//A Karaván//
*Az események jócskán felpörögnek, ami főleg annak köszönhető, hogy amint kidől egy ellenfél, jön helyette három másik, ráadásul ők íjászok. Hogy mennyi mindenre kell figyelnie, kész csoda, hogy eddig ennyivel megússza. A kardos fickót elintézte társa, akinek hálásan biccent még, mielőtt azt a gyilkos nyilat útjára küldené, meg a szekérrel foglalkozni. Előbbi teljes sikert aratott, vagy legalábbis mintha elterülni látta volna azt az árnyat, de nem merne rá megesküdni, főleg, hogy közben ő már fordul is a szekér felé, amit le akarnak nyúlni tőlük. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a két vesszőből, ami még el is találhatta volna, egy a feje mellett süvít el, egy pedig megcsípi kicsit a combját. Halkan felszisszen a nem várt ingerre, miközben a szekér takarásába perdül. Ideje új helyről lőni.
Előtte azért ránéz a sebre, nem árt tisztában lenni a saját állapotával. Csak egy kis karcolás, vérezni vérzik, kicsit fáj is, de ennyit bőven kibír, és hátráltatni sem fogja. Remélhetőleg nem mérgezett vessző volt, ám ennek nem fog tudni utána járni, ugyanis semmit nem konyít az ilyesféle dolgokhoz, csupán elmormol magában egy fohászt, hogy a szerencse kegye tartson még ki egy kicsit, ígéri, ezúttal nem fogja túlfeszíteni a húrt.
Újabb vesszőt kap elő, miközben a fedezékül szolgáló szekér másik feléhez lohol. Az erdő felől támadók úgyis elfoglaltak, társai legalábbis jól elszórakoztatják őket. Magában azért reméli, hogy egyikük csak megpróbálja megállítani a szekeret, ő már megtette, amit tudott.
Az íjat megfeszítve lép elő a szekér túlsó oldalán, tekintetével új célpontot, újabb mozgó árny után kutat a sötétben. Amint mozgásra lesz figyelmes, elereszti a vesszőt, de akár talál valakit nyilának, akár nincs szerencséje, néhány pillanatnál tovább nem marad a fedezéken kívül, még a végén belőle csinálnak söndisznót, nem pedig ő belőlük.*