//Sa'argathot ébredése//
//A levél//
- Ne aggódj, előbb estem talpra, mint fejre.
*Válaszol még Aviolannak, ám mielőtt bármi másra reagálhatna, egy eddig még nem hallott zaj csendül fel; Egy beszéd.*
- Egek, nézzétek!
* Mutat a város felé most ő is, habár ekkorra már nyilván mindenki észreveszi, nem egy beolvadó jelenség. És bár nem látni mindent, a lényeg érthető, a hang meg mindent elmond. Maga a halottak ura... Vagyis úrnője beszél személyesen, és Sa'argathot néven mutatkozik be. Bár figyeli, amit mond, egész végig egyetlen paranoia dübörög a fejében: Méghozzá, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor a kép egyszer csak egyenesen feléjük fordul, és felkiált, hogy „Látlak ám benneteket is, nyavalyások!” Ám annak ellenére, hogy hősnőnk nem tudja kioltani egyszerre az összes fáklyát, és pisszenni sem mer, hogy bármit is közöljön azon ötletéből, hogy most kellene szó szerint felfelé emelkedő meleg légáramlattá, vagy legalábbis egy közeli csipkebokor élettelen letört ágaivá változniuk varázsütésre, ez az ijesztő jelenet mégsem játszódik le. Még. Ha valaki fél méterre megállna a lánytól, talán érezné a talajon keresztül a szíve vad elefántdübörgését, ám ahhoz sem kell szeizmikus mérő, de még pantone színskála sem, hogy akár a fáklyafényben is észrevegyék arca néhány egyértelmű árnyalattal világosabb színét - ennyit a nyári napozásról. Vagy, hogy nagyjából húsz másodperccel a szónok eltűnése után, még mindig ugyanabba a pózba fagyva, szólal meg először... Izé, halkan suttogva sipítja:*
- Nem látott meg... Ugye? Nem látott minket...
*Mondja, persze előtte is hallotta fél füllel a férfi mondandóját. majd észbe kap, és odasiet a lovához – mégsem ül fel, ha most fellendítené rá magát, tuti a másik oldalán landolna, egy duplaszaltót követően. Úgy megy, ahogy eddig is jött – egyik kezében a fáklyával, másikban a lóval. Ráadásul ahhoz, hogy két személy és egy könnyebb málha kitörhessen egy holtak gyűrűjéből, ahhoz egy pihent ló kell alájuk.*
- Nyugi, nem fogok zajt csapni.
*Válaszolja Rowonnak, noha nem is ez volt a kérdés. Ahogyan a hősködéstől sem kell félteni, jelenleg hamarabb rágná le a lábát, minthogy csapdába szorulva várja meg a végzetét. Ámde nem is fog megfutamodni egykönnyen a feladattól, pláne most, hogy tudja, ki a valódi ellenség, végre nem egy megfoghatatlan, rejtélyes valami, vagy éppen a semmi, és a sok lábon járó rothadó hentesáruüzletet nem egyenként kell felszámolniuk, hanem „csak” ezt a hatalmas, Arthenior fölé magasodó halál istenét kell likvidálniuk. Mi sem egyszerűbb, ölt már istent pár éve. Az isteneknek pedig lehet gyengéjük, amivel legyőzhetőbbé válhatnak. És miért ne pont ez a lovacska mutatná meg azt? Ebben reménykedik legalábbis. Bár nem tanították kardmesterek, vagy egyéb harcművészek, csupán az apjától tanult meg mindent, amit ő tudott, de ezzel hősnőnk elég régóta megállta a helyét, akár teljesen egyedül a szabadban, akár csapatban.
Csak ez a jéghideg félelem ne lenne ott most minden porcikájában. Elindul Rowon után, ezúttal fáklyával, és a lóval.*