*Pár korty bor, finom étkek és szívből jövően kellemes társaság. Pontosan így kell eltölteni egy jó estét, egy olyan jót, amire már régóta nem volt példa. Megérdemlik mindketten, sok nehézséget álltak ki, az út során. A hím azért, mert lelkében a gyászt hordozta, a félszerzet pedig azért, mert próbálta beérni őt.
Az este gyorsan elröppen, alig heverik ki az út fáradalmait, amikor újabb túrára csábítják őket, valami közös ismerős. Hiába a hím gyanakvása, mivel kis barátja úgy véli, nem kell tartani semmitől, így hát nem fog szégyenben maradni, arról nem is beszélve, hogy épp csak visszakapta, nem fogja máris elveszíteni a gnorkot.
Mire elrendezi a számlát, Faeus elő is kerül két hátassal, amin megkezdik az utat a megjelölt hely felé. Bokrok, fák, bokrok, fák minden merre, amíg a szem ellát... És fű.*
-Továbbra sem értem, miért akarná bárki, hogy két hétig boldogítsuk.
*Morogja a köpeny takarásából, hunyorogva. Még mindig gyűlöli a napfényt, alig lát, az pedig csak a kellemes ráadás, hogy hiába igyekszik árnyékban tartani az arcát, még így is érzi az égető sugarakat. Ha annyira jó ismerős, akkor miért nem volt rá tekintettel, miért nappal hívta? Egyre biztosabb benne, hogy ez nem az, aminek tűnik, ezért is külön jó, hogy oldalán most is ott lóg a gondosan megmunkált kard és a feltekert ostor, kezein pedig egy-egy fém alkarvédő. Eléggé paranoiás, de sosem lehet előre tudni.*