//Sárarany//
//Második szál//
*Legtöbbször pontosan tudják, hogy mikor kell nem megszólalni. Mikor kell nem firtatni a dolgokat. Kyr legalábbis biztosan, Ril már tett fel kérdéseket, amire nem kapott választ, de ezeknek is mindig megvolt az okuk és sosem tért rá vissza újra. Talán megtenné, ha megfelelőnek érzi az időt. Megérti. A hallgatás olykor többet mond, kifejezőbb. Talán még taglalná is, ha belekérdezne, de jobb így. Nincs igazán mit mondani, körbe kell nézni. Nem tudja, hogy van-e, aki tényleg szeret itt élni, nem csak a szükség hozza. Szükség, vagy önnön büntetése. Néhol kilátástalanság. Még így is szerencséje van, hogy a hömpölygő mocsok felett lakik jóval. Minden pénz kérdése. Kérdés, hogy tényleg nem-e találhatott volna jobbat, ha már van neki elég.
Az étel a másik kezében, de nem harap bele. Nem látja a rezdülésein, hogy ne tudna mit kezdni a gesztussal, neki ez olyan természetes volt, mint levegőt venni. De csak vele. Ha mellette van, nem tud csak magára gondolni. A kézmozdulatot viszont érti, az egyértelmű: indulhatnak. Talán nem olyan gyorsasággal, mintha ágyúból lőtték volna ki őket, de fejben azt érzi, hogy úgy volna jó. Rohanna. A kérdés elől, a válasz elől, a hely elől. Kivételesen csak az érzés elől nem, amit a másik jelenléte nyújt.*
- Gyorsabb lenne. *Vigyorodik el újfent, ahogy már végre elindulnak.* - De most a másik úton megyünk.
*A dokkok elejéről indulnak, így nem kell sok, hogy végre maguk mögött tudják. A levegő még nem mentes az ocsmány szagoktól, a látkép pedig a roskadozó kalyibáktól, elhagyatott, vagy inkább annak tűnő raktáraktól, de nem kell sokáig gyalogolni ahhoz, hogy végre lassan, de biztosan ritkuljanak és az orruknak is kedvezőbb legyen. Csak ez élteti ilyenkor, hiszen ki nézi szívesen a betört ablakú házakat, vagy lépked át a patkánytetemeken, csatornából kiveszett tartalmakon. Rezzenéstelen arcára ilyenkor az undor költözik, mintha azt faragták volna rá. Lenyomatot hagy, pont olyat, mint benne az egész fertő. Észrevétlen múlik el róla az út során.*
- Sarasak nem leszünk, de nem lesz könnyebb, mint az erdőn át a viharban, ott feléd.
*Szólal meg végül, mikor már érzi a közeledtét a sziklás girbegurba útvonalnak. Többen járnak erre, de nem egy igazi kitaposott út jellemzi. A kiálló sziklák éle, vagy épp a hosszú idő alatt lekerekedett felszíne mindig arra int, hogy nézzenek a lábuk elé. Lehet bármily gyakorlott valaki, ezt nem lehet csukott szemmel megtenni. Vagy még nem telt el annyi idő, hogy minden buckához hozzászokjon.
A másik kezében nézi a pogácsát, ahogy felé fordul, hogy megtekintse, az útvonal mennyire veszi el a kedvét a felmeneteltől. Hiszen a torony felé nézve egészen jól látható, hogy meredek és nem lesz leányálom a haladás.*
- Eltegyem? *A félvérnél látszólag nincs táska, zsebre nem dugja, így miért is ne ajánlaná fel a sajátját. A köpeny rejtekében, ami az út hevében elkezdett zavaróan meleg lenni, még ott van az övére csatolható szütyő, amibe a sajátját is süllyesztette. Meg is áll egy pillanatra, hogy megszabadítsa magát a felesleges szenvedéstől. Kigombolja a vékony, de annál több szelet felfogó anyagot, majd feltekeri annyira, hogy derekára köthesse. Alatta a tőle szokásos fekete színben pompázó ruházat van, csak most egy váll nélküli ing van rajta, na meg a bőrnadrág. Mindig láttatja valamilyen módon a karjait körbeölelő motívumokat, mintha büszke lenne rá, pedig a jelentésük zömére cseppet sem az.* - Máris jobb... *Szól halkan az orra alatt, csak úgy magának megjegyezve.*