//Thargodar honfoglalás - másnap napnyugta után - tábor közepe//
*Badumir kezére ás lábára kötelek kerülnek, ő maga pedig egy sátorba. Nem tudja, mennyi időt tölthetett bent, hiszen mikor újra kihozták, már a törzs tagjai a tábortűznél üldögélnek.*
*Habár Kagan bemutatkozik neki, az ő szájára nem jönnek szavak. Nem kívánt az egész törzs előtt beszélni, csupán a törzsfővel. Nem akart belekeveredni ennek a törzsnek a végtelen és véres áradatába. Ez sajnos nem sikerült. Lombjáró némán tűr, hallgat, figyel. A furcsa felvetések melyek az ő kivéreztetéséről, megnyúzásáról vagy éppen megsütéséről szólnak kissé meglepik, ám meg nem ijesztik. Ismeri ő a vándor népeket, és pontosan tudja, hogy sokkalta értelmesebbek ennél. Megakarják félemlíteni, azonban Badumir nehezen ijed meg. A szellemek, melyek a törzs oldalán állnak felette nem uralkodnak. Az erdő szelleme az, aki megvédi és élteti őt. Az erdő szelleme az, aki táplálta és felnevelte. Az erdő szelleme kísérte és most is kíséri, itt a tábortűz mellett is. Hallgat. Nincs mit mondania, legalább is még nincs. Az ok amiért idejött csakis a törzsfőre tartozik, semmi értelme nem lenne azt felfedni a tagok előtt. Az álom amit látott az erdőben, csakis Kaganra tartozik és ameddig nem lesz alkalma vele négy (vagy talán hat) szem közt beszélni, addig hallgat. Ha megölik ezért, megölik. A nyakláncára pillant, miközben elvezetik. Élet és halál örökös korforgása, ebben kell csak hinnie. Nem kell félnie semmitől, se tűztől, se vastól se törzsek haragjától. Semmitől, még a haláltól se.*
*A férfi finoman toppan a gödör alján. Nem éppen kényelmes, de aludt már rosszabb helyen is. A megkötözött kezei és lába nehezítik a mozgásban, de nem is nagyon igyekszik sokat vergődni. Hátára küszködi magát, majd felnéz a csillagokra és mély levegőt vesz. A szél még itt is jár. Itt is ugyanaz a szél jár, ami otthon, az erdőben. Ugyanaz.
Ahogy esteledik, Badumir szemére még mindig nem jön álom. Mióta meglátta az erdő szellemének üzenetét maga előtt, képtelen aludni. Pislogva figyeli a csillagokat, miközben halkan énekli az egyetlen dalt, melyet nem a vadon tanított neki. A lassú dallam alig hallhatóan repül az ég felé, talán csak a gödör őrzői hallhatják.*
"Messze jár a nappal,
hosszú álmon túl,
csillagporral jő el,
majd ha az éj lehul.
Könnyek mögött ébred,
fenn az égen át,
holdsugárral törli,
tiszta orcáját.
Arthenior felett, éberen ügyel,
Szárnyát szélbe mártja, sosem tűnik el.
Város álma fölött, csendesen dereng,
a fény a tűz a szél és ő, sosem múlik el.
Messze jár a nappal,
hosszú álmon túl,
csillagporral jő el,
majd ha az éj lehul..."
*A hangja finom, de nem erős. Nem képes és nem akar hangosan énekelni. A törzs álmát nem zavarja, hiszen pontosan tudja, hogy mi vár rájuk. Az erdő szelleme sosem téved.*