//Mint a mesékben vagy mégse//
*Már nagyon kezd elege lenni a gyaloglásból, de észak felől nem jön semmi. Sem karaván, amihez csatlakozhatna, sem egy magányos lovas, akinek épp nincs szüksége a lovára, de még egy árva szekér sem, amire legalább felkéredzkedhetne.
Szomjas, nem hozott magával vizet. A mocsárban csak a büdösség volt, már régen nincs iható forrás az út környékén, és biztos, hogy beljebb sem, bár Grimornak erről esze ágában sem volt eddig megbizonyosodni. De hogy a mocsárban sehol sincs iható víz, az mély meggyőződése.
A lassan teljesen lápvidékké váló környék láttán, az igazat megvallva, néha felemlegeti a Lanawinon szálláshelyet talált istenek szülőanyját, mindenféle előnyben részesítés és diszkrimináció nélkül. Ki tudja, melyiknél landolnak épp jó helyen a kívánságai.
Tehát szomjasan és éhesen baktat reggel óta a város felé, a reggeli többnapos hideg sült húsnak már csak az emléke él, az ízét rég elfelejtette.
~Füst.~ Azonosítja be. Valahol ott kell legyen előtte a forrás. Körbefigyel, bele-beleszimatol a levegőbe. Nem messze az úttól kígyózik felfelé a szürke kis csík. Az erdő fölött hamar szétoszlik a levegőben.
A kíváncsisága győz. Félúton lehet a város és az ingovány között.
Pár lépés után meglátja a vízihullát. Ott fekszik kiterülve, egy vastag fának döntve. Legalábbis először ez jut Grimor eszébe. ~Hullák nem gyújtanak tüzet. Alszik.~ Igazít a valóságon magában, de igazából a lény élete-halála tökéletesen hidegen hagyja. A vizes tömlőn azonban megakad a szeme.
Nem csap zajt, de nem is settenkedik, egyszerűen csak megteszi a pár lépést, ami a vízig vezet, és lehajol érte, hogy felvegye, és igyon végre.
Ha ez sikerül anélkül, hogy ebben a józan megfontolás vezette tevékenységében bárki feleslegesen megzavarja, akkor, ha van egyáltalán víz a tömlőben, szomját oltja, sőt mi több, a feltehetőleg üres tömlőt visszadobja, le a földre. Aztán visszaindul az útra, hogy tovább menjen Arthenior felé.*