//Második szál//
*Vigyorogva nézi, amint az elf végül helyet foglal, arca nem gunyoros, igazából elégedettséget sem érez, egyszerűen jó kedve támad, ki tudja miért? Azt sem lehetne elmondani, hogy mulattatja, ami történik, a kérdésre, hogy miért vigyorog, sem tudna válaszolni.*
- Úgy, úgy. Sokkal jobb! Látod?! *Kérdezi, majd a lassan felcsapó lángok közé piszkál, s élvezettel tűri az arcába csapó hőt, nagyot szippantva a füstből.*
- Nem érted, Pycta. *Rázza meg a fejét mosolyogva.* Nem véletlenül kértelek, hogy maradj. Tudod, arra a következtetésre jutottam, hogy ez is én vagyok. *Kacag fel örömittasan, aztán hirtelen elkomorodik, arca még feketébbé válik, mint a környező fák közötti űr.*
- Amikor Xotara elment és Aenaebe vágtam a dobócsillagot, *megnyalja szája szélét* akkor eltört valami. Aztán sorban jöttek a dolgok, végül te is elmentél. Hosszú ideig voltam egyedül Pycta, túl hosszú ideig. Annak idején az árvaházban történt velem valami. *Állát kezeire támasztja, s úgy mesél tovább elgondolkodva.* Letűnt idők szellemei után kutattunk, sok véres dolgot láttunk, el is veszítettük egy, vagy két társunkat, ha jól emlékszem. *Próbálja felidézni a nagyon távoli múltat.* Végül a gyermekek megszabadultak, végre nyugton pihenhettek a sírban, de, mi belőlük távozott, engem is elérhetett, vagy csak felerősítette, mi már eddig is bennem volt.
*Furcsa kontrasztként hathat, feketén világító gombszemei, fodrozódó arca, s értelmes, higgadt beszéde.*
- Ez is én vagyok, Pycta. *Tárja szét kezét.* A kardra nem lesz szükség. *Kuncog fel, közben szája elé teszi a kezét, hogy elrejtse azt, majd lassan feláll, kezeit maga elé tartva jelzésül.*
- Nyugalom, Pycta, csak mutatni akarok valamit. *Egy közeli fához sétál, közben persze a sűrűt vizslatja a ragadozó után, majd elrévedve néz fel a kiválasztott lombjára.*
- Ezt figyeld! *Vihog fel, s hirtelen változik tekintete, úgy vész el belőle az értelem, mintha soha nem lett volna.*
- Pakk-pakk-pakk! *Röhög fel a szája, miközben beszél és iszonyatosan megsorozza a fa törzsét, a kéreg úgy pattog széjjel, mintha a szú megette volna már belülről. Az ütéseket addig folytatja, míg már eléri a fa húsát, s vértől iszamós izzadság csúfítja azt szétkenődve.*
- Látod? LÁTOD?! Nem érzek fájdalmat!! Há-háá! Persze van némi hátulütője. *Sétál vissza a tűz mellé, kezeinek, bütykei lehorzsolva és véresen. Egy laza pillantást vet rá, majd ismét Pyctára néz.*
- Sokszor ki akart törni belőlem, végül egyszer, mikor már minden mindegy volt, a gyakorlótéren engedtem neki. Végül legyőztem. Csak akkor jön, ha akarom, de akkor sem veszi át befolyását felettem. *Színpadiasan meghajol, kezét mellkasa elé téve.*
- Tá-dááá! *Vigyorog.* Persze nem mondom, hogy a személyiségemen nem változtatott némiképp. De csak egy kicsit. *Vigyorog továbbra is, miközben mutató és hüvelykujját egymáshoz közelítve jelzi a mértéket.*
- De ezen segít talán a társaság végre. *Arca elkomorodik újfent, mikor újra helyet foglal a tűznél, stigmái lassan megnyugodnak, s a csuklyát leveszi fejéről.*
- Nem fogok ismét elbújni magam elől, Pycta. Javaslom előttünk te se tedd, persze a te döntésed. De a démonok veszélyesek. *Szájához emelve megnyalja egyik bütykét, majd lerázza kezeit.*
- A kérdés tehát adott. Elfogadsz-e így, ahogy vagyok, bizton mered-e rám bízni Lyzendrát, s mindazt, kit a Szellem felénk ád, vagy sem? Hmm? *Hangja komoly, cseppnyi gúny sem érződik benne, úgy látszik valóban megmaradt a réginek, csak kissé kiegészült.*
- Ha igen, akkor vállalom. Érted, Lyzendráért, Aenaeért, mindenkiért. Ezt meg sem kellett volna kérdezned. Hogy bűneid számosabbak-e? Nem tudom. De ha te el tudsz így fogadni, joggal kérdezhetem, van-e aki meg meri kérdőjelezni Pycta hűségét, barátságát és döntéseit? *Kényelmesen dől hátrébb, s a pattogó fa hangjában mélyed el.*
- Az a bor tényleg kéne. Nincs nálad? *Pillant fel mosolyogva, nem foglalkozva azzal, hogy a fekete csuhás még mindig olyan komor és hideg-e. Úgy beszél, mintha mi sem történt volna, láthatóan elfogadta sorsát.*