//Második szál//
//Különóra//
*A bőven elnyújtott mellébeszélésnek már az elején szűkül Yeza pillantása. Na nem olyan fajtán, amikor jobb fedezéket keresni a rőt vihar elől. Az ajkai mosolyognak, akkor is, ha a legszívesebben megharapná ezt a gazembert.*
- Rossz vagy *suttogja szinte szavak nélkül, ahogy a fejét csóválja az incselkedés miatt, de hagyja, hadd évődjön a vadász, amíg csak a szókincséből futja. Wäoreyn néha igazán meg tudja lepni ilyen téren. Lassan kezdi azt hinni, hogy a szófukar álca csak díszlet.*
- Én is szeretlek *súgja egy csók elé, mellyel helyreáll a rend. Ez a különös, törékeny és szégyellős kis érzés, ami néven neveztetett. Olykor aggódik miatta. A vágy, az a fajta egymásba maró, egymásba merülő féktelen tűz egészen más volt. Erőteljes és karakán. Nem olyasfajta, amit félteni kell. De ez most valami új, és nem biztos benne, hogy nem bukik el benne, hiszen annyira, de annyira esetlennek érzi magát vele kapcsolatban.
Zavarba is jön (ami Yezánál igazán nagy szó) egy kissé, amikor a csók után ismét a vadász szemébe néz. A szerelmes idill nem az ő terepe. Világ életében a csábító, a buja szerető gúnyáját viselte. Ez az ösvény, amelyre ketten léptek, egészen ismeretlen a számára, és bár napsütéses, virághabos, tavaszillatú és élettel teli, az ilyen ösvényeken szende leánykák szoktak járni ábrándos ifjakkal szökdécselve. Borzongatóan, ijesztően védtelenül. Könnyű prédák mindennek.
Végigfut a hideg Yeza hátán. Bűnösnek érzi magát, hogy Wäort így kiszolgáltatta. Hogy őmiatta ezt az üldözöttség lett az osztályrésze. De ahogy ez végigfut a fejében, egyszeriben ráébred, hogy a vadász ügyei még mindig felettébb zavarosak, ami a céhet érinti.*
- Elmondod, hogy jutottunk idáig? Attól a hajnaltól, amikor utoljára láttalak a céhházban. Hogy jutottunk idáig? Hogy jutottál idáig? *A saját részével valamennyire tisztában van. Persze az utolsó küldetése bőven hagy maga után kérdéseket, de azok most kevésbé foglalkoztatják.* - Vagy *teszi hozzá* - még nincs itt az ideje?