* Nem kis idő telt el azóta, hogy utoljára előmerészkedett a sziklák közül és olyan helyre jött, ahol túl nagy a közbiztonság. Most viszont eljött az az idő is. A nappalok egyre rövidebbek és hidegebbeké váltak az utóbbi hatokban, míg az éjszakák néha még fagyot is hoztak a sosem túl kellemes hőmérsékletű sziklák közötti repedésekbe. A hideget azonban még csak-csak küszöbölni tudja, hiszen ruhája pontosan azért van, hogy ne fázzon annyira; azonban a hideg mást is jelent. A fák lehullajtották leveleiket, az erdő vadjai pedig egyre ritkábban kerülnek látható közelségbe. Legfeljebb nyomaikra bukkan a földön, azzal pedig nehéz jóllakni. Más egyéb pedig aligha akad. Néhány bokor, mely piros bogyókat terem, ám azok is csak arra jók, hogy pár órával tovább bírja. Most végre elhatározta magát afelől, hogy ellátogat a városba. És így került hát ide, az egykori kikötőbe, ahol most nem túl nagy a forgalom, viszont annál nagyobb az érzés, mely körülveszi Pardent, amint az a terület közelébe jut. Ha minden igaz, ez az érzés a rettegés, de mégis kicsit más. Mintha minden irányból figyelnék minden mozgását. Tíz másodpercenként néz hátra, hogy követik-e, majd fordítja hirtelen előre tekintetét, hátha közben valaki elé került; és így folytatódik ez még hosszú ideig, amíg csak a kikötő közelében van. Noha megpróbálja tartani a távolságot és minél inkább elkerülni a "központ" felé közeledést, mintha minden út oda vezetne, folyton azon kapja magát, hogy egyik irányból sem az erdő fái ölelik oldalát, hanem az épületek. A hangok pedig... A legszörnyűbb az egészben, hogy nincsenek. A távolban különféle madarak károgása, vagy éneke hallatszik, azonban a kikötő irányából szinte semmi nem hallatszik. Ő pedig csak megy előre, amíg ki nem jut erről a szörnyű helyről. *