//Második szál//
//Íjászverseny//
*Neki is kedve volna így maradni. Örökké és mindig. Sosem volt semmi állandó az életében. Pedig ő elfnek született, számukra sokkal hosszabb idő adatott meg, mint a más fajú élőknek, mégis neki semmi sem volt vagy van az életében, ami állandónak mondható.
Pedig a családnak olyannak kellene lennie és ő egy ideig azt hitte, hogy úgy is lesz. Hogy a családja mindig vele lesz és ő majd jóérzéssel gondol majd rájuk, bármerre járjon.
Aztán azon a napon a kocsmában várta, hogy visszajöjjenek. Előbb nem aggódott, csak türelmesen várt. Aztán félni kezdett, később dühös lett, majd csaknem egy teljes éjszakán át sírt. A vén, sebzett arcú fogadós ment oda hozzá és mondta el neki, hogy a szülei valószínűleg már sosem fognak visszatérni hozzá. Furcsamód azonnal felfogta és nem sírt tovább, de azóta nem töltött egy évszaknál többet egyetlen helyen sem. Mindig továbbment és keresett egy új helyet. Vagyis nem csak helyet, hanem... valamit. Valami állandót.
Nem engedi el Lyz kezét, ahhoz túlságosan jól esik neki az érintése, de a szavakat legjobb tudása szerint mondja utána egymás után.*
- Mil.
- O.
- Hassz.
*Ő még sosem hallotta ezt a szót, de még csak hasonlót sem, ami nem túl nagy meglepetés, mert ezidáig kevés elffel találkozott vándorlása során. Ámuló csodálattal nézi Lyz zöld szemeit, szinte elvarázsolják, s amikor arra kéri, hogy egyszerre, egyben mondja ki a szót, könnyedén jön ajkára a szó.*
- Mifuszil. *mintha úgy tűnne, hogy nem teljesen úgy mondta ki, ahogy a lány tette, de ő is azt mondta, hogy sokféle kiejtése létezik, így nem aggódik annyira.
Lyz kezét nem szívesen engedi el, de rá kell jönnie, hogy nem tarthatja örökké. Amikor előkerül a kocka, kissé zavarba jön, mert valóban olyan ereklyéről van szó, amelynek nem csak jelentése, de ereje is van. Érzi, ahogy vér szökik az arcába, pedig nem szokott elpirulni, most mégis valami olyasmi megy végbe. Főleg, amikor Lyz visszafűzi ujjait az övébe, tenyereik közt pedig ott érezni a kocka kissé már kopott éleit.*
- Hát... *pedig háttal nem kezdünk mondatot, ezt egy ostoba képű bajvívó mondta neki, közvetlen azelőtt, hogy a vívókarddal ripacskodás közben combon lőtte.*
- Szóval, ezt a kockát a fogadóstól kaptam, abban a kocsmában, ahol otthagytak. *kezd bele halk hangon, pedig nem kellene suttogniuk, mégis valahogy úgy érzi, hogy nem szabad hangosan kiejtenie a szavakat.*
- Pár évig nála laktam. A fogadóban, mert nem volt hol élnem. Neki dolgoztam, vigyáztam a lovakra, takarítottam az istállót, megraktam a tüzet és segítettem a konyhán, amire éppen szükség volt. Esténként pedig hajnalig néztem a vendégeket, betérő és átutazó kalandozókat, ahogy történeteket mesélnek, énekelnek, söröznek vagy kockáznak. Először nagyon féltem tőlük, mert veszélyesnek és barátságtalannak tűntek, de aztán megtanultam felismerni, hogy nem mind olyan. Sok volt közöttük a barátságos és a kedves. Mindig kaptam tőlük egy-két tallér aranyat, ha segítettem felvinni a felszerelésüket vagy lecsutalkoltam a lovukat. Az öreg fogadós pedig mindig megvédett, ha bajba keveredtem vagy az egyik utazó fel akart koncolni. Apám helyett apám volt és amikor leült a vendégekhez kockázni, mindig ezzel a kockával játszott. És ha nem is nyert mindig, de örömmel játszott és néha engedte nekem is, hogy játsszak. De ő ember volt, én meg elf. Még csak nem is serdültem, amikor ő már lassan minden fogát és az utolsó szál haját is elvesztette. A gyerekei vették át a fogadót és szép lassan az egyik uzsorás kezére játszották. Ott voltam, amikor az öreg lelke eltávozott, már mindeni kiment a szobából, rólam nem nagyon vettek tudomást. Odahívott magához és a kezembe ejtette remegő kezéből ezeket a kockákat. Azt mondta, vigyázzak rá jól és mindig emlékezzek rá. *le kell hajtania a fejét, amikor befejezi. Valahogy nehezen nyel és a torkában mintha egy gombóc volna, valami a szemét is csípi.*