Külső területek - Erdőmélye
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 33 (641. - 660. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1938-1957
660. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-28 13:31:24
Üzenet elküldve: 2016-04-28 13:31:24
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 77
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 77
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Fák sűrűjében//
* Csakúgy, mint a többiek, ura (avagy asszonya) a helyzetnek, minden tökéletesen az irányítása alatt van, úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt ő tervezi. A lény támadása elől eltáncol, a farok pedig, ahogy számított rá, a földbe ragad. Na jó, azért ne vigyük túlzásba:
Éppen hogy elkerülte őt a támadás, sokkal inkább a szerencséjén múlott, hogy nem találta el, s a beragadás is a szerencse mérlegére nehezedik. Hátra nem is pillant, még a többiek felől szűrődő csatazajok hívogatására sem veszi le tekintetét a rémről. A hátrálás jó alternatíva, elkerülni a karmokat, de egyelőre megmarad az B tervnek.
A karmoktól tart ugyan, de talán nem lesz sok kedve farkatlanul hadonászni. Ugyanis igen, most rajta a sor, hogy támadjon, s így is tesz:
A magasba lendül a kard, oldalát fordítja a lénynek, hogy az ne tudjon komolyabb sebet ejteni rajta, majd a penge a hold ezüstös ragyogásával megáldva, mint égi pallos sújt le az árnyékra. Irarra Fénye elevenedik meg a penge ragyogásában, a pengéében, mely magáé, az istennőé; Irarra haragja sújt le éppen a támadó farkára.
Eyldana természetesen ezután sem marad tétlen, amennyiben a füstlényt ez megtorpanásra készteti, megpróbálja kihasználni a mozgásában keletkezett rést, s átdöfni a másik pengét annak mellkasán. Ha azonban meg sem kottyan neki, s letámadja, akkor hátrálni próbál, már amennyit tud, s reménykedik, hogy nem kerül egyhamar földre... vagy földbe. *
* Csakúgy, mint a többiek, ura (avagy asszonya) a helyzetnek, minden tökéletesen az irányítása alatt van, úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt ő tervezi. A lény támadása elől eltáncol, a farok pedig, ahogy számított rá, a földbe ragad. Na jó, azért ne vigyük túlzásba:
Éppen hogy elkerülte őt a támadás, sokkal inkább a szerencséjén múlott, hogy nem találta el, s a beragadás is a szerencse mérlegére nehezedik. Hátra nem is pillant, még a többiek felől szűrődő csatazajok hívogatására sem veszi le tekintetét a rémről. A hátrálás jó alternatíva, elkerülni a karmokat, de egyelőre megmarad az B tervnek.
A karmoktól tart ugyan, de talán nem lesz sok kedve farkatlanul hadonászni. Ugyanis igen, most rajta a sor, hogy támadjon, s így is tesz:
A magasba lendül a kard, oldalát fordítja a lénynek, hogy az ne tudjon komolyabb sebet ejteni rajta, majd a penge a hold ezüstös ragyogásával megáldva, mint égi pallos sújt le az árnyékra. Irarra Fénye elevenedik meg a penge ragyogásában, a pengéében, mely magáé, az istennőé; Irarra haragja sújt le éppen a támadó farkára.
Eyldana természetesen ezután sem marad tétlen, amennyiben a füstlényt ez megtorpanásra készteti, megpróbálja kihasználni a mozgásában keletkezett rést, s átdöfni a másik pengét annak mellkasán. Ha azonban meg sem kottyan neki, s letámadja, akkor hátrálni próbál, már amennyit tud, s reménykedik, hogy nem kerül egyhamar földre... vagy földbe. *
659. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-27 00:40:34
Üzenet elküldve: 2016-04-27 00:40:34
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 286
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 286
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
//Fák sűrűjében//
*Mivel már tudja hogy milyen lötty fröccsen ki ezekből a förtelmekből önkéntelenül is kissé elfordul a fejével és fintorogva összeszorítja száját. Ellenfele úgy látszik annyira beleélte magát ebbe a harcba hogy teljesen elvesztette a fejét. Nem várja meg amíg kéreggé aszódik, bal kardját egyszerűen elengedi és pajzsát veszi vissza kezébe, közben már áll is fel és fordul hogy szemügyre vegye végre a csata állását. A nővér harca egyenlőnek tűnik, legalábbis sokkal kevésbé sürgős ott a segítség mint Sylwerannál, már amennyire így hirtelen meg tudja állapítani. A tábortűznél három volt, ebből kettőt megtalál az elfen, de hogy a hiányzó darab hová bújt el a sötétben azt nincs ideje kideríteni. Ha annak idején több ideje lett volna nézelődni akkor kiszámolhatná hogy nem csak egy, de kettő szörnyeteg hiányzik a képből. Talán ha tudná, akkor sem törődne vele, ugyanis mindennél fontosabbnak látja hogy csapatuk egyetlen férfi tagján segítsen. Az elf is hadonászik, a rémek is rángatják, nem fog éles pengével körülötte csapkodni, még a végén nem azt találná el amit szeretne. Igyekszik odarohanni hozzájuk ahogy csak bír és pajzsával lendületből lepofozni Sylweranról kéretlen terhét, azt amelyikkel a férfi kevésbé foglalkozik.*
*Mivel már tudja hogy milyen lötty fröccsen ki ezekből a förtelmekből önkéntelenül is kissé elfordul a fejével és fintorogva összeszorítja száját. Ellenfele úgy látszik annyira beleélte magát ebbe a harcba hogy teljesen elvesztette a fejét. Nem várja meg amíg kéreggé aszódik, bal kardját egyszerűen elengedi és pajzsát veszi vissza kezébe, közben már áll is fel és fordul hogy szemügyre vegye végre a csata állását. A nővér harca egyenlőnek tűnik, legalábbis sokkal kevésbé sürgős ott a segítség mint Sylwerannál, már amennyire így hirtelen meg tudja állapítani. A tábortűznél három volt, ebből kettőt megtalál az elfen, de hogy a hiányzó darab hová bújt el a sötétben azt nincs ideje kideríteni. Ha annak idején több ideje lett volna nézelődni akkor kiszámolhatná hogy nem csak egy, de kettő szörnyeteg hiányzik a képből. Talán ha tudná, akkor sem törődne vele, ugyanis mindennél fontosabbnak látja hogy csapatuk egyetlen férfi tagján segítsen. Az elf is hadonászik, a rémek is rángatják, nem fog éles pengével körülötte csapkodni, még a végén nem azt találná el amit szeretne. Igyekszik odarohanni hozzájuk ahogy csak bír és pajzsával lendületből lepofozni Sylweranról kéretlen terhét, azt amelyikkel a férfi kevésbé foglalkozik.*
658. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-26 23:10:57
Üzenet elküldve: 2016-04-26 23:10:57
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 277
OOC üzenetek: 38
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 277
OOC üzenetek: 38
Játékstílus: Megfontolt
//Fák sűrűjében//
*A nekiugró lényt sikerül felnyársalnia, és rettentően büdös folyadékot kap ennek hála a nyakába. Ám épp csak annyi ideje van, hogy fintorogva köpjön egyet, mert sokkal fontosabb dolga akad. Méghozzá az, hogy úgy ahogy megőrizhesse egyensúlyát.
De úgy tűnik ma este habár mindannyian terítéken vannak, valamiért éppen ő a főfogás. A nekiugróval már nem lesz több gondja, viszont annál félelmetesebb ellenfelek vetik rá magukat.
Káromkodással próbálja tompítani a fájdalmat, amit a belé maró lények okoznak neki. Úgy tűnik nőstények lehetnek, mert mindenáron szeretnék olyan vehemensen levetkőztetni, mintha valamiféle groteszk nászéjszakát tartanának.
Szárnyak suhognak az arcába, és közben próbál talpon maradni, de érzi, hogy ez most egy kicsit kezd sok lenni neki. Ő is csak halandó, nem pedig isten, legyen bármilyen jó harcos, és most bizony segítségre fog szorulni.
Ám talán még nincs minden veszve. Habár egy egészen röpke pillanatra eszébe jut ez, ahogyan az egyik csuklón harapja őt. Nem ejti ki a kardot a kezéből, de nem sokon múlik. Ujjai görcsösen szorulnak a markolatra, ő pedig felhördül, mint egy sebzett tigris. Reflex szerűen fordítja a másik kardot a kezére harapó lény felé, és a pengéje hegyével egyenesen az árnyék koponyájának leglágyabb részét célozza meg: a szemét. És ha minden jól megy, akkor olyan erőteljesen szúrja bele a szablyát a lény szemüregébe, hogy talán keresztül is szalad a koponyán.
Így viszont az egyik keze fájdalmasan sajog a füstszörny állkapcsában, a másik kardja pedig épp eltűnik a fejében... így ha elég gyorsan rántja ki a kardot, akkor sem biztos, hogy elég jól tud hátrafelé célozni vele a másik bestiára. Az egyensúlyát is nehezen tudja megtartani. Segítségért nem fog kiáltani a többiekért... azt biztos, hogy nem teszi meg. De az is biztos, hogy jól jönne most egy baráti kéz. Vagy inkább kard. Ha Shiriqa vagy a Nővér ezt nem látja meg és nem tud cselekedni valamit, bizonyára el fog esni végül, aztán pedig ki tudja mi lesz a következő mozdulat.
Hallja a vért reccsenését és roppanását. És különös mód az ötlik az agyába, hogyha ezt túléli, akkor lesz mit foltoztatnia a városban. A bőrén kívül is.
A csuklója úgy lüktet, mint a háborodás. Ujjai elfehérednek a kard szorításától. Pillanatok kérdése csupán, hogy el is ejtse azt a fegyvert.*
*A nekiugró lényt sikerül felnyársalnia, és rettentően büdös folyadékot kap ennek hála a nyakába. Ám épp csak annyi ideje van, hogy fintorogva köpjön egyet, mert sokkal fontosabb dolga akad. Méghozzá az, hogy úgy ahogy megőrizhesse egyensúlyát.
De úgy tűnik ma este habár mindannyian terítéken vannak, valamiért éppen ő a főfogás. A nekiugróval már nem lesz több gondja, viszont annál félelmetesebb ellenfelek vetik rá magukat.
Káromkodással próbálja tompítani a fájdalmat, amit a belé maró lények okoznak neki. Úgy tűnik nőstények lehetnek, mert mindenáron szeretnék olyan vehemensen levetkőztetni, mintha valamiféle groteszk nászéjszakát tartanának.
Szárnyak suhognak az arcába, és közben próbál talpon maradni, de érzi, hogy ez most egy kicsit kezd sok lenni neki. Ő is csak halandó, nem pedig isten, legyen bármilyen jó harcos, és most bizony segítségre fog szorulni.
Ám talán még nincs minden veszve. Habár egy egészen röpke pillanatra eszébe jut ez, ahogyan az egyik csuklón harapja őt. Nem ejti ki a kardot a kezéből, de nem sokon múlik. Ujjai görcsösen szorulnak a markolatra, ő pedig felhördül, mint egy sebzett tigris. Reflex szerűen fordítja a másik kardot a kezére harapó lény felé, és a pengéje hegyével egyenesen az árnyék koponyájának leglágyabb részét célozza meg: a szemét. És ha minden jól megy, akkor olyan erőteljesen szúrja bele a szablyát a lény szemüregébe, hogy talán keresztül is szalad a koponyán.
Így viszont az egyik keze fájdalmasan sajog a füstszörny állkapcsában, a másik kardja pedig épp eltűnik a fejében... így ha elég gyorsan rántja ki a kardot, akkor sem biztos, hogy elég jól tud hátrafelé célozni vele a másik bestiára. Az egyensúlyát is nehezen tudja megtartani. Segítségért nem fog kiáltani a többiekért... azt biztos, hogy nem teszi meg. De az is biztos, hogy jól jönne most egy baráti kéz. Vagy inkább kard. Ha Shiriqa vagy a Nővér ezt nem látja meg és nem tud cselekedni valamit, bizonyára el fog esni végül, aztán pedig ki tudja mi lesz a következő mozdulat.
Hallja a vért reccsenését és roppanását. És különös mód az ötlik az agyába, hogyha ezt túléli, akkor lesz mit foltoztatnia a városban. A bőrén kívül is.
A csuklója úgy lüktet, mint a háborodás. Ujjai elfehérednek a kard szorításától. Pillanatok kérdése csupán, hogy el is ejtse azt a fegyvert.*
657. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-26 21:49:54
Üzenet elküldve: 2016-04-26 21:49:54
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 26
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 26
Játékstílus: Szelíd
//Fák sűrűjében//
*Sylweran terve addig hibátlan, hogy a lendület kvázi felnyársalja az árnylényt az elf vadász kardjára, és amaz visítva ontja utolsó lélegzetét és a dúsan bugyogó, rémesen büdös fekete vért a szerencsétlen harcosra. Ámde a lendület hátra is löki jócskán a férfit, és nagyon meg kell vetnie lábát, hogy ne vágódjon el ő is a lába alá kerülő vastag, öles gyökerekben.
És ez az a pont, ahol a két szárnyas lény eléri őt, az a kettő, aki eddig a közeli tábortűzből lakmározott. Ezek mind a ketten egyformára alakultak: hosszú, denevérszerű, inas szárnyaik segítségével könnyedén elrugaszkodnak a talajtól, és átlebbennek az ágak között, ketten kétfelől támadva Sylwerant, úgyhogy annak épp csak van ideje lerángatnia kardjáról a teljes súllyal ránehezedő, félhulla rémet. A jövevényeknek karmos, csontos karból kettő-kettő sorakozik mind a két oldalt - ez abban a tekintetben kellemetlen, hogy míg mind a ketten rárepülnek az elfre, és lábaikkal, egyik pár karjukkal megkapaszkodnak két oldalt a csípőjén, a vállán, a másik szabad végtaggal megest nekiesnek a páncél azon részeinek, amelyek sebezhetőek: A lágyrészhez, hónaljhoz, nyakhoz és fejhez kapdosnak, és mivel ketten vannak, relatíve nagy eséllyel hámozzák is le a vértet emberünkről. Sajnos őket nehezebb lesz kilökni az egyensúlyukból, mivel végtagfölényben vannak. Az egyik nemes egyszerűséggel ráakasztja állkapcsát arra a fegyvert fogó csuklóra, ami hozzá közelebb van. A másik még nem csap oda fejével, csupán karmaival ráncigálja a félig-meddig egyensúlyát vesztett harcost. Közben dühödten csapkodnak méteres árnyszárnyaikkal, amik egyrészt nehézkessé teszik ellenfelük mozgását, mivel jobbra-balra ráncigálják, másrészt, jócskán behatárolják a látómezejét is.
Shiriqa pengéi széles mozdulatával határozottan sikeresnek mondható. Az alsóbb pengével kvázi felhasítja a ráugró lény hasfalát (és ezzel magára szakajt vagy egy kannányi trutymót), a másikkal a rémség fejét metszi el nyakától, de úgy, hogy a lendülettől az még vagy fél métert zuhan, mielőtt puffanva földet érne. Ezzel a füstlénnyel is az történik, mint az előzővel: menten oszladozni, vagy nincs más jobb szó rá: párologni kezd, míg más nem lesz testéből, mint egy két arasz hosszú és egy arasz széles, kéregszerű képződmény. A fa mellettük ismét felparázslik, egy pillanatra újra kirajzolódnak a jégfényű, cseppforma kaptárak. Az óriáslány fellélegezhet, de Sylweran szorongatott helyzetét figyelembe véve nem ez a legalkalmasabb pillanat a pihengetésre.
Az Eyldanának jutott skorpiószörny lecsapja méregtüskés farkát a földbe, és a lendület puffanva veri fel a tavaly avart a becsapódás körül. A lény több fele funkcionál: Míg teste hátsó részével dühösen toporzékol, és rángatja a kígyózó farkat a fa gyökere alól, ahova beszorította, törzsből ráfordul a feltápászkodó Nővérre, és karmos kezével széles, kaszáló mozdulatot tesz. Hacsak nem hátrál a fa törzséhez igen gyorsan, vagy nem kapja maga elé valamely végtagját védekezésül, végig fognak szántani rajta az ében karmok. A bökkenő csak egy: Hátra fele is maximum egy lépést tehet, mert még be talál csusszanni tomporral abba a dohos szagú, korhadt odúba, amit eredetileg meg akartak vizsgálni a tündérfán. Lehet, hogy a legjobb védekezés a támadás volna.*
*Sylweran terve addig hibátlan, hogy a lendület kvázi felnyársalja az árnylényt az elf vadász kardjára, és amaz visítva ontja utolsó lélegzetét és a dúsan bugyogó, rémesen büdös fekete vért a szerencsétlen harcosra. Ámde a lendület hátra is löki jócskán a férfit, és nagyon meg kell vetnie lábát, hogy ne vágódjon el ő is a lába alá kerülő vastag, öles gyökerekben.
És ez az a pont, ahol a két szárnyas lény eléri őt, az a kettő, aki eddig a közeli tábortűzből lakmározott. Ezek mind a ketten egyformára alakultak: hosszú, denevérszerű, inas szárnyaik segítségével könnyedén elrugaszkodnak a talajtól, és átlebbennek az ágak között, ketten kétfelől támadva Sylwerant, úgyhogy annak épp csak van ideje lerángatnia kardjáról a teljes súllyal ránehezedő, félhulla rémet. A jövevényeknek karmos, csontos karból kettő-kettő sorakozik mind a két oldalt - ez abban a tekintetben kellemetlen, hogy míg mind a ketten rárepülnek az elfre, és lábaikkal, egyik pár karjukkal megkapaszkodnak két oldalt a csípőjén, a vállán, a másik szabad végtaggal megest nekiesnek a páncél azon részeinek, amelyek sebezhetőek: A lágyrészhez, hónaljhoz, nyakhoz és fejhez kapdosnak, és mivel ketten vannak, relatíve nagy eséllyel hámozzák is le a vértet emberünkről. Sajnos őket nehezebb lesz kilökni az egyensúlyukból, mivel végtagfölényben vannak. Az egyik nemes egyszerűséggel ráakasztja állkapcsát arra a fegyvert fogó csuklóra, ami hozzá közelebb van. A másik még nem csap oda fejével, csupán karmaival ráncigálja a félig-meddig egyensúlyát vesztett harcost. Közben dühödten csapkodnak méteres árnyszárnyaikkal, amik egyrészt nehézkessé teszik ellenfelük mozgását, mivel jobbra-balra ráncigálják, másrészt, jócskán behatárolják a látómezejét is.
Shiriqa pengéi széles mozdulatával határozottan sikeresnek mondható. Az alsóbb pengével kvázi felhasítja a ráugró lény hasfalát (és ezzel magára szakajt vagy egy kannányi trutymót), a másikkal a rémség fejét metszi el nyakától, de úgy, hogy a lendülettől az még vagy fél métert zuhan, mielőtt puffanva földet érne. Ezzel a füstlénnyel is az történik, mint az előzővel: menten oszladozni, vagy nincs más jobb szó rá: párologni kezd, míg más nem lesz testéből, mint egy két arasz hosszú és egy arasz széles, kéregszerű képződmény. A fa mellettük ismét felparázslik, egy pillanatra újra kirajzolódnak a jégfényű, cseppforma kaptárak. Az óriáslány fellélegezhet, de Sylweran szorongatott helyzetét figyelembe véve nem ez a legalkalmasabb pillanat a pihengetésre.
Az Eyldanának jutott skorpiószörny lecsapja méregtüskés farkát a földbe, és a lendület puffanva veri fel a tavaly avart a becsapódás körül. A lény több fele funkcionál: Míg teste hátsó részével dühösen toporzékol, és rángatja a kígyózó farkat a fa gyökere alól, ahova beszorította, törzsből ráfordul a feltápászkodó Nővérre, és karmos kezével széles, kaszáló mozdulatot tesz. Hacsak nem hátrál a fa törzséhez igen gyorsan, vagy nem kapja maga elé valamely végtagját védekezésül, végig fognak szántani rajta az ében karmok. A bökkenő csak egy: Hátra fele is maximum egy lépést tehet, mert még be talál csusszanni tomporral abba a dohos szagú, korhadt odúba, amit eredetileg meg akartak vizsgálni a tündérfán. Lehet, hogy a legjobb védekezés a támadás volna.*
656. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-22 00:10:36
Üzenet elküldve: 2016-04-22 00:10:36
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 77
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 77
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Fák sűrűjében//
* Ha megsebezni nem is sikerül, de a támadás lehetőségétől megszabadítja. Legalábbis egy pillanat erejéig biztosan. A hangok alapján társai sem tétlenkednek, bár nem tűnik egy könnyű szülésnek. Tekintetét nem meri levenni ellenfeléről, ezért csak elképzelni tudja, hogy mennyi és milyen lényekkel kell, küzdjenek. Néhány kiadott hang sem túl barátságos, de sérülések előfordulnak a szakmában. A halál sem ritka, de azért nem szívesen végezné most itt, így. Főleg, hogy még van egy befejezetlen ügye, ami ide vezette.
~ Irarra lát, Irarra megvilágítja az utam, Irarra a pengém. ~
A földön fekve nem olyan egyszerű az élet, főleg, ha egy tűzevő skorpió-árny-füst-lény az életedre tör; oldalra gurul a szúrás elől, majd a tőle telhető leggyorsabban talpra is pattan, hogy érdemi szinten védekezhessen. Támadásra egyelőre nem sok lehetősége lesz, hiszen a művelete bőven eltartott annyi ideig, hogy egy újabb csapásra szánja el magát a lény. Nem egy rózsás helyzet, de túlélt már rosszabbakat is. *
* Ha megsebezni nem is sikerül, de a támadás lehetőségétől megszabadítja. Legalábbis egy pillanat erejéig biztosan. A hangok alapján társai sem tétlenkednek, bár nem tűnik egy könnyű szülésnek. Tekintetét nem meri levenni ellenfeléről, ezért csak elképzelni tudja, hogy mennyi és milyen lényekkel kell, küzdjenek. Néhány kiadott hang sem túl barátságos, de sérülések előfordulnak a szakmában. A halál sem ritka, de azért nem szívesen végezné most itt, így. Főleg, hogy még van egy befejezetlen ügye, ami ide vezette.
~ Irarra lát, Irarra megvilágítja az utam, Irarra a pengém. ~
A földön fekve nem olyan egyszerű az élet, főleg, ha egy tűzevő skorpió-árny-füst-lény az életedre tör; oldalra gurul a szúrás elől, majd a tőle telhető leggyorsabban talpra is pattan, hogy érdemi szinten védekezhessen. Támadásra egyelőre nem sok lehetősége lesz, hiszen a művelete bőven eltartott annyi ideig, hogy egy újabb csapásra szánja el magát a lény. Nem egy rózsás helyzet, de túlélt már rosszabbakat is. *
655. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-20 20:08:16
Üzenet elküldve: 2016-04-20 20:08:16
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 286
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 286
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
// Fák Sűrűjében //
*Shiriqának nem csak szerencséje, ereje, de esze is van. Hogy ez igaz vagy sem azt majd a jövő mondja meg, de ő szeret így gondolni magára. Sok dolog van amit nem tud és bosszantja amikor valaki butának találja vagy kioktatja, de ez csak tanulatlanság nem ostobaság. Ha első vágása nem is ejt komoly sebet remélhetőleg legalább lelassítja ellenfelét annyira hogy egy következő támadással majd visszaküldhesse oda ahonnét erre a világra jött. Ráfröccsen ellenfele vére de amíg nem okoz valami fájdalmat addig nem foglalkozik vele, akármilyen büdös is. Ezzel ráér majd akkor törődni amikor már nem az életük a tét. Pajzsa még mindig tőle nem messze hever, de nem azért nyúl bal kezével hanem második pallosát húzza elő a hátáról. Ezeknek a lényeknek se hosszú fegyverük, se páncélzatuk nincsen, védtelenek a pengék ellen márpedig Shiriqa pengéi igencsak messzire elérnek és ha kettő van belőle akkor lényegesen nehezebb ellenségeinek elég közel kerülnie hozzá vagy kitérniük haragja elől. Talpra vergődni egyelőre nem is akar, nincsen miért hiszen célpontja önként és dalolva veti magát a biztos halálba, pláne így hogy egy szinten vannak. Az óriás kezei hosszúak, a két pallos még hosszabb, elég nagy területet le tud fedni velük. A rárontó füstdémon hamarosan kellemetlen környezetben találja magát, egy súlyos penge ugyanis jobbról, egy másik pedig balról közeledik hozzá, és előbb fognak elhaladni egymás alatt-felett minthogy a fekete rém elérhetné testét. Nem lehet persze tudni miféle képességekkel bírnak ezek a lények, talán van elég fürge hogy valamerre kimeneküljön az összezáró olló elől, de ha ők is csak emberi léptékkel mozoghatnak akkor nagy bajban van. Az óriás azért kifejezetten nem törekszik rá hogy egy ollóhoz legyen hasonlatos, sőt, inkább több távolságot hagy a pengék között mint kevesebbet, így nemcsak oldalról zárja el a menekülés lehetőségét hanem az alul-felül elkerülést is megnehezíti.*
*Shiriqának nem csak szerencséje, ereje, de esze is van. Hogy ez igaz vagy sem azt majd a jövő mondja meg, de ő szeret így gondolni magára. Sok dolog van amit nem tud és bosszantja amikor valaki butának találja vagy kioktatja, de ez csak tanulatlanság nem ostobaság. Ha első vágása nem is ejt komoly sebet remélhetőleg legalább lelassítja ellenfelét annyira hogy egy következő támadással majd visszaküldhesse oda ahonnét erre a világra jött. Ráfröccsen ellenfele vére de amíg nem okoz valami fájdalmat addig nem foglalkozik vele, akármilyen büdös is. Ezzel ráér majd akkor törődni amikor már nem az életük a tét. Pajzsa még mindig tőle nem messze hever, de nem azért nyúl bal kezével hanem második pallosát húzza elő a hátáról. Ezeknek a lényeknek se hosszú fegyverük, se páncélzatuk nincsen, védtelenek a pengék ellen márpedig Shiriqa pengéi igencsak messzire elérnek és ha kettő van belőle akkor lényegesen nehezebb ellenségeinek elég közel kerülnie hozzá vagy kitérniük haragja elől. Talpra vergődni egyelőre nem is akar, nincsen miért hiszen célpontja önként és dalolva veti magát a biztos halálba, pláne így hogy egy szinten vannak. Az óriás kezei hosszúak, a két pallos még hosszabb, elég nagy területet le tud fedni velük. A rárontó füstdémon hamarosan kellemetlen környezetben találja magát, egy súlyos penge ugyanis jobbról, egy másik pedig balról közeledik hozzá, és előbb fognak elhaladni egymás alatt-felett minthogy a fekete rém elérhetné testét. Nem lehet persze tudni miféle képességekkel bírnak ezek a lények, talán van elég fürge hogy valamerre kimeneküljön az összezáró olló elől, de ha ők is csak emberi léptékkel mozoghatnak akkor nagy bajban van. Az óriás azért kifejezetten nem törekszik rá hogy egy ollóhoz legyen hasonlatos, sőt, inkább több távolságot hagy a pengék között mint kevesebbet, így nemcsak oldalról zárja el a menekülés lehetőségét hanem az alul-felül elkerülést is megnehezíti.*
654. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-19 16:24:59
Üzenet elküldve: 2016-04-19 16:24:59
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Az Erdő Szelleme//
*Hagyja, hogy lelkének lombzöld kapuin a gyermeklány tisztán elméjének legmélyére láthasson, ahogy hűs tó vizébe merül az elf, melynek vize oly' tiszta, hogy mindent kristálytisztán látni benne. Majd ijedten emelkednek meg ezüst szemöldökei, ahogy az Erdő leánya haragosan toppant egyet lábával és megrovó szavakkal illeti őt, vagy talán nem is őt magát, hanem minden halandót.
Villámgyorsan átcikázik az agyán, hogy vajon ő közvetítette rosszul gondolatait, hisz templomra mégcsak nem is gondolt, vagy az előtte itt járók tettek ilyen rossz benyomást az Erdőre, hogy így reagál?
Lehajtja fejét, kezeit a tökéletes bocsánatkérés tartásába emeli, úgy szólal meg nyugodt hangon.*
- Bocsáss meg, Erdő gyermeke, talán rosszul fogalmaztam meg céljaim. Templomra nem is gondoltam soha, miért emelnék templomot ott, ahol az erdő minden fája, minden növénye szent, az Erdő a templom, egy épület csak elrondítaná az a természetes tökéletességet, mely ezt a rengeteget átjárja és olyan csodálatossá teszi? Miért zárnám tető alá azt, ami akkor a legszebb, amikor a nap sugarai simogatják, vagy a csillagok ragyogása ezüstözi be? Egy bársonyos mohaszőnyeggel borított évszázados tölgy gyökerei közt mondanék áldást, hűs tó vizében állva mondanék köszönetet az Erdőnek minden napért, melyet lombja alatt eltölthetek.
*Továbbra is pillantását a fűszálak közé fúrva beszél, sajnálja, hogy félreértette szándékait a leánygyermek.*
- Nem leskelődni jöttem, szolgálni és tanulni, tanulni abból a tudásból, melyet ezek a faóriások összegyűjtöttek. S ha néma is marad előttem az Erdő egyelőre, türelemmel és alázattal várom, hogy méltónak találjanak szavukra a fák egyszer. S ha itt kell megöregednem a zöld lombok alatt, némán és szótlanul, magányosan és egyedül, akkor sem fogom bánni választott utam és végzetem.
*Csak akkor néz fel, amikor a leány felteszi a kérdést, de egyetlen pillanatig sem habozik, amikor az Erdő gyermeke felajánlja, hogy megmutatja miféle föld az, melyen jár. Amit láthat, halandó talán még sosem látta, s ha látta is, talán már rég elporladt és még az emlékét is eltörölte az idő. Ha úgy tetszik, tanítása ezzel az érintéssel kezdődhet.
Felkel ültéből, mindvégig a leánygyermek átható szemeibe nézve lép közelebb, hogy enyhén remegő jobbját nyújtsa. Figyelni fog, hogy okulhasson.*
A hozzászólás írója (Pycta del Ventus) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2016.04.19 16:27:57
*Hagyja, hogy lelkének lombzöld kapuin a gyermeklány tisztán elméjének legmélyére láthasson, ahogy hűs tó vizébe merül az elf, melynek vize oly' tiszta, hogy mindent kristálytisztán látni benne. Majd ijedten emelkednek meg ezüst szemöldökei, ahogy az Erdő leánya haragosan toppant egyet lábával és megrovó szavakkal illeti őt, vagy talán nem is őt magát, hanem minden halandót.
Villámgyorsan átcikázik az agyán, hogy vajon ő közvetítette rosszul gondolatait, hisz templomra mégcsak nem is gondolt, vagy az előtte itt járók tettek ilyen rossz benyomást az Erdőre, hogy így reagál?
Lehajtja fejét, kezeit a tökéletes bocsánatkérés tartásába emeli, úgy szólal meg nyugodt hangon.*
- Bocsáss meg, Erdő gyermeke, talán rosszul fogalmaztam meg céljaim. Templomra nem is gondoltam soha, miért emelnék templomot ott, ahol az erdő minden fája, minden növénye szent, az Erdő a templom, egy épület csak elrondítaná az a természetes tökéletességet, mely ezt a rengeteget átjárja és olyan csodálatossá teszi? Miért zárnám tető alá azt, ami akkor a legszebb, amikor a nap sugarai simogatják, vagy a csillagok ragyogása ezüstözi be? Egy bársonyos mohaszőnyeggel borított évszázados tölgy gyökerei közt mondanék áldást, hűs tó vizében állva mondanék köszönetet az Erdőnek minden napért, melyet lombja alatt eltölthetek.
*Továbbra is pillantását a fűszálak közé fúrva beszél, sajnálja, hogy félreértette szándékait a leánygyermek.*
- Nem leskelődni jöttem, szolgálni és tanulni, tanulni abból a tudásból, melyet ezek a faóriások összegyűjtöttek. S ha néma is marad előttem az Erdő egyelőre, türelemmel és alázattal várom, hogy méltónak találjanak szavukra a fák egyszer. S ha itt kell megöregednem a zöld lombok alatt, némán és szótlanul, magányosan és egyedül, akkor sem fogom bánni választott utam és végzetem.
*Csak akkor néz fel, amikor a leány felteszi a kérdést, de egyetlen pillanatig sem habozik, amikor az Erdő gyermeke felajánlja, hogy megmutatja miféle föld az, melyen jár. Amit láthat, halandó talán még sosem látta, s ha látta is, talán már rég elporladt és még az emlékét is eltörölte az idő. Ha úgy tetszik, tanítása ezzel az érintéssel kezdődhet.
Felkel ültéből, mindvégig a leánygyermek átható szemeibe nézve lép közelebb, hogy enyhén remegő jobbját nyújtsa. Figyelni fog, hogy okulhasson.*
A hozzászólás írója (Pycta del Ventus) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2016.04.19 16:27:57
653. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-19 13:16:48
Üzenet elküldve: 2016-04-19 13:16:48
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 26
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 26
Játékstílus: Szelíd
//Az Erdő Szelleme//
*Egy darabig csendben szemlélik egymást. Mintha a leánykát mulattatná az ittléte, mert bár egy lépést sem közelít, lassan és áthatóan megszemléli az elfet. Ruházatát, arckifejezését, és tisza, vesébe látó tekintete mintha a lelkét is végigpásztázná. Aztán a gyermek rosszallóan toppant a lábával.*
- Ez az erdő nem arra való, hogy a halandók emeljenek itt templomot! - *Szól kissé megrovóan, ám hangja élét elveszi, hogy mégis egy hét-nyolcéves forma apróság torkából szól. Viszont nyilvánvalóan belelát gondolataiba, és szemmel láthatóan nincs oda értük. Szenvtelenül tovább beszél.* - Ez nem gyümölcsöskert és nem sétalugas. Tudod, vannak itt fák, amelyek öregek, sokkal öregebbek, mint bármi, aminek emlékezete van ezen a földön, és sokan már akkor is itt álltak, amikor a városaitok még por voltak és csupasz szikla, és száraz ördökszekér, melyet szél kerget az úton. Itt már zöldellt és élt minden a ti nagy háborúitok előtt és virágozni, és teremni fognak a fák, még sokkal azután is, hogy belőletek más sem marad, mint emlékek, meg elhagyatott romok. Itt a ravaszok élnek, és a vének, akik tudják, hogy azért jöttök, amiért mindig. Hogy a fák titkai után leskelődjetek. Ne hidd, hogy nem próbálták már százszor, meg még százszor. Tudod-e azt, hogy miféle az a föld, amelyen állsz? Megmutassam?
*Kezét nyújtja.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2016.04.19 13:17:57
*Egy darabig csendben szemlélik egymást. Mintha a leánykát mulattatná az ittléte, mert bár egy lépést sem közelít, lassan és áthatóan megszemléli az elfet. Ruházatát, arckifejezését, és tisza, vesébe látó tekintete mintha a lelkét is végigpásztázná. Aztán a gyermek rosszallóan toppant a lábával.*
- Ez az erdő nem arra való, hogy a halandók emeljenek itt templomot! - *Szól kissé megrovóan, ám hangja élét elveszi, hogy mégis egy hét-nyolcéves forma apróság torkából szól. Viszont nyilvánvalóan belelát gondolataiba, és szemmel láthatóan nincs oda értük. Szenvtelenül tovább beszél.* - Ez nem gyümölcsöskert és nem sétalugas. Tudod, vannak itt fák, amelyek öregek, sokkal öregebbek, mint bármi, aminek emlékezete van ezen a földön, és sokan már akkor is itt álltak, amikor a városaitok még por voltak és csupasz szikla, és száraz ördökszekér, melyet szél kerget az úton. Itt már zöldellt és élt minden a ti nagy háborúitok előtt és virágozni, és teremni fognak a fák, még sokkal azután is, hogy belőletek más sem marad, mint emlékek, meg elhagyatott romok. Itt a ravaszok élnek, és a vének, akik tudják, hogy azért jöttök, amiért mindig. Hogy a fák titkai után leskelődjetek. Ne hidd, hogy nem próbálták már százszor, meg még százszor. Tudod-e azt, hogy miféle az a föld, amelyen állsz? Megmutassam?
*Kezét nyújtja.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2016.04.19 13:17:57
652. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-19 11:42:02
Üzenet elküldve: 2016-04-19 11:42:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 277
OOC üzenetek: 38
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 277
OOC üzenetek: 38
Játékstílus: Megfontolt
//Fák sűrűjében//
*A pengék úgy hatolnak át a füstujjakon, mint kés a vajban.
Ez pedig Sylwerant különös elégedettséggel tölti el. Nincs minden veszve. Megtaposni igazából nem is nagyon akarta a lényt, a rúgás viszont bejön, ami önmagában elég neki. Még akár egy örömkiáltás is elhangzana tőle, ha éppen nem akarná nyakon harapni egy másik bestia.
A földre vetődés sikeres, a gyors reagálásának hála pedig talpra tud állni, hogy megfordulva lendületből beleszúrja kardját a szörnybe. Sikerül neki, mire amaz nyomban füstölögni kezd... ám félig fogja csak fel, hogy mintha valami fadarab maradna a helyén, mert nyomban érkezik a támadás, újult erővel. Na meg lendülettel, ami ujjatlan barátját illeti. Az imént elrúgott lény ugyanis nem igazán tűnik boldognak attól, hogy mától nem fog tudni megtanulni írni. Na nem mintha valaha is akarhatott volna, vagy egyáltalán tudhatná, mi az.
Ekkor hasít bele Sylweran nyakába a fájdalom. Eddig is érezte a harapás nyomát, de most, hogy van pár pillantásnyi levegővétele, tudatosul is benne a dolog. A vére lassan szivárog be a vértje alá, és az inge is elkezdi azt annak rendje és módja szerint felszívni. Felszisszen.
De ennyi telik tőle, nincs ideje most siránkozni. Na jó... egy káromkodásra azért futja. Főleg mivel ujjatlan cimborája nagyon ölelkezős hangulatban van.
De nem ő lesz, aki megvigasztalja a veszteségei miatt, ha már ezek a besték nem hallgattak a kedves szép szóra. Vagy annyi agyuk sincs, hogy felfogják.
Megpróbálja megvetett lábbal, kardjait előre szegezve várni a rohamozást. Ha elég gyors, talán a lény pont felnyársalja magát szablyáinak valamelyikére. Akkor pedig miközben gyorsan kirántja a fegyvert, a másik, vetődő lény felé fordulhat még, hogy suhintson a szabadon maradt vassal.
De ha a megcsonkított szörny hamarabb érkezik a kelleténél, akkor több mint valószínű, hogy a lendület leveszi a lábáról a férfit, és hanyatt esik, hogy ott is csillagokat láthasson, ahol nincsenek. Kis szerencsével így viszont talán a másik árny nem jó helyre ugrik, és van némi ideje a reagálásra. Lesz, ami lesz. Egyvalami biztos csak, hogy ő aztán nem adja fel!*
*A pengék úgy hatolnak át a füstujjakon, mint kés a vajban.
Ez pedig Sylwerant különös elégedettséggel tölti el. Nincs minden veszve. Megtaposni igazából nem is nagyon akarta a lényt, a rúgás viszont bejön, ami önmagában elég neki. Még akár egy örömkiáltás is elhangzana tőle, ha éppen nem akarná nyakon harapni egy másik bestia.
A földre vetődés sikeres, a gyors reagálásának hála pedig talpra tud állni, hogy megfordulva lendületből beleszúrja kardját a szörnybe. Sikerül neki, mire amaz nyomban füstölögni kezd... ám félig fogja csak fel, hogy mintha valami fadarab maradna a helyén, mert nyomban érkezik a támadás, újult erővel. Na meg lendülettel, ami ujjatlan barátját illeti. Az imént elrúgott lény ugyanis nem igazán tűnik boldognak attól, hogy mától nem fog tudni megtanulni írni. Na nem mintha valaha is akarhatott volna, vagy egyáltalán tudhatná, mi az.
Ekkor hasít bele Sylweran nyakába a fájdalom. Eddig is érezte a harapás nyomát, de most, hogy van pár pillantásnyi levegővétele, tudatosul is benne a dolog. A vére lassan szivárog be a vértje alá, és az inge is elkezdi azt annak rendje és módja szerint felszívni. Felszisszen.
De ennyi telik tőle, nincs ideje most siránkozni. Na jó... egy káromkodásra azért futja. Főleg mivel ujjatlan cimborája nagyon ölelkezős hangulatban van.
De nem ő lesz, aki megvigasztalja a veszteségei miatt, ha már ezek a besték nem hallgattak a kedves szép szóra. Vagy annyi agyuk sincs, hogy felfogják.
Megpróbálja megvetett lábbal, kardjait előre szegezve várni a rohamozást. Ha elég gyors, talán a lény pont felnyársalja magát szablyáinak valamelyikére. Akkor pedig miközben gyorsan kirántja a fegyvert, a másik, vetődő lény felé fordulhat még, hogy suhintson a szabadon maradt vassal.
De ha a megcsonkított szörny hamarabb érkezik a kelleténél, akkor több mint valószínű, hogy a lendület leveszi a lábáról a férfit, és hanyatt esik, hogy ott is csillagokat láthasson, ahol nincsenek. Kis szerencsével így viszont talán a másik árny nem jó helyre ugrik, és van némi ideje a reagálásra. Lesz, ami lesz. Egyvalami biztos csak, hogy ő aztán nem adja fel!*
651. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-19 01:12:53
Üzenet elküldve: 2016-04-19 01:12:53
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Az Erdő Szelleme//
*Megakad a mozdulatban, ahogy le akar ülni, hogy meditációval próbáljon kapcsolatot teremteni az Erdővel, amikor sokkal Erdőmélye sokkal profánabb módon szólítja meg. Legalábbis az első gondolata ez, amikor megpillantja a leánygyermeket kilépni a kékesfekete erezetű szikla mögül. A pillanatnyi megtorpanás után folytatja a leülés procedúráját, majd kényelmesen elhelyezkedve keresztbefont lábakkal, kezeit térdeire helyezi, őszinte mosollyal tekintve lombzöld szemeivel az Erdő gyermekére.*
- Pycta del Ventus a nevem.
*Válaszol az első kérdésre ültében meghajtva magát a leány felé, mozdulatában tisztelet és alázat vegyül nyugalommal és békességgel. Nem tart semmitől, a szíve tiszta, ahogy a szándékai is. Nem ártani, tanulni jött az Erdőtől.*
- Figyelni, megérteni és tanulni.
*Mondja a szavak nyelvén és egy rövid lelki gyakorlattal megnyitja elméjét a leánygyermek előtt. A halandó nyelv szűkös eszközeivel képtelen minden igényt kielégítően leírni, hogy miért is kereste fel Erdőmélye legmélyebb pontját.
Figyelni jött. Megfigyelni az Erdőt, a lüktető életet, mely lélegzetvételként élteti, hallgatni a csobogó patak csevegését, a szél szavát és a fák suttogását.
Megérteni, azt amit közölni akarnak, s akkor sem volna szomorú, ha távozásra szólítanák fel, bár nem azért zarándokolt el ilyen messzire, hogy válaszok nélkül térjen vissza. Úgy érzi, hogy a hallottakból olyan tudásra tehet szert, mellyel nem csak az Erdőhöz kerülne közelebb, de saját magát is jobban megismerné.
Tanulni, ha az Erdő és Szelleme elfogadja hűséges és alázatos tanítványának, papjának akár, hogy legyen végre célja a szerzetesnek, kiben a vén remete felépítette a szilárd hit alapjait, de a végső célt, a szolgálni kívánt hatalmat és a végzet választását meghagyta neki a viharból széllé szelídült ifjú hosszúéletűnek, a Szél Öklének.*
*Megakad a mozdulatban, ahogy le akar ülni, hogy meditációval próbáljon kapcsolatot teremteni az Erdővel, amikor sokkal Erdőmélye sokkal profánabb módon szólítja meg. Legalábbis az első gondolata ez, amikor megpillantja a leánygyermeket kilépni a kékesfekete erezetű szikla mögül. A pillanatnyi megtorpanás után folytatja a leülés procedúráját, majd kényelmesen elhelyezkedve keresztbefont lábakkal, kezeit térdeire helyezi, őszinte mosollyal tekintve lombzöld szemeivel az Erdő gyermekére.*
- Pycta del Ventus a nevem.
*Válaszol az első kérdésre ültében meghajtva magát a leány felé, mozdulatában tisztelet és alázat vegyül nyugalommal és békességgel. Nem tart semmitől, a szíve tiszta, ahogy a szándékai is. Nem ártani, tanulni jött az Erdőtől.*
- Figyelni, megérteni és tanulni.
*Mondja a szavak nyelvén és egy rövid lelki gyakorlattal megnyitja elméjét a leánygyermek előtt. A halandó nyelv szűkös eszközeivel képtelen minden igényt kielégítően leírni, hogy miért is kereste fel Erdőmélye legmélyebb pontját.
Figyelni jött. Megfigyelni az Erdőt, a lüktető életet, mely lélegzetvételként élteti, hallgatni a csobogó patak csevegését, a szél szavát és a fák suttogását.
Megérteni, azt amit közölni akarnak, s akkor sem volna szomorú, ha távozásra szólítanák fel, bár nem azért zarándokolt el ilyen messzire, hogy válaszok nélkül térjen vissza. Úgy érzi, hogy a hallottakból olyan tudásra tehet szert, mellyel nem csak az Erdőhöz kerülne közelebb, de saját magát is jobban megismerné.
Tanulni, ha az Erdő és Szelleme elfogadja hűséges és alázatos tanítványának, papjának akár, hogy legyen végre célja a szerzetesnek, kiben a vén remete felépítette a szilárd hit alapjait, de a végső célt, a szolgálni kívánt hatalmat és a végzet választását meghagyta neki a viharból széllé szelídült ifjú hosszúéletűnek, a Szél Öklének.*
650. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-18 17:18:29
Üzenet elküldve: 2016-04-18 17:18:29
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 26
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 26
Játékstílus: Szelíd
//Az Erdő Szelleme//
- Ki jár itt? - *Dugja ki a kő mögül a fejét a legszebb leánygyermek, akit Pycta del Ventus életében látott. Mégpedig abban a pillanatban, hogy a fickó leüléshez készülődne. A gyermek arca gömbölyded, teste apró, madárcsontú, haja sűrű, gyűrűgöndör, és szőke, akár a nyári búzamezők. Szeme olyan zöld, mint a frissen fakadt rügy az ágon, tekintete érdeklődő, nem különsebben barátságos, mint inkább kíváncsi, és mégis, mélységes bölcsességet sugároz. A hangja mintha egyszerre lenne női és férfi, idős és fiatal: mintha az ő énekhangját zengené-búgná vissza az erdő, és a kicsi csermely játékos neszezése. Apró kezével megtámasztja magát, ahogy a tojásdad kő mögül előlép, és egy lépést tesz a görnyedő vándor felé.
A kislány egyébként emberformának tűnik, bőre sápadt, ruhátlan. Testét valamiféle fűből vagy nagyobbacska levelekből összetoldozott-foldozott, kabátszerű ruházat fedi. Mezítláb van, lábujjait játékosan megfuttatja a selymes fűben, amíg válaszra vár. Okos, firtatózó pillantása fel-. és megméri a jövevényt.*
- Miért jöttél?
- Ki jár itt? - *Dugja ki a kő mögül a fejét a legszebb leánygyermek, akit Pycta del Ventus életében látott. Mégpedig abban a pillanatban, hogy a fickó leüléshez készülődne. A gyermek arca gömbölyded, teste apró, madárcsontú, haja sűrű, gyűrűgöndör, és szőke, akár a nyári búzamezők. Szeme olyan zöld, mint a frissen fakadt rügy az ágon, tekintete érdeklődő, nem különsebben barátságos, mint inkább kíváncsi, és mégis, mélységes bölcsességet sugároz. A hangja mintha egyszerre lenne női és férfi, idős és fiatal: mintha az ő énekhangját zengené-búgná vissza az erdő, és a kicsi csermely játékos neszezése. Apró kezével megtámasztja magát, ahogy a tojásdad kő mögül előlép, és egy lépést tesz a görnyedő vándor felé.
A kislány egyébként emberformának tűnik, bőre sápadt, ruhátlan. Testét valamiféle fűből vagy nagyobbacska levelekből összetoldozott-foldozott, kabátszerű ruházat fedi. Mezítláb van, lábujjait játékosan megfuttatja a selymes fűben, amíg válaszra vár. Okos, firtatózó pillantása fel-. és megméri a jövevényt.*
- Miért jöttél?
649. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-18 17:07:54
Üzenet elküldve: 2016-04-18 17:07:54
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 26
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 26
Játékstílus: Szelíd
//Erdő sűrűjében//
*Sylweran azzal, hogy hirtelen széthúzza az összeakasztott kardjait, praktikusan megszabadította egy-két karomtól és ujjvégtől a szemből őt rángató árnyékszüleményt. Taposni annyira nem nyílik alkalma, de egy jól irányzott mozdulattal mellkason rúghatja a rút kreatúrát, amitől az zúgva száll kábé másfél méterre, mint a győzelmi zászló. Puffanva landol a hátán, de egy pillanat alatt maga alá kapja végtagjait, és újabb rohamra készül. Szemmel láthatóan nem esett neki túl jól, hogy búcsút kellett intenie pár ujjának, mert szélesre tárja száját és fura, sziszegős-sikítós hangot hallat.
A másik lény, aki harcosunk hátán és nyakán csüggeszkedik, ezalatt nem tétlenkedik, és próbálja megtalálni karmaival a gyenge pontokat, a hajlatokat a páncélon, hogy feltéphesse vagy lefeszegesse azt a kellemetlenkedő elfről. Még zuhantában is öleli őt, karmos lábait a dereka köré fonja, a reszelős fogacsokból álló, meglehetősen riasztó küllemű fogsor pedig csattan a Sehonnai nyakszirtjén. A harapás jó részét felfogta a vért, azonban az ádáz teremtmény hegyes, hosszúkás pofája kvázi úgy funkcionál, ahogy egy laposfogó. Állkapcsai erejét nem sikerül átvinni, de azért a felső fogsor első néhány fogát belemélyeszti a páncél nyaki illesztésénél a puha bőrbe, és mély, de szerencsére nem túl komoly sebet ejt a harcoson. Utóbb nyekkenve puffan Sylweran alatt, és természetelleneset reccsen az a lába, ami a harcos páncélos háta és a talaj közé szorult. Ily módon neki alkalma nyílik egy villámgyors fordulattal felnyársalhatja a rémlényt.
S ha így is tesz, örömteli felfedezés jut osztályrészéül: az árnykatonákat fogja az acél, mégpedig úgy, ahogy bárki mást is tenné, ha egy alkarnyi pengét keresztülvezetnek a fontosabb szervein. Füstszerű, sötét vérpára kavarog elő a sebből, míg a döglény alat vonaglik, végül ernyedten lóg a kard végén, akár egy összecsukott esernyő. Teste párologni kezd, előbb ujjai, karjai, lábai, utóbb a tömzsibb részek, a feje, a teste kezd el semivé foszlani az éji sötétben, egészen addig, míg semmi más nem marad az árnyéklényből, mint egy körülbelül negyven centis, arasznyi széles, sima felületű, kéreg szerű fadarab.
Ezt mondjuk elfünk nemigen várhatja ki, hogy megszemlélje, ugyanis odaér hozzá a harmadik őt támadó füstdémon. Úgy tűnik, a vándorokra ráugrálás a spcialitásuk: Míg a másik, metszett ujjú ismét nekirohan a férfiúnak, vállal és fejjel öklelve őt deréktájon, a másik szintén akrobatikusan a levegőbe pattan, és megkísérel Sylweran nyakába huppani, hogy tovább folytassa hősünk fejének nyakáról történő leválasztását.
Shiriqa szerencséje, hogy termete elég erőt ad neki, hogy egy csapással eltérítse a fürge árnydémont és ne terítse le őt is a rohamozó lendülete. A vágással komolyabb sebet nem ejt a lényen, de végigvág vele annak kimeresztett kezén és bal karján, minek következtében fröccsenve teríti be az árnyékszerű füstvér, ami pengéje nyomán spriccelve ömlik beterítva maga alatt jószerével mindent. Egyébként a fura állagú, forró matériától nem esik komolyabb baja, már azon kívül, hogy rémületesen büdös, rothadt dögszaga van, mint egy saccra többhetes, napon hagyott tetemnek. Az őt támadó árnylény hátralép egyet, és felszegett fejjel ő is felsikít, hallva társa csataüvöltését, majd ernyedten tartva sebzett karját, miközben új lendülettől fűtve ismét ráront az óriáslányra: nem a legelőnyösebb neki ez a kuporgó pozíció, de a füstdémon meglehetősen gyors, nem biztos, hogy van elég ideje arra, hogy talpra vergődjön.
Odafenn, a fán, ahol a kicsi tündér lapul az ágak közt, furcsa dolog történik. Az első árnyéklény halálának pillanatában, lent a csatazajtól alig hallgatóan vagy érzékelhetően összezizzen a fa száz meg száz levele, Naltanát végigborzongatja a korábbról már ismert, jeges hidegség, és mintha itt-ott felvillannának egy tizedmásodpercre a csep alakú bogárkaptárak. Ez egyébként egyáltalán nem kellemetlen élmény, csupán szokatlan, és alighanem teljesen észrevétlen mindenki más számára, már a kicsi szárnyast kivéve, aki az ágak között kuksol.
A skorpióforma szülemény fejét hátrakapja a penge elől, ezért hajlott gerince kiegyenesedik és ívben hátrahajlik, minek következtében a Nővér megmenekül a cincálásra termett karmoktól, azonban ezzel egy időben a hosszú farok lendül és szúrni készül, mégpedig, a lány hasát és felsőtestét becélozva. Szóval a nővér vagy tovább hadakozik, vagy haladéktalanul relokalizálja magát még fekvő helyzetében, mielőtt a (minden valószínűség szerint egy valós skorpióról mintázott), tűhegyes végű, bunkós szúróka eltalálja.*
*Sylweran azzal, hogy hirtelen széthúzza az összeakasztott kardjait, praktikusan megszabadította egy-két karomtól és ujjvégtől a szemből őt rángató árnyékszüleményt. Taposni annyira nem nyílik alkalma, de egy jól irányzott mozdulattal mellkason rúghatja a rút kreatúrát, amitől az zúgva száll kábé másfél méterre, mint a győzelmi zászló. Puffanva landol a hátán, de egy pillanat alatt maga alá kapja végtagjait, és újabb rohamra készül. Szemmel láthatóan nem esett neki túl jól, hogy búcsút kellett intenie pár ujjának, mert szélesre tárja száját és fura, sziszegős-sikítós hangot hallat.
A másik lény, aki harcosunk hátán és nyakán csüggeszkedik, ezalatt nem tétlenkedik, és próbálja megtalálni karmaival a gyenge pontokat, a hajlatokat a páncélon, hogy feltéphesse vagy lefeszegesse azt a kellemetlenkedő elfről. Még zuhantában is öleli őt, karmos lábait a dereka köré fonja, a reszelős fogacsokból álló, meglehetősen riasztó küllemű fogsor pedig csattan a Sehonnai nyakszirtjén. A harapás jó részét felfogta a vért, azonban az ádáz teremtmény hegyes, hosszúkás pofája kvázi úgy funkcionál, ahogy egy laposfogó. Állkapcsai erejét nem sikerül átvinni, de azért a felső fogsor első néhány fogát belemélyeszti a páncél nyaki illesztésénél a puha bőrbe, és mély, de szerencsére nem túl komoly sebet ejt a harcoson. Utóbb nyekkenve puffan Sylweran alatt, és természetelleneset reccsen az a lába, ami a harcos páncélos háta és a talaj közé szorult. Ily módon neki alkalma nyílik egy villámgyors fordulattal felnyársalhatja a rémlényt.
S ha így is tesz, örömteli felfedezés jut osztályrészéül: az árnykatonákat fogja az acél, mégpedig úgy, ahogy bárki mást is tenné, ha egy alkarnyi pengét keresztülvezetnek a fontosabb szervein. Füstszerű, sötét vérpára kavarog elő a sebből, míg a döglény alat vonaglik, végül ernyedten lóg a kard végén, akár egy összecsukott esernyő. Teste párologni kezd, előbb ujjai, karjai, lábai, utóbb a tömzsibb részek, a feje, a teste kezd el semivé foszlani az éji sötétben, egészen addig, míg semmi más nem marad az árnyéklényből, mint egy körülbelül negyven centis, arasznyi széles, sima felületű, kéreg szerű fadarab.
Ezt mondjuk elfünk nemigen várhatja ki, hogy megszemlélje, ugyanis odaér hozzá a harmadik őt támadó füstdémon. Úgy tűnik, a vándorokra ráugrálás a spcialitásuk: Míg a másik, metszett ujjú ismét nekirohan a férfiúnak, vállal és fejjel öklelve őt deréktájon, a másik szintén akrobatikusan a levegőbe pattan, és megkísérel Sylweran nyakába huppani, hogy tovább folytassa hősünk fejének nyakáról történő leválasztását.
Shiriqa szerencséje, hogy termete elég erőt ad neki, hogy egy csapással eltérítse a fürge árnydémont és ne terítse le őt is a rohamozó lendülete. A vágással komolyabb sebet nem ejt a lényen, de végigvág vele annak kimeresztett kezén és bal karján, minek következtében fröccsenve teríti be az árnyékszerű füstvér, ami pengéje nyomán spriccelve ömlik beterítva maga alatt jószerével mindent. Egyébként a fura állagú, forró matériától nem esik komolyabb baja, már azon kívül, hogy rémületesen büdös, rothadt dögszaga van, mint egy saccra többhetes, napon hagyott tetemnek. Az őt támadó árnylény hátralép egyet, és felszegett fejjel ő is felsikít, hallva társa csataüvöltését, majd ernyedten tartva sebzett karját, miközben új lendülettől fűtve ismét ráront az óriáslányra: nem a legelőnyösebb neki ez a kuporgó pozíció, de a füstdémon meglehetősen gyors, nem biztos, hogy van elég ideje arra, hogy talpra vergődjön.
Odafenn, a fán, ahol a kicsi tündér lapul az ágak közt, furcsa dolog történik. Az első árnyéklény halálának pillanatában, lent a csatazajtól alig hallgatóan vagy érzékelhetően összezizzen a fa száz meg száz levele, Naltanát végigborzongatja a korábbról már ismert, jeges hidegség, és mintha itt-ott felvillannának egy tizedmásodpercre a csep alakú bogárkaptárak. Ez egyébként egyáltalán nem kellemetlen élmény, csupán szokatlan, és alighanem teljesen észrevétlen mindenki más számára, már a kicsi szárnyast kivéve, aki az ágak között kuksol.
A skorpióforma szülemény fejét hátrakapja a penge elől, ezért hajlott gerince kiegyenesedik és ívben hátrahajlik, minek következtében a Nővér megmenekül a cincálásra termett karmoktól, azonban ezzel egy időben a hosszú farok lendül és szúrni készül, mégpedig, a lány hasát és felsőtestét becélozva. Szóval a nővér vagy tovább hadakozik, vagy haladéktalanul relokalizálja magát még fekvő helyzetében, mielőtt a (minden valószínűség szerint egy valós skorpióról mintázott), tűhegyes végű, bunkós szúróka eltalálja.*
648. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-15 20:22:58
Üzenet elküldve: 2016-04-15 20:22:58
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 77
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 77
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Fák sűrűjében//
* Valójában nincsenek annyira nagy wargcsomagban, mint amekkorának tűnik, hiszen most, hogy földre döntötték, kiderült, hogy nagyon is fizikai, kézzel fogható testük van. Ami pedig általában egyet jelent azzal, hogy vágja őket a penge. Persze, mindig vannak kivételek, ilyen vagy olyan mágikus teremtmények, melyeket az acél nem pusztít el, de azoknak a gyenge pontjai is mind megtalálhatók a természetben, mélyen bent, Irarra ösvényén. Csupán hagyni kell, hogy a fénye megvilágítsa.
Első gondolata a helyzetükről szertefoszlik, mikor az imént még fáklyát rágcsáló lény egy újabb végtaggal megáldva fordul felé. Épphogy fel tud állni, elkerülve az azt követő másodpercben rámozduló árnyat. Kardját nem meri a magasba emelni, fél, hogy túlságosan lassú lenne az erős támadása, ezért inkább marad a védekezésnél és megismeri ellenfelét. A jobbjában tartott kardot egyenesen a skorpiókirály fejének vélt helyre döfi. Inkább gyorsan, mintsem erősen. Csupán annyit akar, hogy a füstös elhátráljon, nagyobb teret biztosítva nekik. A másik ikret védekezésre készen tartja, nem csoda, hiszen egyáltalán nem barátságos az a kinőtt farok.
Társaira nem igazán tud figyelni, csak reméli, hogy fedezik a valagát. Nincs igazán hozzászokva a csapatmunkához, ezért ha őt a többiek nem is, ő még könnyedén bezavarhatja az óriást vagy az elfet. Ne adj’ istennő, mindkettőt. Ilyen szempontból tényleg hátrányban vannak a láthatóan jól összedolgozó, talán kaptártudatú (?) lényekkel szemben. Igaz, könnyen lehet, hogy ők csak gondolat nélküli bábok, míg valaki a háttérből madzagon rángatja őket, így szinte tökéletesen átlátva a helyzetet. Ha valóban így van, akkor mégis kinek az érdeke őket megölni? És miért? *
* Valójában nincsenek annyira nagy wargcsomagban, mint amekkorának tűnik, hiszen most, hogy földre döntötték, kiderült, hogy nagyon is fizikai, kézzel fogható testük van. Ami pedig általában egyet jelent azzal, hogy vágja őket a penge. Persze, mindig vannak kivételek, ilyen vagy olyan mágikus teremtmények, melyeket az acél nem pusztít el, de azoknak a gyenge pontjai is mind megtalálhatók a természetben, mélyen bent, Irarra ösvényén. Csupán hagyni kell, hogy a fénye megvilágítsa.
Első gondolata a helyzetükről szertefoszlik, mikor az imént még fáklyát rágcsáló lény egy újabb végtaggal megáldva fordul felé. Épphogy fel tud állni, elkerülve az azt követő másodpercben rámozduló árnyat. Kardját nem meri a magasba emelni, fél, hogy túlságosan lassú lenne az erős támadása, ezért inkább marad a védekezésnél és megismeri ellenfelét. A jobbjában tartott kardot egyenesen a skorpiókirály fejének vélt helyre döfi. Inkább gyorsan, mintsem erősen. Csupán annyit akar, hogy a füstös elhátráljon, nagyobb teret biztosítva nekik. A másik ikret védekezésre készen tartja, nem csoda, hiszen egyáltalán nem barátságos az a kinőtt farok.
Társaira nem igazán tud figyelni, csak reméli, hogy fedezik a valagát. Nincs igazán hozzászokva a csapatmunkához, ezért ha őt a többiek nem is, ő még könnyedén bezavarhatja az óriást vagy az elfet. Ne adj’ istennő, mindkettőt. Ilyen szempontból tényleg hátrányban vannak a láthatóan jól összedolgozó, talán kaptártudatú (?) lényekkel szemben. Igaz, könnyen lehet, hogy ők csak gondolat nélküli bábok, míg valaki a háttérből madzagon rángatja őket, így szinte tökéletesen átlátva a helyzetet. Ha valóban így van, akkor mégis kinek az érdeke őket megölni? És miért? *
647. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-13 23:46:13
Üzenet elküldve: 2016-04-13 23:46:13
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Az Erdő Szelleme//
*Az erdő dalát követve halad egyre beljebb, hagyva, hogy a fák vezessék, lépteinek irányát az énekszó szabja meg, hétköznapinak nevezett érzékeivel csak az őt körülölelő csodálatos erdőre figyel, de biztos benne, ha csak belsőjével figyelne, akkor is sosem tapasztalt érzésekkel lenne gazdagabb.
A nyugalom ekkorra minden tagját bejárta, csordultig telítette lelkének kelyhét enyhet hozó hűsével, akaratát megacélozta, testéből úgy fújta el a hosszú zarándokút fáradalmait, mint tavaszi szellő a faleveleket. Érzi, hogy régóta nem érezte magát ennyire otthon, ennyire közel az erdőhöz és nem hagyja, hogy a kétség elárassza tudatát felesleges kérdésekkel. Hisz, mert hinni akar és mert érzi, hogy nem fog csalódni. Ha az út végén mégsem az Erdő Szelleme várja, akit keres, már akkor is többet látott, mint amire először számított.
A dombocska aljába érve érdeklődve hajtja le fejéről a durva darócruha csuklyáját, mosolyogva tekint fel az ősöreg menhirre, majd pár szívdobbanással később megindul felfelé. Hosszú, kecses ujjait megmeríti a cserfesen locsogó patakban, mely mintha az erdő nyugalmának folyékony matériája volna. Ha teheti, egészen a tojásforma kőszikláig sétál fel, hogy levéve hátáról a zsákot, s maga mellé helyezve a botot, meditációs pózban elhelyezkedve foglaljon helyet a menhir előtt.
Lombzöld tekintete tisztelettel fut végig a szürke kőtömb kékesfekete erezetén, de nem kutat közöttük összefüggésre, belső idejét az erdő nyugalmához igazítja. Lelassítja légzését, behunyja szemeit és alámerül lelkének kútjába, ahol az a biztos tudat fészkel, mely eddig vezette. Sosem gondolta volna, hogy ilyen csoda részese lehet, amikor megérkezett a Négy Város vidékére, s magában csodálkozik, hogy Arthenior dekadenciája még nem fertőzte meg ezt a békés erdőt.
Sejti, hogy az erdő meg tudja védeni magát, hogy a fáknak és növényeknek amolyan egyetemes tudata van, s ha van, igyekszik felvenni vele a kapcsolatot a lélek síkján, hisz szóra bírni, halandó szavakat várni tőle botor dolog volna.*
*Az erdő dalát követve halad egyre beljebb, hagyva, hogy a fák vezessék, lépteinek irányát az énekszó szabja meg, hétköznapinak nevezett érzékeivel csak az őt körülölelő csodálatos erdőre figyel, de biztos benne, ha csak belsőjével figyelne, akkor is sosem tapasztalt érzésekkel lenne gazdagabb.
A nyugalom ekkorra minden tagját bejárta, csordultig telítette lelkének kelyhét enyhet hozó hűsével, akaratát megacélozta, testéből úgy fújta el a hosszú zarándokút fáradalmait, mint tavaszi szellő a faleveleket. Érzi, hogy régóta nem érezte magát ennyire otthon, ennyire közel az erdőhöz és nem hagyja, hogy a kétség elárassza tudatát felesleges kérdésekkel. Hisz, mert hinni akar és mert érzi, hogy nem fog csalódni. Ha az út végén mégsem az Erdő Szelleme várja, akit keres, már akkor is többet látott, mint amire először számított.
A dombocska aljába érve érdeklődve hajtja le fejéről a durva darócruha csuklyáját, mosolyogva tekint fel az ősöreg menhirre, majd pár szívdobbanással később megindul felfelé. Hosszú, kecses ujjait megmeríti a cserfesen locsogó patakban, mely mintha az erdő nyugalmának folyékony matériája volna. Ha teheti, egészen a tojásforma kőszikláig sétál fel, hogy levéve hátáról a zsákot, s maga mellé helyezve a botot, meditációs pózban elhelyezkedve foglaljon helyet a menhir előtt.
Lombzöld tekintete tisztelettel fut végig a szürke kőtömb kékesfekete erezetén, de nem kutat közöttük összefüggésre, belső idejét az erdő nyugalmához igazítja. Lelassítja légzését, behunyja szemeit és alámerül lelkének kútjába, ahol az a biztos tudat fészkel, mely eddig vezette. Sosem gondolta volna, hogy ilyen csoda részese lehet, amikor megérkezett a Négy Város vidékére, s magában csodálkozik, hogy Arthenior dekadenciája még nem fertőzte meg ezt a békés erdőt.
Sejti, hogy az erdő meg tudja védeni magát, hogy a fáknak és növényeknek amolyan egyetemes tudata van, s ha van, igyekszik felvenni vele a kapcsolatot a lélek síkján, hisz szóra bírni, halandó szavakat várni tőle botor dolog volna.*
646. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-13 22:29:23
Üzenet elküldve: 2016-04-13 22:29:23
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Fák sűrűjében//
*Ami sok, az sok. Hogy van az hogy még csak nem is foglalkoznak azzal, amit mond?! Persze, érthető hogy most élel-halál harcban vannak, de akkor is...
Jelen helyzetben mindenkinek vélhetően más a fontos. Részben talán még az is hatalmas szerencse hogy foglalkoztak azzal hogy "biztonságba" helyezzék. Pedig akár figyelmen kívül is hagyhatták volna. De majd holnap megköszöni, ha lesz holnap.
Viszont mivel a tájékoztatós szerepkört senki sem értékelte, inkább csak maga elé mondja a dolgokat, halkan. Hátha így eszébe jut valami, valami a lények ellen.
Először is vagy árnyékból vannak, vagy füstből. Megeszik az égő fát, és megváltozik az alakjuk. Mivel eddig eléggé alaktalanok voltak, elképzelhető, hogy vagy újonnan született lények, vagy nem volt még dolguk hozzájuk hasonlókkal, netán az átalakulás ideiglenes. Az utóbbinál kérdéses hogy mennyi ideig tart.
A dolgokhoz hozzátartozik hogy akkor jelentek meg amikor tüzet gyújtottak, s most hogy nincs tűz, még mindig itt vannak. Ha valóban árnyékból lennének, úgy most el kéne tűnniük, nem? Vagy lehet hogy szellemek lennének? Ebben az esetben minek nekik a tűz?
Ha árnyékok lennének, úgy vagy nulla, vagy nagyon sok fény kellene az elriasztásukhoz. Ha füstből vannak... úgy valami szélszerű dolog segíthetne... vagy gyakorlatilag semmi más nem jut eszébe. A szellemekkel kapcsolatban meg... Egy Tastos vagy mi-a-neve említett neki valami szellemeket, amik egy karmolással éveket öregítenek azon akit megsebesítenek. Azt viszont egy fénysugárral semlegesítette. Ha hinni lehet neki.
Tehát, vagy fényt tud tükrözni, vagy szelet kavarni. Erős szelet. De mivel este van, és szelet sem tud gerjeszteni, így csak várni tud. Várni, mi fog történni.*
*Ami sok, az sok. Hogy van az hogy még csak nem is foglalkoznak azzal, amit mond?! Persze, érthető hogy most élel-halál harcban vannak, de akkor is...
Jelen helyzetben mindenkinek vélhetően más a fontos. Részben talán még az is hatalmas szerencse hogy foglalkoztak azzal hogy "biztonságba" helyezzék. Pedig akár figyelmen kívül is hagyhatták volna. De majd holnap megköszöni, ha lesz holnap.
Viszont mivel a tájékoztatós szerepkört senki sem értékelte, inkább csak maga elé mondja a dolgokat, halkan. Hátha így eszébe jut valami, valami a lények ellen.
Először is vagy árnyékból vannak, vagy füstből. Megeszik az égő fát, és megváltozik az alakjuk. Mivel eddig eléggé alaktalanok voltak, elképzelhető, hogy vagy újonnan született lények, vagy nem volt még dolguk hozzájuk hasonlókkal, netán az átalakulás ideiglenes. Az utóbbinál kérdéses hogy mennyi ideig tart.
A dolgokhoz hozzátartozik hogy akkor jelentek meg amikor tüzet gyújtottak, s most hogy nincs tűz, még mindig itt vannak. Ha valóban árnyékból lennének, úgy most el kéne tűnniük, nem? Vagy lehet hogy szellemek lennének? Ebben az esetben minek nekik a tűz?
Ha árnyékok lennének, úgy vagy nulla, vagy nagyon sok fény kellene az elriasztásukhoz. Ha füstből vannak... úgy valami szélszerű dolog segíthetne... vagy gyakorlatilag semmi más nem jut eszébe. A szellemekkel kapcsolatban meg... Egy Tastos vagy mi-a-neve említett neki valami szellemeket, amik egy karmolással éveket öregítenek azon akit megsebesítenek. Azt viszont egy fénysugárral semlegesítette. Ha hinni lehet neki.
Tehát, vagy fényt tud tükrözni, vagy szelet kavarni. Erős szelet. De mivel este van, és szelet sem tud gerjeszteni, így csak várni tud. Várni, mi fog történni.*
645. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-13 21:16:02
Üzenet elküldve: 2016-04-13 21:16:02
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 26
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 26
Játékstílus: Szelíd
//Az Erdő Szelleme//
*Az énekszó nyomán Pycta egyre beljebb és beljebb hatol az erdő mélyébe. Az orrát megtölti az erdő illata, a puha tavalyi avar keserűsége, az ágakon bomló virágok édeskés esszenciája. Egyszerre emelkedni kezd az út előtte, és hamarosan egy domb aljában találja magát, ami gyakorlatilag egy apró tisztás is egyben: A körülbelül tíz-tizenöt méter átmérőjű kört csak felülről rejtik az ágak, magán a dombon nem nő más növény, mint selymes, puha szálú idei fű. A dombon egy tojásdad alakú, kávé embermagas kékesfekete erezetű szürke kőtömb áll, ami valljuk be, meglehetősen tájidegen, ugyanis sem moha, sem gombaféle nem telepedett meg rajta. Felszíne sima és fényes, dísztelen, és szemmel láthatólag nem emberkéz helyezte erre a helyre. A kő alól buzogva tör fel egy apró sugárban egy friss forrás, mely a dombon körbekanyarogva kacagva és cserfelve siet a tisztás széle felé, hogy elnyelje az erdő. Útját maroknyi kövecskék, kavicsok terelgetik a legkönnyebben járható irányba. Alighanem az andalító énekszót is a víz felszínéről sodorja a szél szét az erdőben, akár a pitypang ernyőcskéit nyáridőn. A szín, melyen az erdőjáró áll, meseien szép, és mégis bűvös erő járja át. Kalandorunk szinte a csontjaiban érzi, hogy a mágikus kő milyen nagyon öreg.*
*Az énekszó nyomán Pycta egyre beljebb és beljebb hatol az erdő mélyébe. Az orrát megtölti az erdő illata, a puha tavalyi avar keserűsége, az ágakon bomló virágok édeskés esszenciája. Egyszerre emelkedni kezd az út előtte, és hamarosan egy domb aljában találja magát, ami gyakorlatilag egy apró tisztás is egyben: A körülbelül tíz-tizenöt méter átmérőjű kört csak felülről rejtik az ágak, magán a dombon nem nő más növény, mint selymes, puha szálú idei fű. A dombon egy tojásdad alakú, kávé embermagas kékesfekete erezetű szürke kőtömb áll, ami valljuk be, meglehetősen tájidegen, ugyanis sem moha, sem gombaféle nem telepedett meg rajta. Felszíne sima és fényes, dísztelen, és szemmel láthatólag nem emberkéz helyezte erre a helyre. A kő alól buzogva tör fel egy apró sugárban egy friss forrás, mely a dombon körbekanyarogva kacagva és cserfelve siet a tisztás széle felé, hogy elnyelje az erdő. Útját maroknyi kövecskék, kavicsok terelgetik a legkönnyebben járható irányba. Alighanem az andalító énekszót is a víz felszínéről sodorja a szél szét az erdőben, akár a pitypang ernyőcskéit nyáridőn. A szín, melyen az erdőjáró áll, meseien szép, és mégis bűvös erő járja át. Kalandorunk szinte a csontjaiban érzi, hogy a mágikus kő milyen nagyon öreg.*
644. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-13 21:14:07
Üzenet elküldve: 2016-04-13 21:14:07
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 286
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 286
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
//Fák sűrűjében//
*Hogy a tábortűz körül mi folyik az jelenleg a legkevésbé sem érdekli. Nem is látja egyáltalán, nincs ideje másra figyelni saját ellenfelén kívül, pláne hogy elég kiszolgáltatott helyzetbe hozta magát. Feszülten lesi minden mozdulatát, nem úgy fest mint ami meg akar majd állni, ő pedig nem szándékozik védtelenül hagyni hogy nekiugorjanak.*
~Nem fog megállni~
*Ahhoz túl nagy lendülettel jön, még szerencse hogy csak pár centit kell oldalra nyúlnia kardja markolatáért. Túlságosan hamar azért nem cselekedni, de felkészül hogy felkaphassa a fegyvert és mikor a fenevad elrugaszkodik már ő is mozdul. A tőle balra lévő pajzsot egyelőre hagyja ahol van, minden tizedmásodperc számít és nem akar időt veszíteni, csak a pallosáért nyúl és amint megfogja már lendíti is oldalról a lény felé. Röptében biztosan nem tud kitérni előle, a kérdés csak az hogy ilyen hirtelen mozdulattal elég erőt tud-e vinni a csapásába és hogy eléggé gyorsan sikerül-e mozdulnia. Nem egy nagy, íves csapást tervez, a markolatot magához minél közelebb tartva húzza a kardot bele ellenfelébe, így gyorsabban tudja mozdítani de kevesebb erő kerül bele.*
*Hogy a tábortűz körül mi folyik az jelenleg a legkevésbé sem érdekli. Nem is látja egyáltalán, nincs ideje másra figyelni saját ellenfelén kívül, pláne hogy elég kiszolgáltatott helyzetbe hozta magát. Feszülten lesi minden mozdulatát, nem úgy fest mint ami meg akar majd állni, ő pedig nem szándékozik védtelenül hagyni hogy nekiugorjanak.*
~Nem fog megállni~
*Ahhoz túl nagy lendülettel jön, még szerencse hogy csak pár centit kell oldalra nyúlnia kardja markolatáért. Túlságosan hamar azért nem cselekedni, de felkészül hogy felkaphassa a fegyvert és mikor a fenevad elrugaszkodik már ő is mozdul. A tőle balra lévő pajzsot egyelőre hagyja ahol van, minden tizedmásodperc számít és nem akar időt veszíteni, csak a pallosáért nyúl és amint megfogja már lendíti is oldalról a lény felé. Röptében biztosan nem tud kitérni előle, a kérdés csak az hogy ilyen hirtelen mozdulattal elég erőt tud-e vinni a csapásába és hogy eléggé gyorsan sikerül-e mozdulnia. Nem egy nagy, íves csapást tervez, a markolatot magához minél közelebb tartva húzza a kardot bele ellenfelébe, így gyorsabban tudja mozdítani de kevesebb erő kerül bele.*
643. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-13 20:19:03
Üzenet elküldve: 2016-04-13 20:19:03
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 277
OOC üzenetek: 38
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 277
OOC üzenetek: 38
Játékstílus: Megfontolt
//Fák sűrűjében//
*Hirtelen káromkodást hall Shiriqa felől, de nem tud odafigyelni, hogy mi történik vele éppen, így azt sem látja, hogy a lány bolond mód eldobja a kardját. Pedig bizonyára megdorgálná érte, hiszen az, hogy ne támadjanak rögtön, nem azt jelenti, hogy öngyilkos merényletet kell végrehajtaniuk.
De bízik az óriás döntéseiben, és reméli, hogy ura a helyzetnek, s nem esik baja.
Naltana úgy tűnik már a fák ágai között van... ha elég jól meglapul, akkor pedig továbbra is biztonságban lehet ott. Hallja még azt is fél füllel, hogy a lány jelentést ad fentről, hogy éppen mit lát.
Tudja, hogy nem messze tőle a Nővér talán még a földön van a lénnyel... de semmi másra nem koncentrálhat, mert ekkor neki rontanak.
Nincs hát mese, a támadás az támadás, és ha nem tud sebesítés nélkül védekezni, hát nem fog. Ő igazán minden tőle telhetőt megtett, hogy ilyen vagy olyan módon a békéhez folyamodjon, de látszólag olyan volt, mint halottnak a csók.
Ő pedig nem az a tétovázós fajta.
Nem tudja mi akaszthatja ki annyira Naltanát, hogy Shiriqa nevét kiáltja, de nincs is ideje forgolódni.*
- Védjétek magatokat!
*Hát idáig jutottak. De elveszni nem fognak, ha rajta múlik. Mégis csak ő Sylweran, a sehonnai, akit északon elég sokan ismernek. És nem az ezüst haja miatt, amely azért jellegzetes, és nem szokványos magasságához párosul.
Hanem azok miatt, amik a kezében villognak, és amikre most egy füstlény veti rá magát.
Ám eközben egy másik a hátán landol, és csak erős bőr és fém vértjének köszönheti, hogy nem fúrja bele bőrébe karmait.
Sylweran felmorran. Kicsit hasonlóan, mint a vadmacskák, amikor egy bosszantó madarat kerget, amely mindig csak annyira repül közel, hogy csalogassa a ragadozót.
Most nem lehet áldozat. Nem lehet bárány. Neki kell a farkasnak lennie. Érzi az ereiben lüktető adrenalint.*
- Jól van.
*Megpróbál olyan gyorsan cselekedni, amilyen gyorsan csak tud. Bevált mozdulatsorokat követ, szinte ösztönösen cselekszik, így csak a szerencse babrálhat ki vele - az pedig mint tudjuk, igencsak forgandó.
A kardjaira csimpaszkodó lény az éles pengékbe markol... de hát ezek egy olyan férfi pengéi, aki rémekre és bestiákra vadászik szinte nap, mint nap! Olyan gyakran élezi és ápolja őket, ahogyan csak tudja, így már maga a markolás is fájdalmas lehet... de ha kell neki a kard...
Rásegít egy kicsit. Megfeszíti izmait, és a keresztezett kardokat hirtelen rántja szét. Ha elég jól csinálja, talán sebet is ejt a lényen ezzel. Majd a szétrántással egy időben bal lábával előre rúg az árny felé, s ha eltalálja, jó erősen megtapossa. Jobb lábával egyszerűbb lett volna... de szüksége van rá, hogy megtartsa magát a másik lény súlya alatt, és azzal vigye tovább a mozdulatot.
Tiszta erőből és hirtelen, a meglepetés erejével zuhan neki a földnek, úgy, hogy a lehető legjobban megzúzza a lényt maga alatt, és az lehetőleg így elengedje őt.
Egyik alkarjával félig megtámaszkodik, hogy magát ne üsse meg nagyon - főleg, ha a lény olyan villámgyorsan fürge volna, hogy elszökne idő előtt - majd ha sikerül a mozdulat, és a lény elengedi, lendületből felpattan, és megfordulva saját tengelye körül azonnal szúr.
Ha nem sikerülne, akkor sincs minden veszve.
Olyan még nem volt, hogy sehogy se lenne.*
*Hirtelen káromkodást hall Shiriqa felől, de nem tud odafigyelni, hogy mi történik vele éppen, így azt sem látja, hogy a lány bolond mód eldobja a kardját. Pedig bizonyára megdorgálná érte, hiszen az, hogy ne támadjanak rögtön, nem azt jelenti, hogy öngyilkos merényletet kell végrehajtaniuk.
De bízik az óriás döntéseiben, és reméli, hogy ura a helyzetnek, s nem esik baja.
Naltana úgy tűnik már a fák ágai között van... ha elég jól meglapul, akkor pedig továbbra is biztonságban lehet ott. Hallja még azt is fél füllel, hogy a lány jelentést ad fentről, hogy éppen mit lát.
Tudja, hogy nem messze tőle a Nővér talán még a földön van a lénnyel... de semmi másra nem koncentrálhat, mert ekkor neki rontanak.
Nincs hát mese, a támadás az támadás, és ha nem tud sebesítés nélkül védekezni, hát nem fog. Ő igazán minden tőle telhetőt megtett, hogy ilyen vagy olyan módon a békéhez folyamodjon, de látszólag olyan volt, mint halottnak a csók.
Ő pedig nem az a tétovázós fajta.
Nem tudja mi akaszthatja ki annyira Naltanát, hogy Shiriqa nevét kiáltja, de nincs is ideje forgolódni.*
- Védjétek magatokat!
*Hát idáig jutottak. De elveszni nem fognak, ha rajta múlik. Mégis csak ő Sylweran, a sehonnai, akit északon elég sokan ismernek. És nem az ezüst haja miatt, amely azért jellegzetes, és nem szokványos magasságához párosul.
Hanem azok miatt, amik a kezében villognak, és amikre most egy füstlény veti rá magát.
Ám eközben egy másik a hátán landol, és csak erős bőr és fém vértjének köszönheti, hogy nem fúrja bele bőrébe karmait.
Sylweran felmorran. Kicsit hasonlóan, mint a vadmacskák, amikor egy bosszantó madarat kerget, amely mindig csak annyira repül közel, hogy csalogassa a ragadozót.
Most nem lehet áldozat. Nem lehet bárány. Neki kell a farkasnak lennie. Érzi az ereiben lüktető adrenalint.*
- Jól van.
*Megpróbál olyan gyorsan cselekedni, amilyen gyorsan csak tud. Bevált mozdulatsorokat követ, szinte ösztönösen cselekszik, így csak a szerencse babrálhat ki vele - az pedig mint tudjuk, igencsak forgandó.
A kardjaira csimpaszkodó lény az éles pengékbe markol... de hát ezek egy olyan férfi pengéi, aki rémekre és bestiákra vadászik szinte nap, mint nap! Olyan gyakran élezi és ápolja őket, ahogyan csak tudja, így már maga a markolás is fájdalmas lehet... de ha kell neki a kard...
Rásegít egy kicsit. Megfeszíti izmait, és a keresztezett kardokat hirtelen rántja szét. Ha elég jól csinálja, talán sebet is ejt a lényen ezzel. Majd a szétrántással egy időben bal lábával előre rúg az árny felé, s ha eltalálja, jó erősen megtapossa. Jobb lábával egyszerűbb lett volna... de szüksége van rá, hogy megtartsa magát a másik lény súlya alatt, és azzal vigye tovább a mozdulatot.
Tiszta erőből és hirtelen, a meglepetés erejével zuhan neki a földnek, úgy, hogy a lehető legjobban megzúzza a lényt maga alatt, és az lehetőleg így elengedje őt.
Egyik alkarjával félig megtámaszkodik, hogy magát ne üsse meg nagyon - főleg, ha a lény olyan villámgyorsan fürge volna, hogy elszökne idő előtt - majd ha sikerül a mozdulat, és a lény elengedi, lendületből felpattan, és megfordulva saját tengelye körül azonnal szúr.
Ha nem sikerülne, akkor sincs minden veszve.
Olyan még nem volt, hogy sehogy se lenne.*
642. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-13 00:06:36
Üzenet elküldve: 2016-04-13 00:06:36
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Az Erdő Szelleme//
*A türelem olyan erény, mely kevés halandó sajátja, bár a kérészéletű fajok érthetően türelmetlenek, hisz nekik kevesebb idő adatik a kárpitnak ezen az oldalán. Ám egy elfnek a homokszemekként pergő idő másképp dolgozik, ezért könnyebben veszi a látszólag tétlenséggel eltelt perceket, órákat, mint egy ember.
Pyctának nincs oka sietségre, az erdő óvón, védelmezőn öleli körül, s biztos benne, hogy ha betartja ennek a sűrű rengetegnek a szabályait, nincs mitől tartania. Egy újabb meditációval eltöltött óra után nemesen metszett arcán halovány mosollyal nyitja ki lombzöld szemeit, ahogy érzékeny fülei rátalálnak a csendesen lüktető dallamra. Nem kapkod, hagyja, hogy a zene átjára a testét és békés hullámaival elcsendesítse egész valóját. Valószínűleg jók a megérzései, ha arra gondol, hogy a dallam a kövekből, az évszázados tölgyekből és magából az erdőből szól hozzá. Egyszerre ismerős és ismeretlen a dallam, mintha először hallaná, de mindig ismerte volna, mintha ő maga írta volna a harmónia ritmusára.
Felkel a gyökerek közül, lesöpri az avart durva darócruhájáról, majd hátára kapja soványodó hátizsákját és jobbjába fogja embermagas botját. Útmutatásra várt és most megkapta, a dallam hívogatja magához, mindennél biztosabban vezetve őt az sűrű erdő közepe felé. Nincs a lelkében félelem, az énekszó minden negatív gondolatot és érzelmet kilúgozott belőle, csak a bizonyosság maradt, hogy mennie kell, hallgatnia a hívásra és megkeresnie azt, amit az erdő mutatni akar neki.
Szótlanul indul meg, mióta elindul nem volt szüksége a szavak luxusára, most sem szeretné megtörni a béke csendjét ostoba fecsegéssel. Nem siet, tudja, hogy az erdő nem szalad sehová, nem szeretné sietséggel megzavarni a dallamot, természetes ütemben halad a csak számára észlelhető cél felé, mely út végén remélhetően megtalálja, amit keres.*
*A türelem olyan erény, mely kevés halandó sajátja, bár a kérészéletű fajok érthetően türelmetlenek, hisz nekik kevesebb idő adatik a kárpitnak ezen az oldalán. Ám egy elfnek a homokszemekként pergő idő másképp dolgozik, ezért könnyebben veszi a látszólag tétlenséggel eltelt perceket, órákat, mint egy ember.
Pyctának nincs oka sietségre, az erdő óvón, védelmezőn öleli körül, s biztos benne, hogy ha betartja ennek a sűrű rengetegnek a szabályait, nincs mitől tartania. Egy újabb meditációval eltöltött óra után nemesen metszett arcán halovány mosollyal nyitja ki lombzöld szemeit, ahogy érzékeny fülei rátalálnak a csendesen lüktető dallamra. Nem kapkod, hagyja, hogy a zene átjára a testét és békés hullámaival elcsendesítse egész valóját. Valószínűleg jók a megérzései, ha arra gondol, hogy a dallam a kövekből, az évszázados tölgyekből és magából az erdőből szól hozzá. Egyszerre ismerős és ismeretlen a dallam, mintha először hallaná, de mindig ismerte volna, mintha ő maga írta volna a harmónia ritmusára.
Felkel a gyökerek közül, lesöpri az avart durva darócruhájáról, majd hátára kapja soványodó hátizsákját és jobbjába fogja embermagas botját. Útmutatásra várt és most megkapta, a dallam hívogatja magához, mindennél biztosabban vezetve őt az sűrű erdő közepe felé. Nincs a lelkében félelem, az énekszó minden negatív gondolatot és érzelmet kilúgozott belőle, csak a bizonyosság maradt, hogy mennie kell, hallgatnia a hívásra és megkeresnie azt, amit az erdő mutatni akar neki.
Szótlanul indul meg, mióta elindul nem volt szüksége a szavak luxusára, most sem szeretné megtörni a béke csendjét ostoba fecsegéssel. Nem siet, tudja, hogy az erdő nem szalad sehová, nem szeretné sietséggel megzavarni a dallamot, természetes ütemben halad a csak számára észlelhető cél felé, mely út végén remélhetően megtalálja, amit keres.*
641. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2016-04-12 22:16:23
Üzenet elküldve: 2016-04-12 22:16:23
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 26
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 69
OOC üzenetek: 26
Játékstílus: Szelíd
//Az Erdő Szelleme//
*Pycta del Ventus egyszerre csak halk énekszóra lesz figyelmes, ahogy barangol az ősöreg fák között, egyre beljebb és beljebb tartva, az erdő szíve felé. Először talán azt hiheti, füle cseng csak a földöntúli dallamtól, de ha újabb kör meditációval próbálkozik, meg-megáll, befelé figyel, egyre tisztább, jól hallhatóbb lesz. Mintha csak a fejében szólna a meghatározhatatlan nemű dúdolás, zsongás, ezzel egy időben pedig fura érzés lesz úrrá rajta.
A hang pedig, ami énekel, nemtelen, egyszerre kortalan és ifjú, friss, mint a kövek között csörgedező patak, halk és finom, mint a szél borzolta lombsusogás, mégis ősi, mélyről jövő, mintha talpa alatt az ezeréves sziklák dalolnának, melyet az ősfák gyökerei úgy ölelnek körbe, akár a szerelmes a szeretőjét. Az elf úgy érzi, mintha már ismerte volna a dallamot, s egyszerre kelt benne olyan érzéseket, mintha anyját hallaná, ringatva bölcsőjében, vagy törzse száz imáját, egybefonódva, lágyan szüremlik az ágak közül, akár a szemerkélő tavaszi eső. A félelem egyszer csak eloszlik szívéről, és végtelen nyugodtság önti el testét.
Bármi erő is jár-kél az erdőben, tudja, hogy ő itt jár, és beljebb, beljebb hívja a fák közé.*
*Pycta del Ventus egyszerre csak halk énekszóra lesz figyelmes, ahogy barangol az ősöreg fák között, egyre beljebb és beljebb tartva, az erdő szíve felé. Először talán azt hiheti, füle cseng csak a földöntúli dallamtól, de ha újabb kör meditációval próbálkozik, meg-megáll, befelé figyel, egyre tisztább, jól hallhatóbb lesz. Mintha csak a fejében szólna a meghatározhatatlan nemű dúdolás, zsongás, ezzel egy időben pedig fura érzés lesz úrrá rajta.
A hang pedig, ami énekel, nemtelen, egyszerre kortalan és ifjú, friss, mint a kövek között csörgedező patak, halk és finom, mint a szél borzolta lombsusogás, mégis ősi, mélyről jövő, mintha talpa alatt az ezeréves sziklák dalolnának, melyet az ősfák gyökerei úgy ölelnek körbe, akár a szerelmes a szeretőjét. Az elf úgy érzi, mintha már ismerte volna a dallamot, s egyszerre kelt benne olyan érzéseket, mintha anyját hallaná, ringatva bölcsőjében, vagy törzse száz imáját, egybefonódva, lágyan szüremlik az ágak közül, akár a szemerkélő tavaszi eső. A félelem egyszer csak eloszlik szívéről, és végtelen nyugodtság önti el testét.
Bármi erő is jár-kél az erdőben, tudja, hogy ő itt jár, és beljebb, beljebb hívja a fák közé.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1938-1957