//Úton-útfélen//
*Örül neki, hogy Lau hoz még magával élelmet, csak azt sajnálja, hogy táskájában, ami így is teljesen meg van tömve és nem is túl könnyű, már nem tud nekik helyet szorítani.
Amit még jobban sajnál, hogy Intath nem tart velük. Mégiscsak nagyobb biztonságban érezné magát, ha lenne mellettük egy férfi is, aki ráadásul gyógyító. Mindezek ellenére szinte már vidámnak és megkönnyebbültnek tűnik, hogy úton lehetnek újra.
Azt ugyan érzi, hogy Lau aggódik érte, meg nyilván azért is, hogy miféle jövő vár rájuk, csakhogy a maga részéről semmi értelmét nem látta volna annak, hogy egyedül maradjon egy számára mégiscsak vadidegen házban, felfoghatatlanul távoli rokonainak vendégeként, akik amúgy nincsenek is otthon.
Ha pedig valamit megtanult az elmúlt hatok alatt, az pont az, hogy szülőfalujának vénjei még sem voltak mind pusztán fárasztó, károgó varjak. A "kinti világ" tényleg romlott és veszélyes hely, és bárhol azzá válhat, ahol az egyszerű halandó éppen tartózkodik.
Amúgy sem rejtőzködhet mindaddig, amíg el nem múlik minden veszély a világon, vagy ameddig valaki rá nem talál, aki hajlandó megvédeni örökké. Ilyen téren csak saját maga segíthet saját magán.*
- Persze, jót aludtam, köszönöm! Remélem te is tudtál. *fejezi ki lehető legőszintébb kívánságát, mivel pedig látja, hogy valaki közeledik feléjük, igyekszik következő válaszát a lehető legrövidebbre fogni. Teljesen őszintén amúgy sem válaszolhat Launak, hogy nem csak maga miatt döntött úgy, hogy vele jön, hanem nagy részben azért, mert nem lenne szíve magára hagyni éppen most, amikor olyan tragédia történt az életében, amiről elképzelni sem nagyon meri, hogy mennyire fájhat neki.
Nem attól fél persze, hogy kárt tenne magában, mert ennél sokkal erősebbnek gondolja, de abban majdnem teljesen biztos, hogy semmit nem segítene rajta az, ha teljesen magára maradna a gondolataival és az érzéseivel.*
- Nem hiszem, hogy vannak jó vagy rossz döntések. A baj, ha akar megtalál úgy is. *hadarja el gyorsan.*
- Kezdetben Aleimord háza is a világ egyik legbiztonságosabb helyének tűnt és nézd meg mi lett a vége.
*Úgy gondolja, hogy ezeket a gondolatokat igazán nem kell bőven kifejtenie, hiába tudna jó hosszan mesélni arról, hogy minden félelme ellenére, élete Artheniorban mennyire kedvező előjelekkel kezdődött, és, hogy minden kedvező előjel ellenére mégis majdnem belehalt abba kétszer is, hogy messzire szakadt rokonai nemesek és nagyon gazdagok.
A történtek nagy részénél ráadásul már Lau is jelen volt, az idő pedig amúgy sem alkalmas és elég hosszas monológokra.*
- Ó, üdv! *köszön a lánynak, aki meghajol előttük, és kissé esetlenül ugyan, de viszonozza a meghajlást. Nem szeretné megsérteni sem azzal, hogy nem teszi meg, sem pedig azzal, hogy nagyon megbámulja, pedig gnómmal nem nagyon volt alkalma találkozni még, márpedig a lány minden bizonnyal ehhez a néphez tartozik.
Ő ugyan arra tippel, hogy a koszfolt homlokán valamiféle gyógyszer, vagy rituálé maradéka, de azért mérget persze nem merne venni rá.
Egyelőre nem is kotyog közbe, hagyja, hogy Lau és ő váltsanak pár szót, csak utána szólal meg, reményei szerint kedves hangon és barátságosan.
Nagyon sajnálja, hogy Intath pont most nincs velük, de ami őt illeti, volt már megfázva nem egyszer, így úgy véli, hogyha meggyógyítani nem is, de legalább felismerni képes ezt a betegséget.*
- Meg vagy fázva, ugye? *kérdi a lánytól.*
- Sajnos nincsen nálunk gyógyszer, de egy kis bor van a táskámban. Mifelénk úgy tartják, hogy kis mennyiségben az is orvosság. Szívesen adok belőle, ha gondolod. Talán segít egy kicsit, ha megiszod egy palacknak a harmadát, vagy a felét. *ajánlja fel. Tényleg segíteni szeretne, ugyanakkor azt se nagyon bánná, ha legalább egy kicsit könnyebb lenne a táskája.
Ő maga sem tudja, hogy milyen messze van Arthenior még, de azt gyanítja, hogy nem a következő útkanyarulat után vár rájuk, így egy darabig még cipelnie kell a hátán mindazt, ami egész eddigi életéből megmaradt neki a puszta érzéseken és emlékeken kívül.*