//Második szál//
//A lázadás előtt//
//A tűz fénykörében//
- Aha! Egy égszín szemű leány. Gondolom, mert a virág is kék. A történet szerint Ő volt Észak reménye, aki visszaadta az északra húzódottak hitét. Hogy le lehet győzni az orkokat.
A csata reggelén pedig mindenütt kinyílt az Észak reménye virága a fákon. Olyan volt, mint egy hatalmas kék palást. Azóta nevezik így. Róla.
Mert gyógyítja a sebeket ez is.
Hogy mi volt a lány igazi neve, vagy hogy később mi lett vele, azt nem tudom!
Mivel a legenda szerint félelf volt, gondolom nem voltak gyerekei.
De azt sem tudom, ki volt az apja. Vagy az anyja. Lehet hogy szól erről is történet, nem tudom. *vonja meg a vállát. Őt leginkább csak a növényekkel kapcsolatosak érdekelték.
Közben nekierednek, az öreg tölgyes felé, és Isqeha megörül, mert nem sokat kell keresgélniük. Jól számította, ahol iszalag meg fagyöngy van, ott előbb-utóbb sz Észak reménye fátyolként lecsüngő, türkizes virágaira is rá szokott bukkanni.*
- Ott vannak, nézd csak! Több is! *azzal ledobja a tarisznyát, és felkapaszkodik néhány láb magasságba. A lábával megtámaszkodik, és amikor a keze szabaddá válik, a késével elmetszi az élősdi növény szárát, és begyűjt néhányat.*
- Ilyenek, látod? *mutatja Zeyának.* - Tessék! Most már megmutathatod, hogy találtál. *vigyorog.*
-Menjünk el arra, ott van egy tisztás. Hátha találunk igazmondó füvet is! *javasolja Zeyának, azzal előre indul az ösvényen, hagyva hogy a lány kövesse, vagy ő is nézelődjön, és keresgéljen.
De a kis tisztáson, hiába néz szét, nem talál semmilyen ritka növényt, pedig a szimata azt súgta, itt lehet hogy fog találni. Dehát Isqeha nem csalhatatlan.
Úgyhogy, miután bejárta az apró erdei tisztás minden zegét-zugát, és néhány gombán kívül semmit nem talált, visszafelé indul.
Talál viszont egy szedrest, ahol egész sok érett szeder pompázik kékeslilán a csalitosban, úgyhogy nekiáll azt legelészni, lilára színezve az ujjait a szederrel.*