magát, talán ő is elhinné, hogy az élet egyszerűségét élvező baromfigazda ő, aki a teendői közt eső szünetben egyik kedvelt elfoglaltságának áldoz.* Igyék sokat a kisasszony, mert sok vért veszített ám! Aztat hittem, hogy már fő sem ébred, akkor aztán megnézhettem volna magam, mert hát a jóságos uram a lelkemre kötötte, hogy megóvjam minden bajtú. Nem nagyon kérhetek ilyesmit, de gondoljon velem is kisasszony, ha nagyon mehetnékje támadna mán! *A kard jelenlétét már természetesnek veszi kettejük között, ezzel azt az üzenetet közvetítve Dyntinek, hogy megérti kételyeit és félelmét, hiszen soha ezelőtt még nem látta őt, mi több, még csak hallomásból sem ismerheti a szemkötős birtokost. Gyorsabban mozdul, minthogy a lány tehetné, amikor cserepes darabokra hullik a kásatál: a tartalmával nem foglalkozik, azt ráhagyja a takarítószemélyzetté avanzsáló tyúkokra, az úrnőt azonban mégsem hagyhatja ilyen sárban térdeplős munkát végezni. Ahogy a darabkákat gyűjtögeti össze, úgy a hangulat is egy komorabb ívű kanyart vesz. Sajnálkozón sóhajtja válaszát.* - Mind egy szálig. Amottan hátul van egy körtésem, oda temettem el az úrfikat, a támadóit pedig a toportyánok belátására bíztam. *Ergo temetetlenül maradtak valahol az erdőben, hogy lakomájául szolgálhassanak a völgy húsra éhes lakóinak. Szabadkozva próbál a köszönetmondás alól kivonulni, semmisségként tüntetve fel azt, amit a lányért tett.* - Bármit megtennék az uramért és szeretteiért. Amim van, tőle kaptam. A legkevesebb, hogy megóvom az ő szívének kedves dolgokat. A tál végett meg ne aggódjon, van még egy egész kredencnyi a vacakbul és a termés is gazdag volt idén, lesz mit ennie a kisasszonynak. *Az agyagtál maradványainak összeszedése-eltüntetése után a lóitatóhoz megy, végigmosva mindkét kezét alkarig. Törölközés gyanánt csak lerázza a vízfelesleget, a többi majd a napon felszárad a bőréről.* ~ Egy egytől-tízig terjedő skálán vajon mennyire lesz rám mérges, ha észhez tér? ~ *A nevetve legyintéstől kezdve a fájdalmas fejletépésig sok variáns létrejöttét esélyesnek tartja, de az az átkozott kíváncsisága!* - Ne haragudjék rám kisasszony, de én nem nagyon értek az ilyen úrias dolgokhó', de ha nem akar azokkal foglalkozni, hát a legjobb helyen van most hozzá. *Széles ívben körbeint az udvaron és még azon túl is, megpróbálván érthető tenni, hogy mire gondol. Az óvás értelmezése csak Dyntin múlik, tekintheti itteni tartózkodását olyan lehetőségnek is, amire nem kaphatna engedélyt úgy, ha ő kérné és még ha oly szerencsétlen eseménysor mentén is, ami a szemtapaszos elmondása alapján idejuttatta, de most felkínálja neki a választást. Egy rangos família leánygyermekének ez ritkán adatik meg.* - Talpaskatona voltam, amíg a sérülés miatt le nem kellett tennem a pikát. Az északi hegyekben szolgáltam. Ismeri a kisasszony is talán az erődöt, ami ott áll már ezredévek óta, úgy hívják, hogy a Világ Torka, mert minden, ami azután következik már ismeretlen számunkra. Sokáig küldtek ki felderítőket, hogy térképeink hiányos részei kiegészülhessenek, de én nem tudok egy szál emberrő, elfrő vagy más szerzetrő, aki valaha is visszajött vóna. Szóval én amottan éltem sokáig, csak hát a sérült katona nem katona már. *A múltba révedő, nyugállományának napjait töltő férfi szerepét olyan magabiztossággal hozza, mintha valóban legalább hatvan telet rászámolhatna már a fejére, holott a kinézete alig a felét sejteti csak.* - Egyszer találkoztunk, amikor uramék birtokán jártam leszerelésem ügyében. Valószínűleg onnét emlékszik rám a kisasszony, mert hát egész feltűnő jelenség vónék ezzel itten. *Végighúzza ujját a szemkötőn.* A nevem Rickert.
2076. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-04-10 15:08:03
Üzenet elküldve: 2016-04-10 15:08:03
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 708
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 708
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
*Dölyfösen húzza fel mindkét szemöldökét a férfi kijelentésére, hogy húzzon vissza az ágyba. Afféle „Igen?” kifejezést vesz fel az arcára. Nem akar visszamenni az ágyba, ha való igaz, hogy kilenc napig ott vergődött, már az is pontosan kilenc nappal több, mint amit ott akart tölteni, dacára minden sérülésének.*
- Nem! *Jelenti ki végül határozottan, és ennek jelét is adva, lehelyezi hátsóját a padra, egy pengényi távolságra tőle.* Kutya bajom, csak a fejem zsong. *Rántja meg a vállát. Fogalma sincs miképpen viselkedjen a férfivel, minthogy az nem adja jelét annak, hogy meg kívánná erőszakolni, esetleg ismételten laposra verni, ellopni még több belső szervét. Külseje, legalábbis öltözködése nyomán afféle egyszerű valakinek tűnik, leszámítva, hogy szemfedő takarja fél oldalról. Ez kissé ismerős érzést kelt benne.
Lassan leereszti a kardot a térdére. Az emlékek, amik a paranoiát, bizalmatlanságot előidézték benne egyelőre lapítanak a sötétben, így megmarad annak a könnyelmű lánynak, aki mindazok előtt volt.*
- Jaa… *Hát persze, hogy el is hiszi a szöveget. Tulajdonképpen, ez meg is magyarázza, hogy mitől olyan ismerős neki.* Vagy úgy. Ez valahogy rájuk vall. *Bólint egyet és maga elé emeli a kardját, hogy amíg tovább hallgassa a bérencet, ő a penge tükrében nézze meg magát. Meglepő mód új hajszíne valahogy már nem is tűnik annyira idegennek. Ismét leereszti, ugyanis mond valamit a másik, amiről bevillan néhány kép a szemei elé. Fák, félhomály, egy beesett arcú férfi, hatalmas heggel a homlokán, s apró pillanatkép, ahogy kardjával végigkarcolja az oldalát. Ettől pedig visszatér a sajgás is a sebbe, de többre nem emlékszik.*
- Mind… mind meghaltak? Mind? *Kísérete valóban nem rémlik neki, vélhetőleg az emlékkép ideje alatt már mind kifeküdtek. Jó néhány kérdés merül fel a fejében. Mit keresett ő kíséretével akárhol is? Miért háborúzik az apja? És… mi van, ha a paraszt férfi „ura” nem is az ő apja, hanem… Ezeket viszont egyelőre nem teszi fel.*
- Nem végezte túl jól a dolgát akkor. *Jegyzi meg csípősen, némi fanyar mosollyal.* Mindenesetre *Fordul oldalra egy pillanatra.* Én túléltem, úgyhogy tartozom egy köszönettel.
*Elveszi a tálat és kedvetlenül enni kezd, miközben vet néhány kósza pillantást környezetére. Újabb riadtságra ad okot, hogy egy kétlábú, többnyire együgyünek tartott jószág totyog elé, ami eddig teljesen kimaradt a perifériájából, mint pillanatokkal korábban a férfi is. A hirtelen jött rándulás hatására, mind a tál, mind a kard kiesni igyekszik kezéből, de lélekjelenléte csak az egyik után engedi kapni. Az pedig bármennyire is meglepő számára, de nem a tál, hanem a kard. Így a félig étellel teli edény a földre pottyan, hogy nagy zajjal hulljon alkotó elemeire.*
- Francba… *Teszi le a fegyvert maga mellé, majd leguggol, hogy összeszedje a széttört tárgy nagyobb darabjait, ám előbb fél kézzel pedig próbálja elhessegetni a kolduló baromfikat.* Ne haragudjon, én csak, totál balfék tudok lenni. És kicsit ijedős is. *Esedezik pár pillanatig.
Közben persze fecsegni kezd.*
- Ó hát… Azért, mert egy megátalkodott boszorkány. Azt hiszem, abban leli az örömét, ha kínozhat, csak, mert nem vagyok hajlandó csicsásan hajbókolni minden jött ment fickónak, akinek a nevemre fáj a foga. Nem is tudom minek kéne, ha már ő elrendezett mindent. Chö… *Kezébe gyűjti az agyag darabkáit.* Ha most itt lenne, annyit mondana: Remélem, gyermeknemzés kapcsán nem leszel ilyen suta. *Még a hangját is kölcsönzi a sznob, kivénhedt öregasszonynak.*
- Na meg hát, szerinte nem értékelem túlságosan, amit a sorstól kaptam. Mégis mit lehetne ebben értékelni? Nem tettem érte semmit. *Forgatja meg a szemét, majd amint a romelhárítással végzett, felpillant a férfire, mielőtt még visszaülne a lócára.*
- Pontosan… Ki is maga? *Billenti oldalra a fejét, szemöldökét összébb húzza. Bérenc, gyógyító, állattenyésztő, vagy visszavonult kalóz? Ez utóbbit még magában is némi áhítattal teszi fel, bár, ha az lenne, arról biztosan tudna, hiszen továbbra is él a benyomása, hogy nem most látja először, ráadásul nehezen nézni ki a családból, hogy ex-tengerészt küld mellé védelmezőnek.*
- Nem először találkozunk, igaz? *Hunyorít rá.*
*Dölyfösen húzza fel mindkét szemöldökét a férfi kijelentésére, hogy húzzon vissza az ágyba. Afféle „Igen?” kifejezést vesz fel az arcára. Nem akar visszamenni az ágyba, ha való igaz, hogy kilenc napig ott vergődött, már az is pontosan kilenc nappal több, mint amit ott akart tölteni, dacára minden sérülésének.*
- Nem! *Jelenti ki végül határozottan, és ennek jelét is adva, lehelyezi hátsóját a padra, egy pengényi távolságra tőle.* Kutya bajom, csak a fejem zsong. *Rántja meg a vállát. Fogalma sincs miképpen viselkedjen a férfivel, minthogy az nem adja jelét annak, hogy meg kívánná erőszakolni, esetleg ismételten laposra verni, ellopni még több belső szervét. Külseje, legalábbis öltözködése nyomán afféle egyszerű valakinek tűnik, leszámítva, hogy szemfedő takarja fél oldalról. Ez kissé ismerős érzést kelt benne.
Lassan leereszti a kardot a térdére. Az emlékek, amik a paranoiát, bizalmatlanságot előidézték benne egyelőre lapítanak a sötétben, így megmarad annak a könnyelmű lánynak, aki mindazok előtt volt.*
- Jaa… *Hát persze, hogy el is hiszi a szöveget. Tulajdonképpen, ez meg is magyarázza, hogy mitől olyan ismerős neki.* Vagy úgy. Ez valahogy rájuk vall. *Bólint egyet és maga elé emeli a kardját, hogy amíg tovább hallgassa a bérencet, ő a penge tükrében nézze meg magát. Meglepő mód új hajszíne valahogy már nem is tűnik annyira idegennek. Ismét leereszti, ugyanis mond valamit a másik, amiről bevillan néhány kép a szemei elé. Fák, félhomály, egy beesett arcú férfi, hatalmas heggel a homlokán, s apró pillanatkép, ahogy kardjával végigkarcolja az oldalát. Ettől pedig visszatér a sajgás is a sebbe, de többre nem emlékszik.*
- Mind… mind meghaltak? Mind? *Kísérete valóban nem rémlik neki, vélhetőleg az emlékkép ideje alatt már mind kifeküdtek. Jó néhány kérdés merül fel a fejében. Mit keresett ő kíséretével akárhol is? Miért háborúzik az apja? És… mi van, ha a paraszt férfi „ura” nem is az ő apja, hanem… Ezeket viszont egyelőre nem teszi fel.*
- Nem végezte túl jól a dolgát akkor. *Jegyzi meg csípősen, némi fanyar mosollyal.* Mindenesetre *Fordul oldalra egy pillanatra.* Én túléltem, úgyhogy tartozom egy köszönettel.
*Elveszi a tálat és kedvetlenül enni kezd, miközben vet néhány kósza pillantást környezetére. Újabb riadtságra ad okot, hogy egy kétlábú, többnyire együgyünek tartott jószág totyog elé, ami eddig teljesen kimaradt a perifériájából, mint pillanatokkal korábban a férfi is. A hirtelen jött rándulás hatására, mind a tál, mind a kard kiesni igyekszik kezéből, de lélekjelenléte csak az egyik után engedi kapni. Az pedig bármennyire is meglepő számára, de nem a tál, hanem a kard. Így a félig étellel teli edény a földre pottyan, hogy nagy zajjal hulljon alkotó elemeire.*
- Francba… *Teszi le a fegyvert maga mellé, majd leguggol, hogy összeszedje a széttört tárgy nagyobb darabjait, ám előbb fél kézzel pedig próbálja elhessegetni a kolduló baromfikat.* Ne haragudjon, én csak, totál balfék tudok lenni. És kicsit ijedős is. *Esedezik pár pillanatig.
Közben persze fecsegni kezd.*
- Ó hát… Azért, mert egy megátalkodott boszorkány. Azt hiszem, abban leli az örömét, ha kínozhat, csak, mert nem vagyok hajlandó csicsásan hajbókolni minden jött ment fickónak, akinek a nevemre fáj a foga. Nem is tudom minek kéne, ha már ő elrendezett mindent. Chö… *Kezébe gyűjti az agyag darabkáit.* Ha most itt lenne, annyit mondana: Remélem, gyermeknemzés kapcsán nem leszel ilyen suta. *Még a hangját is kölcsönzi a sznob, kivénhedt öregasszonynak.*
- Na meg hát, szerinte nem értékelem túlságosan, amit a sorstól kaptam. Mégis mit lehetne ebben értékelni? Nem tettem érte semmit. *Forgatja meg a szemét, majd amint a romelhárítással végzett, felpillant a férfire, mielőtt még visszaülne a lócára.*
- Pontosan… Ki is maga? *Billenti oldalra a fejét, szemöldökét összébb húzza. Bérenc, gyógyító, állattenyésztő, vagy visszavonult kalóz? Ez utóbbit még magában is némi áhítattal teszi fel, bár, ha az lenne, arról biztosan tudna, hiszen továbbra is él a benyomása, hogy nem most látja először, ráadásul nehezen nézni ki a családból, hogy ex-tengerészt küld mellé védelmezőnek.*
- Nem először találkozunk, igaz? *Hunyorít rá.*
2075. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-04-10 14:11:19
Üzenet elküldve: 2016-04-10 14:11:19
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
- Nem ezért vesződtem a tűvel és cérnával ennyit, hogy most egyesével feltépkedd magadon a varrást. Vagy magadtól kullogsz vissza az ágyadig és húzod magad nyakig takaró alá, vagy én segítek benne. *Dagadt, fehér füstpamacsot ereszt szabadon orrából. A tubák valami príma minőségű pöfékanyag, amihez a Félszeműnek legutoljára a wegtoreni hadjárat során volt alkalma hozzájutni. Aranyáron mérik és nem csak amiatt, hogy milyen nehézségek árán tudják a kereskedők eljuttatni a homokvárosokból Artheniorba és a majorsági területekre. Dynti hozzáállásbeli változása már nem sokat számít a korábbi ajánlat tükrében, amikor még étellel kínálta és nem fekve pihenéssel fenyegette őt az ismerős-ismeretlen parasztruhás. Odakint a padon várja meg, hogy a használhatatlanná szabdalt ruhákat az itteni „divatéra” cserélő kibicegjen hozzá és leüljön mellé felkarnyi távolságot fenntartva azzal a mesterpengével. Ez meglehetősen zavarja a férfit, de nem üti ki a másik kezéből a fegyvert, minden abszurditása ellenére nagyobb így a békesség, mintha elvenné tőle a biztonság hamis illúzióját. Az első néhány, kapkodva hebegett mondat hallatán még nem is gondol azzal, hogy a Vörösnek valamiképp problémája van a memóriájával, de ahogy mind több, korábban soha nem hallott dolog hangzik el a múltjából, a Félszemű is kénytelen ráébredni, hogy ez sokkal nyűgösebb meló lesz, mint ahogyan ő azt előre elképzelte. Mindazonáltal a szerencsevadász megtalálja a lehetőséget is az így kerekedett helyzetben és rögtön azt saccolja, hogy mennyi minden az, amit ezen túlmenően még megtudhat Dynti keveset emlegetett múltjáról. Szinte ügyet sem vet a remegő kardhegyre és a vele együtt reszkető-alkudozó hangra.*
- A veséjének semmi baja nincs, tésasszony. *Félre a parancsokoló hangéllel: amíg az emlékezetkiesés tart és fel nem ébred a Vörös alvó tudata, a Félszemű lelkiismeret-furdalás nélkül sajtol ki annyi információt belőle, amit csak tud.* Jól ismerem a családját, uram ezért is kért rá, hogy viseljem a gondját, amíg ő magáért nem tud jönni. Külhonban tartózkodik most, állítólag háborút visel a hosszúfülűek ellen, engem pedig megbízott vele, hogy tartsam távol minden bajtól. A sérüléseit amott zsiványoktól szerezte, rajtaütöttek a kíséretén, mert felkészületlenek voltak. Mire odaértem, a testőrei már halottak voltak, de a maradékkal már én is elbírtam. A kisasszony viszont csúnya sebeket szedett, ha jól sejtem a tolvajok nem vették jó néven az ellenkezést. *Baljába veszi a kásás tálat és most már onnét kínálja a lánynak.* - Önnek csak annyi a dolga, hogy felépüljön, ennek első lépése pedig az, hogy legyen ereje a testének hozzá. Egyen! És közben elmondhatná, hogy miért is akarná a nagyanyja ilyen módon megleckéztetni? Az uram Lihanechben biztosan nem akarná, hogy olyan alávaló munkákat végezzen a kis kacsóival, ami egy ilyen háztájjal jár. *Gyakorlatilag a baromfiudvarban ülnek, úgyhogy a reggel kieresztett tikok oda-odapislognak a lócás párosra, de fejük izgatott ide-odakapkodásán túl sok egyebet nem tesznek.*
- Nem ezért vesződtem a tűvel és cérnával ennyit, hogy most egyesével feltépkedd magadon a varrást. Vagy magadtól kullogsz vissza az ágyadig és húzod magad nyakig takaró alá, vagy én segítek benne. *Dagadt, fehér füstpamacsot ereszt szabadon orrából. A tubák valami príma minőségű pöfékanyag, amihez a Félszeműnek legutoljára a wegtoreni hadjárat során volt alkalma hozzájutni. Aranyáron mérik és nem csak amiatt, hogy milyen nehézségek árán tudják a kereskedők eljuttatni a homokvárosokból Artheniorba és a majorsági területekre. Dynti hozzáállásbeli változása már nem sokat számít a korábbi ajánlat tükrében, amikor még étellel kínálta és nem fekve pihenéssel fenyegette őt az ismerős-ismeretlen parasztruhás. Odakint a padon várja meg, hogy a használhatatlanná szabdalt ruhákat az itteni „divatéra” cserélő kibicegjen hozzá és leüljön mellé felkarnyi távolságot fenntartva azzal a mesterpengével. Ez meglehetősen zavarja a férfit, de nem üti ki a másik kezéből a fegyvert, minden abszurditása ellenére nagyobb így a békesség, mintha elvenné tőle a biztonság hamis illúzióját. Az első néhány, kapkodva hebegett mondat hallatán még nem is gondol azzal, hogy a Vörösnek valamiképp problémája van a memóriájával, de ahogy mind több, korábban soha nem hallott dolog hangzik el a múltjából, a Félszemű is kénytelen ráébredni, hogy ez sokkal nyűgösebb meló lesz, mint ahogyan ő azt előre elképzelte. Mindazonáltal a szerencsevadász megtalálja a lehetőséget is az így kerekedett helyzetben és rögtön azt saccolja, hogy mennyi minden az, amit ezen túlmenően még megtudhat Dynti keveset emlegetett múltjáról. Szinte ügyet sem vet a remegő kardhegyre és a vele együtt reszkető-alkudozó hangra.*
- A veséjének semmi baja nincs, tésasszony. *Félre a parancsokoló hangéllel: amíg az emlékezetkiesés tart és fel nem ébred a Vörös alvó tudata, a Félszemű lelkiismeret-furdalás nélkül sajtol ki annyi információt belőle, amit csak tud.* Jól ismerem a családját, uram ezért is kért rá, hogy viseljem a gondját, amíg ő magáért nem tud jönni. Külhonban tartózkodik most, állítólag háborút visel a hosszúfülűek ellen, engem pedig megbízott vele, hogy tartsam távol minden bajtól. A sérüléseit amott zsiványoktól szerezte, rajtaütöttek a kíséretén, mert felkészületlenek voltak. Mire odaértem, a testőrei már halottak voltak, de a maradékkal már én is elbírtam. A kisasszony viszont csúnya sebeket szedett, ha jól sejtem a tolvajok nem vették jó néven az ellenkezést. *Baljába veszi a kásás tálat és most már onnét kínálja a lánynak.* - Önnek csak annyi a dolga, hogy felépüljön, ennek első lépése pedig az, hogy legyen ereje a testének hozzá. Egyen! És közben elmondhatná, hogy miért is akarná a nagyanyja ilyen módon megleckéztetni? Az uram Lihanechben biztosan nem akarná, hogy olyan alávaló munkákat végezzen a kis kacsóival, ami egy ilyen háztájjal jár. *Gyakorlatilag a baromfiudvarban ülnek, úgyhogy a reggel kieresztett tikok oda-odapislognak a lócás párosra, de fejük izgatott ide-odakapkodásán túl sok egyebet nem tesznek.*
2074. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-04-10 13:25:59
Üzenet elküldve: 2016-04-10 13:25:59
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 708
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 708
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
*Az ő elsődleges problémája nem a seb mélysége volt, jóval inkább az az idő, ami alatt hagyta, hogy a vágásból kiszökjön a vére, na meg a koppanás, amivel a homloka a kemény padlóba csapódott, amikor elájult.
Nem mintha erről jelenleg bármi fogalma is lenne. A vele történtek valahova elkallódtak a fejében, s nem is csak az elmúlt heteké, de hosszú időszak csúszott ki az emlékei közül, természetes folyamataként annak, mikor valaki koponyasérülést szenved, olykor csak néhány napra, máskor hónapokig, vagy évekig képtelen az illető visszahívni mindezt. Bár az ő esetében ez a sérülés elhanyagolható, csak szerencsétlenül csapódott vízszintbe, így talán magához térésétől számítva egy két óra, talán annyi sem, hogy minden helyreálljon a vörös kobak alatt. Jelenleg viszont állapota évekkel ezelőtti időszakba veti vissza.
Az oldalán éktelenkedő varrat sem sajog annyira, mint amikor először megmozdult, ennek ellenére próbálja lábát óvatosan átemelni az ablakon. Ez a csendes elővigyázatosság viszont csak addig tart, amíg a tornácon ücsörgő férfi, ki teljesen kiesett a látásköréből, meg nem szólal.*
- Váá! *riadtan hőköl hátra, oly annyira, hogy ezzel még a hátsóját tartó asztal is képtelen megbirkózni és kibillenve a stabilitásból, a vörössel együtt borul el. Puffanással csapódik háta a padlóba.* Uff... *Préselődik ki némi levegő a tüdejéből, majd fájdalmas arccal tolja fel magát ülő helyzetbe. Ráfog az oldalára, de a varrat nem szakadt fel, így végül az ablakhoz kúszik, kezével a párkányba kapaszkodik, s annak sarkából tekint ki óvatosan az idegenre. Bizalmatlanul méregeti.*
- Csak, hogy tudja, én befolyásos családból származom, már biztosan keresnek is. Úgyhogy a maga helyében visszadnám a vesémet, és útnak ereszthetne. *Próbál némi fenyegető élt megütni a hangszínével. A továbbiak hallatán viszont egyre inkább kimerednek a szemei. Egyrészt a Félszemű fickó nem tesz semmi fenyegető lépést felé, másrészt olyan bizalmasan beszél hozzá, mintha régóta ismerné. Valahol neki is az az érzése, hogy ismeri, de nem tudja beilleszteni sehova.
Még reggelivel is kínálja, így nem csoda, hogy a lányba beleszorul a szó. Talán tényleg történt vele valami és ő talált rá? A szavai alapján valami ilyesmire tudna gondolni, de nehezen hisz benne.*
- ööö... *Visszatekint a szoba felé, s ekkor látja meg lepakolt ruhákat. Amint erőt vesz magán, elvánszorog odáig, bár kényes undorral méregeti a koszos fehér nyári ruhát, de mégis magára kapja. Még kardot is talál, így azt is kezébe veszi és visszakullog, hogy kimásszon az ablakon. Amint talpa merev talajt ér, reszkető kézzel emeli maga és a kalapos közé a kardot.*
- Feleljen őszintén, a nagyanyám bízta meg, hogy raboljon el és tanuljam meg mivel jár a kétkezi munka? *Abból, hogy láthatóan valami tanyán van, jelenleg ez a legésszerűbb lehetőség. Csak két dolgot nem ért. Ehhez minek kellett szétszabdalnia, és legfőképp...*
- Mi fene van a hajammal?? *Sápad el, amint a megszökött szőke tincsek helyett vörös szín lopakodik a szemei elé. Ezen a sokkon viszont hamar túlesik, valami jó is van benne, hogy átfestették a haját, bár teljesen logikátlannak tartja.*
- Na jó. *szabad kezével legyezgeti magát, míg a másikkal továbbra pengét állít a zöld szem elé.*
- Higgadjunk le mindketten. *Nem mintha fogva tartója, elrablója, ápolója annyira idegesnek tűnne.* Vettem a lapot, megmondhatja a felbérlőjének is. Nem bohóckodom többet az étellel, és nem dobálom a vendégeket kővel, csak juttasson haza! Esküszöm, hogy jó kislány leszek. Ehhez nem kellett volna megkínoznia. Fizetek is, ha kell, csak árulja el mennyit kínált az a némber és megduplázom az árát.
*Az ő elsődleges problémája nem a seb mélysége volt, jóval inkább az az idő, ami alatt hagyta, hogy a vágásból kiszökjön a vére, na meg a koppanás, amivel a homloka a kemény padlóba csapódott, amikor elájult.
Nem mintha erről jelenleg bármi fogalma is lenne. A vele történtek valahova elkallódtak a fejében, s nem is csak az elmúlt heteké, de hosszú időszak csúszott ki az emlékei közül, természetes folyamataként annak, mikor valaki koponyasérülést szenved, olykor csak néhány napra, máskor hónapokig, vagy évekig képtelen az illető visszahívni mindezt. Bár az ő esetében ez a sérülés elhanyagolható, csak szerencsétlenül csapódott vízszintbe, így talán magához térésétől számítva egy két óra, talán annyi sem, hogy minden helyreálljon a vörös kobak alatt. Jelenleg viszont állapota évekkel ezelőtti időszakba veti vissza.
Az oldalán éktelenkedő varrat sem sajog annyira, mint amikor először megmozdult, ennek ellenére próbálja lábát óvatosan átemelni az ablakon. Ez a csendes elővigyázatosság viszont csak addig tart, amíg a tornácon ücsörgő férfi, ki teljesen kiesett a látásköréből, meg nem szólal.*
- Váá! *riadtan hőköl hátra, oly annyira, hogy ezzel még a hátsóját tartó asztal is képtelen megbirkózni és kibillenve a stabilitásból, a vörössel együtt borul el. Puffanással csapódik háta a padlóba.* Uff... *Préselődik ki némi levegő a tüdejéből, majd fájdalmas arccal tolja fel magát ülő helyzetbe. Ráfog az oldalára, de a varrat nem szakadt fel, így végül az ablakhoz kúszik, kezével a párkányba kapaszkodik, s annak sarkából tekint ki óvatosan az idegenre. Bizalmatlanul méregeti.*
- Csak, hogy tudja, én befolyásos családból származom, már biztosan keresnek is. Úgyhogy a maga helyében visszadnám a vesémet, és útnak ereszthetne. *Próbál némi fenyegető élt megütni a hangszínével. A továbbiak hallatán viszont egyre inkább kimerednek a szemei. Egyrészt a Félszemű fickó nem tesz semmi fenyegető lépést felé, másrészt olyan bizalmasan beszél hozzá, mintha régóta ismerné. Valahol neki is az az érzése, hogy ismeri, de nem tudja beilleszteni sehova.
Még reggelivel is kínálja, így nem csoda, hogy a lányba beleszorul a szó. Talán tényleg történt vele valami és ő talált rá? A szavai alapján valami ilyesmire tudna gondolni, de nehezen hisz benne.*
- ööö... *Visszatekint a szoba felé, s ekkor látja meg lepakolt ruhákat. Amint erőt vesz magán, elvánszorog odáig, bár kényes undorral méregeti a koszos fehér nyári ruhát, de mégis magára kapja. Még kardot is talál, így azt is kezébe veszi és visszakullog, hogy kimásszon az ablakon. Amint talpa merev talajt ér, reszkető kézzel emeli maga és a kalapos közé a kardot.*
- Feleljen őszintén, a nagyanyám bízta meg, hogy raboljon el és tanuljam meg mivel jár a kétkezi munka? *Abból, hogy láthatóan valami tanyán van, jelenleg ez a legésszerűbb lehetőség. Csak két dolgot nem ért. Ehhez minek kellett szétszabdalnia, és legfőképp...*
- Mi fene van a hajammal?? *Sápad el, amint a megszökött szőke tincsek helyett vörös szín lopakodik a szemei elé. Ezen a sokkon viszont hamar túlesik, valami jó is van benne, hogy átfestették a haját, bár teljesen logikátlannak tartja.*
- Na jó. *szabad kezével legyezgeti magát, míg a másikkal továbbra pengét állít a zöld szem elé.*
- Higgadjunk le mindketten. *Nem mintha fogva tartója, elrablója, ápolója annyira idegesnek tűnne.* Vettem a lapot, megmondhatja a felbérlőjének is. Nem bohóckodom többet az étellel, és nem dobálom a vendégeket kővel, csak juttasson haza! Esküszöm, hogy jó kislány leszek. Ehhez nem kellett volna megkínoznia. Fizetek is, ha kell, csak árulja el mennyit kínált az a némber és megduplázom az árát.
2073. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-04-10 12:17:10
Üzenet elküldve: 2016-04-10 12:17:10
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Nevetségesen középszerűnek találja a Sors irántuk tanúsított iróniáját, hogy ugyanolyan helyzetet kerekít ki az újratalálkozás alkalmával, mint ami már az előzőre is rávetette az árnyékát. A körülmények ismerete nélkül persze többnyire csak találgatásokra bízhatná magát, a saját kútfőből alkotott teóriákkal viszont az a problémája, hogy nagyon meggyőzőek tudnak néha lenni és amikor az ember találkozna a ténylegesen megesettekkel, már nehezére esik felülírnia az olyan jól megkomponált és elfogadott sztorit. Annyit azért biztosan és kételymentesen elmondhat a látottak alapján, hogy a Vöröst nem baleset érte, s hogy az ellenfele nem sokban maradt alul a nő képességeivel szemben. A mészárszékké változtatott konyhaasztal romjainak eltakarításával csak onnantól kezdve kezdett el foglalkozni, hogy a nő túlélte az első napot. A sebláz nem kerülte el és a kontár orvos módjára beavatkozó férfi sem éppen a legszakszerűbb módon- és körülmények közt látta el sérüléseit, így a legkevesebb az volt, hogy ezek tiszteletüket teszik nála. De az első éjszakát megélte, a rákövetkező reggelen pedig már nem volt oka feltételezni, hogy még egy gödröt kell majd ásnia, odakint az előző tulajé mellett. A kezeléssel járó nehézségek még akkor is bosszantó jelenléttel bírnak, amikor a Vörös nem is tud magáról: a felszíni sérülések átkötése nem kisebb kihívás mint az oldalába mart fegyver által okozotté. Test és tudat ösztönös cselekedetének érzi, amellyel protekciót kíván nyújtani az idegen érintéstől. A friss gyolcsok forró vizes gőzölésből kerülnek elő, a sebekre pedig rendre kerül valami ragacsos, szúrós szagú anyag is: a kezdő alkimistaszerzetek gyógykencéje, amiről ebben a házban talált leírást. Az elkészítéséhez szükséges gyökerek és levelek mind megtalálhatók a völgyben és annak környékén, a többi már adta magát abból, hogy követte a jegyzet lépéseit. Fegyverei és ruhái egy komódon találtak ideiglenes helyet maguknak, de a magát veszélyeztetve érző elme a nyilvánvaló jelekből aligha tud olvasni-következtetni, mert megvan már a prekoncepciója arra, hogy mi és hogyan történt. Dyntié is a menekülést sürgeti, ahelyett, hogy áttekintené az evidenciákat és logikáját hívná segítségül. Az ez irányban tett lépések egyébként nem zajlanak olyan észrevétlenül, ahogy belülről látni szeretné az ember, a Vörös gyorsított tempójú szedelőzködése sem kerül be a surranó tolvajok kézikönyvének iskolapéldái közé.* - Óvatosan, tegnap esett és csúszik a kő. *A háromszögletű kalapot viselő férfi egy fal mellé állított lócán ül, ami talán két lépésnyi távolságban sincs a menekülés útvonalának számító ablakoktól. Szájában hosszú szárú pipát tart, mellette a padon egy öblös csupor, színültig töltve valami fehéres színezetűvel.* Alig kilenc napja jöttél, máris továbbállnál? *Felpöccinti a kalpagot, további riadalmakat tisztázandó: a Félszemű az.* - Reggeli. *Nyilvánvalóan az égetett agyagedény tartalmára célozva.* Egyél és próbáld lent is tartani. Ha pedig még arra is volna elég lélekjelenléted, hogy elmondd mit sikerült találnod ezen a környéken, ami ennyire elbánt veled, szétnéznék később. Nem akarnám, hogy holmi zsiványbanda lenyúlja a pipiket. *Egyszerű göncöket visel, sehol nem látni rajta páncélzatának egyetlen darabját vagy a már megszokott, merev gallérú kaftánt, hovatovább észlelhető közelségben fegyvere sincsen. Hozzáöltözött a modorához, és most már nem csak annak érződik, de annak is látszik.
Egy paraszt.*
*Nevetségesen középszerűnek találja a Sors irántuk tanúsított iróniáját, hogy ugyanolyan helyzetet kerekít ki az újratalálkozás alkalmával, mint ami már az előzőre is rávetette az árnyékát. A körülmények ismerete nélkül persze többnyire csak találgatásokra bízhatná magát, a saját kútfőből alkotott teóriákkal viszont az a problémája, hogy nagyon meggyőzőek tudnak néha lenni és amikor az ember találkozna a ténylegesen megesettekkel, már nehezére esik felülírnia az olyan jól megkomponált és elfogadott sztorit. Annyit azért biztosan és kételymentesen elmondhat a látottak alapján, hogy a Vöröst nem baleset érte, s hogy az ellenfele nem sokban maradt alul a nő képességeivel szemben. A mészárszékké változtatott konyhaasztal romjainak eltakarításával csak onnantól kezdve kezdett el foglalkozni, hogy a nő túlélte az első napot. A sebláz nem kerülte el és a kontár orvos módjára beavatkozó férfi sem éppen a legszakszerűbb módon- és körülmények közt látta el sérüléseit, így a legkevesebb az volt, hogy ezek tiszteletüket teszik nála. De az első éjszakát megélte, a rákövetkező reggelen pedig már nem volt oka feltételezni, hogy még egy gödröt kell majd ásnia, odakint az előző tulajé mellett. A kezeléssel járó nehézségek még akkor is bosszantó jelenléttel bírnak, amikor a Vörös nem is tud magáról: a felszíni sérülések átkötése nem kisebb kihívás mint az oldalába mart fegyver által okozotté. Test és tudat ösztönös cselekedetének érzi, amellyel protekciót kíván nyújtani az idegen érintéstől. A friss gyolcsok forró vizes gőzölésből kerülnek elő, a sebekre pedig rendre kerül valami ragacsos, szúrós szagú anyag is: a kezdő alkimistaszerzetek gyógykencéje, amiről ebben a házban talált leírást. Az elkészítéséhez szükséges gyökerek és levelek mind megtalálhatók a völgyben és annak környékén, a többi már adta magát abból, hogy követte a jegyzet lépéseit. Fegyverei és ruhái egy komódon találtak ideiglenes helyet maguknak, de a magát veszélyeztetve érző elme a nyilvánvaló jelekből aligha tud olvasni-következtetni, mert megvan már a prekoncepciója arra, hogy mi és hogyan történt. Dyntié is a menekülést sürgeti, ahelyett, hogy áttekintené az evidenciákat és logikáját hívná segítségül. Az ez irányban tett lépések egyébként nem zajlanak olyan észrevétlenül, ahogy belülről látni szeretné az ember, a Vörös gyorsított tempójú szedelőzködése sem kerül be a surranó tolvajok kézikönyvének iskolapéldái közé.* - Óvatosan, tegnap esett és csúszik a kő. *A háromszögletű kalapot viselő férfi egy fal mellé állított lócán ül, ami talán két lépésnyi távolságban sincs a menekülés útvonalának számító ablakoktól. Szájában hosszú szárú pipát tart, mellette a padon egy öblös csupor, színültig töltve valami fehéres színezetűvel.* Alig kilenc napja jöttél, máris továbbállnál? *Felpöccinti a kalpagot, további riadalmakat tisztázandó: a Félszemű az.* - Reggeli. *Nyilvánvalóan az égetett agyagedény tartalmára célozva.* Egyél és próbáld lent is tartani. Ha pedig még arra is volna elég lélekjelenléted, hogy elmondd mit sikerült találnod ezen a környéken, ami ennyire elbánt veled, szétnéznék később. Nem akarnám, hogy holmi zsiványbanda lenyúlja a pipiket. *Egyszerű göncöket visel, sehol nem látni rajta páncélzatának egyetlen darabját vagy a már megszokott, merev gallérú kaftánt, hovatovább észlelhető közelségben fegyvere sincsen. Hozzáöltözött a modorához, és most már nem csak annak érződik, de annak is látszik.
Egy paraszt.*
2072. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-04-10 11:35:19
Üzenet elküldve: 2016-04-10 11:35:19
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 708
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 708
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
*Talán csak pár óra telik, az is lehet, hogy több nap, hetek, a vöröske számára mégis végtelenül hosszúra nyúlik a sötétbe való kapaszkodása. Álmainak háttere most sem színesült semmit sem, ugyanazok a sötét karok mardossák minden oldalról, mint eddig. Ugyanabba a feneketlen lyukba készül belezuhanni, hangok, érzések, látvány nélkül, mint máskor. Amikor viszont tudata kezd ébredezni, azt onnan tudja, hogy lassan érzékeli kezdi a testét, amint valami puhába ékelődik, s bizony beletelik némi időbe, amikor ráébred, hogy ez egy ágy. Az övé.*
- Rumot. *Ez inkább ösztönösen csusszan ki a száján, mint valami reggeli beidegződés. Nem is figyel fel rá, van más, ami lekösse.
Émelygés, hányinger, izzadás, a feje sajog, és valami van az oldalával is. A behatások gyorsan követik egymást, miközben szakadatlanul törekszik arra, hogy nehézzé vált szemhéjait erővel megpróbálja felfeszíteni. Kicsit tart attól, hogy mi fogja fogadni, mivel a fájdalmakat nem igazán tudja hova tenni. Emiatt csak jobb szemével kacsint ki a világ felé, s tompa szívdobbanással veszi tudomásul, hogy nem abban az ágyban fekszik, amelyikre számított. Semmi baldachin, hiányoznak a szürke kövek is szobája falából, ez a hely teljesen idegen számára. Fel is pattan a másik szemhéj is, hogy két szemmel talán gyorsabban felmérje helyzetét. Fejét lassan mozgatja a párnán, hogy nagyobb rálátása legyen nyilvánvalóan kétségbeejtő helyzetére.
Nem, az ablak előtti apró asztal egészen biztosan nem az övé.
Kezei is megindulnak, hogy legalább ülőhelyzetbe tornázza magát, ekkor hasít a derekába egy tompa fájdalom, nem túl erős, de amikor odatekint mégis mintha csillagokat látna, csak nem a fájdalomtól. Sebe be van kötözve, de rossz betegként természetesen felfeszíti annyira az anyagot, hogy alátekintsen.*
- Mi a… *Kerekednek el szürkéi az öltést látva.*
~Tuti kivették a vesém! Egyáltalán, ott kell lennie a vesének? ~ *Másra nem igazán tud gondolni, a bátyja elég rémtörténettel látta már. Kómás tudatlanságában, azért ellenőrzi a mellkasát is, de már a mozdulat közben ráébred, hogy, ha szívét eltávolították volna, ő kevés eséllyel ücsörögne egy ágyban.
Valamiféle rossz tréfa, gonosz kísérlet, talán egy rablás egyedeként érzi magát, és sürgősen szabadulnia kell innen, bárhol is legyen. Kiprésel némi levegőt és könnycseppet a szeméből, mire kihúzódik az ágy szélére, ott pedig annak karfájába kapaszkodik, hogy talpra álljon.*
- Ezért még kinyír a nagyanyám… *Dünnyög magában. Valamiért képtelen előhívni a fejéből mit keres itt, bár van némi sejtése róla, hogy ebben a lüktető homloka lehet hibás. Biztosan leütötték, amikor kiment az udvarról, majd idehurcolták. Bár úgy tűnik, a szobában jelenleg egyedül van, de annyira szét sem nézett, hogy ezt megállapítsa, csőlátása egyetlen pontba összpontosul.*
- Rohadna belétek egy warg… *Cifrábbak is kiszaladnak a száján suttogva, miközben az ablak felé tántorog elszántan. Az asztal ugyan még mindig útjában van, de előbb háttal áll neki, ráül, majd felhúzza a lábát is, hogy testtel is a nyílászáró felé legyen.
~Mi a fene az a warg?~
Kissé remegő kezekkel fordítja el a kilincset, hogy kitárja az ablak mind két szárnyát, majd már lendíti is át felette egyik lábát, miközben igyekszik nem kiadni a taccsot, és nem figyelni arra, hogy szakad róla a víz.*
- Amilyen formám még meg is erőszakoltak. *Annyira nem pánikol, inkább olyan csendesen elszánt, mint aki azt hiszi, hogy álmodik.*
*Talán csak pár óra telik, az is lehet, hogy több nap, hetek, a vöröske számára mégis végtelenül hosszúra nyúlik a sötétbe való kapaszkodása. Álmainak háttere most sem színesült semmit sem, ugyanazok a sötét karok mardossák minden oldalról, mint eddig. Ugyanabba a feneketlen lyukba készül belezuhanni, hangok, érzések, látvány nélkül, mint máskor. Amikor viszont tudata kezd ébredezni, azt onnan tudja, hogy lassan érzékeli kezdi a testét, amint valami puhába ékelődik, s bizony beletelik némi időbe, amikor ráébred, hogy ez egy ágy. Az övé.*
- Rumot. *Ez inkább ösztönösen csusszan ki a száján, mint valami reggeli beidegződés. Nem is figyel fel rá, van más, ami lekösse.
Émelygés, hányinger, izzadás, a feje sajog, és valami van az oldalával is. A behatások gyorsan követik egymást, miközben szakadatlanul törekszik arra, hogy nehézzé vált szemhéjait erővel megpróbálja felfeszíteni. Kicsit tart attól, hogy mi fogja fogadni, mivel a fájdalmakat nem igazán tudja hova tenni. Emiatt csak jobb szemével kacsint ki a világ felé, s tompa szívdobbanással veszi tudomásul, hogy nem abban az ágyban fekszik, amelyikre számított. Semmi baldachin, hiányoznak a szürke kövek is szobája falából, ez a hely teljesen idegen számára. Fel is pattan a másik szemhéj is, hogy két szemmel talán gyorsabban felmérje helyzetét. Fejét lassan mozgatja a párnán, hogy nagyobb rálátása legyen nyilvánvalóan kétségbeejtő helyzetére.
Nem, az ablak előtti apró asztal egészen biztosan nem az övé.
Kezei is megindulnak, hogy legalább ülőhelyzetbe tornázza magát, ekkor hasít a derekába egy tompa fájdalom, nem túl erős, de amikor odatekint mégis mintha csillagokat látna, csak nem a fájdalomtól. Sebe be van kötözve, de rossz betegként természetesen felfeszíti annyira az anyagot, hogy alátekintsen.*
- Mi a… *Kerekednek el szürkéi az öltést látva.*
~Tuti kivették a vesém! Egyáltalán, ott kell lennie a vesének? ~ *Másra nem igazán tud gondolni, a bátyja elég rémtörténettel látta már. Kómás tudatlanságában, azért ellenőrzi a mellkasát is, de már a mozdulat közben ráébred, hogy, ha szívét eltávolították volna, ő kevés eséllyel ücsörögne egy ágyban.
Valamiféle rossz tréfa, gonosz kísérlet, talán egy rablás egyedeként érzi magát, és sürgősen szabadulnia kell innen, bárhol is legyen. Kiprésel némi levegőt és könnycseppet a szeméből, mire kihúzódik az ágy szélére, ott pedig annak karfájába kapaszkodik, hogy talpra álljon.*
- Ezért még kinyír a nagyanyám… *Dünnyög magában. Valamiért képtelen előhívni a fejéből mit keres itt, bár van némi sejtése róla, hogy ebben a lüktető homloka lehet hibás. Biztosan leütötték, amikor kiment az udvarról, majd idehurcolták. Bár úgy tűnik, a szobában jelenleg egyedül van, de annyira szét sem nézett, hogy ezt megállapítsa, csőlátása egyetlen pontba összpontosul.*
- Rohadna belétek egy warg… *Cifrábbak is kiszaladnak a száján suttogva, miközben az ablak felé tántorog elszántan. Az asztal ugyan még mindig útjában van, de előbb háttal áll neki, ráül, majd felhúzza a lábát is, hogy testtel is a nyílászáró felé legyen.
~Mi a fene az a warg?~
Kissé remegő kezekkel fordítja el a kilincset, hogy kitárja az ablak mind két szárnyát, majd már lendíti is át felette egyik lábát, miközben igyekszik nem kiadni a taccsot, és nem figyelni arra, hogy szakad róla a víz.*
- Amilyen formám még meg is erőszakoltak. *Annyira nem pánikol, inkább olyan csendesen elszánt, mint aki azt hiszi, hogy álmodik.*
2071. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-04-10 01:35:36
Üzenet elküldve: 2016-04-10 01:35:36
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*A vér fémes ízét minden harcos jól ismeri: az ügyetlenebbje a sajátját, a valamivel fürgébb-szerencsésebbje ellenfeleiét kóstolja meg életében, többször is. Olyasmi ez, amit utána feledni sem tudna, az élet és halál között különbséget jelentő, szinte már jelentéktelennek minősíthető ismeret. Mennyire fájó tud lenni a hiánya és milyen fájdalmas, amikor alattomban de kitartóan elillan az emberből. Minden kihulló cseppje egy újabb darabkát ragad el abból az elszánásból és erőből, ami még az élet innenső oldalán akarná marasztalni az embert. Üres héjat hagy a küzdeni akarásból, de az étvágya nem elégszik meg ennyivel. Sokkal emberibb jegyekkel bír, mint amiről hitelt adnának neki, mert ez a csillapíthatatlan éhsége nem szűnik meg, csak amíg már nincsen mit elvennie. A környező erdőség banditái már próbát tettek volna a háznál, ha jártak volna valaha is a közelében. A Félszeműt megelőző tulajdonos talán önszántán kívül is egy olyan refúgiumra talált rá, ami jócskán kívül esik az ő mentális térképükön. Nem véletlen, hogy miután a bérkard rátalált, nem is igazán tellett sok idejébe elhatározni, hogy megtartja magának, házastól-állatostól az egészet. Egy ideig, legalábbis. Amíg a lénye részét képező nyughatatlanság erősebbé nem növi ki magát a csendes izoláltságot kereső léleknél, hogy megint taposatlan ösvényeket járasson be vele a testi-szellemi kimerülés azon pontjáig, ahol már visszavonulót kénytelen fújni. Olyankor csigaházába húzódik, szunnyadni tér mint a mesék őssárkányai, akiket csak a megfelelő torokból felhangzó dal képes megébreszteni. Ezt a démon „korgó gyomra” űzi vissza a napfényre, s vele együtt a hordozójául választott Félszeműt is. Amit el kell végezni, azt a maga tudása és képességei szerint megteszi a ház körül: a nap elején ki, annak végeztével behajtja az állatokat, ha nem feledkezik meg róluk még enni- és innivalót is kiszór eléjük (már amelyik ezt magának képtelen felhajtani azalatt, hogy kint kóricál a szabadon). A mindezeken túlmutató obligációk viszont komoly háttérmunkálatokat igényelnek, mert a tejfejésről is csak addig voltak könnyű ábrándképei, amíg ő nem próbálta. A levél megcímzése óta eltelt két hét azzal telt, hogy megpróbált parasztnak tanulni. Bitang emberes meló, ezt most már bárkinek beismerné és kellett is valami, amivel lefoglalja magát. Az erdőben lelt béke és csend szigete túl halknak is bizonyult idővel és hangozzék bármily hihetetlenül is, még az alkohol sem jelent megoldást mindenre. A kérdés elfeledésében segíthet, hellyel-közzel, de a memória utólag úgyis korrekciót hajt végre és a kör elölről kezdődik. A Vörösről azonban még a második hét vége felé sem kap hírt. Eszébe jut, hogy talán pontatlanul jelölte meg az erdőfarm helyét és a nőnek a navigálás során támadtak nehézségei, vagy egyszerűen nem is foglalkozott többet az üzenetével és ugyanazzal a mozdulattal, amivel leoldotta a holló lábáról a papirkát rejtő gyűrűt, a szélnek is eresztette azt. Borult reggelen jön el a viszontlátás napja, mintha az ég is a Vöröst ért orvtámadás következményeként választotta volna mára legszürkébb ködmönét. Eső szaga lóg a levegőben, a völgyoldal fái zúgva hajolnak össze az erőre kapó, viharos szélben, s mindennek megtetőzéseként ott találja „háza” küszöbén a nőt, ahogy kifordul a hátsó udvarból, hóna alá csapott kosárral, abban meg jó kéttucat friss tojással. Ezek java szétgurul-törik, mert a férfi eldobja magától a fonott hordozót, amikor meglátja a kilógó lábakat. Valamiért fel sem merül benne, hogy a Vörösön kívül más is lehet, aki idetalált és segítséget remélve egészen az ajtóig is eljutott. Átfordítja a hason fekvőt, kezébe az elsápadt arcot. Akkor meglátja: vágott sebek egész garmadája a fel-és alkaron, egy, a sajátjához rémisztően hasonlító sérülés az oldalán, és a nadrág szabdalt szövetanyaga sem egy kényeztető masszás mellékterméke. Ráhajol az arcára, egészen közel az orrához, hogy lélegzik-e még, aztán helyet csinál neki az étkezőasztalon. Otthagyott tányérok, poharak és kisebb tárgyak sepertetnek a padlóra. Nem fektetheti ágyba, mert stabilan kell tartania a nő testét, amíg elvégzi a fércmunkát. Az ihatatlan erősségű kerítésszaggató illata hamar megszállja a szobát és jó néhányszor fellocsolja vele az éppen megdolgozott testfelületet. A tűvel és cérnával legjobb barátokká válnak néhány órára, amíg az állagmegőrző beavatkozást végzi. Amiből hiánya van, azt a klasszikus „csináld magad” módon oldja meg és persze kockáztat is, nem keveset. A városok képzett orvosairól tudja, hogy képesek már mindenfélét megmondani az ember véréről, például azt, hogy a halandókéban csak a szín a közös pont, s hogy minden bíborfolyam valamiben eltér a másiktól. Mielőtt az utolsó fázisához ér az eltervezett procedúrának, a vakságok kockáztatva iszik a sebfertőtlenítéshez használt alkoholból. Csillagok kezdik táncukat járni szeme előtt, de nem ragadják magukkal. Most. Birkabélből és a völgy egyik tüskét sarjasztó növényének közreműködésével sajátjával pótolja a nő vérét. Ennek első mozzanata az, hogy a sajátját kiforrázott hólyagba gyűjti, aztán a nő karjába szúrva, visszafelé is eljátssza a folyamatot. Hosszú ideig tart és a visszájára is elsülhet, de a nő vérveszteségét nem fogja semennyi bor vagy megfenyegetett isten pótolni. Bárki kezében legyen is innentől a nő sorsa, az Khan felett áll. Ő megtesz mindent, hogy e nehéz döntés terhet átvállalja. Ha felébred, azt már ágyban fogja tenni, a másik kimenetellel pedig nem akar számolni. Most még nem.*
A hozzászólás írója (Khan Lero) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2016.04.10 01:37:37
*A vér fémes ízét minden harcos jól ismeri: az ügyetlenebbje a sajátját, a valamivel fürgébb-szerencsésebbje ellenfeleiét kóstolja meg életében, többször is. Olyasmi ez, amit utána feledni sem tudna, az élet és halál között különbséget jelentő, szinte már jelentéktelennek minősíthető ismeret. Mennyire fájó tud lenni a hiánya és milyen fájdalmas, amikor alattomban de kitartóan elillan az emberből. Minden kihulló cseppje egy újabb darabkát ragad el abból az elszánásból és erőből, ami még az élet innenső oldalán akarná marasztalni az embert. Üres héjat hagy a küzdeni akarásból, de az étvágya nem elégszik meg ennyivel. Sokkal emberibb jegyekkel bír, mint amiről hitelt adnának neki, mert ez a csillapíthatatlan éhsége nem szűnik meg, csak amíg már nincsen mit elvennie. A környező erdőség banditái már próbát tettek volna a háznál, ha jártak volna valaha is a közelében. A Félszeműt megelőző tulajdonos talán önszántán kívül is egy olyan refúgiumra talált rá, ami jócskán kívül esik az ő mentális térképükön. Nem véletlen, hogy miután a bérkard rátalált, nem is igazán tellett sok idejébe elhatározni, hogy megtartja magának, házastól-állatostól az egészet. Egy ideig, legalábbis. Amíg a lénye részét képező nyughatatlanság erősebbé nem növi ki magát a csendes izoláltságot kereső léleknél, hogy megint taposatlan ösvényeket járasson be vele a testi-szellemi kimerülés azon pontjáig, ahol már visszavonulót kénytelen fújni. Olyankor csigaházába húzódik, szunnyadni tér mint a mesék őssárkányai, akiket csak a megfelelő torokból felhangzó dal képes megébreszteni. Ezt a démon „korgó gyomra” űzi vissza a napfényre, s vele együtt a hordozójául választott Félszeműt is. Amit el kell végezni, azt a maga tudása és képességei szerint megteszi a ház körül: a nap elején ki, annak végeztével behajtja az állatokat, ha nem feledkezik meg róluk még enni- és innivalót is kiszór eléjük (már amelyik ezt magának képtelen felhajtani azalatt, hogy kint kóricál a szabadon). A mindezeken túlmutató obligációk viszont komoly háttérmunkálatokat igényelnek, mert a tejfejésről is csak addig voltak könnyű ábrándképei, amíg ő nem próbálta. A levél megcímzése óta eltelt két hét azzal telt, hogy megpróbált parasztnak tanulni. Bitang emberes meló, ezt most már bárkinek beismerné és kellett is valami, amivel lefoglalja magát. Az erdőben lelt béke és csend szigete túl halknak is bizonyult idővel és hangozzék bármily hihetetlenül is, még az alkohol sem jelent megoldást mindenre. A kérdés elfeledésében segíthet, hellyel-közzel, de a memória utólag úgyis korrekciót hajt végre és a kör elölről kezdődik. A Vörösről azonban még a második hét vége felé sem kap hírt. Eszébe jut, hogy talán pontatlanul jelölte meg az erdőfarm helyét és a nőnek a navigálás során támadtak nehézségei, vagy egyszerűen nem is foglalkozott többet az üzenetével és ugyanazzal a mozdulattal, amivel leoldotta a holló lábáról a papirkát rejtő gyűrűt, a szélnek is eresztette azt. Borult reggelen jön el a viszontlátás napja, mintha az ég is a Vöröst ért orvtámadás következményeként választotta volna mára legszürkébb ködmönét. Eső szaga lóg a levegőben, a völgyoldal fái zúgva hajolnak össze az erőre kapó, viharos szélben, s mindennek megtetőzéseként ott találja „háza” küszöbén a nőt, ahogy kifordul a hátsó udvarból, hóna alá csapott kosárral, abban meg jó kéttucat friss tojással. Ezek java szétgurul-törik, mert a férfi eldobja magától a fonott hordozót, amikor meglátja a kilógó lábakat. Valamiért fel sem merül benne, hogy a Vörösön kívül más is lehet, aki idetalált és segítséget remélve egészen az ajtóig is eljutott. Átfordítja a hason fekvőt, kezébe az elsápadt arcot. Akkor meglátja: vágott sebek egész garmadája a fel-és alkaron, egy, a sajátjához rémisztően hasonlító sérülés az oldalán, és a nadrág szabdalt szövetanyaga sem egy kényeztető masszás mellékterméke. Ráhajol az arcára, egészen közel az orrához, hogy lélegzik-e még, aztán helyet csinál neki az étkezőasztalon. Otthagyott tányérok, poharak és kisebb tárgyak sepertetnek a padlóra. Nem fektetheti ágyba, mert stabilan kell tartania a nő testét, amíg elvégzi a fércmunkát. Az ihatatlan erősségű kerítésszaggató illata hamar megszállja a szobát és jó néhányszor fellocsolja vele az éppen megdolgozott testfelületet. A tűvel és cérnával legjobb barátokká válnak néhány órára, amíg az állagmegőrző beavatkozást végzi. Amiből hiánya van, azt a klasszikus „csináld magad” módon oldja meg és persze kockáztat is, nem keveset. A városok képzett orvosairól tudja, hogy képesek már mindenfélét megmondani az ember véréről, például azt, hogy a halandókéban csak a szín a közös pont, s hogy minden bíborfolyam valamiben eltér a másiktól. Mielőtt az utolsó fázisához ér az eltervezett procedúrának, a vakságok kockáztatva iszik a sebfertőtlenítéshez használt alkoholból. Csillagok kezdik táncukat járni szeme előtt, de nem ragadják magukkal. Most. Birkabélből és a völgy egyik tüskét sarjasztó növényének közreműködésével sajátjával pótolja a nő vérét. Ennek első mozzanata az, hogy a sajátját kiforrázott hólyagba gyűjti, aztán a nő karjába szúrva, visszafelé is eljátssza a folyamatot. Hosszú ideig tart és a visszájára is elsülhet, de a nő vérveszteségét nem fogja semennyi bor vagy megfenyegetett isten pótolni. Bárki kezében legyen is innentől a nő sorsa, az Khan felett áll. Ő megtesz mindent, hogy e nehéz döntés terhet átvállalja. Ha felébred, azt már ágyban fogja tenni, a másik kimenetellel pedig nem akar számolni. Most még nem.*
A hozzászólás írója (Khan Lero) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2016.04.10 01:37:37
2070. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-04-10 01:02:22
Üzenet elküldve: 2016-04-10 01:02:22
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Az Erdő Szelleme//
*Biztos benne, hogy nem az eddig tartó út volt a legnehezebb rásze zarándoklatának, de nincs, ami eltántoríthatná céljától, melyet még talán saját maga sem ismer.
Kevésszer áll meg, s ha mégis, akkor rövid időre teszi csak, hogy gyorsan indulhasson tovább. Némán rágcsálja el szárított húsból és kétszersültből álló ebédjét, majd hűs vízzel öblíti le a kulacsából, s már indul is tovább, mert bár tudni nem tudja, de sejti, hogy messze még a cél.
Ha találkozik is bárkivel erre, nem szól hozzájuk, nem kérdez, csak az ösztöneit követi és hagyja, hogy azok a láthatatlan szálak vezessék magukhoz, melyek megszólították ott, a barakk épületében.
Csuklyáját mélyen az arcába húzza és megindul arra, amerre az erdő sűrűsödni kezd, amerről a hívást érzi.*
*Biztos benne, hogy nem az eddig tartó út volt a legnehezebb rásze zarándoklatának, de nincs, ami eltántoríthatná céljától, melyet még talán saját maga sem ismer.
Kevésszer áll meg, s ha mégis, akkor rövid időre teszi csak, hogy gyorsan indulhasson tovább. Némán rágcsálja el szárított húsból és kétszersültből álló ebédjét, majd hűs vízzel öblíti le a kulacsából, s már indul is tovább, mert bár tudni nem tudja, de sejti, hogy messze még a cél.
Ha találkozik is bárkivel erre, nem szól hozzájuk, nem kérdez, csak az ösztöneit követi és hagyja, hogy azok a láthatatlan szálak vezessék magukhoz, melyek megszólították ott, a barakk épületében.
Csuklyáját mélyen az arcába húzza és megindul arra, amerre az erdő sűrűsödni kezd, amerről a hívást érzi.*
2069. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-04-10 00:46:57
Üzenet elküldve: 2016-04-10 00:46:57
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 708
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 708
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
*Keze megcsúszik az oldalán. A vér úgy szökik ki a penge által képzett sebből, mintha odakint jobb élet várna rá. Egyelőre úgy tűnik sikeres is erre való törekvése, többedmagával igyekszik kimenekülni a lány ereiből, s azon túl, hogy fehér ruháját bíborral mázolja be, mást nem tesz. Egy fájdalmas szisszenéssel próbálja eltorlaszolni baljával bőrének nyitott száját, miközben sután húzza maga után a lábát.
Eltelt már néhány hét mióta a Rumosban ücsörögve a pultos azzal találta be, hogy „talán” érkezett egy levele. Emlékszik a gyanakvó arcokra, ahogy felállt a rumos poharak mellől és a pultnál, centikre emelve a papírost az arcához, zakatoló szívvel olvasni kezdte, majd rögtön zsebébe gyűrte a papírt, egy vállrántással jelezve a többiek felé, hogy „Semmi különös”, majd próbált napokig úgy tenni, mint akit igazán nem érdekel. Ám a kíváncsiság legalább annyira marta az oldalát, mint jelenleg a kard nyoma a testén. Próbálta ő édes nedűvel terelni róla a figyelmét, társai vérének szívásával, de ezek is csak ideig óráig tudták halasztani, hogy ne figyeljen oda a vágyakozásra, hogy megtudja, mit akarhat a férfi. Ezért is kapta fel egy tisztának mondható ruháját, húzta fel lábára a csizmáját, zsúfolta bele a táskájába a zöld köpenyét, majd intett búcsút a többieknek, mondván, hogy szüksége van levegőre, mielőtt belefojtja őket a barlang közepén díszelgő patakba.
Persze, hogy senkinek sem tetszett, és utólag visszagondolva, talán hallgatnia kellett volna az észérvekre.
Régen volt már, hogy úgy érezte valaki a nyomában van, emiatt túlzott biztonságot kölcsönzött magának és sokkal nagyobb hévvel kezdte beleélni magát az elkallódásokba is.
~Meg ne dögölj útközben~ Mantrázza magába nagyokat fújtatva. A ház már nincs messze, számára mégis olyan, mintha több napnyi járásra világítana a ház ablakán keresztül a gyertyaláng. Abban sem biztos, hogy tényleg ott van, nem-e csak a testét elhagyó vér hagy maga után ilyen káprázatot.
A férfi olyan hirtelen csapott le rá a fák közül, hogy teljesen biztos benne, hogy már várta, vagy csak követte, s kerülőúttal került elé. Be sem kellett mutatkoznia, hogy tudja ki küldte, csak az lepte meg, hogy már a vörös haj sem nyújt számára menedéket. Azt már rég tudja, hogy lassan mindegy, hogy élve vagy holtan kerül-e elő, a vénembernek már nem lehet célja, hogy nyilvánosan alázza meg, mielőtt felakasztja.
Szerencséje, hogy kardja nélkül továbbra sem mászkál el, de annyira sikerült a másiknak helyben hagynia, hogy kérdéses, hogy valóban megúszta-e. Nem csak az oldalán éktelenkedik vágás, csak éppen az ékelődött a legmélyebbre, karján több vörös csík jelzi, hogy többször is közel járt egy amputáláshoz, a jobbjára való sántítás pedig egy lendületes rúgásról árulkodik. Tény és való, hogy legfeljebb másnapokon érzi magát ennyire közel a halálhoz. Szinte látja lesápadt arcát kívülről, ahogy a máskor mindig vértől pirosló ajkai lassan szürkülnek hozzá a szeméhez, és minden egyes lépéssel nehezebbé válnak a lábai. Kardját lomhán, vértől csöpögve tartja jobbjában, ahogy zombimódra araszol. A kilincs egyre közelebb kerül hozzá, még néhány lépés. Már azt sem tudja, mire számítson mögötte, az sem lenne baj, ha nem a férfi, hanem egy nő várná, csak valaki adjon neki vizet. Nekiesik a zárnak, súlyával lenyomja, majd feltárja az ajtót.*
- K… *Utolsó, vagy éppen első szónak, mondatnak éppen ez sem lenne rossz, ha nem omlana szemére sötét fátyol, miközben véres keze lecsúszik a kilincsről, teste alatt pedig lábai adják meg magukat a vérveszteségnek, hogy végül elterüljön a földön.*
*Keze megcsúszik az oldalán. A vér úgy szökik ki a penge által képzett sebből, mintha odakint jobb élet várna rá. Egyelőre úgy tűnik sikeres is erre való törekvése, többedmagával igyekszik kimenekülni a lány ereiből, s azon túl, hogy fehér ruháját bíborral mázolja be, mást nem tesz. Egy fájdalmas szisszenéssel próbálja eltorlaszolni baljával bőrének nyitott száját, miközben sután húzza maga után a lábát.
Eltelt már néhány hét mióta a Rumosban ücsörögve a pultos azzal találta be, hogy „talán” érkezett egy levele. Emlékszik a gyanakvó arcokra, ahogy felállt a rumos poharak mellől és a pultnál, centikre emelve a papírost az arcához, zakatoló szívvel olvasni kezdte, majd rögtön zsebébe gyűrte a papírt, egy vállrántással jelezve a többiek felé, hogy „Semmi különös”, majd próbált napokig úgy tenni, mint akit igazán nem érdekel. Ám a kíváncsiság legalább annyira marta az oldalát, mint jelenleg a kard nyoma a testén. Próbálta ő édes nedűvel terelni róla a figyelmét, társai vérének szívásával, de ezek is csak ideig óráig tudták halasztani, hogy ne figyeljen oda a vágyakozásra, hogy megtudja, mit akarhat a férfi. Ezért is kapta fel egy tisztának mondható ruháját, húzta fel lábára a csizmáját, zsúfolta bele a táskájába a zöld köpenyét, majd intett búcsút a többieknek, mondván, hogy szüksége van levegőre, mielőtt belefojtja őket a barlang közepén díszelgő patakba.
Persze, hogy senkinek sem tetszett, és utólag visszagondolva, talán hallgatnia kellett volna az észérvekre.
Régen volt már, hogy úgy érezte valaki a nyomában van, emiatt túlzott biztonságot kölcsönzött magának és sokkal nagyobb hévvel kezdte beleélni magát az elkallódásokba is.
~Meg ne dögölj útközben~ Mantrázza magába nagyokat fújtatva. A ház már nincs messze, számára mégis olyan, mintha több napnyi járásra világítana a ház ablakán keresztül a gyertyaláng. Abban sem biztos, hogy tényleg ott van, nem-e csak a testét elhagyó vér hagy maga után ilyen káprázatot.
A férfi olyan hirtelen csapott le rá a fák közül, hogy teljesen biztos benne, hogy már várta, vagy csak követte, s kerülőúttal került elé. Be sem kellett mutatkoznia, hogy tudja ki küldte, csak az lepte meg, hogy már a vörös haj sem nyújt számára menedéket. Azt már rég tudja, hogy lassan mindegy, hogy élve vagy holtan kerül-e elő, a vénembernek már nem lehet célja, hogy nyilvánosan alázza meg, mielőtt felakasztja.
Szerencséje, hogy kardja nélkül továbbra sem mászkál el, de annyira sikerült a másiknak helyben hagynia, hogy kérdéses, hogy valóban megúszta-e. Nem csak az oldalán éktelenkedik vágás, csak éppen az ékelődött a legmélyebbre, karján több vörös csík jelzi, hogy többször is közel járt egy amputáláshoz, a jobbjára való sántítás pedig egy lendületes rúgásról árulkodik. Tény és való, hogy legfeljebb másnapokon érzi magát ennyire közel a halálhoz. Szinte látja lesápadt arcát kívülről, ahogy a máskor mindig vértől pirosló ajkai lassan szürkülnek hozzá a szeméhez, és minden egyes lépéssel nehezebbé válnak a lábai. Kardját lomhán, vértől csöpögve tartja jobbjában, ahogy zombimódra araszol. A kilincs egyre közelebb kerül hozzá, még néhány lépés. Már azt sem tudja, mire számítson mögötte, az sem lenne baj, ha nem a férfi, hanem egy nő várná, csak valaki adjon neki vizet. Nekiesik a zárnak, súlyával lenyomja, majd feltárja az ajtót.*
- K… *Utolsó, vagy éppen első szónak, mondatnak éppen ez sem lenne rossz, ha nem omlana szemére sötét fátyol, miközben véres keze lecsúszik a kilincsről, teste alatt pedig lábai adják meg magukat a vérveszteségnek, hogy végül elterüljön a földön.*
2068. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-04-09 21:43:06
Üzenet elküldve: 2016-04-09 21:43:06
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 614
OOC üzenetek: 85
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Egy egész évszak terhe nyomja a sziklamenedékben töltött napok elmékét immár: a nyárba hajló tavasz langymelegét siratják a sárgán-vöröslő lombok, az esőillatú szántók és azon mezők is, amelyek fűtengere ugyanezen könnyes súlytól görnyed. Ha a tavasz valóban az újrakezdés időszaka, az ősz a nyugvópontra, megállapodásra jutásé, ahol a fél esztendővel azelőtti vetést szokás szemrevételezni, utóbb learatni. Az ismert világ e fertályát réges-rég nem sújtotta már háború vagy ínség, s ezt a földek is bőséges terméshozammal hálálják meg. Népes a tábora azoknak, akik munka nélkül maradva a szántók jámbor életére cserélték a hadat járókét. Kevesebb poétát ihletnek meg és a históriás kötetek hasábjain sem kerülnek említésre, holott legalább olyan küzdelmes termésre bírni a földeket, mint helytállni az ellenség kardjával szemben. Csak a türelem egy másfajta aspektusát igényli, ezért olyan kitűnő próbatétel azok számára, akik természetüknél fogva képtelennek tartják magukat a vele járó élet elfogadásához. Az őszi búza érett kalászokban várja már az aratás napját azon a néhány holdnyi területen, ami a völgyháton húzódik. A domboldalban emelt terméskő ház és a hozzácsapott baromfiudvar magányos lakója a majorság itteni szegletének, nem véletlenül: a birtokosgazda ebben fogalmazta újra a szabadságot. A napok a rurális tér idilljét jelentő kakasszavával és tehénbőgéssel kezdődnek, amíg a hajnali etetés ceremóniája el nem telik. Ez az élet is csak annyira nehéz, mint bármely másik, amit az ember tisztességgel akar bevégezni: a nap nap utáni újraismétlés gyakorlottá nevel, később meg már fel sem tűnik, hogy a kezdetek nehézsége elmarjult és a rutin már nem követel erőfeszítést. A völgy aljában tekergőző patak vizet, a dombtető friss levegőt az itt élőnek. Egyéb elvárásokat nem támasztott, amikor rátalált a helyszínre. A természet nem ismeri az embernépek szabályait és a maga által kreáltak szerint cselekedett akkor is, amikor elkezdte visszahódító munkáját. Helyéből kifordult ablakokon átkúszó indák, falakat lepő, helyenként embermagas fű nőtte körül a még éltében is jelentéktelennek számító hajlékot. Életre lehelésével a völgybe is visszatért egy új szín, az emberé. Azóta feltörte a vadföldet és állatgondozásba fogott. A zsoldos akkor talált rá, amikor már sokadik napja halott volt. Végtisztességet adott az ismeretlennek és itt maradt. Egy estén, a faggyúgyertyák sápadt sárga fényénél pedig üzenetet kanyarított és egy pár suta szárnyra bízta a kézbesítését. Egy egész nyár eltelt a barlang és a tenger óta. Egyáltalán nem biztos benne, hogy a levél eljut-e a címzettig, mielőtt övéi átlyuggatnák nyílvesszőkkel a balsorsú állatot. Vagy önszántából veti tűzbe, olvasatlanul. Ahány dologban biztos vele kapcsolatban, legalább annyiban kérdések is feszítik belülről. Inkább tölt egy pálinkát. A halottnak már aligha lesz rá szüksége.*
*Egy egész évszak terhe nyomja a sziklamenedékben töltött napok elmékét immár: a nyárba hajló tavasz langymelegét siratják a sárgán-vöröslő lombok, az esőillatú szántók és azon mezők is, amelyek fűtengere ugyanezen könnyes súlytól görnyed. Ha a tavasz valóban az újrakezdés időszaka, az ősz a nyugvópontra, megállapodásra jutásé, ahol a fél esztendővel azelőtti vetést szokás szemrevételezni, utóbb learatni. Az ismert világ e fertályát réges-rég nem sújtotta már háború vagy ínség, s ezt a földek is bőséges terméshozammal hálálják meg. Népes a tábora azoknak, akik munka nélkül maradva a szántók jámbor életére cserélték a hadat járókét. Kevesebb poétát ihletnek meg és a históriás kötetek hasábjain sem kerülnek említésre, holott legalább olyan küzdelmes termésre bírni a földeket, mint helytállni az ellenség kardjával szemben. Csak a türelem egy másfajta aspektusát igényli, ezért olyan kitűnő próbatétel azok számára, akik természetüknél fogva képtelennek tartják magukat a vele járó élet elfogadásához. Az őszi búza érett kalászokban várja már az aratás napját azon a néhány holdnyi területen, ami a völgyháton húzódik. A domboldalban emelt terméskő ház és a hozzácsapott baromfiudvar magányos lakója a majorság itteni szegletének, nem véletlenül: a birtokosgazda ebben fogalmazta újra a szabadságot. A napok a rurális tér idilljét jelentő kakasszavával és tehénbőgéssel kezdődnek, amíg a hajnali etetés ceremóniája el nem telik. Ez az élet is csak annyira nehéz, mint bármely másik, amit az ember tisztességgel akar bevégezni: a nap nap utáni újraismétlés gyakorlottá nevel, később meg már fel sem tűnik, hogy a kezdetek nehézsége elmarjult és a rutin már nem követel erőfeszítést. A völgy aljában tekergőző patak vizet, a dombtető friss levegőt az itt élőnek. Egyéb elvárásokat nem támasztott, amikor rátalált a helyszínre. A természet nem ismeri az embernépek szabályait és a maga által kreáltak szerint cselekedett akkor is, amikor elkezdte visszahódító munkáját. Helyéből kifordult ablakokon átkúszó indák, falakat lepő, helyenként embermagas fű nőtte körül a még éltében is jelentéktelennek számító hajlékot. Életre lehelésével a völgybe is visszatért egy új szín, az emberé. Azóta feltörte a vadföldet és állatgondozásba fogott. A zsoldos akkor talált rá, amikor már sokadik napja halott volt. Végtisztességet adott az ismeretlennek és itt maradt. Egy estén, a faggyúgyertyák sápadt sárga fényénél pedig üzenetet kanyarított és egy pár suta szárnyra bízta a kézbesítését. Egy egész nyár eltelt a barlang és a tenger óta. Egyáltalán nem biztos benne, hogy a levél eljut-e a címzettig, mielőtt övéi átlyuggatnák nyílvesszőkkel a balsorsú állatot. Vagy önszántából veti tűzbe, olvasatlanul. Ahány dologban biztos vele kapcsolatban, legalább annyiban kérdések is feszítik belülről. Inkább tölt egy pálinkát. A halottnak már aligha lesz rá szüksége.*
2067. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-04-01 15:46:02
Üzenet elküldve: 2016-04-01 15:46:02
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 246
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 246
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Az orkok után//
*Hamar kiér a városból, és a füves puszta felé veszi az irányt, ahol váratlan, de remélhetőleg nem kellemetlen vendég lesz. Volt kettő az orkok közt, akikkel még talán egyet is tudna érteni időnként.
Kezxi megszokni, hogy vért van rajta, bár még mindig kényelmetlen számára az új viselete.
Menet közben körbenéz, tanulmányozza a környezetét, hátha talál valami ösvényt, ami a pusztába vezet. Nincs képessége, ami ezt segítené, de az előző nap távozott orkok nyomait nem nagy művészet felfedezni, így azt követi. Illetve azt, amit ő az orkok nyomainak vél.*
*Hamar kiér a városból, és a füves puszta felé veszi az irányt, ahol váratlan, de remélhetőleg nem kellemetlen vendég lesz. Volt kettő az orkok közt, akikkel még talán egyet is tudna érteni időnként.
Kezxi megszokni, hogy vért van rajta, bár még mindig kényelmetlen számára az új viselete.
Menet közben körbenéz, tanulmányozza a környezetét, hátha talál valami ösvényt, ami a pusztába vezet. Nincs képessége, ami ezt segítené, de az előző nap távozott orkok nyomait nem nagy művészet felfedezni, így azt követi. Illetve azt, amit ő az orkok nyomainak vél.*
2066. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-03-31 20:42:02
Üzenet elküldve: 2016-03-31 20:42:02
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 149
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 149
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//Nyílt//
*A füves pusztát maga mögött hagyva újra zsengébb, füves területhez ér. A levegő is mintha kicsit más lenne, bár ez könnyen lehet, hisz itt van a küszöbön a levegő városa, vagy ki tudja. Újra a forgalmas főutat rója, így már előfordul, hogy karavánok mellett is elhalad. Ezen kívül még mindig semmi nem történik és ez már olyan méreteket ölt, hogy lassan Delathar agyára megy. Legközelebb elhoz magával valakit az unalmas útra, hogy egymást fárasszák, mert ez így jelen pillanatban nem tesz jót a vándornak. Persze idegi sérülései nincsenek, de amikor már az ember azon gondolkodik, hogy Artheniornak vajon hova folyik ki a csatornarendszere, akkor már lehet, hogy nem ártana egy kis társaság, hogy elfoglalja magát az ember. Ekkor mintha szekérrobogást hallana maga mögül. Egy lovasszekér, két lóval és egyetlen egy emberrel, aki hajtja azokat. A szekéren mintha zöldség lenne. Lassan utoléri a rakomány és ahogy odaér, kicsit lelassít a férfi. Jól megnézi magának Delathart, aki visszanéz és úgy tűnik a lovas megbizonyosodik arról, hogy emberrel van dolga.*
- A városba mész? *Kérdi a kocsis.*
- Oda, hát Artheniorba... *Mondja Silamon. Mivel az út közepén megy ezért nem hiszi az ember, hogy bandita lehet. Az még kicsit méregeti majd megszólal.*
- Na szállj fel! *A szavak csak úgy hasítottak Delathar elméjébe. Nem kell neki kétszer mondani, felszáll és már robog is tovább a szekér. Amaz nem sokkal gyorsabb, mintha gyalog menne, de Delatharnak az a legfontosabb, hogy kicsit beszélgethet. A ipse mellette egy jó karban lévő falusi lehet. Rövid taraj frizura, barna szemek. Amaz meg is szólítja és az úton vég eldiskurálnak mindenféléről. Delathar leveszi csuklyáját, hogy ne tartson kicsit sem az ember tőle. Így haladnak az úton, Delathar azért elmondja neki, hogy nagyjából mi is a feladata és az ember, neve szerint Darael úgy tűnik örül is, hogy nem kell egyedül vinnie a rakományt. Bár van a lábánál egy kard és tudja is használni, de akkor is egyedül lenne. A beszélgetésük egyre folyékonyabb lesz és egész jó kis hangulat alakul ki a szerény kis szekéren...*
*A füves pusztát maga mögött hagyva újra zsengébb, füves területhez ér. A levegő is mintha kicsit más lenne, bár ez könnyen lehet, hisz itt van a küszöbön a levegő városa, vagy ki tudja. Újra a forgalmas főutat rója, így már előfordul, hogy karavánok mellett is elhalad. Ezen kívül még mindig semmi nem történik és ez már olyan méreteket ölt, hogy lassan Delathar agyára megy. Legközelebb elhoz magával valakit az unalmas útra, hogy egymást fárasszák, mert ez így jelen pillanatban nem tesz jót a vándornak. Persze idegi sérülései nincsenek, de amikor már az ember azon gondolkodik, hogy Artheniornak vajon hova folyik ki a csatornarendszere, akkor már lehet, hogy nem ártana egy kis társaság, hogy elfoglalja magát az ember. Ekkor mintha szekérrobogást hallana maga mögül. Egy lovasszekér, két lóval és egyetlen egy emberrel, aki hajtja azokat. A szekéren mintha zöldség lenne. Lassan utoléri a rakomány és ahogy odaér, kicsit lelassít a férfi. Jól megnézi magának Delathart, aki visszanéz és úgy tűnik a lovas megbizonyosodik arról, hogy emberrel van dolga.*
- A városba mész? *Kérdi a kocsis.*
- Oda, hát Artheniorba... *Mondja Silamon. Mivel az út közepén megy ezért nem hiszi az ember, hogy bandita lehet. Az még kicsit méregeti majd megszólal.*
- Na szállj fel! *A szavak csak úgy hasítottak Delathar elméjébe. Nem kell neki kétszer mondani, felszáll és már robog is tovább a szekér. Amaz nem sokkal gyorsabb, mintha gyalog menne, de Delatharnak az a legfontosabb, hogy kicsit beszélgethet. A ipse mellette egy jó karban lévő falusi lehet. Rövid taraj frizura, barna szemek. Amaz meg is szólítja és az úton vég eldiskurálnak mindenféléről. Delathar leveszi csuklyáját, hogy ne tartson kicsit sem az ember tőle. Így haladnak az úton, Delathar azért elmondja neki, hogy nagyjából mi is a feladata és az ember, neve szerint Darael úgy tűnik örül is, hogy nem kell egyedül vinnie a rakományt. Bár van a lábánál egy kard és tudja is használni, de akkor is egyedül lenne. A beszélgetésük egyre folyékonyabb lesz és egész jó kis hangulat alakul ki a szerény kis szekéren...*
2065. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-03-30 21:54:57
Üzenet elküldve: 2016-03-30 21:54:57
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 1
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 1
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
Egy új város, Új élet. Hamarosan elérem Arthenior városát. A szüleim úgy gondolták jó lesz nekem itt. Ki tudja, talán még jól is elsülhet. Nem tudom mihez fogok itt kezdeni, nem ismerek senkit és semmit. Idegen nekem ez a hely. Már látom a város főtornyának tetejét. Izgulok. Ez az új életmód tele van lehetőséggel és veszéllyel. Furcsa történeteket hallottam a városról: elszabadult démoni teremtmények, önmaguktól meggyúlladó állatok és még sok furcsaság. Úgy érzem sok érdekes dolog fog még velem történni...
2064. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-03-30 21:38:05
Üzenet elküldve: 2016-03-30 21:38:05
ÚJ
Rang: Kitiltott felhasználó
IC üzenetek: 15
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 15
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Driktvhmirij Klrirlov kilép a városból. Furcsa mód a városon kívüli területek még talán érdekesebbnek is számítanak mint a városon belüliek. Számtalan könyv, mi több könyvtár szól a természetes élővilág különböző válfajairól, amíg az emberi technológiát és mágiát, egy közepesen vastag könyvben össze lehetne foglalni. Ő mindezt persze egyetlen mondatban szokta megtenni "nem tudnak ezek semmit".*
-Megyek. *Sípolja magas hangján ahogy meglátja a távolban a földeket körülölelő északi hegyek csúcsait.* -Megyek.
*Azzal el is indul. Megnézi az iránytűjét, fejben kiszámítja az irányt. Az ösvény azoknak való akik nem látnak az orruknál tovább, ő arra megy amerre a célpontja van. Nem alkuszik meg holmi ember alkotta és szekér taposta utakkal. Élelme van, vize van, az élőholtaktól meg nem tart. Minek is tartana efféle teremtményektől, még nevetségesebbek mint az összes többi a környéken. Egy gnóm nem retteghet az alsóbb rendű fajoktól, pláne az alsóbb rendű fajok kezdő mágusok által kicsavart torz verzióitól.*
-Megyek. *Sípolja magas hangján ahogy meglátja a távolban a földeket körülölelő északi hegyek csúcsait.* -Megyek.
*Azzal el is indul. Megnézi az iránytűjét, fejben kiszámítja az irányt. Az ösvény azoknak való akik nem látnak az orruknál tovább, ő arra megy amerre a célpontja van. Nem alkuszik meg holmi ember alkotta és szekér taposta utakkal. Élelme van, vize van, az élőholtaktól meg nem tart. Minek is tartana efféle teremtményektől, még nevetségesebbek mint az összes többi a környéken. Egy gnóm nem retteghet az alsóbb rendű fajoktól, pláne az alsóbb rendű fajok kezdő mágusok által kicsavart torz verzióitól.*
2063. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-03-27 23:01:56
Üzenet elküldve: 2016-03-27 23:01:56
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 1
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 1
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
*~Nagy kísértés, hogy most ússzam egyet.~
Játszik el a gondolattal, hogy a folyópartig merészkedve, csobbanjon egyet mosakodásképp. Hiszen a városi Szegénynegyed aligha tudja biztosítani ezt a luxust. Legalábbis számára nem megfelelően. Javára legyen szólva, hogy a csőcselék ellenére, van némi vigasza, amiatt, hogy az erdőséget elhagyva a várost hívja otthonának. Számos helyet bebarangolva már, sokat látott, így nem egy betojó, s bár megnyilvánulásai nem mindig engednek arra következtetni, de józan és érző alak.
~Most inkább kimarad ez a része a békének.~
Eddig üldögélve bámulta az égi tüneményeket, hol erős, hol halvány csillogásukat. Itt érzi magát a legjobban békességben, megnyugvásban. Sokat nem tud itt tanyázni a késői vadállatok garázdálkodása miatt. Végtére mély lélegzetet vesz, hogy fabotjára támaszkodva, hosszas barangolásaitól fájó lábin enyhítve a terhet.
~Ne féljetek, még visszajövök!~
Egy utolsó gondolatot intéz égi barátainak és bandukolva indul haza felé.*
A hozzászólás írója (Acks Eary) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2016.03.27 23:06:34
Játszik el a gondolattal, hogy a folyópartig merészkedve, csobbanjon egyet mosakodásképp. Hiszen a városi Szegénynegyed aligha tudja biztosítani ezt a luxust. Legalábbis számára nem megfelelően. Javára legyen szólva, hogy a csőcselék ellenére, van némi vigasza, amiatt, hogy az erdőséget elhagyva a várost hívja otthonának. Számos helyet bebarangolva már, sokat látott, így nem egy betojó, s bár megnyilvánulásai nem mindig engednek arra következtetni, de józan és érző alak.
~Most inkább kimarad ez a része a békének.~
Eddig üldögélve bámulta az égi tüneményeket, hol erős, hol halvány csillogásukat. Itt érzi magát a legjobban békességben, megnyugvásban. Sokat nem tud itt tanyázni a késői vadállatok garázdálkodása miatt. Végtére mély lélegzetet vesz, hogy fabotjára támaszkodva, hosszas barangolásaitól fájó lábin enyhítve a terhet.
~Ne féljetek, még visszajövök!~
Egy utolsó gondolatot intéz égi barátainak és bandukolva indul haza felé.*
A hozzászólás írója (Acks Eary) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2016.03.27 23:06:34
2062. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-03-27 20:22:29
Üzenet elküldve: 2016-03-27 20:22:29
ÚJ
Rang: Kitiltott felhasználó
IC üzenetek: 383
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 383
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Hazafelé//
//Szelídítés 2.//
*Kiérve a városból egyenesen a barlang felé veszi az útját. Nem tudja a vezér milyen irányba indult, a nyomok rég megfakultak a szagok összekeveredtek számtalan gyenge vérű lény illatával, ami meg az útvonalból megmaradt azt elfújta a szél, a puszta homokja között. A láthatár sem nyújt számára mást mint kietlen pusztaságot. A vezér itt járt. Vagyis talán itt járt, és elment. És ha már nélküle ment el akkor Gravak sem fog energiát pazarolni a keresgélésére. Egyszerűen megy amerre az orra viszi, illetve amerre az otthona van. Az erdőbeli tájékozódása csapnivalóan pocsék, ám itt a pusztán ahol felnőtt és ahol életének egy jelentős, boldog részét töltötte, szinte egy elejtett érméhez is vissza tudna találni, távolodjon el tőle akármilyen messzire. Szóval egyenesen befordul a barlang irányába és az állatseregletnek megfelelő tempót diktálva lépdel egyre közelebb és közelebb. A csapdák nem állnak készen, a szekeret el se kezdte építeni, a páncél pedig már készül a barakkban. Az a vért ami őt nemsokára méltóvá teszi a hadvezéri címre és mások megbecsülésére. A vért mely sebezhetetlenné és hatalmassá teszi őt a csatatéren. Legalábbis ezekkel a reményekkel bízott a kovácsra egy valagnyi pénzt, azt már nem tudja mennyire lesz ez az egész kifizetődő.
Út közben most a másik, a szelídebbik bikát kezdi el csitítani. Ő ugyan nem jelent közvetlen veszélyt, ám veszélyes rakoncátlan állatnak látszik. Sőt talán még veszélyesebb Gravakra a vad és bolond társánál, hisz attól a zöldbőrű mindig tudja mit várjon.*
//Szelídítés 2.//
*Kiérve a városból egyenesen a barlang felé veszi az útját. Nem tudja a vezér milyen irányba indult, a nyomok rég megfakultak a szagok összekeveredtek számtalan gyenge vérű lény illatával, ami meg az útvonalból megmaradt azt elfújta a szél, a puszta homokja között. A láthatár sem nyújt számára mást mint kietlen pusztaságot. A vezér itt járt. Vagyis talán itt járt, és elment. És ha már nélküle ment el akkor Gravak sem fog energiát pazarolni a keresgélésére. Egyszerűen megy amerre az orra viszi, illetve amerre az otthona van. Az erdőbeli tájékozódása csapnivalóan pocsék, ám itt a pusztán ahol felnőtt és ahol életének egy jelentős, boldog részét töltötte, szinte egy elejtett érméhez is vissza tudna találni, távolodjon el tőle akármilyen messzire. Szóval egyenesen befordul a barlang irányába és az állatseregletnek megfelelő tempót diktálva lépdel egyre közelebb és közelebb. A csapdák nem állnak készen, a szekeret el se kezdte építeni, a páncél pedig már készül a barakkban. Az a vért ami őt nemsokára méltóvá teszi a hadvezéri címre és mások megbecsülésére. A vért mely sebezhetetlenné és hatalmassá teszi őt a csatatéren. Legalábbis ezekkel a reményekkel bízott a kovácsra egy valagnyi pénzt, azt már nem tudja mennyire lesz ez az egész kifizetődő.
Út közben most a másik, a szelídebbik bikát kezdi el csitítani. Ő ugyan nem jelent közvetlen veszélyt, ám veszélyes rakoncátlan állatnak látszik. Sőt talán még veszélyesebb Gravakra a vad és bolond társánál, hisz attól a zöldbőrű mindig tudja mit várjon.*
2061. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2016-03-27 19:33:10
Üzenet elküldve: 2016-03-27 19:33:10
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 77
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 77
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
* A várost elhagyva gyorsan szemrevételezi a szürkeségbe burkolódzó területet. Szinte lehetetlen nem kiszúrni az erdőséget, mely Arthenior városának nevét viseli. Ugyan nem közvetlenül a városhoz simulnak a fák, hanem egy nagyobb puszta van közöttük, mégis, még este is elég könnyű kiszúrni a baljóslatú fákat. Pláne, hogy érkeztekor már elhaladt mellette. Akkor is sűrűnek tűntek, fényes nappal, szóval elképzelni sem tudja, hogy milyen lesz most, éjszaka. Gyors léptekkel, szinte futva közelíti meg az erdőség szélét, azonban abba beérve már nagyon óvatos, halk, lassú léptekkel halad. Szerencsére jó nyomkövető, bár kizárt, hogy ilyen sötétben akármit is kiszúrhasson. Egy embert vagy egy kisebb kompániát még akár, de letört ágakat meg kitaposott utat nemigazán. *
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4341-4360 , 4361-4380 , 4381-4400 , 4401-4420 , 4421-4440 , 4441-4460 , 4461-4480 , 4481-4500 , 4501-4520 , 4521-4540 , 4541-4560 , 4561-4580 , 4581-4600 , 4601-4620 , 4621-4640 , 4641-4660 , 4661-4680 , 4681-4700 , 4701-4720 , 4721-4740 , 4741-4760 , 4761-4780 , 4781-4800 , 4801-4820 , 4821-4840 , 4841-4860 , 4861-4880 , 4881-4900 , 4901-4920 , 4921-4940 , 4941-4960 , 4961-4980 , 4981-5000 , 5001-5020 , 5021-5040 , 5041-5060 , 5061-5080 , 5081-5100 , 5101-5120 , 5121-5140 , 5141-5160 , 5161-5180 , 5181-5200 , 5201-5220 , 5221-5240 , 5241-5260 , 5261-5280 , 5281-5300 , 5301-5320 , 5321-5340 , 5341-5360 , 5361-5380 , 5381-5400 , 5401-5420 , 5421-5440 , 5441-5460 , 5461-5480 , 5481-5500 , 5501-5520 , 5521-5540 , 5541-5560 , 5561-5580 , 5581-5600 , 5601-5620 , 5621-5640 , 5641-5660 , 5661-5680 , 5681-5700 , 5701-5720 , 5721-5740 , 5741-5760 , 5761-5780 , 5781-5800 , 5801-5820 , 5821-5840 , 5841-5860 , 5861-5880 , 5881-5900 , 5901-5920 , 5921-5940 , 5941-5960 , 5961-5980 , 5981-6000 , 6001-6020 , 6021-6040 , 6041-6060 , 6061-6080 , 6081-6100 , 6101-6120 , 6121-6140 , 6141-6160 , 6161-6180 , 6181-6200 , 6201-6220 , 6221-6240 , 6241-6260 , 6261-6280 , 6281-6300 , 6301-6320 , 6321-6340 , 6341-6360 , 6361-6380 , 6370-6389