*Megtehetné, de még mennyire megtehetné, hisz végtelennek rémlik sértettsége mértéke, hogy bizony útja során oly válogatott szidalmakat zúdít a környező világra, mitől bizony dörzsölt, s tisztességtelen üzletelésben megőszült kupecek is elismerően füttyentenének fel, mégsem teszi, lévén miképp is venné az ki magát a kereskedelmi út esetlegesen saját poroszkálását keresztező járóinak szemében, ha egy lanttal hátán kutyagoló félvért látnának, ki minden egyes fánál, bokornál, virágnál, s természetesen a fűszálakat nem kihagyva állapodik meg, mindössze addig, míg válogatott szitkok gazdag szárnyalásával tisztelteti mindegyiket, majd lép tova a soron következőhöz. Felettébb meggondolatlan cselekedet volna a kósza pletykák szárnyára éppen efféle jelenetet bízni, mikor szerénysége fizimiskája, valamint talán túlságosan is nagy odaadással oltalmazott hangszere oly könnyedén felismerhető, ezáltal ki tudhatja, még önnön maga elől vágná el ekképpen a munkavállalás lehetőségét, azzal pedig igencsak nagy gúnyt űzhetne magából, lévén kinőtt már a korból, mikor kellően kalandosnak tekintette az utcákon való dalolást, avagy a koldusok rongyos soraiba való átmeneti belépést.
Ezen elgondolás szerint pedig, mivel józan esze korántsem veszett oda jókedve kilobbantásakor, kellően távol marad az efféle megnyilvánulásoktól, mindössze orra alatt morog olykor, kellőképp halkan ahhoz, hogy még a legszemfülesebbek se vehessék ki mit is ejt pontosan, míg egyik talpát a másik elég helyezve koptatja a városig tartó utat. Mert bizony az elmondások nyomán a város közel kell legyen, úgy pedig örömmel bújhat meg az összezsúfolódott népek adta csalóka biztonság szárnyai alatt, míg megfelelő előadóhelyet nem kerít tudományának, melyet legnagyobb sajnálatára akként tetszik, nem minden fül birtokosának mulattatására sajátított el. Ám ereszti a gondolatot, a legteljesebb mértékben tartja fölöslegesnek az újbóli indulatok szülését önmagában, bőves bőven elégnek bizonyultak a sajnálatos módon nem kellően távoli múlt eseményei ahhoz, hogy ezúttal meg kívánja kímélni elméje épségét ezen parázs gondolatok mételyétől.
Tehát marad a monoton kutyagolás, mely tán kilúgozza mind testét, mind elméjét, s a világ minden aranyáért sem próbálkozik meg ezen ügyködése során holmi dallam, avagy nóta életre hívásával, hisz a mérgezett gondolatok nyomán születő alkotások sosem csitítják a lélek háborgását, helyette újult erővel, s igen komisz módon szaggatják fel az elszenvedett sebeket. Környezetével nem foglalkozik jelen esetben, sokkalta lebilincselőbbnek ígérkezik számára a kereskedelmi út köveinek szakadatlan folytonossággal való ismétlődése, így hát ebben elmerülve próbál rejtett mintákat fellelni, mik messzire kergethetik csapongani kívánó gondolatait, ám mivel nyughatatlansága még ezen órán sem hagyja el, hamarost inkább a kődarabok számolásának sorába kezd, hol elfeledvén mennyinél is tartott, s újra nekikezdve, hol teljes nyugalommal lépve át felemás pillantásának éppenséggel nem tetsző darabokat az összegzés folyamán.*