Kikötő - Dokkok és kikötő
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Tenger és szigetek (új) Kikötői erdőség (új) Csatornarendszer (új) | Dokkok és kikötő | Lakónegyed (új) Vámház (új) Világítótorony (új) |  |
5340. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-26 21:35:12
Üzenet elküldve: 2024-08-26 21:35:12
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A második próbálkozása a menekülésre is ugyanolyan szánalmasan csúfos kudarcba fullad, mint az első. Nagyobb lendülettel indult el, így nagyobb lendülettel is esik vissza a dobozokra. Olyannyira, hogy utána még szerencsétlen módon kapálóznia is kell majdnem úgy, mint egy hülye teknősbéka, hogy a félig hátradőlt pozícióból visszaküzdje magát stabil ülőhelyzetbe.
Most értette meg a nő előző mondatát. Az nem mosolyog, nem is bántja, de mégis úgy érzi, mintha azok az éles kis pengék máris a húsában forognának. Nincs szükség arra, hogy erőszakkal törjék meg. A bűntudattal, ami már most is olyan fájdalmasan feszíti a mellkasát, mintha épp a bordáit próbálnák szétnyitni ahhoz, hogy azt a léleknek nevezett valamit kiműtsék onnan, előbb-utóbb saját magát teszi tönkre. Az is lehet, hogy nem utóbb, hanem előbb, ugyanis egy reményekkel, ambíciókkal teli, gyönyörű jövőről álmodozó lányként ismétlődik egyre hangosabban a lemondást, a feladást és magát a végzetet hirdető mondat.*
~Ölj meg inkább engem…~
*Néhány pillanatban még azt is hiszi, hogy kimondta hangosan, ezért is fürkészi néha értetlenül az aranyakat, miközben síri csendben ül mellette, és még reszketni is elfelejt. Elfeledkezik az egész külvilágról, percekig csak két mondat visszhangzik egyre kínzóbban a fejében. Az egyik az előző, a másik pedig az, hogy „Mondj egy nevet!”. Egy név, ami megmentheti az életét. Hiába próbálja tagadni, tudja azt a nevet, és azt is tudja, hogy a múlt egy biztos pontjának lezárásával, egy másik ember jövőjének a sárba tiprásával megmentheti a sajátját. Kedvesnek mondható hangjával, mellyel esténként egész közönségeket kápráztat el, mondhat most végítéletet egy olyan ember felett, akinek azt köszönheti, hogy eddig volt jövője. Azonban, ha ő él, akkor nincs tovább. Vége a dalnak.
Ugyan sokszor fúrt már lyukat az agyába a sötétség istene, most mégis egy másik entitás intelme készteti döntésre. „Te vagy a legfontosabb, ne hagyd, hogy mások meggátoljanak a céljaid elérésében!”. *
- Venshar… Dyrak Venshar… *Nyögi ki. Ahogy kibukik a név a száján, úgy erednek meg a könnyei is, és folynak végig az arcán ugyanolyan tehetetlenül, mint amilyen tehetetlennek érzi magát most ő is, de nem csak tehetetlennek, hanem egy aljas féregnek is.*
- Most már engedj elmenni… megkaptad, amit akartál… *Nem néz többé a nőre, csak azt figyeli, ahogy a hulló könnyei sötétre színezik maga előtt a földet.*
//Fű alatt, s álarc mögött//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A második próbálkozása a menekülésre is ugyanolyan szánalmasan csúfos kudarcba fullad, mint az első. Nagyobb lendülettel indult el, így nagyobb lendülettel is esik vissza a dobozokra. Olyannyira, hogy utána még szerencsétlen módon kapálóznia is kell majdnem úgy, mint egy hülye teknősbéka, hogy a félig hátradőlt pozícióból visszaküzdje magát stabil ülőhelyzetbe.
Most értette meg a nő előző mondatát. Az nem mosolyog, nem is bántja, de mégis úgy érzi, mintha azok az éles kis pengék máris a húsában forognának. Nincs szükség arra, hogy erőszakkal törjék meg. A bűntudattal, ami már most is olyan fájdalmasan feszíti a mellkasát, mintha épp a bordáit próbálnák szétnyitni ahhoz, hogy azt a léleknek nevezett valamit kiműtsék onnan, előbb-utóbb saját magát teszi tönkre. Az is lehet, hogy nem utóbb, hanem előbb, ugyanis egy reményekkel, ambíciókkal teli, gyönyörű jövőről álmodozó lányként ismétlődik egyre hangosabban a lemondást, a feladást és magát a végzetet hirdető mondat.*
~Ölj meg inkább engem…~
*Néhány pillanatban még azt is hiszi, hogy kimondta hangosan, ezért is fürkészi néha értetlenül az aranyakat, miközben síri csendben ül mellette, és még reszketni is elfelejt. Elfeledkezik az egész külvilágról, percekig csak két mondat visszhangzik egyre kínzóbban a fejében. Az egyik az előző, a másik pedig az, hogy „Mondj egy nevet!”. Egy név, ami megmentheti az életét. Hiába próbálja tagadni, tudja azt a nevet, és azt is tudja, hogy a múlt egy biztos pontjának lezárásával, egy másik ember jövőjének a sárba tiprásával megmentheti a sajátját. Kedvesnek mondható hangjával, mellyel esténként egész közönségeket kápráztat el, mondhat most végítéletet egy olyan ember felett, akinek azt köszönheti, hogy eddig volt jövője. Azonban, ha ő él, akkor nincs tovább. Vége a dalnak.
Ugyan sokszor fúrt már lyukat az agyába a sötétség istene, most mégis egy másik entitás intelme készteti döntésre. „Te vagy a legfontosabb, ne hagyd, hogy mások meggátoljanak a céljaid elérésében!”. *
- Venshar… Dyrak Venshar… *Nyögi ki. Ahogy kibukik a név a száján, úgy erednek meg a könnyei is, és folynak végig az arcán ugyanolyan tehetetlenül, mint amilyen tehetetlennek érzi magát most ő is, de nem csak tehetetlennek, hanem egy aljas féregnek is.*
- Most már engedj elmenni… megkaptad, amit akartál… *Nem néz többé a nőre, csak azt figyeli, ahogy a hulló könnyei sötétre színezik maga előtt a földet.*
5339. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-26 19:44:30
Üzenet elküldve: 2024-08-26 19:44:30
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Tudja, hogy nem megtörhetetlen. Annyi alakkal volt már dolga, akik sokkal nehezebben feltörhető diók voltak, mégis ripityára zúzta a házukat, hogy aztán kiszedje azt, ami bennük van. Pedig nekik nem volt olyan szerencséjük, hogy egyáltalán halovány remény is lehessen arra vonatkozóan, hogy elmehetnek. Nem jelent rá veszélyt a nő, legalábbis itt és most nem. Így sem fog félni nagyobb erőhöz folyamodni, ha nem nyögi ki azt a nevet. Pontosan tudja, hogy az árulkodással még inkább sakkban tarthatja, mert akkor már két névtől kell félnie, hogy bármikor megtalálhatja. De ha csak az övé ismeretes számára, még ha a legrohadtabb becenév is az, amit nem tudna lemosni, csak ha kiszúrná a saját szemeit, akkor is nagy bajban lenne a másik. Így is rezeg a léc, de nem akar teljességgel visszazuhanni. Nem most. Ismeretlen dolog hajtja, hogy ne. *
- Soha nem hallanál nevet a kikötőben senkitől csak azért, mert szépen rámosolyogsz.
*Talán a leghosszabb mondata eddig. De a játékból elég volt. Nem árul el magáról ezzel semmit, csak éppen leírja neki, hogy hol van. Nem a bálteremben. Itt nem öltöztetőnők pletykálnak egymás között, hanem életek mentik meg, vagy oltják ki egymást. Nézi a tehetetlen dühöt. Az ökölbe szorult kezeket az ölben. Mennyit kell kínozni valakit ahhoz, hogy ne mutassa ilyen helyzetben a kétségbeesést, a beletörődést, az arcon a játékot... ha tudna mesélni. De nem érez hasonlóra sem késztetést. A keze most sem tesz másként. Ha Merlana nagyobb energiát fektet abba, hogy elinduljon, akkor Ril azért fektet bele még nagyobbat, hogy itt tartsa. Ugyanúgy ülteti vissza, az övénél fogva, de már érezheti benne azt, hogy elég. Még ha nem is sugározzák a vonások.*
- Mondj egy nevet.
*Mar bele aranyaival a másik szemeibe, most már hagyva neki, hogy észrevegye benne azt is, hogy a következő kérdés helyett nem a szája fog mozogni.*
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Tudja, hogy nem megtörhetetlen. Annyi alakkal volt már dolga, akik sokkal nehezebben feltörhető diók voltak, mégis ripityára zúzta a házukat, hogy aztán kiszedje azt, ami bennük van. Pedig nekik nem volt olyan szerencséjük, hogy egyáltalán halovány remény is lehessen arra vonatkozóan, hogy elmehetnek. Nem jelent rá veszélyt a nő, legalábbis itt és most nem. Így sem fog félni nagyobb erőhöz folyamodni, ha nem nyögi ki azt a nevet. Pontosan tudja, hogy az árulkodással még inkább sakkban tarthatja, mert akkor már két névtől kell félnie, hogy bármikor megtalálhatja. De ha csak az övé ismeretes számára, még ha a legrohadtabb becenév is az, amit nem tudna lemosni, csak ha kiszúrná a saját szemeit, akkor is nagy bajban lenne a másik. Így is rezeg a léc, de nem akar teljességgel visszazuhanni. Nem most. Ismeretlen dolog hajtja, hogy ne. *
- Soha nem hallanál nevet a kikötőben senkitől csak azért, mert szépen rámosolyogsz.
*Talán a leghosszabb mondata eddig. De a játékból elég volt. Nem árul el magáról ezzel semmit, csak éppen leírja neki, hogy hol van. Nem a bálteremben. Itt nem öltöztetőnők pletykálnak egymás között, hanem életek mentik meg, vagy oltják ki egymást. Nézi a tehetetlen dühöt. Az ökölbe szorult kezeket az ölben. Mennyit kell kínozni valakit ahhoz, hogy ne mutassa ilyen helyzetben a kétségbeesést, a beletörődést, az arcon a játékot... ha tudna mesélni. De nem érez hasonlóra sem késztetést. A keze most sem tesz másként. Ha Merlana nagyobb energiát fektet abba, hogy elinduljon, akkor Ril azért fektet bele még nagyobbat, hogy itt tartsa. Ugyanúgy ülteti vissza, az övénél fogva, de már érezheti benne azt, hogy elég. Még ha nem is sugározzák a vonások.*
- Mondj egy nevet.
*Mar bele aranyaival a másik szemeibe, most már hagyva neki, hogy észrevegye benne azt is, hogy a következő kérdés helyett nem a szája fog mozogni.*
5338. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-25 20:17:42
Üzenet elküldve: 2024-08-25 20:17:42
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Nem merészség ez, vakmerőség. Vagy szimplán csak vakság. Igazából még gyerekként túl tudott élni pár évet ezek között a falak között, át tudott verni néhány félnótást azért, hogy pont annyi pénzt csaljon ki belőlük, amennyi elég volt annyi ételre, hogy ne haljon éhen, ma már ennél sokkal többre is képes, de miből gondolta, hogy mindez ide elég lesz? Olyan sötét alakok gyűrűjében, kinek nem a megélhetése, hanem az élete múlik minden nap hasonló játszmákon?
Nem elég. Minek is jött ide? Az egyetlen helyes döntés, ha most feláll, elhagyja a kikötőt és vissza sem néz többé. Ez a hely már nem az ő világa, az ő helye a báltermekben van, nem a halbűzben.
Feláll hát, és távozna, de a sikertelenség fájdalmát azonnal meg is érzi a fenekén, mikor egy határozott rántást követően újra azon ülve találja magát.
Egy amolyan „Mit akarsz még tőlem?” tekintettel néz a nőre, de kérdeznie nem kell, hisz ő is pontosan tudja, azt, ami el is hangzik: egy nevet. Azt a nevet, amit továbbra sem akar kiejteni a száján. Egyetlen lehetősége maradt csupán, hogy valahogy mentse a menthetőt, ha tovább játszik.*
- Nem tudok semmilyen nevet *fakad ki hirtelen arcán őszintének tűnő felháborodás jeleit mutatva, majd felemelt hangon folytatja.*
- Egy férfi mondta nekem, hogy keressem az arany szemeket, de nem tudom a nevét. Azt hiszed, hogy nekem mindent az orromra kötnek ebben a nyomorult kikötőben? Semmit sem tudok róla, csak azt, hogy férfi… legalábbis a hangja alapján…
*Teste megfeszül, kezeit tehetetlenséget színlelve tárja szét, majd ökölbe szorítva ejti őket a saját ölébe, és most először határozottan keresi az aranyakat, mintha tényleg elege lett volna abból, hogy olyasmiről faggatják, amihez semmi köze.*
- Sajnálom, de többet nem tudok segíteni. *Egy ideig még ül, majd úgy dönt, hogy ismét megpróbál elmenni. Ezúttal egy sokkal határozottabb mozdulattal áll fel a dobozokról, és próbálja sietősen elhagyni a helyszínt.*
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Nem merészség ez, vakmerőség. Vagy szimplán csak vakság. Igazából még gyerekként túl tudott élni pár évet ezek között a falak között, át tudott verni néhány félnótást azért, hogy pont annyi pénzt csaljon ki belőlük, amennyi elég volt annyi ételre, hogy ne haljon éhen, ma már ennél sokkal többre is képes, de miből gondolta, hogy mindez ide elég lesz? Olyan sötét alakok gyűrűjében, kinek nem a megélhetése, hanem az élete múlik minden nap hasonló játszmákon?
Nem elég. Minek is jött ide? Az egyetlen helyes döntés, ha most feláll, elhagyja a kikötőt és vissza sem néz többé. Ez a hely már nem az ő világa, az ő helye a báltermekben van, nem a halbűzben.
Feláll hát, és távozna, de a sikertelenség fájdalmát azonnal meg is érzi a fenekén, mikor egy határozott rántást követően újra azon ülve találja magát.
Egy amolyan „Mit akarsz még tőlem?” tekintettel néz a nőre, de kérdeznie nem kell, hisz ő is pontosan tudja, azt, ami el is hangzik: egy nevet. Azt a nevet, amit továbbra sem akar kiejteni a száján. Egyetlen lehetősége maradt csupán, hogy valahogy mentse a menthetőt, ha tovább játszik.*
- Nem tudok semmilyen nevet *fakad ki hirtelen arcán őszintének tűnő felháborodás jeleit mutatva, majd felemelt hangon folytatja.*
- Egy férfi mondta nekem, hogy keressem az arany szemeket, de nem tudom a nevét. Azt hiszed, hogy nekem mindent az orromra kötnek ebben a nyomorult kikötőben? Semmit sem tudok róla, csak azt, hogy férfi… legalábbis a hangja alapján…
*Teste megfeszül, kezeit tehetetlenséget színlelve tárja szét, majd ökölbe szorítva ejti őket a saját ölébe, és most először határozottan keresi az aranyakat, mintha tényleg elege lett volna abból, hogy olyasmiről faggatják, amihez semmi köze.*
- Sajnálom, de többet nem tudok segíteni. *Egy ideig még ül, majd úgy dönt, hogy ismét megpróbál elmenni. Ezúttal egy sokkal határozottabb mozdulattal áll fel a dobozokról, és próbálja sietősen elhagyni a helyszínt.*
5337. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-25 18:59:34
Üzenet elküldve: 2024-08-25 18:59:34
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Elég merész, hogy megkeressen valakit, akiről minden bizonyossággal tudhatja, hogy veszélyes ránézve, mégis úgy viselkedik, mint aki ennek nincs tudatában. Nem elég felkészült, nem volt mögötte igazi akarat, csak üres tettvágy. Mert jól hangzik, hogy megváltja a világot, vagy valaki olyannak adjon, aki talán többet vesz el. Helytelen. Ha lenne bármilyen empátiája a nővel szemben, most mesélhetne. Elmondhatná, hogyan kell ezt jól csinálni. Hogyan érjen el úgy bármit, hogy szeme sem rebben. Hogyan vegyen el. De lévén nem érdekli mi lesz a másik sorsa, így nem bonyolódik bele ilyesmibe. Majd tanul ebből, ha kell. Vagy, ha tud.
Ril nem az a vérszomjas fajta, aki kedvtelésből kiontaná a másik vérét. Neki nem oszt, nem szoroz, hogy visszasétál-e abba az önként vállalt szerepbe, amiből kitörni akart azzal, hogy megkereste és napokon át követte. Ha valakire éhes, az az, aki elárulta. Nem sokakra tud gondolni, mert itt nincsen kapcsolata. Talán az a mélységi, akit nyíltabban fenyegetett, mint a lányt. Az van olyan bolond. De csak egy szem hajóval érkezett ide, bárki tudta nélkül. Csak arra az egyetlen hajóra nem gondol, arra az egyetlen személyre...
Újabb olyan válasz érkezik, ami nem viszi előrébb. A már kétségbeesett, vagy inkább sorsába beletörődött buta próbálkozásra csak előre dől kissé, majd a nő nadrágjának övét megfogva rántja vissza ülésbe, egy laza mozdulattal. Dehogy megy innen el. Még nem kapott nevet. De az arcán még mindig nem olvasható a harag szikrája sem. Még a türelme sem fogy igazán, bár talán hamarabb regélne, ha megmutatná neki, hogyan villan a kardja tompa fényben.*
- Nem felejtjük el egymást, de elmehetsz, ha mondasz egy nevet.
*Néz végig újfent a másikon. Még prédának sem lenne jó. Olyan könnyű lenne vele elbánnia... Csak nem akar. Viszont pontosan tudja, hogy ezzel az ismeretével csak úgy nem engedheti majd el, mert az a száj járni fog. Még nem mondja ki, de valamit neki is ki kell találnia, hogy csendben maradjon. Talán arra való mégis a fenyegető fellépés. Még mellőzi. Jussanak előrébb.*
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Elég merész, hogy megkeressen valakit, akiről minden bizonyossággal tudhatja, hogy veszélyes ránézve, mégis úgy viselkedik, mint aki ennek nincs tudatában. Nem elég felkészült, nem volt mögötte igazi akarat, csak üres tettvágy. Mert jól hangzik, hogy megváltja a világot, vagy valaki olyannak adjon, aki talán többet vesz el. Helytelen. Ha lenne bármilyen empátiája a nővel szemben, most mesélhetne. Elmondhatná, hogyan kell ezt jól csinálni. Hogyan érjen el úgy bármit, hogy szeme sem rebben. Hogyan vegyen el. De lévén nem érdekli mi lesz a másik sorsa, így nem bonyolódik bele ilyesmibe. Majd tanul ebből, ha kell. Vagy, ha tud.
Ril nem az a vérszomjas fajta, aki kedvtelésből kiontaná a másik vérét. Neki nem oszt, nem szoroz, hogy visszasétál-e abba az önként vállalt szerepbe, amiből kitörni akart azzal, hogy megkereste és napokon át követte. Ha valakire éhes, az az, aki elárulta. Nem sokakra tud gondolni, mert itt nincsen kapcsolata. Talán az a mélységi, akit nyíltabban fenyegetett, mint a lányt. Az van olyan bolond. De csak egy szem hajóval érkezett ide, bárki tudta nélkül. Csak arra az egyetlen hajóra nem gondol, arra az egyetlen személyre...
Újabb olyan válasz érkezik, ami nem viszi előrébb. A már kétségbeesett, vagy inkább sorsába beletörődött buta próbálkozásra csak előre dől kissé, majd a nő nadrágjának övét megfogva rántja vissza ülésbe, egy laza mozdulattal. Dehogy megy innen el. Még nem kapott nevet. De az arcán még mindig nem olvasható a harag szikrája sem. Még a türelme sem fogy igazán, bár talán hamarabb regélne, ha megmutatná neki, hogyan villan a kardja tompa fényben.*
- Nem felejtjük el egymást, de elmehetsz, ha mondasz egy nevet.
*Néz végig újfent a másikon. Még prédának sem lenne jó. Olyan könnyű lenne vele elbánnia... Csak nem akar. Viszont pontosan tudja, hogy ezzel az ismeretével csak úgy nem engedheti majd el, mert az a száj járni fog. Még nem mondja ki, de valamit neki is ki kell találnia, hogy csendben maradjon. Talán arra való mégis a fenyegető fellépés. Még mellőzi. Jussanak előrébb.*
5336. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-25 11:44:10
Üzenet elküldve: 2024-08-25 11:44:10
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Ő felhők helyett azt bámulja, ahogy azok az apró kövek szenvednek, miközben a víz tehetetlenül mossa őket a partra. Hánykolódnak, bukdácsolnak, majd kikötnek valahol a parton, és ott ragadnak. Nem az unalom miatt figyeli őket, hanem azért, mert ő is egynek érzi magát azok közül a kavicsok közül. Egy apró kavics ő a hatalmas tengerben. Hiába van ilyenből milliónyi, mégsem tudnak ellenkezni az oly elsöprő erővel bíró víztömeg akaratával. Miért is gondolta, hogy majd ő, egyetlen apró pici kőként változtatni tud bármin, ami olyan szinten zajló játszmák során dől el, melyekhez nem, hogy köze nincs, még csak nem is tud róluk semmit.
Hiba volt egyáltalán a kikötőbe jönni. Hiba volt a múltjába visszanyúlva felkeresni a Vészmadár kapitányát. Hiba volt segítséget kérni, és hiba volt az aranyló szempár után eredni. Mikor a nő azt mondja, hogy nem is gondolja komolyan, amit mondott neki, felér azzal, mintha a csinos kis pengéjét egy elegáns mozdulattal végighúzta volna a torkán. Fájdalmas, hogy mennyire igaza van. Tényleg nem gondolja ő ezt komolyan. A bizonyítási vágy hajtotta, hogy valami nagyot alkosson, és baszd meg, most újra magát keveri legalább akkora szarba, mint aminek következtében három esztendőre rácsok mögött ki.
Röviden még fel is nevet kínjában. Ahogy hátradől, hátát szinte nekivágja az egyik doboznak, ládának vagy akárminek, ami mögötte van.
Mit tegyen most? Mondja ki Dyrak Venshar nevét azért, hogy aláírva az ő halálos ítéletét a sajátját mentse? Nem teheti meg. A férfi gondoskodott róla gyerekkora óta, segített neki, ott volt neki a legsötétebb pillanataiban is. Még ha az ő kapcsolatuk is csak érdekekről szólt, túl sok mindent köszönhet neki ahhoz, hogy csak úgy feláldozza őt egy olyan cél érdekében, amit valóban… nem is gondol komolyan.
Sóhajt, majd érezhető reménytelenséggel a hangjában szólal meg.*
- Nem küldött senki *válaszolja ugyanazt, mint korábban. Nem, nem árulhatja el Venshar-t. Egyszerűen nem teheti meg.*
- Már túl késő azt mondanom, hogy felejtsük el egymást, igaz? *Eddig amatőr volt, most már kétségbeesett. Biztos benne, hogy a nő nem fog megelégedni ezzel a válasszal, de akkor sem tudná elviselni, ha az ő lelkén száradna egy élet. Emellett már az övét sem érzi biztonságban pusztán amiatt, hogy magában tartja azt, amit a másik tudni akar.
Ellöki magát a háttámaszától, majd egy apró, óvatos kísérletet tesz arra, hogy felálljon, hátha mégis engedik elmenni.*
//Fű alatt, s álarc mögött//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Ő felhők helyett azt bámulja, ahogy azok az apró kövek szenvednek, miközben a víz tehetetlenül mossa őket a partra. Hánykolódnak, bukdácsolnak, majd kikötnek valahol a parton, és ott ragadnak. Nem az unalom miatt figyeli őket, hanem azért, mert ő is egynek érzi magát azok közül a kavicsok közül. Egy apró kavics ő a hatalmas tengerben. Hiába van ilyenből milliónyi, mégsem tudnak ellenkezni az oly elsöprő erővel bíró víztömeg akaratával. Miért is gondolta, hogy majd ő, egyetlen apró pici kőként változtatni tud bármin, ami olyan szinten zajló játszmák során dől el, melyekhez nem, hogy köze nincs, még csak nem is tud róluk semmit.
Hiba volt egyáltalán a kikötőbe jönni. Hiba volt a múltjába visszanyúlva felkeresni a Vészmadár kapitányát. Hiba volt segítséget kérni, és hiba volt az aranyló szempár után eredni. Mikor a nő azt mondja, hogy nem is gondolja komolyan, amit mondott neki, felér azzal, mintha a csinos kis pengéjét egy elegáns mozdulattal végighúzta volna a torkán. Fájdalmas, hogy mennyire igaza van. Tényleg nem gondolja ő ezt komolyan. A bizonyítási vágy hajtotta, hogy valami nagyot alkosson, és baszd meg, most újra magát keveri legalább akkora szarba, mint aminek következtében három esztendőre rácsok mögött ki.
Röviden még fel is nevet kínjában. Ahogy hátradől, hátát szinte nekivágja az egyik doboznak, ládának vagy akárminek, ami mögötte van.
Mit tegyen most? Mondja ki Dyrak Venshar nevét azért, hogy aláírva az ő halálos ítéletét a sajátját mentse? Nem teheti meg. A férfi gondoskodott róla gyerekkora óta, segített neki, ott volt neki a legsötétebb pillanataiban is. Még ha az ő kapcsolatuk is csak érdekekről szólt, túl sok mindent köszönhet neki ahhoz, hogy csak úgy feláldozza őt egy olyan cél érdekében, amit valóban… nem is gondol komolyan.
Sóhajt, majd érezhető reménytelenséggel a hangjában szólal meg.*
- Nem küldött senki *válaszolja ugyanazt, mint korábban. Nem, nem árulhatja el Venshar-t. Egyszerűen nem teheti meg.*
- Már túl késő azt mondanom, hogy felejtsük el egymást, igaz? *Eddig amatőr volt, most már kétségbeesett. Biztos benne, hogy a nő nem fog megelégedni ezzel a válasszal, de akkor sem tudná elviselni, ha az ő lelkén száradna egy élet. Emellett már az övét sem érzi biztonságban pusztán amiatt, hogy magában tartja azt, amit a másik tudni akar.
Ellöki magát a háttámaszától, majd egy apró, óvatos kísérletet tesz arra, hogy felálljon, hátha mégis engedik elmenni.*
5335. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-24 19:17:25
Üzenet elküldve: 2024-08-24 19:17:25
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Újabb terjengős, sehová nem vezető szavak. Csodálatosan írja körül a kietlen semmit. Kezdi úgy érezni magát, mintha valaki csak tréfát kívánna űzni vele, s valahonnan a kopár bokrok közül nézné, mikor ugorhat elő nevetve. Türelmesen hallgat, talán valóban az. Ahogy a nő beszél, csak lejjebb csúszik a ladikból tákolt rozoga padon, majd hátradönti a fejét és az eget kezdi el kémlelni, míg a végére nem ér. Mégsem tűnik úgy, hogy végtelenül unja, mert nem tűnik sehogy.
A felhőkben keres talán valamit. Valami értelmet. A kissé szürke hasú foszlányokban, amik kergetőznek a tenger szelében egymással. Némelyik tényleg hajaz valamire, ami él. Nem túl régóta tölti ilyesmivel az idejét. De most szórakoztatóbb az a sietős teknős az égen, ami egyszer csak megszabadulva a páncéljától a végére egy fátyolos sárkánnyá alakul, mint a másik suta próbálkozása. Persze hall mindent. A képei már megvannak. Az utolsó mondat az, amire visszafordítja felé az aranyakat, felemelve enyhén a szemöldökét.*
- Dehogy gondolod komolyan.
*Majd újra az ég lesz a fontos. Talán ezzel el is dőlt. Minden enyhén felkavart vágy arra, hogy újra annak éljen, aminek egész eddigi életében, az eltűnt, mint már az a tüzet okádó pikkelyes is, mire újra keresi a szemeivel. Egy valami van, amire viszont választ akar. És nem kapta meg. Feljebb tolja magát végül, majd lábait törökülésbe rendezi, meg sem billenve, pedig az alattuk lévő romhalmaz megkívánná, hogy ne lehessen rajta csak úgy egyensúlyozni. A másik teste hordozza a jeleit mindennek. Az övé pusztán hanyag, mert nem veszi komolyan a nőt.*
- Ki küldött hozzám?
*Ismétli meg végül a kérdést, hátha nyomatékosítja a már számára is csak egy fruskának hatóban azt, hogy választ akar. Szerencsétlenségére Ril-nek rengeteg ideje akad. Láthatta. Ha egy napot lecserél és falmászás helyett azt kell néznie, hogy hogyan mossa az apró köveket a víz szinte a lábuk elé, ám legyen. Addig vele nem jut sokkal többre, míg nem hall egy nevet.*
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Újabb terjengős, sehová nem vezető szavak. Csodálatosan írja körül a kietlen semmit. Kezdi úgy érezni magát, mintha valaki csak tréfát kívánna űzni vele, s valahonnan a kopár bokrok közül nézné, mikor ugorhat elő nevetve. Türelmesen hallgat, talán valóban az. Ahogy a nő beszél, csak lejjebb csúszik a ladikból tákolt rozoga padon, majd hátradönti a fejét és az eget kezdi el kémlelni, míg a végére nem ér. Mégsem tűnik úgy, hogy végtelenül unja, mert nem tűnik sehogy.
A felhőkben keres talán valamit. Valami értelmet. A kissé szürke hasú foszlányokban, amik kergetőznek a tenger szelében egymással. Némelyik tényleg hajaz valamire, ami él. Nem túl régóta tölti ilyesmivel az idejét. De most szórakoztatóbb az a sietős teknős az égen, ami egyszer csak megszabadulva a páncéljától a végére egy fátyolos sárkánnyá alakul, mint a másik suta próbálkozása. Persze hall mindent. A képei már megvannak. Az utolsó mondat az, amire visszafordítja felé az aranyakat, felemelve enyhén a szemöldökét.*
- Dehogy gondolod komolyan.
*Majd újra az ég lesz a fontos. Talán ezzel el is dőlt. Minden enyhén felkavart vágy arra, hogy újra annak éljen, aminek egész eddigi életében, az eltűnt, mint már az a tüzet okádó pikkelyes is, mire újra keresi a szemeivel. Egy valami van, amire viszont választ akar. És nem kapta meg. Feljebb tolja magát végül, majd lábait törökülésbe rendezi, meg sem billenve, pedig az alattuk lévő romhalmaz megkívánná, hogy ne lehessen rajta csak úgy egyensúlyozni. A másik teste hordozza a jeleit mindennek. Az övé pusztán hanyag, mert nem veszi komolyan a nőt.*
- Ki küldött hozzám?
*Ismétli meg végül a kérdést, hátha nyomatékosítja a már számára is csak egy fruskának hatóban azt, hogy választ akar. Szerencsétlenségére Ril-nek rengeteg ideje akad. Láthatta. Ha egy napot lecserél és falmászás helyett azt kell néznie, hogy hogyan mossa az apró köveket a víz szinte a lábuk elé, ám legyen. Addig vele nem jut sokkal többre, míg nem hall egy nevet.*
5334. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-24 18:16:51
Üzenet elküldve: 2024-08-24 18:16:51
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Nem várt azonnali választ. Igazából nem várt semmit, mert nincs semmi, ami alapján bármire is számíthatna. Egyre idegörlőbbé válik az a hatalmas nagy üresség, amiben körbe-körbe bolyongva, ugyanazt a nem létező követ százszor megmozgatva sem talál semmit, amibe kapaszkodhatna. Már-már az is megfordul a fejében, hogy talán újra az istenek segítségére lenne szüksége, mint a régi „szép” időkben, de azzal is mit érne el? Logika? Hogyan építsen fel logikát építőkövek nélkül? Használja ki más képességeit? Hogyan, ha azt sem tudja, mifélékkel rendelkezik a mellette ülő?
Nem az ő képességeivel van baj, nem ő vált hirtelen tehetségessé, csupán ez a nő túl jó abban, amit csinál.
Még szerencse, hogy azt sem tudja kiolvasni az aranyakból, hogy mindamellett, hogy saját magát teljes homályba burkolva rejti el, addig az ő álcáján tűpontosan lát át, úgy, mintha ő csak egy szerencsétlen amatőr volna. Ha ezt tudná, lehet kínjában inkább választaná a halált, mert annyira szégyellné magát, hogy tükörbe sem merne nézni többé.
Mi tévő legyen most? Táncoljon szándékosan a kötélen, mozduljon, és nézze meg, mi történik, ha megpróbálna elmenni? De hát nem akar elmenni, nem az a célja. Győzködje? Ritka bénán hatna. Nem, semmi sem jó.
Végül arra jut, hogy ha már az övén lógó tőreivel amúgy sem lenne képes megvédeni magát, akkor továbbra is azt próbálja meg felhasználni fegyverként, ami számára is a legnagyobb kincs. Az információt. Amíg tud valamit, amit a nő is tudni akar, addig biztonságban van. Reméli, hogy biztonságban van.*
- Magam jöttem. Nem küldött senki. Ha a kérdés az, hogy kitől hallottam rólad, nos, szerintem lényegtelen. Azt szerintem te is tudod, hogy a kikötőben nagyon gyorsan terjed szájról-szájra az információ, és lehet, hogy akitől én hallottam, ő már mástól hallotta… Nem lennél előrébb, ha mondanék egy nevet. A lényeg, hogy itt vagyok, és komolyan gondolom, amit mondtam.
*Illetve csak szeretné azt hinni, hogy komolyan gondolja, mert valójában azt sem tudja, hogy mit jelent az, mikor az olyan szavakkal való dobálózás, mint az ölni vagy a halál nem csak egy színjáték része, hanem a valóság. Nem gondol bele abba, hogy azt talán nem tudná egykönnyen feldolgozni, ha egy élet az ő lelkén száradna, de most már késő visszalépni. Olyan ez, mint az olaj. Ha beleesel, már tudod, hogy véged, de ha ficánkolsz, csak egyre mélyebbre süllyedsz, és egyre hamarabb ér el a végzet. Egyedül onnan nincs kiút. Vajon innen van?*
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Nem várt azonnali választ. Igazából nem várt semmit, mert nincs semmi, ami alapján bármire is számíthatna. Egyre idegörlőbbé válik az a hatalmas nagy üresség, amiben körbe-körbe bolyongva, ugyanazt a nem létező követ százszor megmozgatva sem talál semmit, amibe kapaszkodhatna. Már-már az is megfordul a fejében, hogy talán újra az istenek segítségére lenne szüksége, mint a régi „szép” időkben, de azzal is mit érne el? Logika? Hogyan építsen fel logikát építőkövek nélkül? Használja ki más képességeit? Hogyan, ha azt sem tudja, mifélékkel rendelkezik a mellette ülő?
Nem az ő képességeivel van baj, nem ő vált hirtelen tehetségessé, csupán ez a nő túl jó abban, amit csinál.
Még szerencse, hogy azt sem tudja kiolvasni az aranyakból, hogy mindamellett, hogy saját magát teljes homályba burkolva rejti el, addig az ő álcáján tűpontosan lát át, úgy, mintha ő csak egy szerencsétlen amatőr volna. Ha ezt tudná, lehet kínjában inkább választaná a halált, mert annyira szégyellné magát, hogy tükörbe sem merne nézni többé.
Mi tévő legyen most? Táncoljon szándékosan a kötélen, mozduljon, és nézze meg, mi történik, ha megpróbálna elmenni? De hát nem akar elmenni, nem az a célja. Győzködje? Ritka bénán hatna. Nem, semmi sem jó.
Végül arra jut, hogy ha már az övén lógó tőreivel amúgy sem lenne képes megvédeni magát, akkor továbbra is azt próbálja meg felhasználni fegyverként, ami számára is a legnagyobb kincs. Az információt. Amíg tud valamit, amit a nő is tudni akar, addig biztonságban van. Reméli, hogy biztonságban van.*
- Magam jöttem. Nem küldött senki. Ha a kérdés az, hogy kitől hallottam rólad, nos, szerintem lényegtelen. Azt szerintem te is tudod, hogy a kikötőben nagyon gyorsan terjed szájról-szájra az információ, és lehet, hogy akitől én hallottam, ő már mástól hallotta… Nem lennél előrébb, ha mondanék egy nevet. A lényeg, hogy itt vagyok, és komolyan gondolom, amit mondtam.
*Illetve csak szeretné azt hinni, hogy komolyan gondolja, mert valójában azt sem tudja, hogy mit jelent az, mikor az olyan szavakkal való dobálózás, mint az ölni vagy a halál nem csak egy színjáték része, hanem a valóság. Nem gondol bele abba, hogy azt talán nem tudná egykönnyen feldolgozni, ha egy élet az ő lelkén száradna, de most már késő visszalépni. Olyan ez, mint az olaj. Ha beleesel, már tudod, hogy véged, de ha ficánkolsz, csak egyre mélyebbre süllyedsz, és egyre hamarabb ér el a végzet. Egyedül onnan nincs kiút. Vajon innen van?*
5333. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-24 15:21:24
Üzenet elküldve: 2024-08-24 15:21:24
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Teljesen érdektelen arccal hallgatja végig a másik mondandóját. Olvashatatlan. Nem sokat tudhat róla a létezésén kívül. Azt biztosan nem, hogy új itt, azt sem, hogy valójában mivel foglalkozhatott eleddig. Képeket köt össze a fejében, elemez, de ezek csak hideg ábrák, olyan összefüggések, amik nem sarkallják a másik javára való döntésre, nem tud elszánt lenni. Sokkal mélyebb tudásra lenne szüksége az itteni viszonyokról, hogy erre bólintani lehessen csak úgy. Nem tudja, van-e az az aranymennyiség, amit ki tudna fizetni neki ez a nő ahhoz, hogy egy ilyen szervezet után menjen. Hallott róluk, ki ne hallott volna, aki nem süket, főleg ezeken az utcákon?
Nem a félelem tartja vissza, nem a tartás, hanem a józan ész. Nem egy elcsavart fejre van szükség és nem is a mérgeire. Szereti a veszélyt. Akkor csörgedezik valami az ereiben az űrön túl. De nem tűnik úgy, hogy erre a szerepre ő lenne a hivatott. Nem ostoba, hogy egy ismeretlen nő szeszélyeiért a lábára kötözött súllyal végezze a tengerben. De mégis mérlegel. Végigméri Merlaná-t. Nem bízna meg benne, mert már az egyenes beszéd sem ment. Sokat vétett. Követte. Persze a miérteket érti, de látja a helyzetet. Ez az információ nem neki kell. Másnak adná. Aztán fürdene a dicsfényben, és bármikor elárulná annak hevében azt, hogy kitől tudja mindezt. Közkézre adná a tudását, vagy épp a hiányosságát. A nevét. Attól még csábítja újra az ösztönös, bár nem veleszületett, sokkal inkább belevert tehetségének a kamatoztatása. Hogy ne a monoton mindennapokban, ne a szürkeségben éljen tovább. Ironikus, hogy az első kép ami bevillan mégis szürke, ami nem engedi bólintani. *
- Ki küldött hozzám?
*Fordítja az aranyakat a tenger irányába, ugyanolyan semmitmondóan. Ha azonnali választ várt a másik, tévedett. Azt nem tudja eldönteni, hogy őt nézi-e meggondolatlannak, vagy a másik az tényleg. Még hogy új gazdagnegyed. Ennek a nőnek a vérében semmi nemesség nincs. Látni. Valamelyik kegyeibe akar férkőzni, az ilyen játszmák pedig udvarhölgyek közé valóak, nem pedig neki. Ostoba. Csak elszánt. Fel sem méri a kérése súlyát. Végtelenül naiv lehet, legalábbis ebben biztosan. De, ha már itt van, akkor megtudhat "ezt-azt". Eljátszhat legalább a gondolattal, hogy újra "éljen". Nem áll fel azonnal és nem is hagyja itt a nő tetemét a dögevőknek. Vonásai nyugodtak. Innen addig nem megy el, amíg azt nem mondja.*
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Teljesen érdektelen arccal hallgatja végig a másik mondandóját. Olvashatatlan. Nem sokat tudhat róla a létezésén kívül. Azt biztosan nem, hogy új itt, azt sem, hogy valójában mivel foglalkozhatott eleddig. Képeket köt össze a fejében, elemez, de ezek csak hideg ábrák, olyan összefüggések, amik nem sarkallják a másik javára való döntésre, nem tud elszánt lenni. Sokkal mélyebb tudásra lenne szüksége az itteni viszonyokról, hogy erre bólintani lehessen csak úgy. Nem tudja, van-e az az aranymennyiség, amit ki tudna fizetni neki ez a nő ahhoz, hogy egy ilyen szervezet után menjen. Hallott róluk, ki ne hallott volna, aki nem süket, főleg ezeken az utcákon?
Nem a félelem tartja vissza, nem a tartás, hanem a józan ész. Nem egy elcsavart fejre van szükség és nem is a mérgeire. Szereti a veszélyt. Akkor csörgedezik valami az ereiben az űrön túl. De nem tűnik úgy, hogy erre a szerepre ő lenne a hivatott. Nem ostoba, hogy egy ismeretlen nő szeszélyeiért a lábára kötözött súllyal végezze a tengerben. De mégis mérlegel. Végigméri Merlaná-t. Nem bízna meg benne, mert már az egyenes beszéd sem ment. Sokat vétett. Követte. Persze a miérteket érti, de látja a helyzetet. Ez az információ nem neki kell. Másnak adná. Aztán fürdene a dicsfényben, és bármikor elárulná annak hevében azt, hogy kitől tudja mindezt. Közkézre adná a tudását, vagy épp a hiányosságát. A nevét. Attól még csábítja újra az ösztönös, bár nem veleszületett, sokkal inkább belevert tehetségének a kamatoztatása. Hogy ne a monoton mindennapokban, ne a szürkeségben éljen tovább. Ironikus, hogy az első kép ami bevillan mégis szürke, ami nem engedi bólintani. *
- Ki küldött hozzám?
*Fordítja az aranyakat a tenger irányába, ugyanolyan semmitmondóan. Ha azonnali választ várt a másik, tévedett. Azt nem tudja eldönteni, hogy őt nézi-e meggondolatlannak, vagy a másik az tényleg. Még hogy új gazdagnegyed. Ennek a nőnek a vérében semmi nemesség nincs. Látni. Valamelyik kegyeibe akar férkőzni, az ilyen játszmák pedig udvarhölgyek közé valóak, nem pedig neki. Ostoba. Csak elszánt. Fel sem méri a kérése súlyát. Végtelenül naiv lehet, legalábbis ebben biztosan. De, ha már itt van, akkor megtudhat "ezt-azt". Eljátszhat legalább a gondolattal, hogy újra "éljen". Nem áll fel azonnal és nem is hagyja itt a nő tetemét a dögevőknek. Vonásai nyugodtak. Innen addig nem megy el, amíg azt nem mondja.*
5332. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-24 14:26:40
Üzenet elküldve: 2024-08-24 14:26:40
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Egyáltalán nem érzi magát kényelmesen a jelenlegi helyzetben így, hogy azok közül az apró jelek közül semmi sem dolgozik most a javára, melyek segítségével ő olvasni szokott akár még a rámeredő tekintetekből is, de az aranyakból nem tud. Képtelenség, hogy valaki olyan álarcot viseljen, mely mögé nem lehet belátni.
Ettől függetlenül valamit mégis jól csinált, mert a következő pillanatban már nem érzi a másik hideg leheletét az arcán. Az elf hátrébb lép, ő pedig fellélegezhet. Az életveszély elmúlt. Legalábbis a közvetlen életveszély egyelőre igen. Persze, nem hagyja, hogy megvezessék a körülmények. Ha másra nem is, arra már rájött, hogy a másik erősebb, gyorsabb és profibb nála. Még mindig elég egy óvatlan mozdulat, hogy ez az egész csúnya véget érjen. Emiatt eszébe sem jut, hogy ne kövesse a másikat, de talán egyébként is ezt tenné. Nem azért követte őt napokig, hogy feladja az önmagának kitűzött célját pusztán azért, mert ez a nő veszélyesebb, mint amilyennek elsőre tűnt.
A tempó, amivel elhaladnak a dokkok mellett gyorsabb, mint az az elegáns vonulás, amihez az utóbbi időben hozzá volt szokva, de annyira mégsem, hogy ne tudja tartani az iramot. A helyzetükhöz képest groteszk módon idilli környezet egy kicsit meglepi, de ismét csak a saját mottóját tudja idézni magának. „Semmi nem az, aminek látszik.”
Ahogy látja leülni a másikat, ő is ezt teszi. Karjait és lábait is összefonja, ezúttal nem akarja titkolni, hogy kényelmetlen számára a helyzet, ezt az aranyszemű valószínűleg már úgyis tudja.
Őszinteség… hmm… valakitől, akinek az egész élete hazugságokra épül. A lehetetlent várják el tőle, de nem maradt már más lehetősége. Ha nem beszél, meghal. Ha megpróbálna kihátrálni az egészből, meghal. Ha nem az igazat mondja, meghal. Félrehúzza a száját, mert ráeszmél, mennyire elszúrta. Ilyen az, mikor az ember elbízza magát, és néhány siker után azt hiszi, bárkivel, bármire képes. Vicces, hogy az élet mindig képes olyan görbetükröt mutatni, ami észhez téríti.*
- Arthenior-ból jöttem *kezd bele végre kézzelfogható információk tálalásába.* Ha az értesüléseim nem csalnak, miután elüldözték az egykori nemességet, egy bűnbanda szivárgott be a város lakói közé. Hallottam egy érdekes megnevezést. Patkányok. Nem tudom, mond-e neked valamit ez a név? Ha minden igaz, a városi őrség már kifüstölte őket Sárvárosból, ahol a rejtekhelyeiket alakították ki maguknak. Most Arthenior-ban új gazdagnegyed épül Sárváros helyén, melyben mondjuk úgy, nekem is van érdekeltségem. Nem bízom a városőrökben. Tudni akarom, hogy leselkedik-e még bármiféle veszély a városra és az új negyedre. Illetve még egy dolog. Ha a kérdésre a válasz igen, szükségem lesz valakire, aki megszünteti a veszélyt. Ha érted, mire gondolok.
*Egyetlen célja van. Tizenkilencre lapot húzni, és olyan információval vagy eredménnyel állni Orthus Morthimer elé, amely a férfi terveit vagy akár az életét is megmenthetik, ha van ilyen. Mikor a Kalmár-ban az egykori parancsnok, Bredoc Droyn társaságában iszogatott, és az a Jenari nevű nő a Patkányokról beszélt, furcsa ellentétet érzett a két személy között. Éppen azért sejti teljes joggal azt, hogy talán a városőrség nem mond igazat, ami pedig még akár keresztül is húzhatja pártfogoltja terveit.*
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Egyáltalán nem érzi magát kényelmesen a jelenlegi helyzetben így, hogy azok közül az apró jelek közül semmi sem dolgozik most a javára, melyek segítségével ő olvasni szokott akár még a rámeredő tekintetekből is, de az aranyakból nem tud. Képtelenség, hogy valaki olyan álarcot viseljen, mely mögé nem lehet belátni.
Ettől függetlenül valamit mégis jól csinált, mert a következő pillanatban már nem érzi a másik hideg leheletét az arcán. Az elf hátrébb lép, ő pedig fellélegezhet. Az életveszély elmúlt. Legalábbis a közvetlen életveszély egyelőre igen. Persze, nem hagyja, hogy megvezessék a körülmények. Ha másra nem is, arra már rájött, hogy a másik erősebb, gyorsabb és profibb nála. Még mindig elég egy óvatlan mozdulat, hogy ez az egész csúnya véget érjen. Emiatt eszébe sem jut, hogy ne kövesse a másikat, de talán egyébként is ezt tenné. Nem azért követte őt napokig, hogy feladja az önmagának kitűzött célját pusztán azért, mert ez a nő veszélyesebb, mint amilyennek elsőre tűnt.
A tempó, amivel elhaladnak a dokkok mellett gyorsabb, mint az az elegáns vonulás, amihez az utóbbi időben hozzá volt szokva, de annyira mégsem, hogy ne tudja tartani az iramot. A helyzetükhöz képest groteszk módon idilli környezet egy kicsit meglepi, de ismét csak a saját mottóját tudja idézni magának. „Semmi nem az, aminek látszik.”
Ahogy látja leülni a másikat, ő is ezt teszi. Karjait és lábait is összefonja, ezúttal nem akarja titkolni, hogy kényelmetlen számára a helyzet, ezt az aranyszemű valószínűleg már úgyis tudja.
Őszinteség… hmm… valakitől, akinek az egész élete hazugságokra épül. A lehetetlent várják el tőle, de nem maradt már más lehetősége. Ha nem beszél, meghal. Ha megpróbálna kihátrálni az egészből, meghal. Ha nem az igazat mondja, meghal. Félrehúzza a száját, mert ráeszmél, mennyire elszúrta. Ilyen az, mikor az ember elbízza magát, és néhány siker után azt hiszi, bárkivel, bármire képes. Vicces, hogy az élet mindig képes olyan görbetükröt mutatni, ami észhez téríti.*
- Arthenior-ból jöttem *kezd bele végre kézzelfogható információk tálalásába.* Ha az értesüléseim nem csalnak, miután elüldözték az egykori nemességet, egy bűnbanda szivárgott be a város lakói közé. Hallottam egy érdekes megnevezést. Patkányok. Nem tudom, mond-e neked valamit ez a név? Ha minden igaz, a városi őrség már kifüstölte őket Sárvárosból, ahol a rejtekhelyeiket alakították ki maguknak. Most Arthenior-ban új gazdagnegyed épül Sárváros helyén, melyben mondjuk úgy, nekem is van érdekeltségem. Nem bízom a városőrökben. Tudni akarom, hogy leselkedik-e még bármiféle veszély a városra és az új negyedre. Illetve még egy dolog. Ha a kérdésre a válasz igen, szükségem lesz valakire, aki megszünteti a veszélyt. Ha érted, mire gondolok.
*Egyetlen célja van. Tizenkilencre lapot húzni, és olyan információval vagy eredménnyel állni Orthus Morthimer elé, amely a férfi terveit vagy akár az életét is megmenthetik, ha van ilyen. Mikor a Kalmár-ban az egykori parancsnok, Bredoc Droyn társaságában iszogatott, és az a Jenari nevű nő a Patkányokról beszélt, furcsa ellentétet érzett a két személy között. Éppen azért sejti teljes joggal azt, hogy talán a városőrség nem mond igazat, ami pedig még akár keresztül is húzhatja pártfogoltja terveit.*
5331. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-24 09:06:20
Üzenet elküldve: 2024-08-24 09:06:20
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Magába szívja a másik vonásait, de egyre érdektelenebb a helyzet. A habogás, az ügyetlenkedés, hogy elhiszi, hogy néhány jól kitalált mondattal ki lehet zökkenteni azt, aki egész életében mellőzni igyekezte az érzéseket... a rosszakat épp úgy, mint a jókat. Nem ez fogja felkorbácsolni azokat. Sem őt, sem magát nem fogja megsajnálni a kialakult helyzet miatt. Végtelenül unalmas. Akar valamit, az nem kérdés. A felesleges mellébeszélés nem az ő terepe, hamar rá lehet jönni. Már majdnem csillan egyet a szeme is, mikor elhangzik az egyetlen sokat mondó "Na jó." Abból már azt hiszi felfogta a nő, hogy olyan mondatokat akar hallani, ami azonnal átláttatja vele, hogy mit akar tőle. A keze mozdul, elveszi a falról, szabadabb levegőt biztosítva Merlaná-nak. Teljesen fölösleges a fenyegető fellépés.
Viszont a szavak még mindig inkább csak rébuszok. Virágnyelv. Még mindig nem egyenes. ~Ezt-azt...~ A szemei kissé összeszűkülnek az utolsó mondatnál. Tényleg azt hiszi, hogy olyan helyzetben van, amikor kérhet? Ez már mulattatja. Törékeny csinos lány, két tőrrel az övén, még a ruhái is olyan újak, hogy látványosan nem a kikötőben használta rongyossá... néz rá a kék szemeivel és bizonyossága van arról, hogy nem fogják bántani. Látott már másokat próbálkozni. Ez nem próbálkozás.
Lép egyet hátra, színtelen sóhajt fel. Még csak nem is türelmetlen. *
- Megyünk a partra.
*Van egy kedvelt szakasza a kikötőnek, ahol nem járt már egy ideje. Ha a lány akar valamit, akkor vele fog menni. Megmutathatná neki a kése mellett a dobócsillagot is, hogy ha futni támad kedve mi fog belefúródni a tarkójába, de ő nem ilyen kegyetlen. Tisztában van minden képességével, nem kell fitogtatni belőle semmit. Ha olyan jó emberismerőnek hiszi magát a másik, akkor követnie kell.
Nem szólal meg, nem kérdez. Nincs messze a partszakasz, ahová tervez menni. Kietlenebb, de nem teljesen elzárt, kevesen fordulnak meg, és mesés a kilátás. Abszurd ahhoz képest, amik itt történnek, amiket itt megvitathatnak. Sehogy nem illik a békésen csillanó tengerfelszín látványa ahhoz, amilyen üzlet itt köttethet. Legalábbis a lány szerint valami köttethet. Ril-t az az egyetlen egy kérdés foglalkoztatja csak, hogy ki árulkodott. Itt tényleg senki nem ismeri.
Azt a partra mosott és időközben ülőalkalmatossággá eszkábált ladikromot keresi meg, amit néhány hattal ezelőtt. Akkor is valamire kérték. Most is ez következik. Nem nagyon néz a nőre, csak leül az egyik oldalára. Lezseren, széttárt lábakkal, kissé lejjebb tolva magát. *
- Figyelek.
*Néz végül oldalvást. Talán már eljutott addig az elméig, hogy egyenes beszédet akar. *
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Magába szívja a másik vonásait, de egyre érdektelenebb a helyzet. A habogás, az ügyetlenkedés, hogy elhiszi, hogy néhány jól kitalált mondattal ki lehet zökkenteni azt, aki egész életében mellőzni igyekezte az érzéseket... a rosszakat épp úgy, mint a jókat. Nem ez fogja felkorbácsolni azokat. Sem őt, sem magát nem fogja megsajnálni a kialakult helyzet miatt. Végtelenül unalmas. Akar valamit, az nem kérdés. A felesleges mellébeszélés nem az ő terepe, hamar rá lehet jönni. Már majdnem csillan egyet a szeme is, mikor elhangzik az egyetlen sokat mondó "Na jó." Abból már azt hiszi felfogta a nő, hogy olyan mondatokat akar hallani, ami azonnal átláttatja vele, hogy mit akar tőle. A keze mozdul, elveszi a falról, szabadabb levegőt biztosítva Merlaná-nak. Teljesen fölösleges a fenyegető fellépés.
Viszont a szavak még mindig inkább csak rébuszok. Virágnyelv. Még mindig nem egyenes. ~Ezt-azt...~ A szemei kissé összeszűkülnek az utolsó mondatnál. Tényleg azt hiszi, hogy olyan helyzetben van, amikor kérhet? Ez már mulattatja. Törékeny csinos lány, két tőrrel az övén, még a ruhái is olyan újak, hogy látványosan nem a kikötőben használta rongyossá... néz rá a kék szemeivel és bizonyossága van arról, hogy nem fogják bántani. Látott már másokat próbálkozni. Ez nem próbálkozás.
Lép egyet hátra, színtelen sóhajt fel. Még csak nem is türelmetlen. *
- Megyünk a partra.
*Van egy kedvelt szakasza a kikötőnek, ahol nem járt már egy ideje. Ha a lány akar valamit, akkor vele fog menni. Megmutathatná neki a kése mellett a dobócsillagot is, hogy ha futni támad kedve mi fog belefúródni a tarkójába, de ő nem ilyen kegyetlen. Tisztában van minden képességével, nem kell fitogtatni belőle semmit. Ha olyan jó emberismerőnek hiszi magát a másik, akkor követnie kell.
Nem szólal meg, nem kérdez. Nincs messze a partszakasz, ahová tervez menni. Kietlenebb, de nem teljesen elzárt, kevesen fordulnak meg, és mesés a kilátás. Abszurd ahhoz képest, amik itt történnek, amiket itt megvitathatnak. Sehogy nem illik a békésen csillanó tengerfelszín látványa ahhoz, amilyen üzlet itt köttethet. Legalábbis a lány szerint valami köttethet. Ril-t az az egyetlen egy kérdés foglalkoztatja csak, hogy ki árulkodott. Itt tényleg senki nem ismeri.
Azt a partra mosott és időközben ülőalkalmatossággá eszkábált ladikromot keresi meg, amit néhány hattal ezelőtt. Akkor is valamire kérték. Most is ez következik. Nem nagyon néz a nőre, csak leül az egyik oldalára. Lezseren, széttárt lábakkal, kissé lejjebb tolva magát. *
- Figyelek.
*Néz végül oldalvást. Talán már eljutott addig az elméig, hogy egyenes beszédet akar. *
5330. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-23 21:18:11
Üzenet elküldve: 2024-08-23 21:18:11
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Igen, minden olyan, mintha csak az öt-hat évvel ezelőtti múltjába csöppent volna vissza hirtelen. Ugyanígy árnyak között bujkált, de még fényes nappal a nyílt utcán sem fedte fel magát senkinek. Hazugságok közt élt, és ezeknek a hazugságoknak köszönheti azt is, hogy egyáltalán életben maradt.
Akkoriban még sokkal többet hibázott, és igen, mikor hibázott, nem egyszer találta magát ugyanígy felkenve egy sötét sikátor falára. Ugyan ilyen különleges aranyakkal még nem, de néztek már rá hideg szemekkel, szorítottak már a torkához éles pengét, fenyegették már a halállal, de ő mégis életben van.
Most sem végződhet másképp, csak ugyanolyan higgadtnak kell maradnia, mint mindig. Legalábbis azt kell elhitetnie a fenyegetést jelentő aranyszeművel, hogy az. Nem az, nagyon nem az, továbbra is retteg, de nem szabad, hogy meglássa a félelmét, mert akkor tényleg minden nagyon gyors és csúf véget érhet.
Az első mondataival nem sikerül kizökkentenie a nőt, ami egy kicsit meglepi Merlaná-t. Ő is mások reakciójából, rezdüléseiből, viselkedéséből ért, azok teszik őt ennyire jóvá, és azokból tudja csak igazán kikövetkeztetni, hogy mi a következő, helyes lépés. Akkor azonban, mikor nem lát semmit, csak ürességet, ritka nehézzé válik a dolga.*
- Na jó. *Vesz egy nagy levegőt, s közben kényelmetlenül mocorog, de nem jut nagyobb helyhez. Sejtése szerint nem is fog, amíg nem sikerül valami olyat mondania, ami a hosszúfülű számára is értékes lehet.*
- Keresek valakit, aki el tud intézni ezt meg azt. Olyan dolgokat, amiről nem szoktuk szeretni, ha mások megtudják, hogy elintéztük őket. Nekem azt mondták, hogy te lehetsz ebben a legjobb, már, ha tényleg te vagy Aranyszem, de azt hiszem, ebben tévedni sem lehet. Újra megkérdezem, biztos, hogy az utcán akarod ezt megvitatni?
*Ideje kockáztatni, és mindent egy lapra feltenni, ahogy a szerencsejátékosok is tennék, ha tudnák, hogy nincs mit veszíteniük, s az egyetlen kiút, ha győznek. Ő pontosan tudja, hogy kitől hallotta az „Aranyszem” jelzőt, és ha a tapasztalatai nem hagyják cserben, akkor az elf kíváncsi lesz rá, hogy kitől hallotta. Azonban, ha megöli, nos, akkor soha nem tudja meg azt a bizonyos nevet, és elképzelhető, hogy még többen fognak ráakaszkodni.*
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Igen, minden olyan, mintha csak az öt-hat évvel ezelőtti múltjába csöppent volna vissza hirtelen. Ugyanígy árnyak között bujkált, de még fényes nappal a nyílt utcán sem fedte fel magát senkinek. Hazugságok közt élt, és ezeknek a hazugságoknak köszönheti azt is, hogy egyáltalán életben maradt.
Akkoriban még sokkal többet hibázott, és igen, mikor hibázott, nem egyszer találta magát ugyanígy felkenve egy sötét sikátor falára. Ugyan ilyen különleges aranyakkal még nem, de néztek már rá hideg szemekkel, szorítottak már a torkához éles pengét, fenyegették már a halállal, de ő mégis életben van.
Most sem végződhet másképp, csak ugyanolyan higgadtnak kell maradnia, mint mindig. Legalábbis azt kell elhitetnie a fenyegetést jelentő aranyszeművel, hogy az. Nem az, nagyon nem az, továbbra is retteg, de nem szabad, hogy meglássa a félelmét, mert akkor tényleg minden nagyon gyors és csúf véget érhet.
Az első mondataival nem sikerül kizökkentenie a nőt, ami egy kicsit meglepi Merlaná-t. Ő is mások reakciójából, rezdüléseiből, viselkedéséből ért, azok teszik őt ennyire jóvá, és azokból tudja csak igazán kikövetkeztetni, hogy mi a következő, helyes lépés. Akkor azonban, mikor nem lát semmit, csak ürességet, ritka nehézzé válik a dolga.*
- Na jó. *Vesz egy nagy levegőt, s közben kényelmetlenül mocorog, de nem jut nagyobb helyhez. Sejtése szerint nem is fog, amíg nem sikerül valami olyat mondania, ami a hosszúfülű számára is értékes lehet.*
- Keresek valakit, aki el tud intézni ezt meg azt. Olyan dolgokat, amiről nem szoktuk szeretni, ha mások megtudják, hogy elintéztük őket. Nekem azt mondták, hogy te lehetsz ebben a legjobb, már, ha tényleg te vagy Aranyszem, de azt hiszem, ebben tévedni sem lehet. Újra megkérdezem, biztos, hogy az utcán akarod ezt megvitatni?
*Ideje kockáztatni, és mindent egy lapra feltenni, ahogy a szerencsejátékosok is tennék, ha tudnák, hogy nincs mit veszíteniük, s az egyetlen kiút, ha győznek. Ő pontosan tudja, hogy kitől hallotta az „Aranyszem” jelzőt, és ha a tapasztalatai nem hagyják cserben, akkor az elf kíváncsi lesz rá, hogy kitől hallotta. Azonban, ha megöli, nos, akkor soha nem tudja meg azt a bizonyos nevet, és elképzelhető, hogy még többen fognak ráakaszkodni.*
5329. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-23 17:22:40
Üzenet elküldve: 2024-08-23 17:22:40
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Nem gondolkodott sokat a képen, hogy ki és mi lehet az, aki olyan aljas mód a nyomába szegődött. Nem annak van a helye, hogy találgatásokba bonyolódjon, hogy hamis képeket vetítsen az aranyak mögött rejtőző elmébe. Csak a tények, a rideg valóság az, ami szerepet kap, ráér akkor a többire, ha a kezei között van az, aki válaszokat tud adni neki, saját képzetei helyett. Mert mindig tévút, ha fejben játszik. Csak a nő van most előtte, akit még csak nem is igazi erőszakkal fog le, akit nekitaszított a kőfalnak, de szabadon hagyja tagjait. Nem ér még hozzá, kezét csak a hosszú tincsek érik, ha éppen belekap a baljós szél. Az, ami biztosítja a követőjét arról, hogy szörnyen rossz lóra tett. Az aranyak viszonylag közelről vizsgálják a jégkékeket, de nem úgy fest, mint aki olvasni akar benne. Hidegen csillog, kifejezéstelenül, mellőzve a vádlást, vagy bármit, ami a másiknak irányt adhatna arra, hogy mit is gondol. Mintha nem lakna ott bent senki.
A szavakra várt. Abból már tud építkezni, az már sejtet, abba már belegondolhat azt, amit akar, amit tanult, ami a valóság. Ha meg tudna mozdulni arcának egyetlen izma is, talán mosolyra görbülne a szája, hogy az ismeretlen mennyire elhiszi, hogy rá hatással van az a pár mondat. Álca... aranyak... Szabad kérkedni azzal, hogy tudja, hogy ki ő, de nem ajánlatos, ha még az éjjel dobogó szívvel kívánna lefeküdni. Elszökhet bármikor újra, változtathat nevet, de még munkába is állhat, ha már így dobja elé a saját sorsa a lehetőségeket. Persze nem tudná önmaga előtt sem letagadni a tényt, hogy ez a helyzet most mindent szétzilálhat. De még nem ez a fontos. Ki ez és mit akar? Miért őt? Ki lehet úgy kétségbeesve, hogy követi azt, aki másokat cserkészik be és még a fegyveréért sem mer nyúlni? Ostoba tán, vagy ennyire elhiszi, hogy neki bármit szabad... Kiderül.*
- Hallgatlak. *Mozdítja karját közelebb, hogy markolatot fogó kezének élét érezhesse a halántékánál feszülni. De nem fenyeget ettől jobban. Neki nincs rá szüksége, hogy fenyegető legyen. Hangja semmit nem változott és nem is fog több szót elhasználni olyanra, aki nem egyenes. Még egy kis esélye van, hogy elkezdjen kibontakozni és végre olyat is kiejtsen a száján, ami megmenti attól, amibe keverte magát.*
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Nem gondolkodott sokat a képen, hogy ki és mi lehet az, aki olyan aljas mód a nyomába szegődött. Nem annak van a helye, hogy találgatásokba bonyolódjon, hogy hamis képeket vetítsen az aranyak mögött rejtőző elmébe. Csak a tények, a rideg valóság az, ami szerepet kap, ráér akkor a többire, ha a kezei között van az, aki válaszokat tud adni neki, saját képzetei helyett. Mert mindig tévút, ha fejben játszik. Csak a nő van most előtte, akit még csak nem is igazi erőszakkal fog le, akit nekitaszított a kőfalnak, de szabadon hagyja tagjait. Nem ér még hozzá, kezét csak a hosszú tincsek érik, ha éppen belekap a baljós szél. Az, ami biztosítja a követőjét arról, hogy szörnyen rossz lóra tett. Az aranyak viszonylag közelről vizsgálják a jégkékeket, de nem úgy fest, mint aki olvasni akar benne. Hidegen csillog, kifejezéstelenül, mellőzve a vádlást, vagy bármit, ami a másiknak irányt adhatna arra, hogy mit is gondol. Mintha nem lakna ott bent senki.
A szavakra várt. Abból már tud építkezni, az már sejtet, abba már belegondolhat azt, amit akar, amit tanult, ami a valóság. Ha meg tudna mozdulni arcának egyetlen izma is, talán mosolyra görbülne a szája, hogy az ismeretlen mennyire elhiszi, hogy rá hatással van az a pár mondat. Álca... aranyak... Szabad kérkedni azzal, hogy tudja, hogy ki ő, de nem ajánlatos, ha még az éjjel dobogó szívvel kívánna lefeküdni. Elszökhet bármikor újra, változtathat nevet, de még munkába is állhat, ha már így dobja elé a saját sorsa a lehetőségeket. Persze nem tudná önmaga előtt sem letagadni a tényt, hogy ez a helyzet most mindent szétzilálhat. De még nem ez a fontos. Ki ez és mit akar? Miért őt? Ki lehet úgy kétségbeesve, hogy követi azt, aki másokat cserkészik be és még a fegyveréért sem mer nyúlni? Ostoba tán, vagy ennyire elhiszi, hogy neki bármit szabad... Kiderül.*
- Hallgatlak. *Mozdítja karját közelebb, hogy markolatot fogó kezének élét érezhesse a halántékánál feszülni. De nem fenyeget ettől jobban. Neki nincs rá szüksége, hogy fenyegető legyen. Hangja semmit nem változott és nem is fog több szót elhasználni olyanra, aki nem egyenes. Még egy kis esélye van, hogy elkezdjen kibontakozni és végre olyat is kiejtsen a száján, ami megmenti attól, amibe keverte magát.*
5328. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-23 10:02:05
Üzenet elküldve: 2024-08-23 10:02:05
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Van az úgy, hogy a vadász válik prédává, és bizony elő tud fordulni az, hogy a vadász ezt észre sem veszi. Merlana számára ugyan felettébb gyanússá válik, hogy egyik napról a másikra a nő rutinja hajszálpontosan ugyanaz. Mégsem gondol arra, hogy már felfedezték, és szándékosan az ő megtévesztése a cél. Keresi ugyan a választ, miért történik minden így, de az előbbi lehetőség eszébe sem jut. Egy újabb ballépés, amit még a végső, végzetes hiba előtt követ el.
Hiába bújik el a sarkon, a nő követi, Merlana pedig felkészül a legrosszabbra, de akkor sem fedheti fel az álcáját. Fogait összeszorítva várja, hogy mi történik, de semmi. Az arany szemek csak úgy, érdektelenül suhannak el mellette. Akkor hát mégsem vette észre? Micsoda szerencse. Hagy magának egy rövid kis időt, míg sikerül megnyugodnia, majd úgy dönt, hogy akkor tovább követi a furcsa alakot. Követné. Nem kell követnie, mert az hirtelen megjelenik előtte úgy, mintha csak az épületek falai által eltakart nap miatt keletkező sötétségből bukkant volna elő. Megindulna, de már nincs rá elég ideje. A következő pillanatban már egy kellemetlen ütést érez a hátán, ahogy a falnak taszítják, szemei sarkából pedig megpillantja a fenyegető, pengeéles késeket.
Most először látja egészen közelről, kristálytisztán az óarany íriszeket, melyekről a Vészmadár kapitánya rébuszokban beszélt neki. Összetéveszthetetlenek mással, őt kereste. Nem nyúl a saját fegyvereiért, úgysem tudna velük mit kezdeni, és az a mozdulat minden bizonnyal egyenlő lenne egy halálos ítélettel. Hideg fejre és jól megválogatott szavakra lesz most szüksége, különben a játék nagyon hamar véget is érhet.*
- Emm… tudom, hogy a kikötőben vagyunk, de biztos vagy benne, hogy jót tesz az álcádnak, ha ilyen nyíltan fenyegetsz? A válasz a kérdésedre, igen. Tudod, megtetszettek az arany szemeid.
*Nem magyarázza meg, hogy mit ért utolsó mondata alatt, mert ha ez a nő olyasvalaki, akit keres, akkor pontosan tudja, hogy mennyivel mélyebb jelentése van a szavaknak annál, mint hogy szépek a szemei.
Szavai összeszedettek, nem mutatnak félelmet, de mindez csupán színészi tehetségének köszönhető. Legbelül retteg, hogy mindaz, amit fáradtságos munkával elért, hamarosan egy aprócska penge aprócska vágásának nyomán érhet véget.*
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Van az úgy, hogy a vadász válik prédává, és bizony elő tud fordulni az, hogy a vadász ezt észre sem veszi. Merlana számára ugyan felettébb gyanússá válik, hogy egyik napról a másikra a nő rutinja hajszálpontosan ugyanaz. Mégsem gondol arra, hogy már felfedezték, és szándékosan az ő megtévesztése a cél. Keresi ugyan a választ, miért történik minden így, de az előbbi lehetőség eszébe sem jut. Egy újabb ballépés, amit még a végső, végzetes hiba előtt követ el.
Hiába bújik el a sarkon, a nő követi, Merlana pedig felkészül a legrosszabbra, de akkor sem fedheti fel az álcáját. Fogait összeszorítva várja, hogy mi történik, de semmi. Az arany szemek csak úgy, érdektelenül suhannak el mellette. Akkor hát mégsem vette észre? Micsoda szerencse. Hagy magának egy rövid kis időt, míg sikerül megnyugodnia, majd úgy dönt, hogy akkor tovább követi a furcsa alakot. Követné. Nem kell követnie, mert az hirtelen megjelenik előtte úgy, mintha csak az épületek falai által eltakart nap miatt keletkező sötétségből bukkant volna elő. Megindulna, de már nincs rá elég ideje. A következő pillanatban már egy kellemetlen ütést érez a hátán, ahogy a falnak taszítják, szemei sarkából pedig megpillantja a fenyegető, pengeéles késeket.
Most először látja egészen közelről, kristálytisztán az óarany íriszeket, melyekről a Vészmadár kapitánya rébuszokban beszélt neki. Összetéveszthetetlenek mással, őt kereste. Nem nyúl a saját fegyvereiért, úgysem tudna velük mit kezdeni, és az a mozdulat minden bizonnyal egyenlő lenne egy halálos ítélettel. Hideg fejre és jól megválogatott szavakra lesz most szüksége, különben a játék nagyon hamar véget is érhet.*
- Emm… tudom, hogy a kikötőben vagyunk, de biztos vagy benne, hogy jót tesz az álcádnak, ha ilyen nyíltan fenyegetsz? A válasz a kérdésedre, igen. Tudod, megtetszettek az arany szemeid.
*Nem magyarázza meg, hogy mit ért utolsó mondata alatt, mert ha ez a nő olyasvalaki, akit keres, akkor pontosan tudja, hogy mennyivel mélyebb jelentése van a szavaknak annál, mint hogy szépek a szemei.
Szavai összeszedettek, nem mutatnak félelmet, de mindez csupán színészi tehetségének köszönhető. Legbelül retteg, hogy mindaz, amit fáradtságos munkával elért, hamarosan egy aprócska penge aprócska vágásának nyomán érhet véget.*
5327. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-22 20:08:20
Üzenet elküldve: 2024-08-22 20:08:20
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Üres napok. Soha nem lehet hozzászokni. Sosem volt bioritmusa, sosem csinálta egy nap sem pontosan ugyan azt, mint az előzőn, vagy az elkövetkezőn. Mióta itt van pedig minden olyan szánalmasan szürke, hogy a reggel első sugarával el kell indulnia, hogy valami színt lásson a legocsmányabb vidéken. Felfordul a gyomra, amint lejjebb ér a kikötőhöz közel. Minden ugyan az. Néhány nap kapott csak valami torz fényt, de mögötte van. Előtte? A dokkok. A szintén szürke sziklafal, ahová felkapaszkodva érez tagjaiban életet, de mást nem tölt meg vele. A piszkosfehérre mázolt torony, annak soha ki nem hunyó fényén túl, ami talán tényleg ad valamit, az a szirten álldogálás, ahogy alig kap levegőt a tüdejét teljesen kitöltő tenger közeli, viharosnak tűnő széltől. Annyi lélegzetet vesz el pontosan, amennyi még bírható. De mindig az a vége, hogy visszaindul, mindig ugyan oda, szinte ugyan akkor. Sosem követne el ilyen hibát, ha itt bárki is tudná kit rejtenek az aranyak. De akkor nem is lenne ideje a torony közelébe menni, sem a toronyőrökkel néhány aranyért cserébe megvívni.
Minden nap pontosan ugyan olyan. Mégis elkezd érdes tenyeret érezni a hátán. Rászegeződő szemeket a gerince mentén. Túl közeli árnyat és idegen csengést a fülében. Nincs ott senki. A következő nap végre nem tud hasonló lenni az előzőhöz. Egyre több tapogató, nem létező tenyér, még annál is több idegen szemvillanás, pókhálóként ráfeszülő, még nem bántó, csak figyelmeztető simogatás a tarkóján. Követik. Az azt követőn reggelen már játszik. Nem változtat az útvonalon, most akkor sem tenné meg, ha lehetne. Kutat a periférián. Olyat, ami minden nap ugyan azt az érzetet nyújtja, mint a semmirekellő napjainak hasonlatossága. Készül, de nem fél. Helyzetben sosem gondol túl semmit. Érzékel, tapasztal, pontosan tudja mi zajlik, de hideg fejre van szükség, anélkül semmire nem megy. Talán még élvezi is, hogy valami történik és belerondít az amúgy fakó napjaiba.
Nem hibázott a nő, illetve nem akkor, mikor meglátta a kéken villanó szempárt. Akkor hibázott, amikor utána eredt. Mi sem látszik abból, hogy egyáltalán törődik azokkal az égszín lélektükrökkel. Úgy megy el mellette, mintha csak egy ritkán látott szomszéd lenne. Viszont, ha eleget követte, pontosan sejthető volna számára, hogy a kikötő ezen szegleteit igen jól ismeri. Nem volt jobb dolga, mint betört ablakokat számolni, lehullott cserepek hajdanvolt helyét vizsgálni. Úgy kerüli meg az épületet, hogy amaz fellélegezhet, hogy mégsem rontott el semmit. Meghagyja neki, hogy rendeződjön mellkasának dübörgő érzete. Hogy magával ragadja az érzés, hogy nem egy vesztes. De amikor újra szétnéz, hogy indulhat-e tovább, az útját állja a szűk sikátorban, ahol nincs hely, hogy kitérjen előle. Nem támad. Félrebiccentett fejjel méri végig és taszítja a falnak az ismeretlent, majd nyaka mellett elnyúlva, a rideg kőnek támasztja kezét, amiben dobókésének fénye hidegebben villan, mint a szemei.*
- Szeretnél valamit?
*Hangja sem nélkülözi a fagyosságot. Kérdeznie sem kéne, de meghagyja a lehetőséget. Más oka sincs rá, mint saját gyenge lábakon álló döntése, hogy nem ont vért senki kedvéért. A magáéért sem.*
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Üres napok. Soha nem lehet hozzászokni. Sosem volt bioritmusa, sosem csinálta egy nap sem pontosan ugyan azt, mint az előzőn, vagy az elkövetkezőn. Mióta itt van pedig minden olyan szánalmasan szürke, hogy a reggel első sugarával el kell indulnia, hogy valami színt lásson a legocsmányabb vidéken. Felfordul a gyomra, amint lejjebb ér a kikötőhöz közel. Minden ugyan az. Néhány nap kapott csak valami torz fényt, de mögötte van. Előtte? A dokkok. A szintén szürke sziklafal, ahová felkapaszkodva érez tagjaiban életet, de mást nem tölt meg vele. A piszkosfehérre mázolt torony, annak soha ki nem hunyó fényén túl, ami talán tényleg ad valamit, az a szirten álldogálás, ahogy alig kap levegőt a tüdejét teljesen kitöltő tenger közeli, viharosnak tűnő széltől. Annyi lélegzetet vesz el pontosan, amennyi még bírható. De mindig az a vége, hogy visszaindul, mindig ugyan oda, szinte ugyan akkor. Sosem követne el ilyen hibát, ha itt bárki is tudná kit rejtenek az aranyak. De akkor nem is lenne ideje a torony közelébe menni, sem a toronyőrökkel néhány aranyért cserébe megvívni.
Minden nap pontosan ugyan olyan. Mégis elkezd érdes tenyeret érezni a hátán. Rászegeződő szemeket a gerince mentén. Túl közeli árnyat és idegen csengést a fülében. Nincs ott senki. A következő nap végre nem tud hasonló lenni az előzőhöz. Egyre több tapogató, nem létező tenyér, még annál is több idegen szemvillanás, pókhálóként ráfeszülő, még nem bántó, csak figyelmeztető simogatás a tarkóján. Követik. Az azt követőn reggelen már játszik. Nem változtat az útvonalon, most akkor sem tenné meg, ha lehetne. Kutat a periférián. Olyat, ami minden nap ugyan azt az érzetet nyújtja, mint a semmirekellő napjainak hasonlatossága. Készül, de nem fél. Helyzetben sosem gondol túl semmit. Érzékel, tapasztal, pontosan tudja mi zajlik, de hideg fejre van szükség, anélkül semmire nem megy. Talán még élvezi is, hogy valami történik és belerondít az amúgy fakó napjaiba.
Nem hibázott a nő, illetve nem akkor, mikor meglátta a kéken villanó szempárt. Akkor hibázott, amikor utána eredt. Mi sem látszik abból, hogy egyáltalán törődik azokkal az égszín lélektükrökkel. Úgy megy el mellette, mintha csak egy ritkán látott szomszéd lenne. Viszont, ha eleget követte, pontosan sejthető volna számára, hogy a kikötő ezen szegleteit igen jól ismeri. Nem volt jobb dolga, mint betört ablakokat számolni, lehullott cserepek hajdanvolt helyét vizsgálni. Úgy kerüli meg az épületet, hogy amaz fellélegezhet, hogy mégsem rontott el semmit. Meghagyja neki, hogy rendeződjön mellkasának dübörgő érzete. Hogy magával ragadja az érzés, hogy nem egy vesztes. De amikor újra szétnéz, hogy indulhat-e tovább, az útját állja a szűk sikátorban, ahol nincs hely, hogy kitérjen előle. Nem támad. Félrebiccentett fejjel méri végig és taszítja a falnak az ismeretlent, majd nyaka mellett elnyúlva, a rideg kőnek támasztja kezét, amiben dobókésének fénye hidegebben villan, mint a szemei.*
- Szeretnél valamit?
*Hangja sem nélkülözi a fagyosságot. Kérdeznie sem kéne, de meghagyja a lehetőséget. Más oka sincs rá, mint saját gyenge lábakon álló döntése, hogy nem ont vért senki kedvéért. A magáéért sem.*
5326. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-22 18:16:36
Üzenet elküldve: 2024-08-22 18:16:36
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 322
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Azt szokták mondani, hogy az ember előbb vagy utóbb visszatér a gyökereihez. Ez az, amiről Merlana Arthenior-ba érkezése óta nem gondolta volna, hogy valaha meg fog történni. Most mégis itt áll a dokkok közelében, és a végtelen tengert bámulja még csak nem is szép ruhában, hanem feszes bőrnadrágban, bakancsban, egy kényelmes, fehér felsőben rajta bőrvérttel, övén pedig két tőr is lóg.*
~Az Arctalan birodalma. Milyen szép…~
*Játékos mosoly húzódik az arcára, ahogy magába szippantja a frissnek nem mondható, büdös, halszagos levegőt. Eszébe jut, hogy hányszor menekült Sa'Tereth árnyéka elől, hányszor virrasztott végig éjszakákat, mert úgy érezte, felfalja a sötétség, de ennek már vége.
Az ember akkor szokott visszatérni a gyökereihez, ha már rég túlnőtt rajtuk, és mint a terebélyes fa, föléjük magasodva már ő diktálhatja a játékszabályokat. Ő pedig most már teljesen biztos abban, hogy ha kell, a sötétség istenének eszén is képes túljárni.
Egyetlen céllal érkezett ide. Jól tudja, hogy az információ a kikötőben terjed a leggyorsabban, számára pedig az a legnagyobb kincs a világon, de Arthenior-ban túl drágán adják. Itt pénzért vagy épp szívességért cserébe azonban sokkal könnyebb hozzájutni, vagy könnyű olyasvalakit találni, aki elvégez helyette bármilyen piszkos munkát.
Lovát, akit végül Gyémántnak nevezett el, hisz a fekete gyémánt is gyönyörű, már elszállásolta egy istállóban, így gyalogszerrel indul el a dokkok mentén, hogy megkeresse a Vészmadár névre hallgató hajót. Kalózhajó az bizony, s annak kapitánya az, aki igazán érdekli őt. Dyrak Venshar, Merlana egy régi ismerőse, akivel már sokszor kölcsönösen megsegítették egymást, ha fű alatt volt szükség bármiféle kétes ügy elegáns módon való elintézésére, unalmasabb napjaikon pedig Merlana a dalaival szórakoztatta a Vészmadár legénységét.
Mikor megtalálja az említett hajót, csak úgy fellép a fedélzetre, lévén a legénység annyira unja az életét, hogy talán észre sem veszik őt. Úgy dönt hát, hogy játszik egy kicsit. Miért ne? Énekelni kezd, először halkan, majd kiereszti a hangját, hogy felfigyeljenek rá. A legénység úgy kapja fel a fejét és meresztik a szemeiket a nőre, mintha csak szellemet látnának.*
- Gyerünk már, Uraim! Ne vágjanak ilyen búval baszott képet, tessék csatlakozni hozzám! *Szól erélyesen, vigyorogva, de azok a félkegyelműek csak néznek bambán egészen addig, míg egy bátor vállalkozó nem kezdi el folytatni a Merlana által elkezdett dalt. Aztán még egy fiatalember csatlakozik, majd még egy, míg végül sikerül dalra fakasztania az egész fedélzetet. Ő úgy vonul át közöttük, mintha legalábbis az úrnőjük lenne. Hízeleg, incselkedik nekik, de csalódottságukra egyikük sem kapja meg Merlaná-t. Ő a dal végére egyszerűen csak eltűnik a kapitány kabinjában.*
- Dyrak! *Szólítja meg, mikor megpillantja őt, a kopasz, szakállas, szálkás termetű férfi pedig nem hisz a szemének.*
- Merlana! Sa'Tereth csápjaira, mit keresel te itt? *kérdezi a kapitány.*
- Már nem vagyok börtönben. Azért jöttem, hogy lehetőséget adjak törleszteni az adósságod *válaszolja kuncogva, persze nem tartoznak egymásnak, de mindig is ezzel húzták egymás agyát.*
- Keresek valakit. Nem tudom, hogy kit. Olyasvalakit, aki bármit el tud nekem intézni. Mondom bármit. Tudod, diszkréten, fű alatt. Nem egy szélhámost, hanem a legjobbat akarom.
*Dyrak csak morog, mormog, a szemeit forgatja, a szakállát simogatja. Rég hallott már ilyen Merlana-féle eszement kérést, de hosszas gondolkodás után végül így szól.*
- Aranyszem. Ő kell neked. Keresd az aranyszemeket! Többet sajnos nem mondhatok neked, és persze te sem tőlem tudsz semmit. *Merlana persze megpróbál még több információt kihúzni a férfiből, de sikertelenül, így nem sokkal később puffogva hagyja el a hajó fedélzetét. Legalább a matrózok között jó bulit csinált.*
~Aranyszem… mégis mit kezdjek én ezzel? Mi az, hogy aranyszem?~
*Mérgelődik magában, mert úgy érzi, nem kapott igazi segítséget. Nem is jut aznap egyről a kettőre. A dokkokat járja, hátha nyomra bukkan, de semmi kézzelfoghatót nem talál. Kérdezősködik is az arany szemekről, de mindenki csak a fejét csóválja, hogy nem tudnak semmit. Rá is esteledik, így aznapra kénytelen nyugovóra térni. Másnap már épp feladná a keresést, mikor talán csak a szerencsének köszönheti, hogy megpillant valami meglepően érdekeset. Arany szemeket. Szó szerint arany szemeket.*
~Ez lesz az baszd meg! Ez lesz az! Hupsz…~ *Majdnem elneveti magát, mikor rájön, hogy milyen gyorsan ráragad az emberre a kikötői módi, ha nem figyel oda, de a lényeg, hogy szerinte horogra akadt. Vajon ő az, akit keres? Nem tudja, de csak egyféleképp derítheti ki. Elkezdi hát a lehető legfeltűnésmentesebben követni az arany szemek birtokosát. Napokig jár a nyomában, lassan, de biztosan fedezi fel a helyeket, amerre jár, de biztos továbbra sem lehet a dolgában, hogy ő az, akit keres.
Minden reggel megjelenik a dokkok környékén, de, hogy mi a célja, az jó kérdés. Néha látja valamiféle ételt vásárolni, de ennyi. Még csak nem is szól soha senkihez, akkor is alig beszél, ha muszáj, de női hangot hall, az biztos. Az már érdekesebb, hogy néha különös ruganyossággal mászik fel olyan falakra, ahová más képtelen lenne, de vajon minek? Na meg világítótorony őre sem jelent neki túl nagy kihívást. Ez már érdekesebb. Arra is sikerül rájönnie, hogy a nő mindig ugyanahhoz a lakónegyed tetején található házhoz megy vissza. Oda azonban nem nagyon sikerül belesnie. A függönyök mindig el vannak húzva, esélytelen, hogy bármit is meglásson. Ez viszont már gyanús. Mintha valamit rejtegetne.
Úgy dönt hát, hogy még többet akar kideríteni a különös, aranyszemű nőről, szóval tovább figyeli. Következő reggel ismét látja a dokkokhoz érkezni, ám ezúttal elkövet egy hibát. Tekintetük egy pillanatra találkozik egymással, Merlana pedig rögtön felfogja, hogy elszúrta. Gyorsan visszahúzódik az épület fala mögé, ahonnan figyelte, aztán gyorsított léptekkel igyekszik felszívódni a helyszínről.*
//Fű alatt, s álarc mögött//
*Azt szokták mondani, hogy az ember előbb vagy utóbb visszatér a gyökereihez. Ez az, amiről Merlana Arthenior-ba érkezése óta nem gondolta volna, hogy valaha meg fog történni. Most mégis itt áll a dokkok közelében, és a végtelen tengert bámulja még csak nem is szép ruhában, hanem feszes bőrnadrágban, bakancsban, egy kényelmes, fehér felsőben rajta bőrvérttel, övén pedig két tőr is lóg.*
~Az Arctalan birodalma. Milyen szép…~
*Játékos mosoly húzódik az arcára, ahogy magába szippantja a frissnek nem mondható, büdös, halszagos levegőt. Eszébe jut, hogy hányszor menekült Sa'Tereth árnyéka elől, hányszor virrasztott végig éjszakákat, mert úgy érezte, felfalja a sötétség, de ennek már vége.
Az ember akkor szokott visszatérni a gyökereihez, ha már rég túlnőtt rajtuk, és mint a terebélyes fa, föléjük magasodva már ő diktálhatja a játékszabályokat. Ő pedig most már teljesen biztos abban, hogy ha kell, a sötétség istenének eszén is képes túljárni.
Egyetlen céllal érkezett ide. Jól tudja, hogy az információ a kikötőben terjed a leggyorsabban, számára pedig az a legnagyobb kincs a világon, de Arthenior-ban túl drágán adják. Itt pénzért vagy épp szívességért cserébe azonban sokkal könnyebb hozzájutni, vagy könnyű olyasvalakit találni, aki elvégez helyette bármilyen piszkos munkát.
Lovát, akit végül Gyémántnak nevezett el, hisz a fekete gyémánt is gyönyörű, már elszállásolta egy istállóban, így gyalogszerrel indul el a dokkok mentén, hogy megkeresse a Vészmadár névre hallgató hajót. Kalózhajó az bizony, s annak kapitánya az, aki igazán érdekli őt. Dyrak Venshar, Merlana egy régi ismerőse, akivel már sokszor kölcsönösen megsegítették egymást, ha fű alatt volt szükség bármiféle kétes ügy elegáns módon való elintézésére, unalmasabb napjaikon pedig Merlana a dalaival szórakoztatta a Vészmadár legénységét.
Mikor megtalálja az említett hajót, csak úgy fellép a fedélzetre, lévén a legénység annyira unja az életét, hogy talán észre sem veszik őt. Úgy dönt hát, hogy játszik egy kicsit. Miért ne? Énekelni kezd, először halkan, majd kiereszti a hangját, hogy felfigyeljenek rá. A legénység úgy kapja fel a fejét és meresztik a szemeiket a nőre, mintha csak szellemet látnának.*
- Gyerünk már, Uraim! Ne vágjanak ilyen búval baszott képet, tessék csatlakozni hozzám! *Szól erélyesen, vigyorogva, de azok a félkegyelműek csak néznek bambán egészen addig, míg egy bátor vállalkozó nem kezdi el folytatni a Merlana által elkezdett dalt. Aztán még egy fiatalember csatlakozik, majd még egy, míg végül sikerül dalra fakasztania az egész fedélzetet. Ő úgy vonul át közöttük, mintha legalábbis az úrnőjük lenne. Hízeleg, incselkedik nekik, de csalódottságukra egyikük sem kapja meg Merlaná-t. Ő a dal végére egyszerűen csak eltűnik a kapitány kabinjában.*
- Dyrak! *Szólítja meg, mikor megpillantja őt, a kopasz, szakállas, szálkás termetű férfi pedig nem hisz a szemének.*
- Merlana! Sa'Tereth csápjaira, mit keresel te itt? *kérdezi a kapitány.*
- Már nem vagyok börtönben. Azért jöttem, hogy lehetőséget adjak törleszteni az adósságod *válaszolja kuncogva, persze nem tartoznak egymásnak, de mindig is ezzel húzták egymás agyát.*
- Keresek valakit. Nem tudom, hogy kit. Olyasvalakit, aki bármit el tud nekem intézni. Mondom bármit. Tudod, diszkréten, fű alatt. Nem egy szélhámost, hanem a legjobbat akarom.
*Dyrak csak morog, mormog, a szemeit forgatja, a szakállát simogatja. Rég hallott már ilyen Merlana-féle eszement kérést, de hosszas gondolkodás után végül így szól.*
- Aranyszem. Ő kell neked. Keresd az aranyszemeket! Többet sajnos nem mondhatok neked, és persze te sem tőlem tudsz semmit. *Merlana persze megpróbál még több információt kihúzni a férfiből, de sikertelenül, így nem sokkal később puffogva hagyja el a hajó fedélzetét. Legalább a matrózok között jó bulit csinált.*
~Aranyszem… mégis mit kezdjek én ezzel? Mi az, hogy aranyszem?~
*Mérgelődik magában, mert úgy érzi, nem kapott igazi segítséget. Nem is jut aznap egyről a kettőre. A dokkokat járja, hátha nyomra bukkan, de semmi kézzelfoghatót nem talál. Kérdezősködik is az arany szemekről, de mindenki csak a fejét csóválja, hogy nem tudnak semmit. Rá is esteledik, így aznapra kénytelen nyugovóra térni. Másnap már épp feladná a keresést, mikor talán csak a szerencsének köszönheti, hogy megpillant valami meglepően érdekeset. Arany szemeket. Szó szerint arany szemeket.*
~Ez lesz az baszd meg! Ez lesz az! Hupsz…~ *Majdnem elneveti magát, mikor rájön, hogy milyen gyorsan ráragad az emberre a kikötői módi, ha nem figyel oda, de a lényeg, hogy szerinte horogra akadt. Vajon ő az, akit keres? Nem tudja, de csak egyféleképp derítheti ki. Elkezdi hát a lehető legfeltűnésmentesebben követni az arany szemek birtokosát. Napokig jár a nyomában, lassan, de biztosan fedezi fel a helyeket, amerre jár, de biztos továbbra sem lehet a dolgában, hogy ő az, akit keres.
Minden reggel megjelenik a dokkok környékén, de, hogy mi a célja, az jó kérdés. Néha látja valamiféle ételt vásárolni, de ennyi. Még csak nem is szól soha senkihez, akkor is alig beszél, ha muszáj, de női hangot hall, az biztos. Az már érdekesebb, hogy néha különös ruganyossággal mászik fel olyan falakra, ahová más képtelen lenne, de vajon minek? Na meg világítótorony őre sem jelent neki túl nagy kihívást. Ez már érdekesebb. Arra is sikerül rájönnie, hogy a nő mindig ugyanahhoz a lakónegyed tetején található házhoz megy vissza. Oda azonban nem nagyon sikerül belesnie. A függönyök mindig el vannak húzva, esélytelen, hogy bármit is meglásson. Ez viszont már gyanús. Mintha valamit rejtegetne.
Úgy dönt hát, hogy még többet akar kideríteni a különös, aranyszemű nőről, szóval tovább figyeli. Következő reggel ismét látja a dokkokhoz érkezni, ám ezúttal elkövet egy hibát. Tekintetük egy pillanatra találkozik egymással, Merlana pedig rögtön felfogja, hogy elszúrta. Gyorsan visszahúzódik az épület fala mögé, ahonnan figyelte, aztán gyorsított léptekkel igyekszik felszívódni a helyszínről.*
5325. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-22 15:54:00
Üzenet elküldve: 2024-08-22 15:54:00
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
// zárás //
*Legnagyobb hálájára eseménymentes sétájuk volt, semmi törvényt képviselő szempár nem fordult az ork felé, s az elvártan élettel és veszéllyel teli népáradat most több nyugodalmat hoz az orknak, mint fejfájást. Mikor már a tenger is csak egy tucatnyi lépésre tűnik fel elöttük, Ukrom pár lépéssel hátramarad; A szerzetest szemmel tartva, de egy kőfalnak támaszkodva keresztbe tett karokkal megvárja, hogy megtörténjen az alku a rokkant révkapitánnyal. Nagy az ösztön, hogy kisegítse Nawanthirit a papírral, de minden bizonnyal Wegtoren felé lehetnek még írás-olvasással kihívások, így jó ha minél előbb megküzd velük. Ki tudja, talán lenne ideje tanulgatni a hajóúton. De úgy, hogy neki is ki fog kelleni érdemelnie a kenyerét a fedélzeten, lehet hogy nem.
Szomorkás mosollyal áll legkedvesebb barátja elé, hogy még egyszer utoljára egymás karjaiba zárják egymást.*
- Ahogy én sem. Ég veled, Nawanthiri. Maradj önmagad. *Mondja melegen. Úgy néz ki, ezzel a névvágással fog emlékezni rá. Hiányoznak azok az utolsó szavak a szürkebőrű ajkaiból, amivel egy tisztességes elköszönést tudna intézni legértékesebb barátja felé. Még egy bólintással gesztikulálja neki, hogy indulhat előkészülni; szoborszerűen figyeli még az emberlányt ugyanarról a helyről ahol elváltak, s több perc elteltével végül kienged magából egy sóhajt. Elfordul abba az irányba ahonnan jöttek, s kezével gyorsan végig simítva a szemén, letörli a gyanús nedvességet, s el is indul. Sokat fog kelleni mennie, hogy ne az erdőben töltse a következő éjszakát.*
// zárás //
*Legnagyobb hálájára eseménymentes sétájuk volt, semmi törvényt képviselő szempár nem fordult az ork felé, s az elvártan élettel és veszéllyel teli népáradat most több nyugodalmat hoz az orknak, mint fejfájást. Mikor már a tenger is csak egy tucatnyi lépésre tűnik fel elöttük, Ukrom pár lépéssel hátramarad; A szerzetest szemmel tartva, de egy kőfalnak támaszkodva keresztbe tett karokkal megvárja, hogy megtörténjen az alku a rokkant révkapitánnyal. Nagy az ösztön, hogy kisegítse Nawanthirit a papírral, de minden bizonnyal Wegtoren felé lehetnek még írás-olvasással kihívások, így jó ha minél előbb megküzd velük. Ki tudja, talán lenne ideje tanulgatni a hajóúton. De úgy, hogy neki is ki fog kelleni érdemelnie a kenyerét a fedélzeten, lehet hogy nem.
Szomorkás mosollyal áll legkedvesebb barátja elé, hogy még egyszer utoljára egymás karjaiba zárják egymást.*
- Ahogy én sem. Ég veled, Nawanthiri. Maradj önmagad. *Mondja melegen. Úgy néz ki, ezzel a névvágással fog emlékezni rá. Hiányoznak azok az utolsó szavak a szürkebőrű ajkaiból, amivel egy tisztességes elköszönést tudna intézni legértékesebb barátja felé. Még egy bólintással gesztikulálja neki, hogy indulhat előkészülni; szoborszerűen figyeli még az emberlányt ugyanarról a helyről ahol elváltak, s több perc elteltével végül kienged magából egy sóhajt. Elfordul abba az irányba ahonnan jöttek, s kezével gyorsan végig simítva a szemén, letörli a gyanús nedvességet, s el is indul. Sokat fog kelleni mennie, hogy ne az erdőben töltse a következő éjszakát.*
5324. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-21 14:30:46
Üzenet elküldve: 2024-08-21 14:30:46
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
// zárás //
*A Kikötőben egyenesen a dokkokhoz mennek. Így déltájt az apállyal érkezett hajókat rakodják. Ládák, szekerek, dokkmunkások, vámosok és nyüzsgés mindenütt. A szerzetes a kikötőmesternél (aki egy félszemű, -fülű és -lábú félelf) megérdeklődi, mely hajók mennek a napokban Wegtorenbe. Tizenegy nevet kap, de mikor kiderül, hogy úgyse fogja tudni elolvasni őket, a férfi egyszerűen útba igazítja a mólók felé, ahol horgonyoznak.
Nawanthirit a pöttöm termetével mindjárt fel is veszik az első gályára matróznak. A munkájával fog fizetni az útért: evez, vitorlát kezel, hordókat gurít, ládákat cipel. A lányt nem zavarja a dolog - ha van mit csinálnia, az idő is gyorsabban telik. A kapitány még az esti dagály előtt ki akar futni, szóval akár fel is veheti a szolgálatot. Egy elköszönésre azért van még idő.*
- Ég veled, Ukrom! Sosem foglak elfelejteni!
*Szorosan magához öleli a hegynyi orkot. A kapitány meg az arrajáró matrózok furcsálkodva figyelik a jelenetet - mégis melyik emberlány barátkozik orkokkal? - de nem szólnak semmit. Hőseink még talán pár szót váltanak egymással, aztán Nawanthiri elindul a fedélközbe, hogy lerakja a málháit, és dologhoz lásson. Négy nap az út Wegtorenig, onnan még fél a rönkház. Biztos benne, hogy számolni fogja még a perceket is, de aztán... valahogy csak megérinti a tűzköves gyűrűt a nyakában. Féloldalt elmosolyodik.*
~A mesteremnek se kell mindenről tudni!~
A hozzászólás írója (Nawanthiri Shardipandra) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.21 14:45:52
// zárás //
*A Kikötőben egyenesen a dokkokhoz mennek. Így déltájt az apállyal érkezett hajókat rakodják. Ládák, szekerek, dokkmunkások, vámosok és nyüzsgés mindenütt. A szerzetes a kikötőmesternél (aki egy félszemű, -fülű és -lábú félelf) megérdeklődi, mely hajók mennek a napokban Wegtorenbe. Tizenegy nevet kap, de mikor kiderül, hogy úgyse fogja tudni elolvasni őket, a férfi egyszerűen útba igazítja a mólók felé, ahol horgonyoznak.
Nawanthirit a pöttöm termetével mindjárt fel is veszik az első gályára matróznak. A munkájával fog fizetni az útért: evez, vitorlát kezel, hordókat gurít, ládákat cipel. A lányt nem zavarja a dolog - ha van mit csinálnia, az idő is gyorsabban telik. A kapitány még az esti dagály előtt ki akar futni, szóval akár fel is veheti a szolgálatot. Egy elköszönésre azért van még idő.*
- Ég veled, Ukrom! Sosem foglak elfelejteni!
*Szorosan magához öleli a hegynyi orkot. A kapitány meg az arrajáró matrózok furcsálkodva figyelik a jelenetet - mégis melyik emberlány barátkozik orkokkal? - de nem szólnak semmit. Hőseink még talán pár szót váltanak egymással, aztán Nawanthiri elindul a fedélközbe, hogy lerakja a málháit, és dologhoz lásson. Négy nap az út Wegtorenig, onnan még fél a rönkház. Biztos benne, hogy számolni fogja még a perceket is, de aztán... valahogy csak megérinti a tűzköves gyűrűt a nyakában. Féloldalt elmosolyodik.*
~A mesteremnek se kell mindenről tudni!~
A hozzászólás írója (Nawanthiri Shardipandra) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.21 14:45:52
5323. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-07 08:02:07
Üzenet elküldve: 2024-08-07 08:02:07
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 59
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 59
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*A tengert bámulja. Nézi a víz hullámzását és közben érzi is azt, pedig egy felfordított rekeszen ül, a part biztonságában. Már amennyire biztonságos lehet itt ücsörögni egyáltalán.
A tengert bámulja, és közben a rekesz szélét szorítja fehér ujjakal. Próbál nem hányni, pedig úgy érzi, hogy a gyomrában sikamlós angolnák tekeregnek, és hogy a szájába legalább kettő, de akár több kóbor macska is elvégezte a dolgát. Szívesen leverné kabátujjáról a rátapadt, már száraz homokot, de fél, hogy a mozdulattól a földön kötne ki. Inkább csak a tengert bámulja. Nyálkásan mozgó gondolatokkal próbálja összerakni a múlt éjjel eseményeit.
A találkozást a három matrózzal még fel tudja idézni, ahogy azt is, hogy ők kínálták valami pancsolt rummal azért cserébe, ha dalol nekik. Ő pedig dalolt, hát persze, ingyen piáért?! Még arra is emlékszik, hogy utána zsugáztak. Arra már nem, hogy nyert-e. Veszíteni mindenesetre túl sokat biztos nem vesztett, hiszen még meg van a kabátja, megvannak a csizmái, és a csizmaszárak között egyensúlyozott tokjában lantja is. Lenéz hangszerére, érzi, hogy gyomra hirtelen torka felé lódul a mozdulattól. Összeszorítja a szemeit, a fogait és a farpofáit, csak hogy le tudja küzdeni az émelygést. Sikerül. Újra megfogadja hogy soha többet nem iszik, majd gyorsan úgy módosítja ezt a fogadalmat, hogy nem iszik pancsolt rumot.
Óvatosan kinyitja a szemeit, a fény tőröket szúr szivárványhártyái mögé. Elfintorodik a hirtelen fájdalomtól.
Újra a tengert nézi, mélyen lélegzik közben. Nem bánná, ha az olyan sokszor, romantikusan megénekelt tengerillatú levegő a gyakorlatban nem só-, rohadt hal- és hínárszagot jelentene. De a légzés segít. A feje ugyan nem lesz tisztább, de a gyomra háborgása enyhül annyira, hogy meg merje próbálni a talpra állást.
Elengedi a rekesz oldalát, a tokot elveszi lábszárai közül és a földre fekteti. Eddig jó. Óvatosan, mintha színültig töltött teáscsészét tartana a fogai között, megpróbál felállni. Elég bizonytalanul, de sikerül. Ekkor jön rá, hogy mekkora hiba volt a földre fektetnie a hangszert, hiszen így most azért le kell hajoljon, ami jelenleg -úgy érzi- nagyon veszélyes dolog. Halkan nyög egyet, félig lecsukja a szemeit, és úgy dől előre, hogy felvegye a földről a holmiját. Bár nagyon igyekszik, térdei így is megrogynak, muszáj fél lépésnyit megtennie előre, hogy ne bucskázzon orra. És ha már a bucskázásnál tartunk, érzése szerint a környék összes vízszintes és függőleges felülete egymással jár vad táncot, csak azért, hogy őt bosszantsa. Érzi hogy ismét savanyú ízt böfög fel, de szerencsére most sem történik meg a baj. Tétován, nehézkesen veszi fel szíjánál fogva a hangszert a földről, majd nagyon-nagyon óvatosan egyenesedik fel. Hallja, hogy a kikötő összes sirálya teli torokból rajta röhög. ~Dögöljetek meg!~, gondolja.
Megszokott, rutinos mozdulattal kanyarítja vállára a hangszertokot, csupán arra nem számít, hogy bizonytalan lábai nem képesek megtartani a mozdulat közben. Félfordulatot tesz a tok lendületétől, megtántorodik, de az égiek erőfeszítéseinek köszönhetően talpon tud maradni.
Most már ki meri nyitni a szemeit rendesen, a világ még kissé imbolyog előtte. Köp egyet, kézháttal megtörli a száját. Halvány fogalma, lila gőze, kósza elképzelése sincs arról, hogy hol a fenében van. Tényleg csoda, hogy a matrózok nem vitték magukkal a hajóra, vagy nem rabolták ki, vagy használták ki más módon azt, hogy az az undok italuk ilyen hatással volt rá. Pfhej! Még szinte érzi az ízét a szájában. Valaminek az ízét.. nem akar belegondolni, hogy mi az. Ki akarja mosni onnan, lehetőleg minél hamarabb. Valami olyannal, amiről tudja is, hogy micsoda.
Matrózhoz illő imbolygással indul meg az úton. Mivel nem tudja, hogy hol van, nem is számít, hogy merre. A házak felé. Valahol csak lát ott majd valamit, ami megjárja mára.*
A tengert bámulja, és közben a rekesz szélét szorítja fehér ujjakal. Próbál nem hányni, pedig úgy érzi, hogy a gyomrában sikamlós angolnák tekeregnek, és hogy a szájába legalább kettő, de akár több kóbor macska is elvégezte a dolgát. Szívesen leverné kabátujjáról a rátapadt, már száraz homokot, de fél, hogy a mozdulattól a földön kötne ki. Inkább csak a tengert bámulja. Nyálkásan mozgó gondolatokkal próbálja összerakni a múlt éjjel eseményeit.
A találkozást a három matrózzal még fel tudja idézni, ahogy azt is, hogy ők kínálták valami pancsolt rummal azért cserébe, ha dalol nekik. Ő pedig dalolt, hát persze, ingyen piáért?! Még arra is emlékszik, hogy utána zsugáztak. Arra már nem, hogy nyert-e. Veszíteni mindenesetre túl sokat biztos nem vesztett, hiszen még meg van a kabátja, megvannak a csizmái, és a csizmaszárak között egyensúlyozott tokjában lantja is. Lenéz hangszerére, érzi, hogy gyomra hirtelen torka felé lódul a mozdulattól. Összeszorítja a szemeit, a fogait és a farpofáit, csak hogy le tudja küzdeni az émelygést. Sikerül. Újra megfogadja hogy soha többet nem iszik, majd gyorsan úgy módosítja ezt a fogadalmat, hogy nem iszik pancsolt rumot.
Óvatosan kinyitja a szemeit, a fény tőröket szúr szivárványhártyái mögé. Elfintorodik a hirtelen fájdalomtól.
Újra a tengert nézi, mélyen lélegzik közben. Nem bánná, ha az olyan sokszor, romantikusan megénekelt tengerillatú levegő a gyakorlatban nem só-, rohadt hal- és hínárszagot jelentene. De a légzés segít. A feje ugyan nem lesz tisztább, de a gyomra háborgása enyhül annyira, hogy meg merje próbálni a talpra állást.
Elengedi a rekesz oldalát, a tokot elveszi lábszárai közül és a földre fekteti. Eddig jó. Óvatosan, mintha színültig töltött teáscsészét tartana a fogai között, megpróbál felállni. Elég bizonytalanul, de sikerül. Ekkor jön rá, hogy mekkora hiba volt a földre fektetnie a hangszert, hiszen így most azért le kell hajoljon, ami jelenleg -úgy érzi- nagyon veszélyes dolog. Halkan nyög egyet, félig lecsukja a szemeit, és úgy dől előre, hogy felvegye a földről a holmiját. Bár nagyon igyekszik, térdei így is megrogynak, muszáj fél lépésnyit megtennie előre, hogy ne bucskázzon orra. És ha már a bucskázásnál tartunk, érzése szerint a környék összes vízszintes és függőleges felülete egymással jár vad táncot, csak azért, hogy őt bosszantsa. Érzi hogy ismét savanyú ízt böfög fel, de szerencsére most sem történik meg a baj. Tétován, nehézkesen veszi fel szíjánál fogva a hangszert a földről, majd nagyon-nagyon óvatosan egyenesedik fel. Hallja, hogy a kikötő összes sirálya teli torokból rajta röhög. ~Dögöljetek meg!~, gondolja.
Megszokott, rutinos mozdulattal kanyarítja vállára a hangszertokot, csupán arra nem számít, hogy bizonytalan lábai nem képesek megtartani a mozdulat közben. Félfordulatot tesz a tok lendületétől, megtántorodik, de az égiek erőfeszítéseinek köszönhetően talpon tud maradni.
Most már ki meri nyitni a szemeit rendesen, a világ még kissé imbolyog előtte. Köp egyet, kézháttal megtörli a száját. Halvány fogalma, lila gőze, kósza elképzelése sincs arról, hogy hol a fenében van. Tényleg csoda, hogy a matrózok nem vitték magukkal a hajóra, vagy nem rabolták ki, vagy használták ki más módon azt, hogy az az undok italuk ilyen hatással volt rá. Pfhej! Még szinte érzi az ízét a szájában. Valaminek az ízét.. nem akar belegondolni, hogy mi az. Ki akarja mosni onnan, lehetőleg minél hamarabb. Valami olyannal, amiről tudja is, hogy micsoda.
Matrózhoz illő imbolygással indul meg az úton. Mivel nem tudja, hogy hol van, nem is számít, hogy merre. A házak felé. Valahol csak lát ott majd valamit, ami megjárja mára.*
5322. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-08-01 10:23:43
Üzenet elküldve: 2024-08-01 10:23:43
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 250
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 250
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//Haldrian//
- Érthető.
*Alissäna igazán tud azonosulni, hogy az arany bizony boldogít. Elsősorban ő is ezért igyekszik a kuncsaftjai elégedettségére törekedni, amellett, hogy saját értékét is mások boldogságából definiálja. Az ő erszénye sem üres, bár nem rendelkezik olyan tekintélyes vagyonnal, mint Haldrian, ennek ellenére nincs oka panaszra. Különösen azért sincs, mert ilyenkor engedhet meg magának némi pihenést, pár lustálkodós hónapot.*
- Kicsit igen. Több ingerhez szoktam Wegtorenben, szóval jó végre nem csak a pultot látni.
*Bár már néhány éve annak, hogy elhagyta a tűz városát, de mivel élete javarészét ott töltötte, ezért mindent ehhez viszonyít.*
- Akad.
*Nem szeretné túlzottan forszírozni ezt a témát, főleg mióta Haldrian olyan őszinte volt vele. Még mindig kellemetlenül érzi magát emiatt, s amennyire ügyesen bánik az emberekkel, éppen annyira suta saját érzéseivel, hiszen ez sosem volt szempont senki számára, de még a kurtizánnak sem.
Hirtelen karján érzi Haldrian kézfejét, aki nem rest gyorsaságra ösztökélni. Szerencséjére nem bukik orra, de a meglepettség miatt elsőre kibillen egyensúlyából. Másfajta fizikai terheltséghez szokott, ezért hamar kifullad a rövidtávú futásuktól. Csendben várakozik, míg Haldrian teszi a dolgát, addig is szemmel tartja környezetét, s kicsit jobban összehúzza a köpenyét magán.
Hamarosan a szekéren találja magát a fattyú udvarias segítségének köszönhetően, s míg a tolvaj könnyen megtalálja helyét, addig a pillangó nincs elragadtatva az utazásuk körülményeivel. A szalma nem is zavarja úgy, mint a bűz, mely egyébként is jellemző a kikötőre, s a kurtizán úgy érzi, hogy lassan bőrébe és hajába is megtelepszik.*
- A szántókon futólag igen, jellemzően átutazóban, vagy ha akadt valami ünnepség az egyik közeli faluban, a thargoknál viszont még soha. De hallottam róluk ezt-azt, jellemzően riasztó dolgokat. Te jártál már a Vashegyen? Mennyire ismered a vademberekről szóló pletykák valóságalapját?
*Megérzi a combján pihenő kézfejet, de nem söpri félre, hiszen egészen hozzászokott már, hogy a fattyú ízlelgeti az előételt még a főfogás megrendelése előtt.*
- Érthető.
*Alissäna igazán tud azonosulni, hogy az arany bizony boldogít. Elsősorban ő is ezért igyekszik a kuncsaftjai elégedettségére törekedni, amellett, hogy saját értékét is mások boldogságából definiálja. Az ő erszénye sem üres, bár nem rendelkezik olyan tekintélyes vagyonnal, mint Haldrian, ennek ellenére nincs oka panaszra. Különösen azért sincs, mert ilyenkor engedhet meg magának némi pihenést, pár lustálkodós hónapot.*
- Kicsit igen. Több ingerhez szoktam Wegtorenben, szóval jó végre nem csak a pultot látni.
*Bár már néhány éve annak, hogy elhagyta a tűz városát, de mivel élete javarészét ott töltötte, ezért mindent ehhez viszonyít.*
- Akad.
*Nem szeretné túlzottan forszírozni ezt a témát, főleg mióta Haldrian olyan őszinte volt vele. Még mindig kellemetlenül érzi magát emiatt, s amennyire ügyesen bánik az emberekkel, éppen annyira suta saját érzéseivel, hiszen ez sosem volt szempont senki számára, de még a kurtizánnak sem.
Hirtelen karján érzi Haldrian kézfejét, aki nem rest gyorsaságra ösztökélni. Szerencséjére nem bukik orra, de a meglepettség miatt elsőre kibillen egyensúlyából. Másfajta fizikai terheltséghez szokott, ezért hamar kifullad a rövidtávú futásuktól. Csendben várakozik, míg Haldrian teszi a dolgát, addig is szemmel tartja környezetét, s kicsit jobban összehúzza a köpenyét magán.
Hamarosan a szekéren találja magát a fattyú udvarias segítségének köszönhetően, s míg a tolvaj könnyen megtalálja helyét, addig a pillangó nincs elragadtatva az utazásuk körülményeivel. A szalma nem is zavarja úgy, mint a bűz, mely egyébként is jellemző a kikötőre, s a kurtizán úgy érzi, hogy lassan bőrébe és hajába is megtelepszik.*
- A szántókon futólag igen, jellemzően átutazóban, vagy ha akadt valami ünnepség az egyik közeli faluban, a thargoknál viszont még soha. De hallottam róluk ezt-azt, jellemzően riasztó dolgokat. Te jártál már a Vashegyen? Mennyire ismered a vademberekről szóló pletykák valóságalapját?
*Megérzi a combján pihenő kézfejet, de nem söpri félre, hiszen egészen hozzászokott már, hogy a fattyú ízlelgeti az előételt még a főfogás megrendelése előtt.*
5321. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-31 22:20:04
Üzenet elküldve: 2024-07-31 22:20:04
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 335
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 335
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Alissäna//
-Jókedvűnek. Igen, az vagyok. Itt van ezerötszáz arany az erszényemben... *Alissänára kacsint, tudván, milyen fontos a kis kurtizánnak az ilyesmi.*
-És végre kimozdulok a fogadóból. Veled. Napok óta be voltam zárva. *Sóhajt színpadiasan.*
-Úgyhogy... Most megyünk és a fenekére verünk ennek a pénznek. Mert az ilyen pénz jobb, ha gyorsan elmegy. És Te? Örülsz, hogy kiszakadsz végre? Biztos... Sok a munka. *Továbbra sem rajong Alissäna hivatásáért, de végső soron nem is ismerné a pillangót, ha nem azt űzné, amit. Úgyhogy hálás lehet érte valahol.*
-Ha sietünk, elkaphatjuk még a Kucsmás szekerét. Ilyenkor tájt indul a Vashegyre... Gyere!
*Megragadja az elf karját majd magával húzza. Felesleges lenne magyarázni, ki is az a Kucsmás. Nem is valószínűsíti, hogy a törékeny kis kurtizánt túlságosan érdekelné egy semmirekellő kikötői élete.*
-Kucsmás! *Rikkantja el magát, ahogy meglátja a kancsal férfit. A bakon ül, ahol szokott, a háta mögött vödrökbe porciózva megannyi, döglött hal. De akad még ott a hely a végében nekik.*
-Tíz arany! A végén megkapod. *Csap bele a fickó tenyerébe, majd felsegíti Alissänát. Puha a szalma alattuk, nem is kényelmetlen. Ami a Kucsmást illeti; alacsony szerzet, de oly piszkos, hogy még a bőre színét is nehéz lenne megállapítani. Hogy miért nevezik Kucsmásnak? Valószínűleg ő maga sem tudja már.*
-Mondtam, hogy könnyű lesz. *Vigyorog Alissänára, miközben elhelyezkedik a szalmában. Őt különösebben nem zavarja az enyhe halszag; volt lehetősége megszokni.*
-Voltál már a tharg piacon? Hát a szántóföldeken? *Fordul a lányhoz. Nem rest szórakozottan a combját is megcirógatni, miközben hátradől az éppen csak, hogy puhának nevezhető, sárga takarmányba.*
-Jókedvűnek. Igen, az vagyok. Itt van ezerötszáz arany az erszényemben... *Alissänára kacsint, tudván, milyen fontos a kis kurtizánnak az ilyesmi.*
-És végre kimozdulok a fogadóból. Veled. Napok óta be voltam zárva. *Sóhajt színpadiasan.*
-Úgyhogy... Most megyünk és a fenekére verünk ennek a pénznek. Mert az ilyen pénz jobb, ha gyorsan elmegy. És Te? Örülsz, hogy kiszakadsz végre? Biztos... Sok a munka. *Továbbra sem rajong Alissäna hivatásáért, de végső soron nem is ismerné a pillangót, ha nem azt űzné, amit. Úgyhogy hálás lehet érte valahol.*
-Ha sietünk, elkaphatjuk még a Kucsmás szekerét. Ilyenkor tájt indul a Vashegyre... Gyere!
*Megragadja az elf karját majd magával húzza. Felesleges lenne magyarázni, ki is az a Kucsmás. Nem is valószínűsíti, hogy a törékeny kis kurtizánt túlságosan érdekelné egy semmirekellő kikötői élete.*
-Kucsmás! *Rikkantja el magát, ahogy meglátja a kancsal férfit. A bakon ül, ahol szokott, a háta mögött vödrökbe porciózva megannyi, döglött hal. De akad még ott a hely a végében nekik.*
-Tíz arany! A végén megkapod. *Csap bele a fickó tenyerébe, majd felsegíti Alissänát. Puha a szalma alattuk, nem is kényelmetlen. Ami a Kucsmást illeti; alacsony szerzet, de oly piszkos, hogy még a bőre színét is nehéz lenne megállapítani. Hogy miért nevezik Kucsmásnak? Valószínűleg ő maga sem tudja már.*
-Mondtam, hogy könnyű lesz. *Vigyorog Alissänára, miközben elhelyezkedik a szalmában. Őt különösebben nem zavarja az enyhe halszag; volt lehetősége megszokni.*
-Voltál már a tharg piacon? Hát a szántóföldeken? *Fordul a lányhoz. Nem rest szórakozottan a combját is megcirógatni, miközben hátradől az éppen csak, hogy puhának nevezhető, sárga takarmányba.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4341-4360 , 4361-4380 , 4381-4400 , 4401-4420 , 4421-4440 , 4441-4460 , 4461-4480 , 4481-4500 , 4501-4520 , 4521-4540 , 4541-4560 , 4561-4580 , 4581-4600 , 4601-4620 , 4621-4640 , 4641-4660 , 4661-4680 , 4681-4700 , 4701-4720 , 4721-4740 , 4741-4760 , 4761-4780 , 4781-4800 , 4801-4820 , 4821-4840 , 4841-4860 , 4861-4880 , 4881-4900 , 4901-4920 , 4921-4940 , 4941-4960 , 4961-4980 , 4981-5000 , 5001-5020 , 5021-5040 , 5041-5060 , 5061-5080 , 5081-5100 , 5101-5120 , 5121-5140 , 5141-5160 , 5161-5180 , 5181-5200 , 5201-5220 , 5221-5240 , 5241-5260 , 5261-5280 , 5281-5300 , 5301-5320 , 5321-5340 , 5341-5360 , 5361-5380 , 5375-5394