Külső területek - Arthenior közelében
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 247 (4921. - 4940. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
4940. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-22 01:16:24
Üzenet elküldve: 2019-05-22 01:16:24
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 403
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 403
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//Hajnali ceremónia//
//Umon//
*Kinyitja szemét, érzi, sikerrel jártak. Az Úrnő meghallgatta az imát és Fénye most megtölti a fát. Szinte érzi, ahogy dobogva járja át a törzset, mint vér az ereket. Mély lélegzetet vesz, miközben ujjai lassan végigszánkáznak a fa törzsén, majd tenyere megállapodik rajta. Lépések hallatszanak, tán valaki közeledik a fához, hogy leróhassa tiszteletét az Úrnő előtt. Egyre hangosabban cseng fülében a kövön visszhangzó lépések visszhangja, ahogy betöltik a csarnokot...* ~Kövek? Csarnok?~
*Bamm! Csapódik hangosan valami, ő pedig hirtelen kapja le kezét a fáról, mintha csak égetné az érintése. A többiek valószínűleg épp eléggé el vannak foglalva ahhoz, hogy ennek a kis közjátéknak szemtanúi lehettek volna. Voltaképp úgy el van mindenki foglalva a fával, hogy valószínűleg rá sem hederít most senki. Lassan emelkedik fel a földről, óvatos mozdulattal söpörve hátra haját arcából. Derűs mosollyal fordul körbe, keresi meg azonnal Umont tekintetével és lép mellé hangtalan.*
-Ő hol van?
*Szélesedik a mosoly furcsa vigyorba, majd a férfi felé tesz egy lépést és belekarolva karjába hajol a füléhez.*
-Átok. Ő hol van most? Benned?
*Rebegi, szinte érintve ajkával a férfi fülcimpáját.*
-Meséld el, hogy mit tett.
*Suttogja izgatottan. Új számára az érzés és ez a hirtelen jött, különös tudásszomj csillapíthatlannak tűnik. Szinte belevájja körmeit a férfi karjába ahogy kapaszkodik belé, de mintha csak észbe kapna, engedi is el hamar. Nyelvével nedvesíti be ajkát, ahogy ellép a férfitől, majd hamar visszaköltözik arcára a régi mosoly.*
-Mindegy. Máskor. Mindjárt jövök, majd keress meg.
*Fordul körbe, még egy pillantást vetve a fa körül állókra, majd a válla felett boldogan Umonra nevet.
Siet. Az erdőbe, el a szemek elől. Azon túl pedig...*
//Umon//
*Kinyitja szemét, érzi, sikerrel jártak. Az Úrnő meghallgatta az imát és Fénye most megtölti a fát. Szinte érzi, ahogy dobogva járja át a törzset, mint vér az ereket. Mély lélegzetet vesz, miközben ujjai lassan végigszánkáznak a fa törzsén, majd tenyere megállapodik rajta. Lépések hallatszanak, tán valaki közeledik a fához, hogy leróhassa tiszteletét az Úrnő előtt. Egyre hangosabban cseng fülében a kövön visszhangzó lépések visszhangja, ahogy betöltik a csarnokot...* ~Kövek? Csarnok?~
*Bamm! Csapódik hangosan valami, ő pedig hirtelen kapja le kezét a fáról, mintha csak égetné az érintése. A többiek valószínűleg épp eléggé el vannak foglalva ahhoz, hogy ennek a kis közjátéknak szemtanúi lehettek volna. Voltaképp úgy el van mindenki foglalva a fával, hogy valószínűleg rá sem hederít most senki. Lassan emelkedik fel a földről, óvatos mozdulattal söpörve hátra haját arcából. Derűs mosollyal fordul körbe, keresi meg azonnal Umont tekintetével és lép mellé hangtalan.*
-Ő hol van?
*Szélesedik a mosoly furcsa vigyorba, majd a férfi felé tesz egy lépést és belekarolva karjába hajol a füléhez.*
-Átok. Ő hol van most? Benned?
*Rebegi, szinte érintve ajkával a férfi fülcimpáját.*
-Meséld el, hogy mit tett.
*Suttogja izgatottan. Új számára az érzés és ez a hirtelen jött, különös tudásszomj csillapíthatlannak tűnik. Szinte belevájja körmeit a férfi karjába ahogy kapaszkodik belé, de mintha csak észbe kapna, engedi is el hamar. Nyelvével nedvesíti be ajkát, ahogy ellép a férfitől, majd hamar visszaköltözik arcára a régi mosoly.*
-Mindegy. Máskor. Mindjárt jövök, majd keress meg.
*Fordul körbe, még egy pillantást vetve a fa körül állókra, majd a válla felett boldogan Umonra nevet.
Siet. Az erdőbe, el a szemek elől. Azon túl pedig...*
4939. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-20 20:39:02
Üzenet elküldve: 2019-05-20 20:39:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vieljana//
- Hogy Eeyr szerint-e, azt nem tudom, talán a sors akarta, hogy találkozzatok. *Válaszol halkan az erdőmélyi elf. Nem szeretne mindent a Fény Úrnőjének tulajdonítani, bár az irbisz esetében mindenképpen úgy hiszi, hogy a Fákban Lakó rendelte mellé. Bár ezen a vonalon elindulva meglehet, hogy Vieljana sorsát is így fonta össze Árnyék sorsával.
A tündér nem is tudja, hogy a csuhátlan csuhás mennyire egyetért vele. Az életük alakulása csupa apróságon múlik és mégis nagy dolgok kerekedhetnek ki belőle. Vannak meghatározó, mondhatni mérföldkőnek számító pontok, de közöttük, hite szerint, szabadon mozog a halandó. De hogy önmaga választotta-e vagy mérföldkőnek számít egy-egy megálló, az csak később derülhet ki.*
- Úgy gondolom, nem az számít, hogyan döntünk, hanem a döntés maga. *Kezd bele, miután Viel befejezte, hogy kifejtse saját meglátásait az apró fordulatokról az életben, amelyek később ki tudja, hova vezetnek.*
- Csak a döntés után derül ki, jól avagy rosszul döntöttünk-e. Mármint, úgy értem, bár nem tudatosan, de jól döntöttél, hogy aznap a városba mentél és megláttad, később megvetted Árnyékot. Talán nem is meglepetés volt, hanem tudattalan döntés. *Haloványan mosolyog a lányra. Mindig mindenkit meghallgatott, sosem fordult el senkitől, ha szava volt hozzá. Vieljana is ugyanúgy megérdemli a figyelmet bárkitől, így tőle is, annak ellenére is, hogy csak most találkoztak először.*
- Magam mögött hagytam a társaim. Egyedül indultam, mert úgy éreztem, nem mondhatok ellen a hívásnak. *Vallja be lesütött szemekkel. Még mindig bánja, hogy akkor otthagyta a küldetésre induló vadvédieket. De nem tehetett a hívás ellen.
A csuhátlan csuhás Vieljanába fojtja a szót, amikor megmutatja neki a fekete rajzolatot a mellkasán, amely a bőrébe égett a templomi történések alatt, pedig érdekelné, mi történt a tündér fehér szemével.
Kiderül, Viel sem tudja, miféle jelek lehetnek, Eeyr jelképe valóban a nap, de kétségtelen, hogy a Fény Istennőjének jele, hisz a templomi események alatt szerezte.*
- Volt idő, amikor azt hittem, az Erdő Szíve és Eeyr két külön istenség, de a templomban kiderült, hogy egyek. A templom oltárának felszabadítása lett a küldetésem, akkor szereztem a jeleket is. Azóta tudom, hogy egylényegűek. *Magyarázza, miért gondolja és hiszi már, hogy a Fákban Lakó és a Fény Istennője egy entitás.
A tündér nevének magyarázatát érdeklődve hallgatja.*
- Kapocs? *Visszhangozza alig hallhatóan.*
- Az a baj, minél több választ kapok, kétszer annyi kérdést mellé. *Mosolyodik el szomorúan. Bár beletörődött sorsába, mégis szeretné tudni a válaszokat, hogy halandó lelke megnyugodjon.*
- Ez is alátámasztja a hitemet, hogy Ők egyek. Inkább Eeyr hívei voltak, mint az Erdő Szívéé. *Mondja elgondolkodva.*
- Rajtam kívül Quantall, egy mélységi mágus, Natalayda, egy városi nő, Xotara, ő is sötételf, az egykori Vadvéd lakója és Hanloren Duunelar, Eeyr papnője. Ők voltak a társaim a templomi csatában és persze Arenih atya, a templom főpapja, de rajta nem láttam jeleket. *Sorolja fel azokat, akikről biztosan tudja, hogy jelet kaptak.*
- Azt mondtad, Holdezüstnek hívnak, hogy azért kaptad a neved, mert te vagy a kapocs ég és föld között. *Ismétli meg, amit korábban hallott a tündértől.*
- Nem érezted úgy olykor, hogy tenned kell valamit? Valami számodra ismeretlen eredetűt, amelyre nem találsz választ, amely igazolja a neved? *Kérdi élénkebben. Ő maga épp ilyen megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy mennie, tennie kell. Reméli, a válaszból ki tud deríteni valamit, ami kapcsolatban lehet e világi szerepével és terheivel.*
//Vieljana//
- Hogy Eeyr szerint-e, azt nem tudom, talán a sors akarta, hogy találkozzatok. *Válaszol halkan az erdőmélyi elf. Nem szeretne mindent a Fény Úrnőjének tulajdonítani, bár az irbisz esetében mindenképpen úgy hiszi, hogy a Fákban Lakó rendelte mellé. Bár ezen a vonalon elindulva meglehet, hogy Vieljana sorsát is így fonta össze Árnyék sorsával.
A tündér nem is tudja, hogy a csuhátlan csuhás mennyire egyetért vele. Az életük alakulása csupa apróságon múlik és mégis nagy dolgok kerekedhetnek ki belőle. Vannak meghatározó, mondhatni mérföldkőnek számító pontok, de közöttük, hite szerint, szabadon mozog a halandó. De hogy önmaga választotta-e vagy mérföldkőnek számít egy-egy megálló, az csak később derülhet ki.*
- Úgy gondolom, nem az számít, hogyan döntünk, hanem a döntés maga. *Kezd bele, miután Viel befejezte, hogy kifejtse saját meglátásait az apró fordulatokról az életben, amelyek később ki tudja, hova vezetnek.*
- Csak a döntés után derül ki, jól avagy rosszul döntöttünk-e. Mármint, úgy értem, bár nem tudatosan, de jól döntöttél, hogy aznap a városba mentél és megláttad, később megvetted Árnyékot. Talán nem is meglepetés volt, hanem tudattalan döntés. *Haloványan mosolyog a lányra. Mindig mindenkit meghallgatott, sosem fordult el senkitől, ha szava volt hozzá. Vieljana is ugyanúgy megérdemli a figyelmet bárkitől, így tőle is, annak ellenére is, hogy csak most találkoztak először.*
- Magam mögött hagytam a társaim. Egyedül indultam, mert úgy éreztem, nem mondhatok ellen a hívásnak. *Vallja be lesütött szemekkel. Még mindig bánja, hogy akkor otthagyta a küldetésre induló vadvédieket. De nem tehetett a hívás ellen.
A csuhátlan csuhás Vieljanába fojtja a szót, amikor megmutatja neki a fekete rajzolatot a mellkasán, amely a bőrébe égett a templomi történések alatt, pedig érdekelné, mi történt a tündér fehér szemével.
Kiderül, Viel sem tudja, miféle jelek lehetnek, Eeyr jelképe valóban a nap, de kétségtelen, hogy a Fény Istennőjének jele, hisz a templomi események alatt szerezte.*
- Volt idő, amikor azt hittem, az Erdő Szíve és Eeyr két külön istenség, de a templomban kiderült, hogy egyek. A templom oltárának felszabadítása lett a küldetésem, akkor szereztem a jeleket is. Azóta tudom, hogy egylényegűek. *Magyarázza, miért gondolja és hiszi már, hogy a Fákban Lakó és a Fény Istennője egy entitás.
A tündér nevének magyarázatát érdeklődve hallgatja.*
- Kapocs? *Visszhangozza alig hallhatóan.*
- Az a baj, minél több választ kapok, kétszer annyi kérdést mellé. *Mosolyodik el szomorúan. Bár beletörődött sorsába, mégis szeretné tudni a válaszokat, hogy halandó lelke megnyugodjon.*
- Ez is alátámasztja a hitemet, hogy Ők egyek. Inkább Eeyr hívei voltak, mint az Erdő Szívéé. *Mondja elgondolkodva.*
- Rajtam kívül Quantall, egy mélységi mágus, Natalayda, egy városi nő, Xotara, ő is sötételf, az egykori Vadvéd lakója és Hanloren Duunelar, Eeyr papnője. Ők voltak a társaim a templomi csatában és persze Arenih atya, a templom főpapja, de rajta nem láttam jeleket. *Sorolja fel azokat, akikről biztosan tudja, hogy jelet kaptak.*
- Azt mondtad, Holdezüstnek hívnak, hogy azért kaptad a neved, mert te vagy a kapocs ég és föld között. *Ismétli meg, amit korábban hallott a tündértől.*
- Nem érezted úgy olykor, hogy tenned kell valamit? Valami számodra ismeretlen eredetűt, amelyre nem találsz választ, amely igazolja a neved? *Kérdi élénkebben. Ő maga épp ilyen megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy mennie, tennie kell. Reméli, a válaszból ki tud deríteni valamit, ami kapcsolatban lehet e világi szerepével és terheivel.*
4938. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-20 19:22:32
Üzenet elküldve: 2019-05-20 19:22:32
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 0
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 0
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
-Á, hát megint itt vagyunk Zank. Ugye milyen kellemes és békés? Mi? Hogy éhes vagy?
*Beszélget félig magával, és félig hű barátjával, bár nem épp bőbeszédű, de megérti amit mondd neki. Általában, az egyszerűbb dolgokat.*
-Igen igen én is. Hozhatnál valami ebédet. Menj!
*Valláról a karjára veszi, majd egy óvatos mozdulattal elreppenti a madarat. Nem sokkal később egy hallal a karmában tér vissza, amit jóízűen el is fogyasztanak, nyersen. Szín tiszta fehérje, nincs szükség főzésre vagy sütésre. Persze finomabb lenne úgy, de Salkrym kinőtt már abból a korból, hogy ilyenekkel foglalkozzon. Funkció a forma felett, ő legalábbis így vallja.*
-Köszönöm, barátom. Jó társam vagy hallod-e. Na akkor mehetünk is tovább a város felé. Nézd milyen szép földek vannak itt. Békés és nyugodt. Ha túl öregek leszünk a kalandozáshoz, majd keresek neked egy nagy tölgyfát.
*Elneveti magát, nem zavarja, hogy "magában" beszél. Mindig így szokta, ha nincs éppen társa az utazásban. Egyáltalán nem foglalkozik vele, hogy ez kívülről akár őrültségnek is tűnhet, vagy kinevetik, vagy bármi ilyesmi. Artheniortól nem messze jár, látván a célt megszaporázza lépteit, hogy még időben odaérjen, mielőtt lemegy a nap.*
A hozzászólás írója (Salkrym Fitzergal'd) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2019.05.20 19:23:54
*Beszélget félig magával, és félig hű barátjával, bár nem épp bőbeszédű, de megérti amit mondd neki. Általában, az egyszerűbb dolgokat.*
-Igen igen én is. Hozhatnál valami ebédet. Menj!
*Valláról a karjára veszi, majd egy óvatos mozdulattal elreppenti a madarat. Nem sokkal később egy hallal a karmában tér vissza, amit jóízűen el is fogyasztanak, nyersen. Szín tiszta fehérje, nincs szükség főzésre vagy sütésre. Persze finomabb lenne úgy, de Salkrym kinőtt már abból a korból, hogy ilyenekkel foglalkozzon. Funkció a forma felett, ő legalábbis így vallja.*
-Köszönöm, barátom. Jó társam vagy hallod-e. Na akkor mehetünk is tovább a város felé. Nézd milyen szép földek vannak itt. Békés és nyugodt. Ha túl öregek leszünk a kalandozáshoz, majd keresek neked egy nagy tölgyfát.
*Elneveti magát, nem zavarja, hogy "magában" beszél. Mindig így szokta, ha nincs éppen társa az utazásban. Egyáltalán nem foglalkozik vele, hogy ez kívülről akár őrültségnek is tűnhet, vagy kinevetik, vagy bármi ilyesmi. Artheniortól nem messze jár, látván a célt megszaporázza lépteit, hogy még időben odaérjen, mielőtt lemegy a nap.*
A hozzászólás írója (Salkrym Fitzergal'd) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2019.05.20 19:23:54
4937. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-20 18:35:30
Üzenet elküldve: 2019-05-20 18:35:30
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 206
OOC üzenetek: 28
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 206
OOC üzenetek: 28
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Pycta//
- Gondolod, hogy Eeyr szerint Árnyék és én össze kell, hogy tartozzunk? *Viel lelkesedve pillant a nagy, fekete állatra, aki a fűben hever, és bár buci fejét ebből a szögből éppen nem látja, mintha úgy tűnne, hogy még a nagy izgalmak ellenére is kezd megnyugodni, sőt elálmosodni. Hosszú, lassú lélegzetvételeiből a lány legalább is arra következtet, hogy kissé már az álomvilágban jár, de nem bánja a dolgot, hosszú volt a nap, és sokat utaztak idáig, Árnyéknak pedig bőven akadt dolga, hiszen a lánynak elég volt egy helyben ülnie, de a robusztus állatnak kellett idáig cipelnie a hátán. Már nem fél Pyctától sem – ha az elf bántani akarná, már annyiszor megtehette volna.*
- Milyen különös, annyira éreztem, hogy van valami dolgom a városban aznap, mikor megvettem őt. Ki tudja? Lehet, hogy egy hat múlva már ott sem lett volna, és mi nem találkozunk. *Töpreng el, megsimogatva a puha bundát, és mintegy reagál a Pyctával közös találkozásukra is.* Most semmi sem lenne ugyanolyan, pedig ez csupán egy aprócska fordulat, ami bármelyik ember, elf, tündér életében bekövetkezhet. Talán ez teszi ilyen különlegessé ezt a furcsa világot, a sok-sok meglepetés.
*Viel kicsit zavarba is jön tőle, hogy Pycta ekkora figyelmet szentel szavainak, pedig ez ritka eset. Életében igazán kevés olyan személlyel találkozott, akit érdekelt is a mondanivalója, aki komolyan is vette, és nem csupán gúnyolódott vele, vagy merő tapintatból hallgatta végig. Ezek a rendkívüli barátságok mindig nagyon értékesek voltak a számára, de az elf egészen idegen, még sosem találkoztak, így őt magát is meglepi, hogy meghallgatja a véleményét. Szerényen mosolyog a férfi válaszára.*
- Az is lehet, hogy te magad szereted Eeyrt, ezért teszed, amit szerinted kíván. És gondolom, szereted a társaidat is, jót akarsz nekik. Szerintem ez elég, hogy valakivel csodálatos, mondhatni, megmagyarázhatatlan dolgok történjenek. Az én szemem is ilyen: nem látok rá, és… *Viel mondata elakad, és mielőtt kiderülne, mi van fehér szemével, Pycta furcsa mozdulatokat tesz. Mielőtt még a lány meglepődne rajta, hogy vetkőzni kezd, szinte azonnal arra lesz figyelmes, hogy valamilyen mintázat húzódik a mellkasán, ott, ahol a lány az imént megérintette. Úgy tűnik, elmondható, hogy akaratlanul is rátapintott a furcsaságra. Közelebb hajol, álmélkodva eltátja a száját.* Hű! *Bukik ki belőle az első dolog, ami eszébe jut. A látvány egyszerre gyönyörű és félelmetes, csodálkozására még Árnyék is felkapja a fejét, és fektében tekintetét talán valami véletlen folytán, talán okkal, de szintén a Pycta mellkasán húzódó mintára szegezi, amíg a férfi el nem rejti azt.*
- Még soha nem láttam ehhez foghatót. *Vallja be a lány őszintén.* Soha nem láttam még olyat, hogy Eeyr megjelölt volna valakit. Az ő jelképe a hét sugarú nap, legalább is nálunk. Egy madár… Talán annyival tudnám magyarázni, hogy ő az egyetlen olyan lény, aki felér a holdak és a nap magasába, és megfürödhet a fényben. De ez csupán a népem gondolkodása, nem biztos, hogy igaz. *Tárja szét karjait tanácstalanul.* Engem ezért hívnak Holdezüstnek – azt mondják, én vagyok a fénynyaláb, a kapocs az ég és a föld között. *Ezt amolyan tényként közli, nem felvágásból, sőt hangjából még bizonytalanságot is ki lehet hallani.* Nem tudom, ez segít-e.
- Kik kaptak még ilyen jelet? Ők is Eeyr… Vagyis az Erdő Szívének hívei? *Kérdezi, hátha ezzel talán közelebb kerülnek a magyarázathoz. Ha valóban a Fény Úrnője ajándékozta meg Pyctát ezzel a jellel, akkor igazán különleges feladatot szánt neki, ebben a lány egészen biztos. Az ilyesmi nagy ajándék – és bizony nagy teher.*
//Pycta//
- Gondolod, hogy Eeyr szerint Árnyék és én össze kell, hogy tartozzunk? *Viel lelkesedve pillant a nagy, fekete állatra, aki a fűben hever, és bár buci fejét ebből a szögből éppen nem látja, mintha úgy tűnne, hogy még a nagy izgalmak ellenére is kezd megnyugodni, sőt elálmosodni. Hosszú, lassú lélegzetvételeiből a lány legalább is arra következtet, hogy kissé már az álomvilágban jár, de nem bánja a dolgot, hosszú volt a nap, és sokat utaztak idáig, Árnyéknak pedig bőven akadt dolga, hiszen a lánynak elég volt egy helyben ülnie, de a robusztus állatnak kellett idáig cipelnie a hátán. Már nem fél Pyctától sem – ha az elf bántani akarná, már annyiszor megtehette volna.*
- Milyen különös, annyira éreztem, hogy van valami dolgom a városban aznap, mikor megvettem őt. Ki tudja? Lehet, hogy egy hat múlva már ott sem lett volna, és mi nem találkozunk. *Töpreng el, megsimogatva a puha bundát, és mintegy reagál a Pyctával közös találkozásukra is.* Most semmi sem lenne ugyanolyan, pedig ez csupán egy aprócska fordulat, ami bármelyik ember, elf, tündér életében bekövetkezhet. Talán ez teszi ilyen különlegessé ezt a furcsa világot, a sok-sok meglepetés.
*Viel kicsit zavarba is jön tőle, hogy Pycta ekkora figyelmet szentel szavainak, pedig ez ritka eset. Életében igazán kevés olyan személlyel találkozott, akit érdekelt is a mondanivalója, aki komolyan is vette, és nem csupán gúnyolódott vele, vagy merő tapintatból hallgatta végig. Ezek a rendkívüli barátságok mindig nagyon értékesek voltak a számára, de az elf egészen idegen, még sosem találkoztak, így őt magát is meglepi, hogy meghallgatja a véleményét. Szerényen mosolyog a férfi válaszára.*
- Az is lehet, hogy te magad szereted Eeyrt, ezért teszed, amit szerinted kíván. És gondolom, szereted a társaidat is, jót akarsz nekik. Szerintem ez elég, hogy valakivel csodálatos, mondhatni, megmagyarázhatatlan dolgok történjenek. Az én szemem is ilyen: nem látok rá, és… *Viel mondata elakad, és mielőtt kiderülne, mi van fehér szemével, Pycta furcsa mozdulatokat tesz. Mielőtt még a lány meglepődne rajta, hogy vetkőzni kezd, szinte azonnal arra lesz figyelmes, hogy valamilyen mintázat húzódik a mellkasán, ott, ahol a lány az imént megérintette. Úgy tűnik, elmondható, hogy akaratlanul is rátapintott a furcsaságra. Közelebb hajol, álmélkodva eltátja a száját.* Hű! *Bukik ki belőle az első dolog, ami eszébe jut. A látvány egyszerre gyönyörű és félelmetes, csodálkozására még Árnyék is felkapja a fejét, és fektében tekintetét talán valami véletlen folytán, talán okkal, de szintén a Pycta mellkasán húzódó mintára szegezi, amíg a férfi el nem rejti azt.*
- Még soha nem láttam ehhez foghatót. *Vallja be a lány őszintén.* Soha nem láttam még olyat, hogy Eeyr megjelölt volna valakit. Az ő jelképe a hét sugarú nap, legalább is nálunk. Egy madár… Talán annyival tudnám magyarázni, hogy ő az egyetlen olyan lény, aki felér a holdak és a nap magasába, és megfürödhet a fényben. De ez csupán a népem gondolkodása, nem biztos, hogy igaz. *Tárja szét karjait tanácstalanul.* Engem ezért hívnak Holdezüstnek – azt mondják, én vagyok a fénynyaláb, a kapocs az ég és a föld között. *Ezt amolyan tényként közli, nem felvágásból, sőt hangjából még bizonytalanságot is ki lehet hallani.* Nem tudom, ez segít-e.
- Kik kaptak még ilyen jelet? Ők is Eeyr… Vagyis az Erdő Szívének hívei? *Kérdezi, hátha ezzel talán közelebb kerülnek a magyarázathoz. Ha valóban a Fény Úrnője ajándékozta meg Pyctát ezzel a jellel, akkor igazán különleges feladatot szánt neki, ebben a lány egészen biztos. Az ilyesmi nagy ajándék – és bizony nagy teher.*
4936. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-20 15:14:13
Üzenet elküldve: 2019-05-20 15:14:13
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Hajnali ceremónia//
//Áldozat 7/2//
*A szertartás megkezdődik, az erdőmélyi elf megpróbál röviden beszélni, s amint végzett, hozzáláthatnak az elültetéshez, míg Hanloren elmondja a fohászt, mellyel oltárrá szentelik a fát.
Társai mind köré gyűlnek, hogy együtt helyezzék újra földbe a fát és közösen imádkozzanak az Erdő Szívéhez, Eeyrhez, hogy nyissa fénytől ragyogó szemét rájuk.
Hajnal van. A legkedvesebb időszak a Fákban Lakónak és a Fény Istennőjének. Az újrakezdés, az új nap, a múltat feledő napszak. A fák lombja fölé kúszik nap, éltető napsugaraival világítva meg a folyóparton tevékenykedő társaságot, a falu minden lakóját.
Ott vannak mind, kik fontosak számára, Lyzendra, Umon, Hanloren és a régi-új társak Jayzion és Monsotor is. Mind bizonyították, hogy helyük van a közösségben, mind a maguk módján megharcolt az Erdő Szívéért.
Míg ők a fát tartják és Hanloren a fohászt mondja, addig pár elf és más fajú falusi betemetik a gyökereket, hogy a fa visszakerülhessen újra az erdő földjébe. A páncélos csuhás ezután sem engedi el a fát, míg a felszentelés tart, ő is tartja a fát, minden idegszálával arra koncentrál, hogy sikerüljön az oltárszentelés.
Közben pedig magában fohászkodik, hogy adjon neki az Erdő Szíve Fényt, hogy maga is megerősíthesse később az oltárt a saját hitének erejével.*
//Áldozat 7/2//
*A szertartás megkezdődik, az erdőmélyi elf megpróbál röviden beszélni, s amint végzett, hozzáláthatnak az elültetéshez, míg Hanloren elmondja a fohászt, mellyel oltárrá szentelik a fát.
Társai mind köré gyűlnek, hogy együtt helyezzék újra földbe a fát és közösen imádkozzanak az Erdő Szívéhez, Eeyrhez, hogy nyissa fénytől ragyogó szemét rájuk.
Hajnal van. A legkedvesebb időszak a Fákban Lakónak és a Fény Istennőjének. Az újrakezdés, az új nap, a múltat feledő napszak. A fák lombja fölé kúszik nap, éltető napsugaraival világítva meg a folyóparton tevékenykedő társaságot, a falu minden lakóját.
Ott vannak mind, kik fontosak számára, Lyzendra, Umon, Hanloren és a régi-új társak Jayzion és Monsotor is. Mind bizonyították, hogy helyük van a közösségben, mind a maguk módján megharcolt az Erdő Szívéért.
Míg ők a fát tartják és Hanloren a fohászt mondja, addig pár elf és más fajú falusi betemetik a gyökereket, hogy a fa visszakerülhessen újra az erdő földjébe. A páncélos csuhás ezután sem engedi el a fát, míg a felszentelés tart, ő is tartja a fát, minden idegszálával arra koncentrál, hogy sikerüljön az oltárszentelés.
Közben pedig magában fohászkodik, hogy adjon neki az Erdő Szíve Fényt, hogy maga is megerősíthesse később az oltárt a saját hitének erejével.*
4935. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-20 00:47:26
Üzenet elküldve: 2019-05-20 00:47:26
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 403
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 403
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
*Némán követi Pyctát, mikor az szólítja, most, hogy Umon megszabadította a ruháskosártól, maga előtt összekulcsolt kezekkel bandukol csendesen. Csak akkor mosolyodik el, mikor egy apró kéz az övéért nyúl, ő pedig engedi, hogy tenyerébe csússzon.
Egy árva fiú, Rulhian, ki a menethez csapódik sok másik elfel együtt.*
-Az Erdő Szent Fájához megyünk.
*Suttogja közelebb hajolva a fiúcskához.*
-Mostantól a Te feladatod is megvédeni a fát. Ugyanis az Úrnő Fénye fog ragyogni belőle, nekünk pedig őriznünk kell a Fényét.
*Lépkednek tovább az elf mögött, majd mikor a gödörhöz érnek, elengedi Rulhian kezét.*
-Na menj. És ki ne merj megint menni az erdőbe egyedül!
*Szól halkan a fiú után és mosolyodik el szélesen, ahogy az apró elf eltűnik az emberek között. Ismét összekulcsolja maga előtt a kezeit és Pycta szavaira fókuszál. Szépen beszél az elf és annyit, amennyit talán még sosem hallott a férfi szájából.
Némán figyeli, ahogy társai óvatosan, nagy gonddal nekilátnak betemetni a fát, majd mikor már olybá tűnik, mintha a fa mindig is ott állt volna, hátralépnek.
A nap első sugarai izzanak már a horizonton, ahogy a fa elé lép. Óvatosan végigsimítja ujjaival a törzset, majd letérdelve jobbját egy éppen csak a földből kilátszó gyökérre helyezi. Pyctának igaza van, sikerülni fog, hiszen sikerülnie kell. Behunyja szemeit, ajkai szinte némán formálják a szavakat, melyek legutóbb a Templomban hagyták el száját.*
A varázsló fertály órás imádkozást tart egy korábban felépített oltár előtt, melynek hatására az oltár az ima végétől 1. szintű fény oltárának számít, vagy ha már létező oltár volt, a szintje növekszik eggyel. Az imádkozás alatt a karakter felhasznál annyi fény pontot, ahányas szintű lesz az oltár az ima után, ezek nélkül a varázslat hatástalan.
//A táborban//
*Némán követi Pyctát, mikor az szólítja, most, hogy Umon megszabadította a ruháskosártól, maga előtt összekulcsolt kezekkel bandukol csendesen. Csak akkor mosolyodik el, mikor egy apró kéz az övéért nyúl, ő pedig engedi, hogy tenyerébe csússzon.
Egy árva fiú, Rulhian, ki a menethez csapódik sok másik elfel együtt.*
-Az Erdő Szent Fájához megyünk.
*Suttogja közelebb hajolva a fiúcskához.*
-Mostantól a Te feladatod is megvédeni a fát. Ugyanis az Úrnő Fénye fog ragyogni belőle, nekünk pedig őriznünk kell a Fényét.
*Lépkednek tovább az elf mögött, majd mikor a gödörhöz érnek, elengedi Rulhian kezét.*
-Na menj. És ki ne merj megint menni az erdőbe egyedül!
*Szól halkan a fiú után és mosolyodik el szélesen, ahogy az apró elf eltűnik az emberek között. Ismét összekulcsolja maga előtt a kezeit és Pycta szavaira fókuszál. Szépen beszél az elf és annyit, amennyit talán még sosem hallott a férfi szájából.
Némán figyeli, ahogy társai óvatosan, nagy gonddal nekilátnak betemetni a fát, majd mikor már olybá tűnik, mintha a fa mindig is ott állt volna, hátralépnek.
A nap első sugarai izzanak már a horizonton, ahogy a fa elé lép. Óvatosan végigsimítja ujjaival a törzset, majd letérdelve jobbját egy éppen csak a földből kilátszó gyökérre helyezi. Pyctának igaza van, sikerülni fog, hiszen sikerülnie kell. Behunyja szemeit, ajkai szinte némán formálják a szavakat, melyek legutóbb a Templomban hagyták el száját.*
A varázsló fertály órás imádkozást tart egy korábban felépített oltár előtt, melynek hatására az oltár az ima végétől 1. szintű fény oltárának számít, vagy ha már létező oltár volt, a szintje növekszik eggyel. Az imádkozás alatt a karakter felhasznál annyi fény pontot, ahányas szintű lesz az oltár az ima után, ezek nélkül a varázslat hatástalan.
4934. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 23:33:05
Üzenet elküldve: 2019-05-19 23:33:05
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vieljana//
*Ha a tündér kicsit jobban ismerné az erdőmélyi elfet, tudná, hányszor rásütötték már társai a naiv bélyeget. Mennyiszer felrótták neki, hogy nyíltan és barátságosan fordult mindenki felé, ki Vadvéd kapuja elé tévedt. Mindig hitte, hogy aki megtalálta az erődöt, az okkal és céllal volt ott és megérdemelte a bizalmat a részéről. Többször lett igaza, mint tévedett, de ez sem védte meg attól, hogy hiszékenynek mondják.
Megérti Vieljana megszeppentségét, hisz az irbisz, erdőmélye csúcsragadozója valóban nem egy házi macska, amely dorombolva simul bárki lábához. Egy valódi nagymacska, igazi vadász, akitől retteghet bármelyik erdőjáró, ki betéved Erdőmélye vadonjába. Xauzur, mintha értené, hogy róla van szó, felemeli a fejét, sárgás tekintetét végigfuttatja a csuhátlan csuháson, a tündéren, majd visszafekszik.*
- Kérnélek is, hogy ne tedd. *Mosolyodik el haloványan az elf a lány kijelentésére.
Érdeklődő tekintettel hallgatja Árnyék történetét megismerkedésükről és teljesen egyet tud érteni a hallottakkal.*
- Biztosan tudom, hogy létezik ilyesmi kapcsolat tündér és állat között, ahogy létezik köztem és Xauzur között. *Válaszol alig látható mosollyal ajkai sarkában.*
- Ám magyarázattal nem tudok szolgálni, azt gondolom, ez felettünk áll. Vannak dolgok, amelyekre nem létezik magyarázat és talán nem is kell megmagyaráznunk. *Teszi hozzá kissé elhalkulva. Valahogy így érzi magáról is. Nem keres válaszokat és magyarázatot, de a halandó lélek ösztöneit nem tudja ő sem levetkőzni, mástól várná talán, hogy választ kapjon.
Vieljana nem bántotta meg egyetlen szavával sem az erdőmélyi elfet, egyszerűen csak az emlékek rohamát tűri halkan, csendben, mielőtt elmesélné történetét, mely idáig vezette. Sosem illetné váddal az Erdő Szívét, s rajta keresztül így Eeyrt sem, de a kérdés már régóta ott motoszkál benne, a koponyája mögött.
Ahogy Viel beszélni kezd, lassan emeli fel lombzöld tekintetét a tündérre, minden figyelmével a válaszra koncentrál, hátha felderül előtte az igazság. A tündér tekintetéből hasonló hitet és fanatizmust olvas ki, melyet maga is érez, jó hallani és látni, hogy vannak még hozzá hasonlók, akkor is, ha ők nem ököllel és acéllal vívják csatáikat.
"...önző. Értünk." - a szavak megragadják a figyelmét, de nem hozzák el a feloldozást, csak közelebb viszik hozzá. Sok van abban, amit Vieljanától hall. Mindig eszközként tekintett magára, a Fákban Lakó lesújtó ökleként, amely olyankor száll harcba, amikor az erdő és a fény nem képes azonnal reagálni a halandó világ történéseire.
Sajnos nem tudja viszonozni a nevetést, komor marad és tovább figyel a válaszra. Érti, mit szeretne neki mondani a tündér, de valahogy nem érzi valóságosnak. Nem érezte magában az erőt, hogy ellentmondjon a hívásnak, a felszólításnak, hogy küldetésbe kell mennie. Xauzur is másképpen viselkedett, parancsolója és ítélője volt akkor az Erdő Szíve.
Amikor Vieljana felé mozdul, nem ijed meg, sem az érintéstől, sem attól, amit mond, de a tündér nem is tudhatja, hogy az ing szövete alatt a fekete vonalak bújnak meg, amelyek abban a küldetésben kerültek a testére valahogyan és az a rajzolat segítette őket győzelemre az Árnyakkal szemben.
Miután Viel befejezte a választ, pár szívdobbanásnyi ideig hallgat, csak azután szólal meg halkan.*
- Ha Eeyr fénye lakik a szívünkben és a szívünk parancsolja, hogy miként cselekedjünk, akkor lehet, hogy mégis ő parancsolta, hogy útra keljek. *Nem ellent szeretne mondani a tündér szavainak, csak magában foglalja össze az elhangzottakat, értelmet keresve nekik saját tapasztalatai alapján.*
- Az erdőszéli tisztáson tértem magamhoz, azaz, azt hiszem, akkor nyertem vissza teljesen az akaratom és ezt találtam magamon. *Mondja, ahogy szétnyitja ingét zavart mozdulatokkal. Vieljana tekintete előtt pedig megjelenik az erdőmélyi elf mellkasa, azon pedig a fekete rajzolat, mely beteríti egész mellkasát, szárnyak kúsznak fel a vállaira, hogy kitárt szárnyú madarat alkossanak.*
- Mind, kik ott voltunk kaptunk hasonlót, más-más helyen a testünkön, de mind madarat formáz. *Kis ideig figyelheti csak meg a tündér az alakot, aztán a csuhátlan csuhás újra összefogja magán az inget.*
- Láttál már hasonlót valahol? Eeyrnek vannak hasonló ábrázolásai? *Kérdi félve. Talán a választól fél, talán a kérdés ijeszti meg.
Nem tud a pogácsához nyúlni, bár valóban finom, most képtelen volna egyetlen falatot is lenyelni.*
//Vieljana//
*Ha a tündér kicsit jobban ismerné az erdőmélyi elfet, tudná, hányszor rásütötték már társai a naiv bélyeget. Mennyiszer felrótták neki, hogy nyíltan és barátságosan fordult mindenki felé, ki Vadvéd kapuja elé tévedt. Mindig hitte, hogy aki megtalálta az erődöt, az okkal és céllal volt ott és megérdemelte a bizalmat a részéről. Többször lett igaza, mint tévedett, de ez sem védte meg attól, hogy hiszékenynek mondják.
Megérti Vieljana megszeppentségét, hisz az irbisz, erdőmélye csúcsragadozója valóban nem egy házi macska, amely dorombolva simul bárki lábához. Egy valódi nagymacska, igazi vadász, akitől retteghet bármelyik erdőjáró, ki betéved Erdőmélye vadonjába. Xauzur, mintha értené, hogy róla van szó, felemeli a fejét, sárgás tekintetét végigfuttatja a csuhátlan csuháson, a tündéren, majd visszafekszik.*
- Kérnélek is, hogy ne tedd. *Mosolyodik el haloványan az elf a lány kijelentésére.
Érdeklődő tekintettel hallgatja Árnyék történetét megismerkedésükről és teljesen egyet tud érteni a hallottakkal.*
- Biztosan tudom, hogy létezik ilyesmi kapcsolat tündér és állat között, ahogy létezik köztem és Xauzur között. *Válaszol alig látható mosollyal ajkai sarkában.*
- Ám magyarázattal nem tudok szolgálni, azt gondolom, ez felettünk áll. Vannak dolgok, amelyekre nem létezik magyarázat és talán nem is kell megmagyaráznunk. *Teszi hozzá kissé elhalkulva. Valahogy így érzi magáról is. Nem keres válaszokat és magyarázatot, de a halandó lélek ösztöneit nem tudja ő sem levetkőzni, mástól várná talán, hogy választ kapjon.
Vieljana nem bántotta meg egyetlen szavával sem az erdőmélyi elfet, egyszerűen csak az emlékek rohamát tűri halkan, csendben, mielőtt elmesélné történetét, mely idáig vezette. Sosem illetné váddal az Erdő Szívét, s rajta keresztül így Eeyrt sem, de a kérdés már régóta ott motoszkál benne, a koponyája mögött.
Ahogy Viel beszélni kezd, lassan emeli fel lombzöld tekintetét a tündérre, minden figyelmével a válaszra koncentrál, hátha felderül előtte az igazság. A tündér tekintetéből hasonló hitet és fanatizmust olvas ki, melyet maga is érez, jó hallani és látni, hogy vannak még hozzá hasonlók, akkor is, ha ők nem ököllel és acéllal vívják csatáikat.
"...önző. Értünk." - a szavak megragadják a figyelmét, de nem hozzák el a feloldozást, csak közelebb viszik hozzá. Sok van abban, amit Vieljanától hall. Mindig eszközként tekintett magára, a Fákban Lakó lesújtó ökleként, amely olyankor száll harcba, amikor az erdő és a fény nem képes azonnal reagálni a halandó világ történéseire.
Sajnos nem tudja viszonozni a nevetést, komor marad és tovább figyel a válaszra. Érti, mit szeretne neki mondani a tündér, de valahogy nem érzi valóságosnak. Nem érezte magában az erőt, hogy ellentmondjon a hívásnak, a felszólításnak, hogy küldetésbe kell mennie. Xauzur is másképpen viselkedett, parancsolója és ítélője volt akkor az Erdő Szíve.
Amikor Vieljana felé mozdul, nem ijed meg, sem az érintéstől, sem attól, amit mond, de a tündér nem is tudhatja, hogy az ing szövete alatt a fekete vonalak bújnak meg, amelyek abban a küldetésben kerültek a testére valahogyan és az a rajzolat segítette őket győzelemre az Árnyakkal szemben.
Miután Viel befejezte a választ, pár szívdobbanásnyi ideig hallgat, csak azután szólal meg halkan.*
- Ha Eeyr fénye lakik a szívünkben és a szívünk parancsolja, hogy miként cselekedjünk, akkor lehet, hogy mégis ő parancsolta, hogy útra keljek. *Nem ellent szeretne mondani a tündér szavainak, csak magában foglalja össze az elhangzottakat, értelmet keresve nekik saját tapasztalatai alapján.*
- Az erdőszéli tisztáson tértem magamhoz, azaz, azt hiszem, akkor nyertem vissza teljesen az akaratom és ezt találtam magamon. *Mondja, ahogy szétnyitja ingét zavart mozdulatokkal. Vieljana tekintete előtt pedig megjelenik az erdőmélyi elf mellkasa, azon pedig a fekete rajzolat, mely beteríti egész mellkasát, szárnyak kúsznak fel a vállaira, hogy kitárt szárnyú madarat alkossanak.*
- Mind, kik ott voltunk kaptunk hasonlót, más-más helyen a testünkön, de mind madarat formáz. *Kis ideig figyelheti csak meg a tündér az alakot, aztán a csuhátlan csuhás újra összefogja magán az inget.*
- Láttál már hasonlót valahol? Eeyrnek vannak hasonló ábrázolásai? *Kérdi félve. Talán a választól fél, talán a kérdés ijeszti meg.
Nem tud a pogácsához nyúlni, bár valóban finom, most képtelen volna egyetlen falatot is lenyelni.*
4933. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 22:19:00
Üzenet elküldve: 2019-05-19 22:19:00
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 585
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 585
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
//Találkozás//
//Dat, Lyz, Umon//
//Hajnalban az állatoknál//
*Umon ma hajnalban sokkal kedélyesebb, mint tegnap éjjel. Bármi is történt vele amíg elvolt, most kicsit felszabadultabb talán, de ha szavakba kellene öntenie, Lyz nem tudná megtenni hogy mi a különös szerzetesen a különbség.*
- Bezzeg Te! *szélesedik mosolya, amikor megfogatva szemügyre veszi a férfi.*
- Eltűntek a stigmáid *villan a felismerés a smaragdszín szemekben. Egy fél pillanatot azért szentel a fürkészésnek, hogy a fekete mocorgó jelek után kutasson, de egyet sem talál.*
-Igen, ma lesz, úgyhogy talán indulhatunk is. Persze, ha az új barátunk is jönne *mosolyodik Datra, de ha idáig eljött, miért ne jönne velük tovább. Mielőtt léphetnének, a papnő érkezik hozzájuk, akinek az újonnan érkezett fiatal férfi bemutatásra is kerül.
Talán éppen csak ennyi idejük van, míg Pycta meg nem érkezik.
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
Az elf vadászlány talán sosem látta még ilyennek az elf szerzetest. Feszültséggel az arcán, a darócruha helyet páncéljában akárcsak a fény lovagja lép közéjük. Lyz nem tudja nem megjegyezni magában, s azt sem, hogy ő is, akárcsak Umon, nagyon sokat változott.
A távolban látja két társát is előlépni a sátorból, akkor pedig tényleg nincs értelme tovább várakozni. Bólint Hanloren kérdésére.*
- Alig várom. Hosszú volt az út idáig és most végre... *Lyz alig várja, hogy földbe kerüljön a fa. Keményen harcba szálltak érte a sötétséggel, óvva vették magukhoz, hogy új otthonába hozhassák. Egyetlen éjjel elég volt, hogy érezze, bizony ez lesz a tökéletes hely a fa számára. Azt a fénylő ezüstösen csengő hangot, mely akár a gondolat, csendes, mégis jelentőségtejes, sosem fogja elfelejteni, amikor azt kérte, hogy hozzák haza.
Hamarosan a fának ásott gödörnél találják magukat, s erre méltóbb szavakat maga sem tudott volna mondani. A ceremónia nem hosszú, ám annál jelentősebb, ezt érzi a vibrálásból, melyet az őket körülvevő tömeg áraszt. Visszafogottan biccent, amikor Pycta megnevezi őt, és társait. Számára mi sem volt természetesebb, mint az sem, hogy mikor erre kerül a sor, akkor kivegye a részét az ültetésből. Egy vastagabb ágnál fogva tartja a maga oldalát, míg alálapátolják a földet. Mikor a papnő a szenteléshez kezd, Lyz Monsotor és Denzack közé lép, s egyik, majd másik kezébe csúsztatja kezét. Ő sem kevésbé feszült, ez látszik rajta is, de nem tud nem várakozásteljesen mosolyogni. Főleg Umon, és Pycta kapnak a mosolyból, akikre végre ráleltek. Alig várja, hogy több időt tölthessenek együtt, hogy ő maga is kivegye a részét a teendőkből, s hogy megbeszélhessék, kivel mi történt az elmúlt hatokban. A templom felszabadításáról is, csak Umontól hallott, amikor Datnak említette. Persze hivatalosan nem neki magyarázta, de az elf fülek előtt kevés titok marad.*
//Dat, Lyz, Umon//
//Hajnalban az állatoknál//
*Umon ma hajnalban sokkal kedélyesebb, mint tegnap éjjel. Bármi is történt vele amíg elvolt, most kicsit felszabadultabb talán, de ha szavakba kellene öntenie, Lyz nem tudná megtenni hogy mi a különös szerzetesen a különbség.*
- Bezzeg Te! *szélesedik mosolya, amikor megfogatva szemügyre veszi a férfi.*
- Eltűntek a stigmáid *villan a felismerés a smaragdszín szemekben. Egy fél pillanatot azért szentel a fürkészésnek, hogy a fekete mocorgó jelek után kutasson, de egyet sem talál.*
-Igen, ma lesz, úgyhogy talán indulhatunk is. Persze, ha az új barátunk is jönne *mosolyodik Datra, de ha idáig eljött, miért ne jönne velük tovább. Mielőtt léphetnének, a papnő érkezik hozzájuk, akinek az újonnan érkezett fiatal férfi bemutatásra is kerül.
Talán éppen csak ennyi idejük van, míg Pycta meg nem érkezik.
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
Az elf vadászlány talán sosem látta még ilyennek az elf szerzetest. Feszültséggel az arcán, a darócruha helyet páncéljában akárcsak a fény lovagja lép közéjük. Lyz nem tudja nem megjegyezni magában, s azt sem, hogy ő is, akárcsak Umon, nagyon sokat változott.
A távolban látja két társát is előlépni a sátorból, akkor pedig tényleg nincs értelme tovább várakozni. Bólint Hanloren kérdésére.*
- Alig várom. Hosszú volt az út idáig és most végre... *Lyz alig várja, hogy földbe kerüljön a fa. Keményen harcba szálltak érte a sötétséggel, óvva vették magukhoz, hogy új otthonába hozhassák. Egyetlen éjjel elég volt, hogy érezze, bizony ez lesz a tökéletes hely a fa számára. Azt a fénylő ezüstösen csengő hangot, mely akár a gondolat, csendes, mégis jelentőségtejes, sosem fogja elfelejteni, amikor azt kérte, hogy hozzák haza.
Hamarosan a fának ásott gödörnél találják magukat, s erre méltóbb szavakat maga sem tudott volna mondani. A ceremónia nem hosszú, ám annál jelentősebb, ezt érzi a vibrálásból, melyet az őket körülvevő tömeg áraszt. Visszafogottan biccent, amikor Pycta megnevezi őt, és társait. Számára mi sem volt természetesebb, mint az sem, hogy mikor erre kerül a sor, akkor kivegye a részét az ültetésből. Egy vastagabb ágnál fogva tartja a maga oldalát, míg alálapátolják a földet. Mikor a papnő a szenteléshez kezd, Lyz Monsotor és Denzack közé lép, s egyik, majd másik kezébe csúsztatja kezét. Ő sem kevésbé feszült, ez látszik rajta is, de nem tud nem várakozásteljesen mosolyogni. Főleg Umon, és Pycta kapnak a mosolyból, akikre végre ráleltek. Alig várja, hogy több időt tölthessenek együtt, hogy ő maga is kivegye a részét a teendőkből, s hogy megbeszélhessék, kivel mi történt az elmúlt hatokban. A templom felszabadításáról is, csak Umontól hallott, amikor Datnak említette. Persze hivatalosan nem neki magyarázta, de az elf fülek előtt kevés titok marad.*
4932. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 21:43:09
Üzenet elküldve: 2019-05-19 21:43:09
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 206
OOC üzenetek: 28
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 206
OOC üzenetek: 28
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Pycta//
*Pycta felfogása az erdővel kapcsolatban örömmel tölti el Vielt. Ugyan nem is várt volna mást valakitől, aki láthatóan ennyire szereti a természetet, annál a jó kapcsolat borítékolva van. A tündérek kis, sajátos világa hasonlóan hálás volt mindazért, amit Eeyr nekik adott, és ez feléjük mindig is így volt rendjén. A lány szívében, bár naivnak is lehetne ezért nevezni, de nincs gyanakvás – az elf szavai teljes egészében megnyugtatják. Ahogy Xauzurról beszél, a lányt kirázza a hideg, és megint kicsit megszeppenve pislant a nagymacskára, mintha csak most tűnne fel neki megint, mennyire veszélyes társasága van. Mindez csak egy pillanat erejéig tart, hiszen eszében sincs vele felvenni a szemkontaktust, ahogy a ragadozókkal általában nem szabad, legalább is Viel szerint.*
- Én nem mernék ilyesmivel próbálkozni, emiatt nem kell aggódnod. *Mondja kicsit sápadtan gyűrögetve a szoknyáját.* Árnyék viszont engedelmeskedik. Nem tudom, mással is így viselkedne-e, ha nem én veszem meg. Talán bután hangzik, de amikor először találkoztam vele az istállóknál, éreztem valami igazán különlegeset, mintha sokkal jobban megértenénk egymást, szinte olyan volt, mintha régi ismerősök volnánk. *Mosolyog egy kicsit.* Szerinted lehet ennek valami spirituális háttere? Még soha nem volt alkalmam erről beszélgetni senkivel, pedig kíváncsi volnék a magyarázatra. És talán éppen te, aki ilyen közel állsz Xauzurhoz, tudnád megmondani.
*Viel ezután nem tud szabadulni a ténytől, hogy valami olyat kérdezett, amivel talán megbántotta Pyctát. Nem tudja mással magyarázni a férfi komorságát, de közben rá se tud tapintani, mi rosszat mondhatott, ezért csak együtt érzőn figyel, hátha elárul neki valamit érzéseiből. Meg persze közben ő maga is eszeget a pogácsából: kettejük közé teszi, hogy mindketten kedvükre szedhessenek belőle még, ha akarnak.
A kérdés hirtelen éri. Eeyr Vieljana szemében sérthetetlen, ezért egy ilyen kifejezést társítani hozzá meglepő, már-már bántó volna, ha Pycta nem jó szándékkal, zavarodottságában kérdezné. Mire végighallgatja az elf furcsa történetét, a lány fejben kész a válasszal.*
- Eeyr szeret bennünket, szereti a földet és az eget, mindent, amit látunk, az ő fényében fürösztve látunk. *Mondja, és szemében a lelkesedés és a meghatottság csillog, szinte látszik, ahogy szavai megtöltik lelkét, szilárd hitté formálva gondolatait.* A szeretet nem mindig logikus, inkább érezzük, semmint hogy meg tudnánk magyarázni az okát. Eeyr számomra olyan, mint egy anya, aki óvja a gyermekét, és megvédi a másik gyerektől akkor is, ha éppen nem neki van igaza. Ha ezt nevezhetjük önzésnek, akkor lehet, igen… Lehet, hogy önző. Értünk. *Mondja ki töprengőn.*
- És talán nem is volna helyes úgy tekinteni magunkra, mint eszközökre. Hiszen okkal feltételezzük, hogy Eeyr téged és engem is szeret, és szeretetből terel minket arra az útra, ahol éppen járunk. Az sem lehet véletlen, hogy te meg én most itt, ugyanott vagyunk. Hiszen nézz meg minket. *Nevet fel.* Mennyire különbözünk, és mégis mennyire hasonlítunk. Szinte már mulatságos!
- A szeretetnek nincs eszköze, annak csak tárgya van. Hogy Eeyr irántad érzett szeretete mekkora felelősséggel jár, Pycta, azt már te választod meg magadnak. Otthon maradhattál volna, ahogy nekem is adott volt a lehetőség. Nem tudom, pontosan mi volt az oka, amiért magadra vetted a csapatod és az erdő terhét, de – szerintem – ezt nem Eeyr parancsolta, sokkal inkább a szíved. *Mondja, és ha Pycta engedi, megérinti a férfi bal mellkasát gyerekméretű kis tenyerével. Persze nem tartja ott sokáig, ez csupán egy szeretettel teli gesztus, amelyhez ő már annyira hozzászokott, de a külső szemlélőnek talán furcsának hathat. Újra visszaül a helyére, Árnyék mellé.*
- Ha ez őrültség, akkor mind bolondok vagyunk egy kicsit. *Mosolyog szerényen Pycta szabadkozására, és a pogácsa felé int.* Vegyél még belőle, ha kérsz!
A hozzászólás írója (Holdezüst Vieljana) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2019.05.19 21:44:02
//Pycta//
*Pycta felfogása az erdővel kapcsolatban örömmel tölti el Vielt. Ugyan nem is várt volna mást valakitől, aki láthatóan ennyire szereti a természetet, annál a jó kapcsolat borítékolva van. A tündérek kis, sajátos világa hasonlóan hálás volt mindazért, amit Eeyr nekik adott, és ez feléjük mindig is így volt rendjén. A lány szívében, bár naivnak is lehetne ezért nevezni, de nincs gyanakvás – az elf szavai teljes egészében megnyugtatják. Ahogy Xauzurról beszél, a lányt kirázza a hideg, és megint kicsit megszeppenve pislant a nagymacskára, mintha csak most tűnne fel neki megint, mennyire veszélyes társasága van. Mindez csak egy pillanat erejéig tart, hiszen eszében sincs vele felvenni a szemkontaktust, ahogy a ragadozókkal általában nem szabad, legalább is Viel szerint.*
- Én nem mernék ilyesmivel próbálkozni, emiatt nem kell aggódnod. *Mondja kicsit sápadtan gyűrögetve a szoknyáját.* Árnyék viszont engedelmeskedik. Nem tudom, mással is így viselkedne-e, ha nem én veszem meg. Talán bután hangzik, de amikor először találkoztam vele az istállóknál, éreztem valami igazán különlegeset, mintha sokkal jobban megértenénk egymást, szinte olyan volt, mintha régi ismerősök volnánk. *Mosolyog egy kicsit.* Szerinted lehet ennek valami spirituális háttere? Még soha nem volt alkalmam erről beszélgetni senkivel, pedig kíváncsi volnék a magyarázatra. És talán éppen te, aki ilyen közel állsz Xauzurhoz, tudnád megmondani.
*Viel ezután nem tud szabadulni a ténytől, hogy valami olyat kérdezett, amivel talán megbántotta Pyctát. Nem tudja mással magyarázni a férfi komorságát, de közben rá se tud tapintani, mi rosszat mondhatott, ezért csak együtt érzőn figyel, hátha elárul neki valamit érzéseiből. Meg persze közben ő maga is eszeget a pogácsából: kettejük közé teszi, hogy mindketten kedvükre szedhessenek belőle még, ha akarnak.
A kérdés hirtelen éri. Eeyr Vieljana szemében sérthetetlen, ezért egy ilyen kifejezést társítani hozzá meglepő, már-már bántó volna, ha Pycta nem jó szándékkal, zavarodottságában kérdezné. Mire végighallgatja az elf furcsa történetét, a lány fejben kész a válasszal.*
- Eeyr szeret bennünket, szereti a földet és az eget, mindent, amit látunk, az ő fényében fürösztve látunk. *Mondja, és szemében a lelkesedés és a meghatottság csillog, szinte látszik, ahogy szavai megtöltik lelkét, szilárd hitté formálva gondolatait.* A szeretet nem mindig logikus, inkább érezzük, semmint hogy meg tudnánk magyarázni az okát. Eeyr számomra olyan, mint egy anya, aki óvja a gyermekét, és megvédi a másik gyerektől akkor is, ha éppen nem neki van igaza. Ha ezt nevezhetjük önzésnek, akkor lehet, igen… Lehet, hogy önző. Értünk. *Mondja ki töprengőn.*
- És talán nem is volna helyes úgy tekinteni magunkra, mint eszközökre. Hiszen okkal feltételezzük, hogy Eeyr téged és engem is szeret, és szeretetből terel minket arra az útra, ahol éppen járunk. Az sem lehet véletlen, hogy te meg én most itt, ugyanott vagyunk. Hiszen nézz meg minket. *Nevet fel.* Mennyire különbözünk, és mégis mennyire hasonlítunk. Szinte már mulatságos!
- A szeretetnek nincs eszköze, annak csak tárgya van. Hogy Eeyr irántad érzett szeretete mekkora felelősséggel jár, Pycta, azt már te választod meg magadnak. Otthon maradhattál volna, ahogy nekem is adott volt a lehetőség. Nem tudom, pontosan mi volt az oka, amiért magadra vetted a csapatod és az erdő terhét, de – szerintem – ezt nem Eeyr parancsolta, sokkal inkább a szíved. *Mondja, és ha Pycta engedi, megérinti a férfi bal mellkasát gyerekméretű kis tenyerével. Persze nem tartja ott sokáig, ez csupán egy szeretettel teli gesztus, amelyhez ő már annyira hozzászokott, de a külső szemlélőnek talán furcsának hathat. Újra visszaül a helyére, Árnyék mellé.*
- Ha ez őrültség, akkor mind bolondok vagyunk egy kicsit. *Mosolyog szerényen Pycta szabadkozására, és a pogácsa felé int.* Vegyél még belőle, ha kérsz!
A hozzászólás írója (Holdezüst Vieljana) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2019.05.19 21:44:02
4931. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 19:15:57
Üzenet elküldve: 2019-05-19 19:15:57
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Zavara csak addig tart, míg Kaiyko mosolyát nem látja, s nem érzi hajának illatát, melybe bele-belekap a szél, s olykor nyakát érinti. Nem tudja mennyi ideje nem találkoztak már, s ahogy azt sem, valójában álom, vagy ébredés az, mit most átél. Abban bizonyos, hogy a korábbi helyszínen történektől most sokkal jobb helyen és körülmények között van.*
- Időtlen. *Mosolyodik el halványan.* Mint te is. *Bök a lány mellkasára szelíden ujjával, érezve a ruha puha anyagát. Engedelmesen ad helyet, kissé még magához is szorítja a lányt. Éhsége azonnal csökken, jóllehet nem lelkéből, csupán az érintéséből táplálkozik csendesen, fájdalommentesen. Dühét sem érzi, ahogyan fájdalmat sem. Most minden egyszerűbb, s bár Kaiyko nem tudja még talán, számára már mindent elmondana, tudván, hogy van, ki megnyugtassa, ha felzaklatja lelkét a gondolat. Felsóhajt, melynek egyik oka a megnyugvás, másik oka pedig a lány illatának és melegének érzete. Amíg nem tapasztalta ismét, azt sem tudta, hogy hiányzik számára. Valójában ilyen a világ. Üres, önző és megalkuvó. Sohasem ismerszik fel a hiány, elfelejtődik, s hideggé válik. Ez persze magával hozhatja az éhséget is, de Ortas nem bántaná Kaiykot, már nem.*
- Hiányzik. *Dörmögi csendesen.* Egyszerű faházunk volt. Többen építettük, barátok, rokonok, szeretteim. *Furcsán cseng a szeretet szó ajkáról, de nem hagyja megzavarni magát.*
- Volt kis kert is a ház előtt, meg fügelugas, a meleg évszak végén bő terméssel. *Egyetlen könnycsepp csordul le az arcról, ami talán azonnal felszárad a hűvös szélben.* Szerették nagyon, mindig ették, általában a nyakamból. *Mosolyodik el halványan.* Halásztam is. *Vonja meg a vállát.* Idilli volt és csendes, akár a tökéletesség, düh nélkül. *Szótlan néz a lányra. Tekintetében a méla szomorúságon túl kíváncsiság is látszik.*
- Kaiyko, mindig egyedül volt? *Tudja, hogy nem, de valahol most olyan, mintha mindig is rá várt volna, valamiért.*
*Zavara csak addig tart, míg Kaiyko mosolyát nem látja, s nem érzi hajának illatát, melybe bele-belekap a szél, s olykor nyakát érinti. Nem tudja mennyi ideje nem találkoztak már, s ahogy azt sem, valójában álom, vagy ébredés az, mit most átél. Abban bizonyos, hogy a korábbi helyszínen történektől most sokkal jobb helyen és körülmények között van.*
- Időtlen. *Mosolyodik el halványan.* Mint te is. *Bök a lány mellkasára szelíden ujjával, érezve a ruha puha anyagát. Engedelmesen ad helyet, kissé még magához is szorítja a lányt. Éhsége azonnal csökken, jóllehet nem lelkéből, csupán az érintéséből táplálkozik csendesen, fájdalommentesen. Dühét sem érzi, ahogyan fájdalmat sem. Most minden egyszerűbb, s bár Kaiyko nem tudja még talán, számára már mindent elmondana, tudván, hogy van, ki megnyugtassa, ha felzaklatja lelkét a gondolat. Felsóhajt, melynek egyik oka a megnyugvás, másik oka pedig a lány illatának és melegének érzete. Amíg nem tapasztalta ismét, azt sem tudta, hogy hiányzik számára. Valójában ilyen a világ. Üres, önző és megalkuvó. Sohasem ismerszik fel a hiány, elfelejtődik, s hideggé válik. Ez persze magával hozhatja az éhséget is, de Ortas nem bántaná Kaiykot, már nem.*
- Hiányzik. *Dörmögi csendesen.* Egyszerű faházunk volt. Többen építettük, barátok, rokonok, szeretteim. *Furcsán cseng a szeretet szó ajkáról, de nem hagyja megzavarni magát.*
- Volt kis kert is a ház előtt, meg fügelugas, a meleg évszak végén bő terméssel. *Egyetlen könnycsepp csordul le az arcról, ami talán azonnal felszárad a hűvös szélben.* Szerették nagyon, mindig ették, általában a nyakamból. *Mosolyodik el halványan.* Halásztam is. *Vonja meg a vállát.* Idilli volt és csendes, akár a tökéletesség, düh nélkül. *Szótlan néz a lányra. Tekintetében a méla szomorúságon túl kíváncsiság is látszik.*
- Kaiyko, mindig egyedül volt? *Tudja, hogy nem, de valahol most olyan, mintha mindig is rá várt volna, valamiért.*
4930. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 19:04:55
Üzenet elküldve: 2019-05-19 19:04:55
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 92
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 92
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
*Már mindenki fent van, de Lyzendra nincs a sátorban, de Jayzion jelen van, ami annyit jelenthet, hogy csak elment valahova, nem messze innen. Egy elf gyerek jelenik meg sátruknál a következő pillanatban, tájékoztatva a bennlévőket a ceremónia kezdetéről. Különös számára, hogy pont egy kisgyereket küldtek oda hozzájuk, hogy üzenjen nekik. Denzack kérdésére Monsotor rá néz, majd válaszol neki:*
-Indulhatunk.
*Az óriásra nem kell várni, így a mélységit követve indul a fa felé. A szerzetes észreveszi a nagy tömeget, és Jayzion nyomán betolakszik Lyzékhez. Pycta beszéde, a fa felavatásának ceremóniája, és hogy részt vehet ebben az egészben büszkeséggel, izgatottsággal és örömmel tölti el, és ez az öröm nem múlik még az ültetés közben sem. Mivel többen vannak, gyorsabban tudják a munkát elvégezni, és így ez nem vesz el annyi időt a ceremóniából és a felavatásból.*
//A táborban//
*Már mindenki fent van, de Lyzendra nincs a sátorban, de Jayzion jelen van, ami annyit jelenthet, hogy csak elment valahova, nem messze innen. Egy elf gyerek jelenik meg sátruknál a következő pillanatban, tájékoztatva a bennlévőket a ceremónia kezdetéről. Különös számára, hogy pont egy kisgyereket küldtek oda hozzájuk, hogy üzenjen nekik. Denzack kérdésére Monsotor rá néz, majd válaszol neki:*
-Indulhatunk.
*Az óriásra nem kell várni, így a mélységit követve indul a fa felé. A szerzetes észreveszi a nagy tömeget, és Jayzion nyomán betolakszik Lyzékhez. Pycta beszéde, a fa felavatásának ceremóniája, és hogy részt vehet ebben az egészben büszkeséggel, izgatottsággal és örömmel tölti el, és ez az öröm nem múlik még az ültetés közben sem. Mivel többen vannak, gyorsabban tudják a munkát elvégezni, és így ez nem vesz el annyi időt a ceremóniából és a felavatásból.*
4929. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 10:52:52
Üzenet elküldve: 2019-05-19 10:52:52
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 183
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 183
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
*Az ébredés után Lyz már nem találta a sátorban csupán Monsotort, aminek részben örült, hiszen így feltételezheti, hogy nem maradt le semmiről. Nem volt túlságosan kellemes számára a táborban eltöltött éjszaka, de most is, mint mindig, igyekszik jó arcot vágni a dolgokhoz. Nem is kellett sokáig várakoznia, hisz egy elf gyerkőc tűnt fel a sátruknál, hogy tájékoztassa őket a ceremónia kezdetéről. Denzack számára nem ismeretlen ez az üzenése módszer, hiszen Vadvéddel is gyakran a gyerekekkel üzenték meg a fontosabb híreket, parancsokat. A fiatal elf szavaira bólint a sötételf, majd Monsotorra pillant.*
- Indulhatunk? Lyz már bizonyára ott van. Gondolom nem bírt magával, vagy csak a többiekkel akart társalogni.
*Denzack meg is érti, hogy rég nem látott barátaival lenne most inkább az elf nő, ráadásul ennyi idő után ki ne unna rá egy szürke sötételf társaságára. Ha nem kell az óriásra várni, akkor el is indul. Pontosan nem tudja merre kell menni, csak nagyjából sejti, hogy merre van a falu közepe, de amint meglátja a csoportosuló tömeget, már tudja, hogy merre kell vennie az irányt. A tömeghez érve igyekszik odaállni Lyzékhez, s ha kell, akkor átverekszi magát a tömegen is. Úgy hiszi, hogy az elmúlt küzdelmek után, igencsak megérdemli, hogy a legjobb helyről nézze a ceremóniát. Amikor Pycta rájuk mutat a beszéde közben, a sötételf még kissé ki is húzza magát büszkeségből. Az egész beszédet lelkesítőnek és jól összeszedettnek találja Denzack, majd neki is áll segíteni a fa elültetésébe. Szerencsére most már jóval többen erre a feladatra, így bizonyára csak a töredéke alatt végeznek a munkával, mint amikor az óriással ketten ásták ki a fát.*
//A táborban//
*Az ébredés után Lyz már nem találta a sátorban csupán Monsotort, aminek részben örült, hiszen így feltételezheti, hogy nem maradt le semmiről. Nem volt túlságosan kellemes számára a táborban eltöltött éjszaka, de most is, mint mindig, igyekszik jó arcot vágni a dolgokhoz. Nem is kellett sokáig várakoznia, hisz egy elf gyerkőc tűnt fel a sátruknál, hogy tájékoztassa őket a ceremónia kezdetéről. Denzack számára nem ismeretlen ez az üzenése módszer, hiszen Vadvéddel is gyakran a gyerekekkel üzenték meg a fontosabb híreket, parancsokat. A fiatal elf szavaira bólint a sötételf, majd Monsotorra pillant.*
- Indulhatunk? Lyz már bizonyára ott van. Gondolom nem bírt magával, vagy csak a többiekkel akart társalogni.
*Denzack meg is érti, hogy rég nem látott barátaival lenne most inkább az elf nő, ráadásul ennyi idő után ki ne unna rá egy szürke sötételf társaságára. Ha nem kell az óriásra várni, akkor el is indul. Pontosan nem tudja merre kell menni, csak nagyjából sejti, hogy merre van a falu közepe, de amint meglátja a csoportosuló tömeget, már tudja, hogy merre kell vennie az irányt. A tömeghez érve igyekszik odaállni Lyzékhez, s ha kell, akkor átverekszi magát a tömegen is. Úgy hiszi, hogy az elmúlt küzdelmek után, igencsak megérdemli, hogy a legjobb helyről nézze a ceremóniát. Amikor Pycta rájuk mutat a beszéde közben, a sötételf még kissé ki is húzza magát büszkeségből. Az egész beszédet lelkesítőnek és jól összeszedettnek találja Denzack, majd neki is áll segíteni a fa elültetésébe. Szerencsére most már jóval többen erre a feladatra, így bizonyára csak a töredéke alatt végeznek a munkával, mint amikor az óriással ketten ásták ki a fát.*
4928. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 08:43:37
Üzenet elküldve: 2019-05-19 08:43:37
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 659
OOC üzenetek: 249
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 659
OOC üzenetek: 249
Játékstílus: Vakmerő
//Találkozás//
//Dat, Lyz, Umon//
//Hajnalban az állatoknál//
*Dat láthatóan megörül a terveknek, talán valójában mindig is erre a csapatra várt, jóllehet még maga sem tudta biztosan. Az útján elindult, most már csak végig kell menni rajta, s ennek első lépcsőfoka a bemutatkozást követő beilleszkedés. Mosolyogva figyeli az ifjút, hasonló lelkülettel érezte magát ő maga is először, mikor az első csoport közé lépett, jóllehet kissé viszontagságosabb út volt, melyet fácántollak és rászegeződő nyílvesszők szegélyeztek. Nem bánja, de azt sem, hogy Dat ettől kedvezőbb helyzetből indul. Ahogy Lyzendrához érnek, kíváncsian és némi távolságtartással figyeli az állatokat. Nem lép közelebb, egy korábbival már meglehetősen rosszul járt, tart attól, hogy felzaklatná őket, így csak szomorkás mosollyal, de őszinte örömmel nézi az etetést, majd fogadja Lyz ölelését.*
- Én is örülök, Lyz. *Szorítja meg a lányt, s hajának illatát őrzi meg emlékében.*
- A Sivatag Aranyló Homokszeme! *Kuncog fel, mikor eltávolodnak, kezét még vállá nyugtatja, s játékosan forgatja meg kissé a lányt, ha teheti, hogy alaposabban megszemlélje.*
- Semmit nem változtál. *Mondja csendesen, aztán a közös bemutatkozás után, immár csodálkozva húzza fel szemöldökét.*
- Hát ma lesz... *Sóhajt fel bizonytalanul, majd Dat felé fordul.*
- Pycta del Ventus, elf és alapító, korábbi helyére maga ültette a kis fát, mely a közösségünket és az összetartozást is hivatott jelképezni, emellett pedig a természet szeretetét és egyesek szerint a Fénybe vetett hitet. *Magyarázza a férfinak, majd közelebb lépve súgja oda.* Ne aggódj én sem vagyok az a szentfazék, de hidd el, ez csodálatos pillanat lesz. *Mosolyog Lyzre is, jól tudja, hogy a lány valójában minden szavát hallja.*
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
//Lyz, Dat, Han, Pycta, Umon//
- Han! *Lágyul el hirtelen a tekintet és a közeledő lány felé lép tétován. Fürkésző tekintetét rajta is végigfuttatja, s leplezetlenül mutatja ki felé is az örömét a találkozásnak.*
- Hanloren, Dat. Dat, Hanloren. *Teátrális mozdulatokkal mutatja be őket egymásnak. A részletes beszélgetésre nem jut idő, ugyanis a szertartás rögvest kezdetét veszi, amit Han magához méltó módon jelez, mire Umon ismét kuncog egyet.*
- A gönyörű elfek nem adnak esélyt a lébecolásra. *Nevet fel halkan, majd a lány kezei felé nyúl, hogy a ruháskosarat átvegye tőle.*
- Megengeded? *Kérdezi mosolyogva.* Majd én viszem, nehéz lehet. *Függetlenül attól, hogy megengedik-e, hogy segítsen, feltűnik számára az érkező Pycta, kin felsejlik a feszültség, régóta készül a pillanatra.*
- Készen állunk! *Biccent, majd Datra kacsint, hogy soroljon be mellé és tartson vele.*
- Gyere, mindent elmagyarázok, közben. Ő, Pycta del Ventus. *Mondja, majd Lyzendra ismét kap egy kedves szakállba burkolt mosolyt, s fejével biccent a távolodó elfek felé, hogy részéről követhetik őket. Egy darabig szótlan hallgatja Pycta hangját, mikor odaérnek, s közben magyarázattal is szolgál suttogva.*
- A felkelés után egy temetési menetben vettek részt, Pycta és Hanloren, ahol a sötétség erői próbáltak úrrá lenni rajtuk. A templomban, ádáz csatát vívtak, hol végül győzedelmeskedtek, de kegyetlen pillanatokat éltek át. Most mennem kell! *Teszi le a kosarat, ha nála van, majd előbb Datra kacsintva, aztán Pyctának méltósággal és határozottan biccent és közelebb lép. Úgy helyezkedik, hogy körbe tudják állni a fát, lassan vastagodó törzsét kellő óvatossággal érinti. Nem érzi át, mit Pycta, vagy, amit a többiek, de a fa számára is fontos. Életének megújuló kezdeteit jelzi, valójában neki is egy kicsit fény, egy kicsit világosság. Megvárja, míg mindenki elkészül, s egyszerre emelhetik fel, s tehetik a már korábban előkészített helyére. Nem szól, sokkal inkább komoran figyeli a kis fát, s eddigi élete elevenedik fel emlékeiben.*
//Dat, Lyz, Umon//
//Hajnalban az állatoknál//
*Dat láthatóan megörül a terveknek, talán valójában mindig is erre a csapatra várt, jóllehet még maga sem tudta biztosan. Az útján elindult, most már csak végig kell menni rajta, s ennek első lépcsőfoka a bemutatkozást követő beilleszkedés. Mosolyogva figyeli az ifjút, hasonló lelkülettel érezte magát ő maga is először, mikor az első csoport közé lépett, jóllehet kissé viszontagságosabb út volt, melyet fácántollak és rászegeződő nyílvesszők szegélyeztek. Nem bánja, de azt sem, hogy Dat ettől kedvezőbb helyzetből indul. Ahogy Lyzendrához érnek, kíváncsian és némi távolságtartással figyeli az állatokat. Nem lép közelebb, egy korábbival már meglehetősen rosszul járt, tart attól, hogy felzaklatná őket, így csak szomorkás mosollyal, de őszinte örömmel nézi az etetést, majd fogadja Lyz ölelését.*
- Én is örülök, Lyz. *Szorítja meg a lányt, s hajának illatát őrzi meg emlékében.*
- A Sivatag Aranyló Homokszeme! *Kuncog fel, mikor eltávolodnak, kezét még vállá nyugtatja, s játékosan forgatja meg kissé a lányt, ha teheti, hogy alaposabban megszemlélje.*
- Semmit nem változtál. *Mondja csendesen, aztán a közös bemutatkozás után, immár csodálkozva húzza fel szemöldökét.*
- Hát ma lesz... *Sóhajt fel bizonytalanul, majd Dat felé fordul.*
- Pycta del Ventus, elf és alapító, korábbi helyére maga ültette a kis fát, mely a közösségünket és az összetartozást is hivatott jelképezni, emellett pedig a természet szeretetét és egyesek szerint a Fénybe vetett hitet. *Magyarázza a férfinak, majd közelebb lépve súgja oda.* Ne aggódj én sem vagyok az a szentfazék, de hidd el, ez csodálatos pillanat lesz. *Mosolyog Lyzre is, jól tudja, hogy a lány valójában minden szavát hallja.*
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
//Lyz, Dat, Han, Pycta, Umon//
- Han! *Lágyul el hirtelen a tekintet és a közeledő lány felé lép tétován. Fürkésző tekintetét rajta is végigfuttatja, s leplezetlenül mutatja ki felé is az örömét a találkozásnak.*
- Hanloren, Dat. Dat, Hanloren. *Teátrális mozdulatokkal mutatja be őket egymásnak. A részletes beszélgetésre nem jut idő, ugyanis a szertartás rögvest kezdetét veszi, amit Han magához méltó módon jelez, mire Umon ismét kuncog egyet.*
- A gönyörű elfek nem adnak esélyt a lébecolásra. *Nevet fel halkan, majd a lány kezei felé nyúl, hogy a ruháskosarat átvegye tőle.*
- Megengeded? *Kérdezi mosolyogva.* Majd én viszem, nehéz lehet. *Függetlenül attól, hogy megengedik-e, hogy segítsen, feltűnik számára az érkező Pycta, kin felsejlik a feszültség, régóta készül a pillanatra.*
- Készen állunk! *Biccent, majd Datra kacsint, hogy soroljon be mellé és tartson vele.*
- Gyere, mindent elmagyarázok, közben. Ő, Pycta del Ventus. *Mondja, majd Lyzendra ismét kap egy kedves szakállba burkolt mosolyt, s fejével biccent a távolodó elfek felé, hogy részéről követhetik őket. Egy darabig szótlan hallgatja Pycta hangját, mikor odaérnek, s közben magyarázattal is szolgál suttogva.*
- A felkelés után egy temetési menetben vettek részt, Pycta és Hanloren, ahol a sötétség erői próbáltak úrrá lenni rajtuk. A templomban, ádáz csatát vívtak, hol végül győzedelmeskedtek, de kegyetlen pillanatokat éltek át. Most mennem kell! *Teszi le a kosarat, ha nála van, majd előbb Datra kacsintva, aztán Pyctának méltósággal és határozottan biccent és közelebb lép. Úgy helyezkedik, hogy körbe tudják állni a fát, lassan vastagodó törzsét kellő óvatossággal érinti. Nem érzi át, mit Pycta, vagy, amit a többiek, de a fa számára is fontos. Életének megújuló kezdeteit jelzi, valójában neki is egy kicsit fény, egy kicsit világosság. Megvárja, míg mindenki elkészül, s egyszerre emelhetik fel, s tehetik a már korábban előkészített helyére. Nem szól, sokkal inkább komoran figyeli a kis fát, s eddigi élete elevenedik fel emlékeiben.*
4927. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-19 00:21:35
Üzenet elküldve: 2019-05-19 00:21:35
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Hajnali ceremónia//
//A táborban//
*Alig tud aludni az éjjel, pedig nem mondható izgulósnak. Mindig türelmes volt, tudta, hogy amin nem tud változtatni vagy befolyásolni, azért felesleges aggódnia, hisz rajta kívülálló dolgok fognak dönteni helyette.
Amit lehetett, megtett. Lyzendra és két társa pedig elhozták a fát Erdőmélyéről, azzal a céllal, hogy itt, a folyóparti kis faluban leljen otthonra. Túl sok az egybeesés, hogy véletlennek nevezhesse az események alakulását. Tudja, hogy amire készülnek, még nem történt meg elfemlékezet óta, sosem szenteltek egy élő fát oltárrá. A Hanlorennel folytatott beszélgetés sem tudta megingatni, hiszi és tudja, hogy nem fognak kudarcot vallani. Ha pedig mégis, hát újra próbálkoznak, míg az Erdő Szíve, Eeyr el nem fogadja áldozatukat és fel nem szenteli az oltárt a faluban.
Kivetette az ágy a sátrában, így hát még az éjforduló után kilép a sátorból, hogy járjon egyet. Társául, mint ilyenkor mindig, az irbisz szegődött, vele szemlélik meg azt a gödröt, amelyet az elfek ástak a fának. A szent fa mellette pihen nedves földlabdába zárt gyökerekkel, várva, hogy újra visszakerülhessen az erdő földjébe.
Szótlanul áll a gödör és a fa mellett, fürkészi a fát, amelyet egykoron az erdőmélyi erődben ültetett a Fákban Lakó tiszteletére. Hosszú ideig csak áll és figyeli a fát, próbálja kitalálni, mit hoz majd a hajnal, hogyan ér véget a szertartás. Sosem szokott hasonlóakat tenni, ám türelme ezúttal elgyengült. Azon tanakodik, miért ne fogadná el az Erdő Szíve oltáraként a fát, azt a fát, amelyet ő szentnek tart, amely előtt oly sokat imádkozott Erdőmélyén.
Amikor a hajnal hírnökeként a halovány csík megjelenik az erdő felett, visszaindul a sátrához, hogy felöltözzön. Mint az Ő katonája, páncélt ölt. Azt a páncélt, amelyet nemrég hozott el a thargoktól. Ochass Arch'ya, azaz a Lombok Őrének keresztelte a könnyű páncélt, amely mintha második bőre volna simul a testére. A páncélkesztyűk felhúzása után Xauzurral a jobbján indul el a tábor közepe felé. Pár elf kölyköt elküld, hogy szóljanak mindenkinek, a közösség életét meghatározó szertartás készülődik a falu közepén, mind, ki tud, vegyen részt rajta.
Komoly arccal sétál át a táboron, az irbisz pedig komótos léptekkel, fejedelmi tartással követi a jobbján. Az erdőmélyi elf pedig a kisebb csoportosulás felé veszi az irányt, ahol Lyzendrát, Umon, egy ismeretlen fiatalt és Hanloren papnőt látja.*
- Itt az idő. *Mondja, amint eléri őket. Kurta biccentéssel köszön Umonnak és Lyzendrának, az ismeretlen ifjút csak egy pillantással tiszteli meg, majd Hanloren felé fordul, az irbisz halkan mordul a kócos hajú emberre.*
- Papnő, kérlek, gyere velem. *Szavai komoran és várakozástól feszülten csengenek. Számára ez nem egy mindennapi esemény, eddigi harcának kicsúcsosodása lehet a fa felszentelése.
A gödörnél lassan gyűlik a falu apraja-nagyja, nem csak elfek, az öreg gnóm és a más fajúak is megjelennek, mind, ki ott tud lenni.
Ha Hanloren és mind a páncélos szerzetessel tartanak, akkor egészen a fáig vezeti őket, ahol reméli, hogy Monsotor, a fa óriás védelmezője és Jayzion, az egykori vadvédi mélységi is ott vannak. Xauzur a lába mellett marad, sárga ragadozótekintetét a jelenlévőkön nyugtatja.*
- Fajtársaim és mind, kik hisszük az Erdő Szívének hitét, Eeyr fényét, halljátok most szavam! *Fordul körbe felemelve karjait, hogy minden tekintet rászegeződjön.*
- Hadd mutassam be nektek a Fákban Lakó gyermekét, amelyet Erdőmélyéről hoztak el idáig Ssyleana Lyzendra és társai. Azzal a céllal, hogy épülő közösségünk központja, hitünk bástyája legyen. *Mutat a szőke íjásznőre, az óriásra és a mélységire.*
- Mind ismeritek Hanloren Duunelar papnőt, aki velünk együtt szállt szembe a templomban a Sötétséggel és űzte el az Árnyakat. *Lép az elf lány mellé, ki társa volt a templom ostromakor.*
- De mind tudjuk, hogy nem pihenhetünk, hogy a harcnak még koránt sincs vége, de ha visszatér a sötétség, mi felkészülten várjuk majd és harcolunk a Fényért és a Fákban Lakóért. Ez a fa pedig, szent fa, amely felnőve óvó pajzsként vonja majd fölénk ágait, hitének erejével szállhatunk szembe mindennel, ami veszélyezteti békénk és szabadságunk! *Szorulnak ökölbe kezei, ahogy újra körbehordozza fanatikus hitben égő, lombzöld tekintetét a fa körül állókon.*
- Gyertek véreim, barátaim, szövetségeseim, ültessük el ezt a fát, hogy a papnő felszentelhesse és oltárként vezesse hitünk a holnapba és a Fénybe az erdő törvényei szerint! *Kiereszti hangját, hogy a hátsó sorokban is hallhassák. Kevesen hallhatták már így beszélni, még kevesebben így viselkedni. Nyoma sincs a visszahúzódó, mindig türelmes és barátságos szerzetesnek, ki mindig mosolyogva fordul mindenki felé. A harcos áll most a fa mellett, a páncélos katona, kinek az a sorsa, hogy az Erdő Szívét és így Eeyr igazát szolgálja.*
- Papnő, kérlek. *Halkul el a hangja, ahogy a fa felé lép. Lombzöld tekintetét végigfuttatja Lyzendrán, Umonon, Monsotoron és Jayzionon, hogy segítsenek neki a gödörbe tenni a fa gyökerét és elkezdődhessen a szertartás, amely alatt Hanloren oltárrá szentelheti a fát.
Nem tudja letagadni, hogy a szíve a torkában dobog, hogy remeg a keze és kiszáradt a torka. Sikerülnie kell. Sikerülnie kell.
A fák fölé emelkedik a nap, fénye beragyogja a folyóparti falut, sugarai utat találnak a lombok között, hogy megvilágítsák a fát, amelyet, ha minden jól alakul, együtt helyeznek a gödörbe, s míg ők tarthatják, addig a falubeliek lassanként betemetik a gyökeret és a gödröt, így téve újra részévé az erdőnek a szent fát.*
~ Nem ököl vagyok, hanem kar, mely az ütést indítja. Nem kar vagyok, hanem test, amelyhez a kar tartozik. Nem test vagyok, hanem a fénylő szellem a sötétségben, mely az erdőből ered. Az erdő fénye vagyok, az erdő fénye vagyunk.
Mi vagyunk a Fény... ~
//A táborban//
*Alig tud aludni az éjjel, pedig nem mondható izgulósnak. Mindig türelmes volt, tudta, hogy amin nem tud változtatni vagy befolyásolni, azért felesleges aggódnia, hisz rajta kívülálló dolgok fognak dönteni helyette.
Amit lehetett, megtett. Lyzendra és két társa pedig elhozták a fát Erdőmélyéről, azzal a céllal, hogy itt, a folyóparti kis faluban leljen otthonra. Túl sok az egybeesés, hogy véletlennek nevezhesse az események alakulását. Tudja, hogy amire készülnek, még nem történt meg elfemlékezet óta, sosem szenteltek egy élő fát oltárrá. A Hanlorennel folytatott beszélgetés sem tudta megingatni, hiszi és tudja, hogy nem fognak kudarcot vallani. Ha pedig mégis, hát újra próbálkoznak, míg az Erdő Szíve, Eeyr el nem fogadja áldozatukat és fel nem szenteli az oltárt a faluban.
Kivetette az ágy a sátrában, így hát még az éjforduló után kilép a sátorból, hogy járjon egyet. Társául, mint ilyenkor mindig, az irbisz szegődött, vele szemlélik meg azt a gödröt, amelyet az elfek ástak a fának. A szent fa mellette pihen nedves földlabdába zárt gyökerekkel, várva, hogy újra visszakerülhessen az erdő földjébe.
Szótlanul áll a gödör és a fa mellett, fürkészi a fát, amelyet egykoron az erdőmélyi erődben ültetett a Fákban Lakó tiszteletére. Hosszú ideig csak áll és figyeli a fát, próbálja kitalálni, mit hoz majd a hajnal, hogyan ér véget a szertartás. Sosem szokott hasonlóakat tenni, ám türelme ezúttal elgyengült. Azon tanakodik, miért ne fogadná el az Erdő Szíve oltáraként a fát, azt a fát, amelyet ő szentnek tart, amely előtt oly sokat imádkozott Erdőmélyén.
Amikor a hajnal hírnökeként a halovány csík megjelenik az erdő felett, visszaindul a sátrához, hogy felöltözzön. Mint az Ő katonája, páncélt ölt. Azt a páncélt, amelyet nemrég hozott el a thargoktól. Ochass Arch'ya, azaz a Lombok Őrének keresztelte a könnyű páncélt, amely mintha második bőre volna simul a testére. A páncélkesztyűk felhúzása után Xauzurral a jobbján indul el a tábor közepe felé. Pár elf kölyköt elküld, hogy szóljanak mindenkinek, a közösség életét meghatározó szertartás készülődik a falu közepén, mind, ki tud, vegyen részt rajta.
Komoly arccal sétál át a táboron, az irbisz pedig komótos léptekkel, fejedelmi tartással követi a jobbján. Az erdőmélyi elf pedig a kisebb csoportosulás felé veszi az irányt, ahol Lyzendrát, Umon, egy ismeretlen fiatalt és Hanloren papnőt látja.*
- Itt az idő. *Mondja, amint eléri őket. Kurta biccentéssel köszön Umonnak és Lyzendrának, az ismeretlen ifjút csak egy pillantással tiszteli meg, majd Hanloren felé fordul, az irbisz halkan mordul a kócos hajú emberre.*
- Papnő, kérlek, gyere velem. *Szavai komoran és várakozástól feszülten csengenek. Számára ez nem egy mindennapi esemény, eddigi harcának kicsúcsosodása lehet a fa felszentelése.
A gödörnél lassan gyűlik a falu apraja-nagyja, nem csak elfek, az öreg gnóm és a más fajúak is megjelennek, mind, ki ott tud lenni.
Ha Hanloren és mind a páncélos szerzetessel tartanak, akkor egészen a fáig vezeti őket, ahol reméli, hogy Monsotor, a fa óriás védelmezője és Jayzion, az egykori vadvédi mélységi is ott vannak. Xauzur a lába mellett marad, sárga ragadozótekintetét a jelenlévőkön nyugtatja.*
- Fajtársaim és mind, kik hisszük az Erdő Szívének hitét, Eeyr fényét, halljátok most szavam! *Fordul körbe felemelve karjait, hogy minden tekintet rászegeződjön.*
- Hadd mutassam be nektek a Fákban Lakó gyermekét, amelyet Erdőmélyéről hoztak el idáig Ssyleana Lyzendra és társai. Azzal a céllal, hogy épülő közösségünk központja, hitünk bástyája legyen. *Mutat a szőke íjásznőre, az óriásra és a mélységire.*
- Mind ismeritek Hanloren Duunelar papnőt, aki velünk együtt szállt szembe a templomban a Sötétséggel és űzte el az Árnyakat. *Lép az elf lány mellé, ki társa volt a templom ostromakor.*
- De mind tudjuk, hogy nem pihenhetünk, hogy a harcnak még koránt sincs vége, de ha visszatér a sötétség, mi felkészülten várjuk majd és harcolunk a Fényért és a Fákban Lakóért. Ez a fa pedig, szent fa, amely felnőve óvó pajzsként vonja majd fölénk ágait, hitének erejével szállhatunk szembe mindennel, ami veszélyezteti békénk és szabadságunk! *Szorulnak ökölbe kezei, ahogy újra körbehordozza fanatikus hitben égő, lombzöld tekintetét a fa körül állókon.*
- Gyertek véreim, barátaim, szövetségeseim, ültessük el ezt a fát, hogy a papnő felszentelhesse és oltárként vezesse hitünk a holnapba és a Fénybe az erdő törvényei szerint! *Kiereszti hangját, hogy a hátsó sorokban is hallhassák. Kevesen hallhatták már így beszélni, még kevesebben így viselkedni. Nyoma sincs a visszahúzódó, mindig türelmes és barátságos szerzetesnek, ki mindig mosolyogva fordul mindenki felé. A harcos áll most a fa mellett, a páncélos katona, kinek az a sorsa, hogy az Erdő Szívét és így Eeyr igazát szolgálja.*
- Papnő, kérlek. *Halkul el a hangja, ahogy a fa felé lép. Lombzöld tekintetét végigfuttatja Lyzendrán, Umonon, Monsotoron és Jayzionon, hogy segítsenek neki a gödörbe tenni a fa gyökerét és elkezdődhessen a szertartás, amely alatt Hanloren oltárrá szentelheti a fát.
Nem tudja letagadni, hogy a szíve a torkában dobog, hogy remeg a keze és kiszáradt a torka. Sikerülnie kell. Sikerülnie kell.
A fák fölé emelkedik a nap, fénye beragyogja a folyóparti falut, sugarai utat találnak a lombok között, hogy megvilágítsák a fát, amelyet, ha minden jól alakul, együtt helyeznek a gödörbe, s míg ők tarthatják, addig a falubeliek lassanként betemetik a gyökeret és a gödröt, így téve újra részévé az erdőnek a szent fát.*
~ Nem ököl vagyok, hanem kar, mely az ütést indítja. Nem kar vagyok, hanem test, amelyhez a kar tartozik. Nem test vagyok, hanem a fénylő szellem a sötétségben, mely az erdőből ered. Az erdő fénye vagyok, az erdő fénye vagyunk.
Mi vagyunk a Fény... ~
4926. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-18 21:57:55
Üzenet elküldve: 2019-05-18 21:57:55
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 403
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 403
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//A táborban//
//Hajnalban//
*Korán ébred, talán túl korán is. A csillagok még fenn ragyognak az égen, azonban a madárcsicsergés elárulja, közel már a napfelkelte. Izgatott az ünnepség miatt, elvégre rajta áll vagy bukik, felszentelik-e a fát vagy sem. Kimászik a hevenyészett sátorból és nagyot nyújtózik. Furcsa mód meleg az idő, a langyos, déli szellő jólesően bújik a ruha alá. A táborban szinte teljes a csend, csupán az éber őrök motozása hallatszik, kik a fákon őrzik nyugalmuk. Míg van ideje rá, a kosárkát a ruhákkal, miket előző nap este összeszedett, leviszi hát a közeli patakhoz mosni.
Már szürkül az ég, mikor a csobogó forráshoz ér. Elébb arcát mossa meg a jéghideg vízzel, csak utána lát neki a ruháknak. Látna, azonban mikor a kosár felé nyúl, megáll a mozdulatban. Le kellene mosdani, úgy tisztességgel. Elvégre az elmúlt napokban nem sok lehetősége volt rá, ő pedig nem láthat neki a fa szentelésének több napos piszokkal. Hátrasandít válla felett az ösvényre, majd a földre dobja a könnyű kis ruhát. A széles kis mederbe állva lehajol, hogy a kristálytiszta csermely vizével alaposan végigdörzsölhesse magát. Végigborsódzik, ahogy a jéghideg víz bőréhez ér, de aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni...
Még mindig borzong, ahogy immáron tisztán, de még igen csak nedves hajzuhataggal lép ki a vízből. Egyből ruháiért nyúl, nem érdekli, ha az is vizes lesz. Ujjaival úgy, ahogy kifésüli a haját, majd végül nekilát a ruháknak.
Nem csak az övéi vannak a jókora kosárban, hanem a gyermekeké is, kik szülők nélkül maradtak... Miután végzett, kicsavarva a ruhákat ismét a kosárba gyűjti őket és dúdolva indul vissza az erdei ösvényen a tábor felé.
Csak azt a fránya motozást ne hallaná...*
//Találkozás//
//Dat, Lyz, Umon//
//Hajnalban az állatoknál//
*A táborban már megindul az élet, mire visszaér. Néhány gyermek mászik ki a közeli sátorból és vigyorognak rá zavartan, ő pedig egy széles mosollyal viszonozza a jókedvet.
Nem kell sokat járatnia tekintetét, hogy ismerős arcokra leljen. Mosolyát fékezve szedi ráncba arcizmait, miközben a ruháskosárral a kezében a társasághoz lép.
Tekintete elidőzik a fiatal férfin, őt nem látta még a táborban, de mosollyal hajtja meg előtte fejét.*
-Üdvözöllek nálunk, jó uram. Umon.
*Biccent a férfi felé is furcsa, fürkésző pillantással, majd Lyz felé fordul.*
-Készen álltok? Hamarosan felkel a nap, az Úrnő Fénye pedig hiába les ránk, ha haszontalan lógatjuk a lábunk.
*Neveti el magát, majd körbefordul Pycta után kutatva, elvégre ő a mozgatórugója az egésznek. Ujjai izgatottan dobolnak a ruháskosár szélén, ő pedig nagyokat sóhajt, nehezen tudna most mit kezdeni magával, mikor ekkora a várakozás.*
//Hajnalban//
*Korán ébred, talán túl korán is. A csillagok még fenn ragyognak az égen, azonban a madárcsicsergés elárulja, közel már a napfelkelte. Izgatott az ünnepség miatt, elvégre rajta áll vagy bukik, felszentelik-e a fát vagy sem. Kimászik a hevenyészett sátorból és nagyot nyújtózik. Furcsa mód meleg az idő, a langyos, déli szellő jólesően bújik a ruha alá. A táborban szinte teljes a csend, csupán az éber őrök motozása hallatszik, kik a fákon őrzik nyugalmuk. Míg van ideje rá, a kosárkát a ruhákkal, miket előző nap este összeszedett, leviszi hát a közeli patakhoz mosni.
Már szürkül az ég, mikor a csobogó forráshoz ér. Elébb arcát mossa meg a jéghideg vízzel, csak utána lát neki a ruháknak. Látna, azonban mikor a kosár felé nyúl, megáll a mozdulatban. Le kellene mosdani, úgy tisztességgel. Elvégre az elmúlt napokban nem sok lehetősége volt rá, ő pedig nem láthat neki a fa szentelésének több napos piszokkal. Hátrasandít válla felett az ösvényre, majd a földre dobja a könnyű kis ruhát. A széles kis mederbe állva lehajol, hogy a kristálytiszta csermely vizével alaposan végigdörzsölhesse magát. Végigborsódzik, ahogy a jéghideg víz bőréhez ér, de aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni...
Még mindig borzong, ahogy immáron tisztán, de még igen csak nedves hajzuhataggal lép ki a vízből. Egyből ruháiért nyúl, nem érdekli, ha az is vizes lesz. Ujjaival úgy, ahogy kifésüli a haját, majd végül nekilát a ruháknak.
Nem csak az övéi vannak a jókora kosárban, hanem a gyermekeké is, kik szülők nélkül maradtak... Miután végzett, kicsavarva a ruhákat ismét a kosárba gyűjti őket és dúdolva indul vissza az erdei ösvényen a tábor felé.
Csak azt a fránya motozást ne hallaná...*
//Találkozás//
//Dat, Lyz, Umon//
//Hajnalban az állatoknál//
*A táborban már megindul az élet, mire visszaér. Néhány gyermek mászik ki a közeli sátorból és vigyorognak rá zavartan, ő pedig egy széles mosollyal viszonozza a jókedvet.
Nem kell sokat járatnia tekintetét, hogy ismerős arcokra leljen. Mosolyát fékezve szedi ráncba arcizmait, miközben a ruháskosárral a kezében a társasághoz lép.
Tekintete elidőzik a fiatal férfin, őt nem látta még a táborban, de mosollyal hajtja meg előtte fejét.*
-Üdvözöllek nálunk, jó uram. Umon.
*Biccent a férfi felé is furcsa, fürkésző pillantással, majd Lyz felé fordul.*
-Készen álltok? Hamarosan felkel a nap, az Úrnő Fénye pedig hiába les ránk, ha haszontalan lógatjuk a lábunk.
*Neveti el magát, majd körbefordul Pycta után kutatva, elvégre ő a mozgatórugója az egésznek. Ujjai izgatottan dobolnak a ruháskosár szélén, ő pedig nagyokat sóhajt, nehezen tudna most mit kezdeni magával, mikor ekkora a várakozás.*
4925. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-18 13:55:02
Üzenet elküldve: 2019-05-18 13:55:02
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 126
OOC üzenetek: 46
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 126
OOC üzenetek: 46
Játékstílus: Megfontolt
//Találkozás//
//Dat, Lyz, Umon//
*Felcsillan a szeme a lombházak hallatán, tetszik neki az ötlet. Közben elérték a folyót, amentén haladnak tovább.*
-Hogy jól bánok-e? Hát persze!
*Közli vidáman, majd hallgatja tovább a munkalehetőségeket. Mikor közlik vele, hogy közel járnak, felkapja a fejét, hogy szétnézzen.*
-Szép hely. *biccent* Kellemes lehet itt élni.
*De nem gyönyörködhet sokáig, mert máris viszik bemutatkozni, egy szőke hajú nőhöz, aki eddig az állataival volt elfoglalva. Dat sejti, hogy az illető fontos szerepet játszhat a tábor életében, ha már ide hozták először. Közben beéri Tintást, aki máris szóváltásba keveredett az elffel.*
-Örvendek a találkozásnak.
*Köszön miután bemutatják, majd apró meghajlással fejezi ki tiszteletét. Ezután már van ideje végignézni Lyzendrán, illetve az állatain. Ritkán lát elfeket, talán épp az egyedül kóborlás miatt, így jól megjegyzi, hogy hogyan néznek ki. Az állatok közül csak egy szarvast ismer fel, a másikat nem tudja beazonosítani. Közben Lyz is elkezdte a mondandóját, így visszakapja a fejét, hogy rá figyeljen.*
~Szent fa? Az meg mi a fene?~
*Értetlenkedik csendben, közben igyekszik fapofát erőltetni magára. Soha életében nem hallott még erről a szent fáról, habár az Erdő Szelleméről igen, akit -mint erdőjáró- tisztel is.*
//Dat, Lyz, Umon//
*Felcsillan a szeme a lombházak hallatán, tetszik neki az ötlet. Közben elérték a folyót, amentén haladnak tovább.*
-Hogy jól bánok-e? Hát persze!
*Közli vidáman, majd hallgatja tovább a munkalehetőségeket. Mikor közlik vele, hogy közel járnak, felkapja a fejét, hogy szétnézzen.*
-Szép hely. *biccent* Kellemes lehet itt élni.
*De nem gyönyörködhet sokáig, mert máris viszik bemutatkozni, egy szőke hajú nőhöz, aki eddig az állataival volt elfoglalva. Dat sejti, hogy az illető fontos szerepet játszhat a tábor életében, ha már ide hozták először. Közben beéri Tintást, aki máris szóváltásba keveredett az elffel.*
-Örvendek a találkozásnak.
*Köszön miután bemutatják, majd apró meghajlással fejezi ki tiszteletét. Ezután már van ideje végignézni Lyzendrán, illetve az állatain. Ritkán lát elfeket, talán épp az egyedül kóborlás miatt, így jól megjegyzi, hogy hogyan néznek ki. Az állatok közül csak egy szarvast ismer fel, a másikat nem tudja beazonosítani. Közben Lyz is elkezdte a mondandóját, így visszakapja a fejét, hogy rá figyeljen.*
~Szent fa? Az meg mi a fene?~
*Értetlenkedik csendben, közben igyekszik fapofát erőltetni magára. Soha életében nem hallott még erről a szent fáról, habár az Erdő Szelleméről igen, akit -mint erdőjáró- tisztel is.*
4924. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-18 07:33:38
Üzenet elküldve: 2019-05-18 07:33:38
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 585
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 585
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
//Találkozás//
//Dat, Lyz, Umon//
//Hajnalban az állatoknál//
- Nevet kellene adnom neked *adogatja az almadarabokat a minxnek. Kedvtelve nézi, ahogy a farkasképű nőstény elfogadja a falatokat. *
- Te is ehetsz belőle *duruzsol a szarvas felé. A minxszel ellentétben ő bár engedte magát megülni, de nem olyan simulékony, mint a társa.
Lyz lelkesen adogatja a falatkákat, és beszél hozzájuk, míg arra nem lesz figyelmes, hogy a tábor ébredezik körülötte. Hamarosan léptek zaja üti meg a fülét, nem is kettő, hanem mindjárt négy láb lépéseit hallja, s a két állat is kíváncsi pillantásokkal méregeti az érkezőket a vadászlány háta mögött. Lyz maga mögé pillant, vajn kik közelednek, de kezét még az állatok előtt felejti.
Az érkezők, egy farkasképű agancsos szürke bundás minxet láthatnak, okosan csillogó sötét szemekkel. Nagyobb, magasabb, mint a megszokott fajtársai. A másik egy daliás szarvas, aki kicsit távolabb áll, bizalmatlanabb szemekkel figyeli az érkezőket.*
- Umon! *fordul immár teljes figyelmével az érkezők felé, majd kezéből az almadarabokat a fűbe szórja, s egy gyors fülvakargatás után, melynek a két agancsos lesz elszenvedője, kifordul a karámból. *
- De jó hogy visszajöttél! *öleli meg a férfit.*
- Üdvözöllek Dat *köszönti az újonnan érkezőt mosolyogva. Csak az az egy mondat cseng tovább a fülében. ~"Egyik vezetője"~
Igaz, ami igaz, Lyz vezette az erődöt Pycta után, de ez itt nem Vadvéd. Szélesen mosolyog Umonra, hisz nagyon örül neki, de meg kell jegyezze:*
- Az azért erős túlzás, hogy vezetője volnék ennek a csodának *tárja szét kezeit, jelezvén a tábort tartja csodának.* de nagyon örülök, hogy Umonnal találkoztatok. Különleges hajnalra érkeztetek *mosolyodik sejtelmesen, de hogy mitől különleges a ma hajnal, csak egy pillanattal később árulja el.*
- Az Erdőszellem szent fáját ültetjük ma.
*Szemei csillognak, hisz kemény harc árán sikerült ide juttatni, s ahogy egyre több időt tölt a táborban, annál biztosabb abban, hogy ez lesz a megfelelő hely számára.*
//Dat, Lyz, Umon//
//Hajnalban az állatoknál//
- Nevet kellene adnom neked *adogatja az almadarabokat a minxnek. Kedvtelve nézi, ahogy a farkasképű nőstény elfogadja a falatokat. *
- Te is ehetsz belőle *duruzsol a szarvas felé. A minxszel ellentétben ő bár engedte magát megülni, de nem olyan simulékony, mint a társa.
Lyz lelkesen adogatja a falatkákat, és beszél hozzájuk, míg arra nem lesz figyelmes, hogy a tábor ébredezik körülötte. Hamarosan léptek zaja üti meg a fülét, nem is kettő, hanem mindjárt négy láb lépéseit hallja, s a két állat is kíváncsi pillantásokkal méregeti az érkezőket a vadászlány háta mögött. Lyz maga mögé pillant, vajn kik közelednek, de kezét még az állatok előtt felejti.
Az érkezők, egy farkasképű agancsos szürke bundás minxet láthatnak, okosan csillogó sötét szemekkel. Nagyobb, magasabb, mint a megszokott fajtársai. A másik egy daliás szarvas, aki kicsit távolabb áll, bizalmatlanabb szemekkel figyeli az érkezőket.*
- Umon! *fordul immár teljes figyelmével az érkezők felé, majd kezéből az almadarabokat a fűbe szórja, s egy gyors fülvakargatás után, melynek a két agancsos lesz elszenvedője, kifordul a karámból. *
- De jó hogy visszajöttél! *öleli meg a férfit.*
- Üdvözöllek Dat *köszönti az újonnan érkezőt mosolyogva. Csak az az egy mondat cseng tovább a fülében. ~"Egyik vezetője"~
Igaz, ami igaz, Lyz vezette az erődöt Pycta után, de ez itt nem Vadvéd. Szélesen mosolyog Umonra, hisz nagyon örül neki, de meg kell jegyezze:*
- Az azért erős túlzás, hogy vezetője volnék ennek a csodának *tárja szét kezeit, jelezvén a tábort tartja csodának.* de nagyon örülök, hogy Umonnal találkoztatok. Különleges hajnalra érkeztetek *mosolyodik sejtelmesen, de hogy mitől különleges a ma hajnal, csak egy pillanattal később árulja el.*
- Az Erdőszellem szent fáját ültetjük ma.
*Szemei csillognak, hisz kemény harc árán sikerült ide juttatni, s ahogy egyre több időt tölt a táborban, annál biztosabb abban, hogy ez lesz a megfelelő hely számára.*
4923. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-17 20:26:29
Üzenet elküldve: 2019-05-17 20:26:29
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 659
OOC üzenetek: 249
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 659
OOC üzenetek: 249
Játékstílus: Vakmerő
//Találkozás//
//Dat, Lyz, Umon//
*Némán bólogat, hallgatja a másik válaszait. így elsőre rátermett, szimpatikus kis fickónak tűnik, talán Pycta nem bánja, ha magával viszi, neki amúgy is segítség kell, bár nem biztos, hogy Dat pont erre a fajta munkára számít.*
- Kunyhó?! Az lesz, cimbora, az lesz. *Mosolyodik el halványan.* De, ha nem baj a fák tetején. Lombházakból fog állni a falu, az építkezés már minden bizonnyal el is kezdődött. *Magyarázza.* Szükség van a dolgos kezekre, bizonyára az íjadra is szükséged lesz, legalábbis Pyctának és Lyznek. *Biccent elismerően.*
- Jól bánsz vele? *Kérdezi kíváncsian, miközben már a folyó mentén haladnak.*
- Nekem elsősorban a kocsmánál lenne szükségem a segítségre, építkezés, metszés, takarítás, pince kiásás, szeszfőzőbódé építés. *Sorolja csendesen menet közben.* Magam ott fogok lakni, fogadót szeretnék. *Hirtelen mereven előremutat.*
- Nézd, már láthatod is őket! *Mosolyodik el szélesebben, s kedvtelve figyeli a távolban sürgő forgó alakokat. Innen nem ismer meg senkit sem, de kiválóan látható, hogy mennyit haladtak már. Ahogy közelednek már csevegést is hallani, olykor egy kósza kacaj, gyermeknevetés, kiken szeretettel futtatja végig tekintetét, mígnem aranyló hajfürtökre téved pillantása.*
- Gyere, bemutatlak! *Mutat egy pontra a táborban, s lendületes léptekkel lépdel oda Lyzendrához.*
- Lyz... hát ideértetek... *Mondja mosolyogva és csendesen, ha teheti ölelést vált a lánnyal.* Ne haragudj, de muszáj volt mennem. Kell még egy kis idő, míg ismét megszokom a társaságot. *Sóhajt fel, majd tekintete a minden bizonnyal mellé érő Datra fut.*
- Ő itt Dat. Elveszett lélek, útközben találkoztunk. *Kuncog fel.* Dat, ő Lyzendra, az egyik legjobb barátom, az itt látható közösség egyik vezetője. *Mutatja be a lányt.*
//Dat, Lyz, Umon//
*Némán bólogat, hallgatja a másik válaszait. így elsőre rátermett, szimpatikus kis fickónak tűnik, talán Pycta nem bánja, ha magával viszi, neki amúgy is segítség kell, bár nem biztos, hogy Dat pont erre a fajta munkára számít.*
- Kunyhó?! Az lesz, cimbora, az lesz. *Mosolyodik el halványan.* De, ha nem baj a fák tetején. Lombházakból fog állni a falu, az építkezés már minden bizonnyal el is kezdődött. *Magyarázza.* Szükség van a dolgos kezekre, bizonyára az íjadra is szükséged lesz, legalábbis Pyctának és Lyznek. *Biccent elismerően.*
- Jól bánsz vele? *Kérdezi kíváncsian, miközben már a folyó mentén haladnak.*
- Nekem elsősorban a kocsmánál lenne szükségem a segítségre, építkezés, metszés, takarítás, pince kiásás, szeszfőzőbódé építés. *Sorolja csendesen menet közben.* Magam ott fogok lakni, fogadót szeretnék. *Hirtelen mereven előremutat.*
- Nézd, már láthatod is őket! *Mosolyodik el szélesebben, s kedvtelve figyeli a távolban sürgő forgó alakokat. Innen nem ismer meg senkit sem, de kiválóan látható, hogy mennyit haladtak már. Ahogy közelednek már csevegést is hallani, olykor egy kósza kacaj, gyermeknevetés, kiken szeretettel futtatja végig tekintetét, mígnem aranyló hajfürtökre téved pillantása.*
- Gyere, bemutatlak! *Mutat egy pontra a táborban, s lendületes léptekkel lépdel oda Lyzendrához.*
- Lyz... hát ideértetek... *Mondja mosolyogva és csendesen, ha teheti ölelést vált a lánnyal.* Ne haragudj, de muszáj volt mennem. Kell még egy kis idő, míg ismét megszokom a társaságot. *Sóhajt fel, majd tekintete a minden bizonnyal mellé érő Datra fut.*
- Ő itt Dat. Elveszett lélek, útközben találkoztunk. *Kuncog fel.* Dat, ő Lyzendra, az egyik legjobb barátom, az itt látható közösség egyik vezetője. *Mutatja be a lányt.*
4922. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-17 11:30:40
Üzenet elküldve: 2019-05-17 11:30:40
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//A táborban//
//Hanloren//
- Példának okáért itt vagy te. *Válaszol a kérdésre komoly arccal. Nem hinné, hogy ő az egyetlen, aki töretlen hittel szolgálja az Erdő Szívét, így Eeyrt.*
- De neked nem is kell karddal harcolnod, megteszik az olyanok helyetted, mint én. A te kezed maradjon tiszta. *Nem szeretne mártír szerepben tetszelegni, de mindenkinek jobb, ha a Fény Úrnőjének és a Fákban Lakónak nevében a lehető legkevesebbek kezéhez tapad vér. Az erdőmélyi elf nem szeretne harcolni, főleg nem életeket kioltani a hit nevében, de ha meg kell védenie Őt, olykor nem válogathat a megoldások között. Ha acéllal támad a sötétség, acéllal kell birokra kelni vele.
Szeretné azt mondani Hanlorennek, hogy nincs igaza. Hogy nem buktak el, hogy csatát nyertek a háborúban Sa'Tereth ellen, de nem jönnek az ajkára a szavak. Nem látja olyan sötéten a történteket, mint a papnő, de érzi a szavaiban a szomorúságot. Hitért ölni nem dicső.*
- Ha mód lett volna rá, egyetlen életet sem oltok ki. *Suttogja lesütve tekintetét. Az ő kardjának pengéjéhez sok vér tapadt, de a wegtoreni penge már Eeyr templomának oltárán pihen.
Elcsendesül, amikor Hanloren a kezére hajtja a fejét, kissé zavarba is jön, hisz ez sokkal közvetlenebb érintés, mint amikor ő fogta meg a papnő kezét, de amikor az elf lány felpillant rá, közelebb hajol, hogy mélyen a szemeibe nézhessen.*
- Ha visszajön, én ott fogok állni az oldaladon, nem kell félned semmitől. Győzni fogunk. *Szavaiban erő és határozottság cseng, lombzöld tekintetében pedig a hit kiolthatatlan lángja lobog.
A jelek említésére és a Hanloren vállán megvillanó fekete jel magához vonzza a csuhátlan csuhás tekintetét, de zavartan kapja el róla pillantását.*
- Talán nem is kell megválaszolnunk. Talán idővel választ kapunk majd. *Mondja halkan. Mindig a türelem oldalán állt, legtöbb kérdésére kérdés nélkül is választ kapott idővel. Most sem aggódik.
Kurtán bólint az ültetés és a ceremónia időpontját tudomásul vevő Hanloren szavaira. Halovány mosollyal viszonozza a derűs mosolyt a vacsorameghívás említésekor, örül, hogy a papnő nem őrli magát és szakít időt a közösségre is.*
- Nagy segítség, hogy itt vagy, remélem, velünk maradsz. *Mondja halkan.*
- Az Erdő Szíve áldjon. *Köszön el maga is, de ő még marad a sátorban. Előredőlve a térdein támasztja meg könyökeit, összefonja maga előtt a kezét és a tábort kezdi fürkészni.
Sok dolguk van még, de rengeteget haladtak. A táborból lassan falu lesz, a családokból lassan közösség. A hajnalai ceremónia után pedig szent hely lesz a folyóparton.*
//Hanloren//
- Példának okáért itt vagy te. *Válaszol a kérdésre komoly arccal. Nem hinné, hogy ő az egyetlen, aki töretlen hittel szolgálja az Erdő Szívét, így Eeyrt.*
- De neked nem is kell karddal harcolnod, megteszik az olyanok helyetted, mint én. A te kezed maradjon tiszta. *Nem szeretne mártír szerepben tetszelegni, de mindenkinek jobb, ha a Fény Úrnőjének és a Fákban Lakónak nevében a lehető legkevesebbek kezéhez tapad vér. Az erdőmélyi elf nem szeretne harcolni, főleg nem életeket kioltani a hit nevében, de ha meg kell védenie Őt, olykor nem válogathat a megoldások között. Ha acéllal támad a sötétség, acéllal kell birokra kelni vele.
Szeretné azt mondani Hanlorennek, hogy nincs igaza. Hogy nem buktak el, hogy csatát nyertek a háborúban Sa'Tereth ellen, de nem jönnek az ajkára a szavak. Nem látja olyan sötéten a történteket, mint a papnő, de érzi a szavaiban a szomorúságot. Hitért ölni nem dicső.*
- Ha mód lett volna rá, egyetlen életet sem oltok ki. *Suttogja lesütve tekintetét. Az ő kardjának pengéjéhez sok vér tapadt, de a wegtoreni penge már Eeyr templomának oltárán pihen.
Elcsendesül, amikor Hanloren a kezére hajtja a fejét, kissé zavarba is jön, hisz ez sokkal közvetlenebb érintés, mint amikor ő fogta meg a papnő kezét, de amikor az elf lány felpillant rá, közelebb hajol, hogy mélyen a szemeibe nézhessen.*
- Ha visszajön, én ott fogok állni az oldaladon, nem kell félned semmitől. Győzni fogunk. *Szavaiban erő és határozottság cseng, lombzöld tekintetében pedig a hit kiolthatatlan lángja lobog.
A jelek említésére és a Hanloren vállán megvillanó fekete jel magához vonzza a csuhátlan csuhás tekintetét, de zavartan kapja el róla pillantását.*
- Talán nem is kell megválaszolnunk. Talán idővel választ kapunk majd. *Mondja halkan. Mindig a türelem oldalán állt, legtöbb kérdésére kérdés nélkül is választ kapott idővel. Most sem aggódik.
Kurtán bólint az ültetés és a ceremónia időpontját tudomásul vevő Hanloren szavaira. Halovány mosollyal viszonozza a derűs mosolyt a vacsorameghívás említésekor, örül, hogy a papnő nem őrli magát és szakít időt a közösségre is.*
- Nagy segítség, hogy itt vagy, remélem, velünk maradsz. *Mondja halkan.*
- Az Erdő Szíve áldjon. *Köszön el maga is, de ő még marad a sátorban. Előredőlve a térdein támasztja meg könyökeit, összefonja maga előtt a kezét és a tábort kezdi fürkészni.
Sok dolguk van még, de rengeteget haladtak. A táborból lassan falu lesz, a családokból lassan közösség. A hajnalai ceremónia után pedig szent hely lesz a folyóparton.*
4921. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2019-05-17 00:07:57
Üzenet elküldve: 2019-05-17 00:07:57
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1446
OOC üzenetek: 242
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 1446
OOC üzenetek: 242
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Aranyfonál//
*Mosolyogva bólogat a nőnek. Ő is furcsának találja a dolgot, de látott már cifrábbat is.*
-Tényleg szokatlan, de neki olyan mint egy sebhely. Érdekesnek is találta. Nem mintha engem zavarna.
*Vigyorodik el. Ha több nő is ilyen ízléssel lenne megáldva Int hálát adna érte az égnek. Csak sajnos nem ez szokott lenni. Inkább az undor, lenézés vagy sajnálat. A nő is megértette a különbséget egy hiányzó kéz és a sebhelyek közt. Amennyire megfigyelte ezt gondolta is volna a nőről, aki talán egy kicsit túlságosan babonás meg nagyon szelíd, de amúgy szimpatikus. A kérdésre csak vállat von.*
-Nem vagyok én szerencsés fajta figura.
*Közli a tényt. A sors se olyan vele és valószínűleg ő maga is képtelen ilyesmire. Önpusztító, makacs pióca aki mindenkinek csak ártani tud. De most jó dolga van amit ki is fejt.*
-Nem, én tökéletesen kellemesnek gondolom. Igyekszem majd elnyerni a főnök húgának a kegyeit, hogy biztos helyem legyen. Egyébként meg eszem-iszom, majd gyűjtök némi növényt, kencének, hogy azt mondják dolgozom. Meg időnként ajánlok nekik valami olyan ételt, ami hasznukra válik és kész. A ház szolgálói még mosnak is rám. Baromi kényelmes élet ez ahhoz képest ami korábban volt és imádom.
*Bólogat lelkesen. Nincs hozzászokva, hogy jó dolga legyen egy szép házban, de tetszik neki.*
//Aranyfonál//
*Mosolyogva bólogat a nőnek. Ő is furcsának találja a dolgot, de látott már cifrábbat is.*
-Tényleg szokatlan, de neki olyan mint egy sebhely. Érdekesnek is találta. Nem mintha engem zavarna.
*Vigyorodik el. Ha több nő is ilyen ízléssel lenne megáldva Int hálát adna érte az égnek. Csak sajnos nem ez szokott lenni. Inkább az undor, lenézés vagy sajnálat. A nő is megértette a különbséget egy hiányzó kéz és a sebhelyek közt. Amennyire megfigyelte ezt gondolta is volna a nőről, aki talán egy kicsit túlságosan babonás meg nagyon szelíd, de amúgy szimpatikus. A kérdésre csak vállat von.*
-Nem vagyok én szerencsés fajta figura.
*Közli a tényt. A sors se olyan vele és valószínűleg ő maga is képtelen ilyesmire. Önpusztító, makacs pióca aki mindenkinek csak ártani tud. De most jó dolga van amit ki is fejt.*
-Nem, én tökéletesen kellemesnek gondolom. Igyekszem majd elnyerni a főnök húgának a kegyeit, hogy biztos helyem legyen. Egyébként meg eszem-iszom, majd gyűjtök némi növényt, kencének, hogy azt mondják dolgozom. Meg időnként ajánlok nekik valami olyan ételt, ami hasznukra válik és kész. A ház szolgálói még mosnak is rám. Baromi kényelmes élet ez ahhoz képest ami korábban volt és imádom.
*Bólogat lelkesen. Nincs hozzászokva, hogy jó dolga legyen egy szép házban, de tetszik neki.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4341-4360 , 4361-4380 , 4381-4400 , 4401-4420 , 4421-4440 , 4441-4460 , 4461-4480 , 4481-4500 , 4501-4520 , 4521-4540 , 4541-4560 , 4561-4580 , 4581-4600 , 4601-4620 , 4621-4640 , 4641-4660 , 4661-4680 , 4681-4700 , 4701-4720 , 4721-4740 , 4741-4760 , 4761-4780 , 4781-4800 , 4801-4820 , 4821-4840 , 4841-4860 , 4861-4880 , 4881-4900 , 4901-4920 , 4921-4940 , 4941-4960 , 4961-4980 , 4981-5000 , 5001-5020 , 5021-5040 , 5041-5060 , 5061-5080 , 5081-5100 , 5101-5120 , 5121-5140 , 5141-5160 , 5161-5180 , 5181-5200 , 5201-5220 , 5221-5240 , 5241-5260 , 5261-5280 , 5281-5300 , 5301-5320 , 5321-5340 , 5341-5360 , 5361-5380 , 5381-5400 , 5401-5420 , 5421-5440 , 5441-5460 , 5461-5480 , 5481-5500 , 5501-5520 , 5521-5540 , 5541-5560 , 5561-5580 , 5581-5600 , 5601-5620 , 5621-5640 , 5641-5660 , 5661-5680 , 5681-5700 , 5701-5720 , 5721-5740 , 5741-5760 , 5761-5780 , 5781-5800 , 5801-5820 , 5821-5840 , 5841-5860 , 5861-5880 , 5881-5900 , 5901-5920 , 5921-5940 , 5941-5960 , 5961-5980 , 5981-6000 , 6001-6020 , 6021-6040 , 6041-6060 , 6061-6080 , 6081-6100 , 6101-6120 , 6121-6140 , 6141-6160 , 6161-6180 , 6181-6200 , 6201-6220 , 6221-6240 , 6241-6260 , 6261-6280 , 6281-6300 , 6301-6320 , 6321-6340 , 6341-6360 , 6361-6380 , 6370-6389