//Sólyom//
*Dehogynem, naná, hogy odébb állna. Mentében esetleg felgyújtana ezt-azt. De mivel úgy érzi, a kérdés költői volt, ezért csak egyetértően bólogat.*
-Igen, ha elég gyorsan odébb tudsz állni, nem nagyon tudnak megszorongatni.
*Közben haladnak előre és ez eléggé leköti a kis vöröst ahhoz, hogy ne is erőlködjön a beszélgetés tovább gördítésén. Elnézi, ahogy a fény átcsillan a lombok között, ahogy egy-egy levelet felkap és megpörget a szél és minden rezdülés mögött azt keresi, mi motoz. Egyszerre nyugodt és izgatott. Alig várja, hogy elérjék az igazán nagy erdőségeket. Azért Enilorac kérdésére tisztességgel válaszol, egy ilyen történetet ő akármikor előránt az inge ujjából.*
-Ahogy mondtam, én egy messzi északi elf királyságból, a Fehér Fa Földjéről származom. Atyám, Hatodik Ghulmaradial bölcs és erős uralkodó volt, de túl jóhiszemű. Volt egy öccse, akit a kissé, hááát, csapongó életet élő nagyapám nemzett bal kézről a kalandozásai egyikén és akkor most nagyon szépen mondtam, hogy folyton kurvázott, amiből lett egy fattya. Zasfjef, így hívták. De atyám nagyvonalú elf volt, testvérének tekintette. Ez volt a hiba. Ez a Zasfjef a hatalomra áhítozott, ezért összeesküdött jó atyám ellen a királyság aljadékával meg mindenféle jött-ment zsoldosokkal, akiket felfogadott, aztán mikor nyeregben érezte magát, nekiment a palotának. Eddig tucat sztori, de most jön a java! *Itt kicsit elgondolkozik, eddig tényleg nem elégedett a történettel.*
~Kéne még valami csavar...~
-Szóval ez a Zasfjef összeszűrte a levet egy varázslónővel. Ha engem kérdezel, szerintem a spiné piszkálta föl az öcsit, mert amúgy egy giliszta a srác. A lényeg, hogy ez a gonosz varázslónő széjjelvarázsolta a palota őrséget, a hadsereg meg el volt foglalva azzal, hogy saját maga ellen harcoljon. Tudod, hogy van ez, ilyenkor egy-két tiszt mindig rájön, hogy nem is szereti a királyt. A lényeg, hogy jött ez a varázsló, atyám seggdugasz öccse meg vagy másfél száz zsoldos befelé a palotába, hogy engem meg atyámat meg néhány, mellettünk maradt, hűséges elfet legyakjanak.
*Kezd belemelegedni, itt az ideje, hogy valahogy magát is beleszője a történetbe.*
-Én akkor még kislány voltam, de már akkor is mestere voltam az elszaladásnak. Atyám és a testőrei tudták, hogy vége a mesének, be vannak kerítve. Atyám ezért akkor tele tömte a zsebeimet mindenféle értékes kővel, aztán mondta, hogy amint tudok, szaladjak. Aztán kardot húztak meg pajzsot fogtak és neki az ellenségnek. Hú, azt látnod kellett volna! Csak úgy röpködtek a végtagok! A palota padlója hamar síkos lett a belektől meg a vértől meg ami még ki tud folyni az ilyen zsoldos népségből. Én meg persze nem néztem se jobbra, se balra, csak rohantam a lábak között kifelé. Egyszer csak látom ám, hogy szembe velem ott áll a gonosz varázsló nő. Rám nézett, a szemei vörösen izzottak, itt görbüljek meg, ha nem igaz, parázslott a szeme! Bennem persze rögtön vigyázzba állt a sza... izé, szóval megijedtem, persze, féltem nagyon, de az volt a fejemben, hogy az én bölcs atyám, Kilencedik Gikaral éppen meghal azért, hogy én elmenekülhessek, hát csak nem fog megállítani egy ilyen boszorkány! Úgyhogy nem álltam meg, pedig valami szörnyűséget kezdett varázsolni, de én akkor olyan vehemenciával köptem a szeme közé, hogy azóta is tartja magát a legenda, hogy nagy hatalmú vízmágus vagyok. Na, utána aztán futottam napokig, csak pisilni álltam meg néha. A közbeszédből aztán megtudtam, hogy a hadsereg egyik tisztje levágta apám mostoha öccsét, megdöntötte a varázslónőt és most ketten viszik a boltot, de nagy az elégedetlenség, lázadás készül. Megfontoltam, hogy vissza megyek és az élére állok, de aztán úgy döntöttem, elég vért láttam már, meg aztán 10 éves voltam, szóval még pont nem voltam a hadvezér korban. Így lettem a Zöld Lomb Királyság hercegnőjéből artheniori árva.
*Előveszi a kulacsot, hogy nagyot kortyoljon belőle, közben Eniloracra néz, hogy lássa, tetszik-e neki a története.*