//Úton-útfélen//
- Köszönöm. *Mosolyog őszintén Lyllire Viel, amikor megdicséri szemét, mert egyáltalán nem bánja, sőt, általában kinevetni szokták érte, nem pedig megcsodálni.
Igaz, hogy a tündér leány nem tudja magában tartani Eeyr, a napfény és a természet iránt érzett feltétlen szeretetét, de ez nem jelenti azt, hogy megbántaná, ha valakit zavar az ilyesmi. A lány csak azt adja mások tudtára, őszintén, amit a szíve súg, márpedig az telve van boldogsággal, hogy egy ilyen vidám, jó ügyért küzdő csoporthoz csatlakozhatott, és ezt az örömöt egy istenségnek tulajdonítja. Elhatározása, hogy segíti őket, rendületlen, pozitív gondolatait ezért nem félt közölni Lauval sem az imént. A nő egy kicsit fáradtnak, aggódónak tűnhet, és egy kisebb felfordulás is kerekedik az elmaradó Marella miatt, amiben Viel felelősnek érzi magát. Bűntudatosan kászálódik fel a szekérre, ami aztán tényleg elég magasan van.
~ Felébreszthettem volna, de olyan békésen aludt. ~ *Töpreng magában, ahogy a ház eladója és őrei nyomában útnak indulnak. Ujjait még mindig ruhájában rejtegeti a hidegre való tekintettel.* ~ Nem tudhattam, hogy mikor indulunk. ~
*Csak a festői tájnak köszönhető, hogy túlteszi magát a szomorúságán, mert hát végre visszatérhetett oda, ahonnét elindult. Ahogy haladnak, Vieljana nosztalgikus örömmel emlékszik vissza életére a vadonban. Jókedvében a szekéren ülőkhöz fordul.*
- Nagyon kedves az úrtól, hogy megkönnyíti az utazásunkat. *Mondja. Ennyi jósággal már rég nem találkozott, és most egy, na jó, két nap alatt annyi remek dolog történik. Ez tekinthető isteni jelnek is. Egy újabb mosolyt ereszt meg, ezúttal Lyllinor felé, akinek a szekéren lovaglás igazán újszerű élmény.* Még én sem ültem szekéren, milyen érdekes. *Nevet fel csilingelő hangján.
A gnóm lányka köhögni kezd, és Viel ösztönösen megsimogatja a hátát, hátha gyorsabban elmúlik a baj, de nem úgy tűnik, mintha jobban volna a megismerkedésükhöz képest. Először vele foglalkozik, észre sem veszi a havat, pedig szó szerint az orra előtt történik az eset. Elmosolyodik, egy régi havazásra gondolva.*
- Szerencse? Minél több, annál jobb. *Mosolyog. A tenyerére leesik egy kis pihe, és addig nézi érdekes formáját, míg el nem olvad. Példáját több másik kis fodros pihécske is követi. A lány eléggé fázik, ezért szívesen elfogadja az italt Ylandától, de csak egy egészen kicsit kortyol belőle – ezzel is enyhíti a vacogását. Kézfejével megtörli száját, és tovább is adja a kulacsot.* Régen sokat játszottunk a hóban, és hótündért is készítettünk, képzeld.*
- Ami a szememet illeti… *Kicsit nehezebb erről beszélnie, de megpróbálkozik vele, hogy megvilágítsa a dolgot Lyllinornak. Az italtól felbátorodik, de annyira nem, hogy az elméletét kifejtse. Csak röviden foglalja össze a dolgot.* Ezért neveztek el Holdezüstnek: az ezüst szemem a holdfényt jelképezi, ami rávilágít az igazságra. Néha olyan dolgokat is megpillantok vele, ami más számára nem olyan feltűnő, pedig a legfontosabb. Például a szeretetet, barátságot.
~ Nagy kár, hogy ez a világ erre még nem érett meg. ~