*Fázósan húzza össze magán viseltes utazóköpenyét és miközben apró lépteit megszaporázza, unott arccal rúg arrébb egy nagyobb kavicsot, hogy ne legyen neki útban.
Közben azért a rövid mozdulat nem akadályozza meg abban, hogy nem először az út során ismét átkozza magát, amiért nem volt képes kicsit korábban elindulni, mondjuk hónapokkal, vagy legalább is hetekkel hamarabb.
Aztán persze eszébe jut, amit leginkább elfelejteni szeretne; hogy minden józan gondolatra és a hideg realitásokra rácáfolva az utolsó pillanatig reménykedett benne, hogy otthon maradhat, hogy édesanyja még egyszer és utoljára megvédheti.
~ Ne gondolj most erre...~ igyekszik kilépni gondolatai teljesen felesleges és egyre idegesítőbb körforgásából, és szinte kényszerítenie kell magát, hogy tekintetét a mellette egyre gyorsabban elhaladó tájra emelje.
Mások szerint a föld hónapjai a leggyönyörűbbek, - ezt hallgatta elf féltestvéreitől egész eddigi életében az évnek ebben a szakaszában mindig, - őt ellenben leginkább csak a halálra emlékezteti minden színes koronája a távoli fáknak most is.
~ Ha rajtam múlna, mindig sütne a nap...~ fogalmazódik meg benne, és a következő követ már inkább dühösen, mint unottan rúgja útjából félre.
A város felől őrjárat közeledik felé, majd halad is el mellette, anélkül, hogy akár csak egy-egy lopott pillantást vetnének rá, ez pedig kicsit megnyugtatja. Túlságosan hozzászokott ahhoz, hogy odahaza szinte bármit tesz mindig a figyelem középpontjában van, így alig várja, hogy a városban végre egyetlen senki lehessen a rengeteg másik senki között.
Még is, ahogyan egyre közelebb ér, és a láthatáron Arthenior már nem csak távoli folt többé, azon kapja magát, hogy a várakozás kellemes izgalma, meg az új és csak rá váró lehetőségek varázsának csábítása helyett csak félelmet és bizonytalanságot érez megint, furcsa, tüdőszorító ürességgel keveredve.
Jó ideje úton van, már táskája mindkét pántja vágja és húzza lefelé vállait, olyannyira, hogy még a gondolattal is eljátszik, hogy kicsit lepihen egy útszéli farönkre, vagy bármi hasonlóra, ami útjába kerül, végül azonban nem engedi meg magának, hogy ilyen átlátszó ürüggyel késleltesse a pillanatot, amikor is végre megérkezik. Ha már ilyen nagyon messzire eljött, amúgy sem lehet számára visszaút.
Újra gyorsít hát, mielőtt még meggondolja magát.*
A hozzászólást Emphus (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2017.10.28 17:55:53, a következő indokkal:
A rendszer által is kijelzett durva helyesírási hibák.