Külső területek - Erdőmélye
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 4 (61. - 80. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1938-1957
80. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-06-18 18:34:11
Üzenet elküldve: 2013-06-18 18:34:11
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 2
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 2
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
//Majd megtaláltok//
~Megint rám esteledett. Szépen vagyunk!~
*Sóhajtja az erdőkerülő. Egy nagy lapos sziklán ül törökülésben, a kis ösvény szélén. Lassan a nap is elbújik a lombkoronák mögött, szürke-ezüst világot hozva. Eltompulnak a színek, értelmét veszti a mellény barna árnyalata, a csizma fényes sötétsége és az ing kékje is a szürke egy-egy árnyalatává silányul. Csak a fickó szeme csillog ravaszul a kalapja alatt, s a gyakorlott szemlélő vehetné észre rajta, hány bicska van elrejtve a ruhájában. Nem az a védtelen utazó ő, mint amilyennek látszik, s bár igyekszik ezt a látszatot kelteni, néha nehezére esik leplezni azt a vidéki zsiványságot, ami eddigi pályáját meghatározta. Lova egy fának kötve pihen, szája előtt ott a zabos tarisznya. a málha meg leoldva mellette. Emberünk odabattyog a csomaghoz, leoldja róla a derékalját, meg a pokrócát, s elhelyezkedik az avaron. Felnéz az égre, s a fodros lombokon keresztül már átsejlik az első pár fényesebb csillag. halk köszönetet mormol a hely szellemeinek, hogy idáig segítették, aztán nyújtózva ásít egyet, s félhangosan dörmög utána:*
- Éppéppen jó este ez, már csak eee-egy fehérnép hiányzik épp innen a takaró alól... De hát minden ugye nem lelelehet egyből.-
A hozzászólást Emphus Engora (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2013.06.18 22:14:11, a következő indokkal:
Jeljavítás.
~Megint rám esteledett. Szépen vagyunk!~
*Sóhajtja az erdőkerülő. Egy nagy lapos sziklán ül törökülésben, a kis ösvény szélén. Lassan a nap is elbújik a lombkoronák mögött, szürke-ezüst világot hozva. Eltompulnak a színek, értelmét veszti a mellény barna árnyalata, a csizma fényes sötétsége és az ing kékje is a szürke egy-egy árnyalatává silányul. Csak a fickó szeme csillog ravaszul a kalapja alatt, s a gyakorlott szemlélő vehetné észre rajta, hány bicska van elrejtve a ruhájában. Nem az a védtelen utazó ő, mint amilyennek látszik, s bár igyekszik ezt a látszatot kelteni, néha nehezére esik leplezni azt a vidéki zsiványságot, ami eddigi pályáját meghatározta. Lova egy fának kötve pihen, szája előtt ott a zabos tarisznya. a málha meg leoldva mellette. Emberünk odabattyog a csomaghoz, leoldja róla a derékalját, meg a pokrócát, s elhelyezkedik az avaron. Felnéz az égre, s a fodros lombokon keresztül már átsejlik az első pár fényesebb csillag. halk köszönetet mormol a hely szellemeinek, hogy idáig segítették, aztán nyújtózva ásít egyet, s félhangosan dörmög utána:*
- Éppéppen jó este ez, már csak eee-egy fehérnép hiányzik épp innen a takaró alól... De hát minden ugye nem lelelehet egyből.-
A hozzászólást Emphus Engora (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2013.06.18 22:14:11, a következő indokkal:
Jeljavítás.
79. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-05-24 00:42:55
Üzenet elküldve: 2013-05-24 00:42:55
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 138
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 138
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
*Alig halad valamennyit, mikor egy kanyar után egy hatalmas, fehér, szabálytalan torlasszal találja szemben magát. "Másszak át rajta - ennyi lenne csak?" - kérdezi magától. Wraeco meglepetésére a torlasz azonban emelkedni kezd, majd felölti felismerhetőbb formáját: egy óriáspók áll előtte. Csápjait csattogtatva elindul az elf felé, aki taktikusan hátrálni kezd. "Ki kell figyelnem, hogy mozog, ilyen lénnyel még nem találkoztam. Főleg nem fehérrel... itt minden el van varázsolva?" A pók egyre gyorsít, és mikor utólérte az elfet próbálja rávetni magát, de Wraeco gyorsan átcsúszik alatta. "Mi lehet a gyenge pontja? Azt leszámítva, hogy nem értelmesebb az átlag állatnál. Vajon a szemei közt, vagy valahol lentebb puhább a teste?" - morfondírozik az elf, miközben a megtermett lény ismét elindul felé. Előhúzza összes dobocsillagát csizmája szárából, majd a következő csúszás alkalmával hármat belevág támadója testébe. Feláll, megfordul és látja, hogy nem ejtett halálos sebet az állaton. "Akkor marad az első gondolat" - gondolja nyugodtan, és a maradék három éles dobóeszközét egyenként elhajítja a közeledő állat feje felé. Már a második telibetalál, s a pók összerogy. "Csak ne feletsem majd el feltölteni a készletemet, ha ismét a kovácsműhely fele járok" - igyekszik eszébe vésni Wraeco dobófegyverei hiányát miközben átlép a szőrős lábakon. Alig halad valamit, mikor egy négyes kereszteződéshez ér. Mivel mind a négy út egyformának ígérkezik, ezért ismét megérzéseire hagyatkozik: elindul a szélső baloldali járaton.
Az út, amit választott, félszáz méterrel később lejteni kezd, míg végül járhatatlanul meredekké nem válik: a sietős léptekkel haladó elf pedig csúszni kezd lefelé. Gyorsan előrántja szablyáját, és leszúrva azt igyekszik lassítani sebességén.
Az útnak azonban nem akar vége szakadni. "Milyen mélyen lehetek? Már bőven elhagytam azt a szintet is, ahonnan kimásztam a vízből."
Pengéjének markolatát erősen szorítja Wraeco, s közben kedvesére gondol. "Puha ajkának mézédes csókja, mély kristálykék szemének igéző tekintete, formás testének forró ölelése - hiányzik már nagyon." Eszébe jut első találkozásuk. "Lefeküdtem mellé aludni a Holdudvar nyirkos földjére, hogy védelmezzem őt, pedig még nem is ismertem. Életem legjobb döntése volt, hogy követtem őt akkor."
Mélázásából felocsúdva nyugtalanul konstatálja, hogy már hosszú percek óta csak siklik lefelé. "Ennyire azért nem lehet mély" - állapítja meg az elf. Elnéz balra, és néhány pillanat múlva megpillant egy fáklya fényes boltíves bejáratot. "Mintha ha már láttam volna valami fényeset az előbb is." Kezdi sejteni mi történik vele, ezért nem fordítja el tekintetét, csak kissé lejjebb szegezi. "Valószínűleg bűbájjal végtelenítette valaki ezt a járatot" - vonja le a következtetést. "Itt is van újra" - gondolja Wraeco, mikor egy perccel később ismét megpillantja a hideg színvilágban a narancssárga fényfoltot, és egy határozott lendületvétellel beugrik a járatba.
Feláll, és elindul előre. Amikor odaér a fáklyához, látja, hogy két irányba mehet tovább. Megpróbálja leakasztani a fényforrást, de - természetesen - varázslat védi azt is. Wraeco halványan elmosolyodik. Elteszi szablyáját, és jobbra indul tovább.
Közel ezer métert haladt már előre, de semmi támpontot nem kapott arra, jó irányba tart-e. Mikor épp kezdene elsötétedni a folyosó, mindig van egy újabb fáklya és a járat szélessége sem változik: precízen, pontosan ki van mérve minden. Wraeco kezd kicsit türelmetlenné válni, így próbál valamire gondolni. A lángok által bevilágott térről Arthenior gyertyafényes olvasóterme jut eszébe. "Nem is tudom, mit olvastam utoljára. Talán valami kalkulusz tankönyvet. Nem volt túl részletgazdag, de hát az embereknek nincsenek olyan mély gondolataik, mint nekünk" - bírálja Arthenior legtöbb tagot számláló faját. "Az otthoni könyvtár ennél sokkal becsesebb volt, minden témában rengeteg olvasmány állt a rendelkezésünkre" - emlékszik vissza az elf, majd bevillan elméjébe egy világoskék színű bőrkötéses könyv, ami Wraeco személyes kedvence volt. "'A Lélekpajzs Testvériség öröksége', ezt olvastam mindig, ha nem jött álom a szememre." A könyv egy titkos elf társaságról szólt, amelynek még létezését is megkérdőjelezte szinte minden elf, nem hogy az abban leírtakat. Wraeco egyik idős mestere azonban hitt benne, hogy létezik a testvériség, és annak felkutatására biztatta mindig az ifjú elf tanoncot. 'A képzett szellem és a gyakorlott test harmóniája - ez az amivel te rendelkezel és a Testvériségnek ilyen elfekre van szüksége. Ha már felnőttél, keresd meg egyszer az egyik földalatti templomukat. Ahhoz, hogy bejuss, próbákat kell majd kiállnod, bár nem féltelek téged, Wraec fiam.' Az elf olvasott erről is a leiratban. "Próbák, melyek egyaránt igénylik a fizikai erőfeszítést, és a lélek félelmein való felülemelkedést. Érdekes, ez a barlang is épp..." - egy pillanatra megakad Wraeco belső hangja, s azonnal meg is torpan. "Nem, az nem lehet... ez egy lenne a Testvériség templomai közül?" - gondolja felvillanyozva. Elhián kívül már rég történt vele bármi, ami ennyire izgalomba hozta volna őt.
Az elf gondolatai ide-oda cikáznak, ahogy halad tovább a magában 'Türelem Folyosó'-jára keresztelt járat hosszú útján. Néhány perc múlva a végére ér: egy kis kör alakú teremben találja magát, ahonnan csak egy út vezet tovább. A helyiség egyetlen egy ódón ládát leszámítva üres. A tárolóeszközön nincs semmiféle zár, de - ahogy azt Wraeco már sejtette - bűbáj védi ezt is. Az elf fáradtsága ellenére nem időzik itt sokat, hamar továbbáll. "Ha ez valóban a Testvériség egyik temploma, az még nem jelenti azt, hogy ők rabolták el Elhiát. Akárki is tette, ismernie kellett a Testvériséget, de biztosan nem volt tagja sosem. Az elfrablás merőben eltér a Testvériség irányelveitől."
A folyosó balra kanyarodik. Ahogy befordul rajta, észreveszi, hogy megint átlátszó földön kell mennie. Víz van alatta. Egy darabig némán lépdel maga elé nézve, majd felpillant. Amit lát, egyszerre tölti el melegséggel és félelemmel: egy élettelennek tűnő karcsú test fekszik vagy húsz méterre tőle. "Ő az, lfelismerem a szőke fürtjeit!" - gondolja izgatottan, és szaladni kezd kedvese felé. Már csak két méter választja el őt szíve választottjától, mikor a jégréteg megreped Elhia alatt, és a lány a vízbe zuhan. Wraeco két karját maga fölé tartva habozás nélkül a lány után ugrik. Alighogy elmerül a karcsú test, az elf már nyúl is utána, és magához húzza kedvesét. Látja, hogy a lány valóban nincs magánál, de érzi ahogy lélegzik. Egyik kezével tartva Elhiát úszni kezd, amerre partot sejt. Sötét van, nem sokat lát, de érzi, merre kell mennie. Egy perc múlva csökkenni kezd a víz mélysége, ami egy barlang tavában szokatlan jelenség, de Wraeconak ez most nem tűnik fel. Mikor már leér az elf lába, felnyalábolja Elhiát, és kiviszi a partra. Leteszi őt maga elé a fűbe, majd hirtelen körbenéz: "Fák és bokrok a föld alatt?" Felpillant maga fölé, és döbbenten veszi észre, hogy nem jégcsapokat lát, hanem az eget. "Áteshettünk valami varázskapun, ami ide vezetett, de pillanatnyilag ez most hidegen hagy." Gyorsan letérdel Elhia mellé, és szólongatni kezdi kedvesét:*
- Elhia! Ébredj, kijutottunk. Hallasz engem?
Az út, amit választott, félszáz méterrel később lejteni kezd, míg végül járhatatlanul meredekké nem válik: a sietős léptekkel haladó elf pedig csúszni kezd lefelé. Gyorsan előrántja szablyáját, és leszúrva azt igyekszik lassítani sebességén.
Az útnak azonban nem akar vége szakadni. "Milyen mélyen lehetek? Már bőven elhagytam azt a szintet is, ahonnan kimásztam a vízből."
Pengéjének markolatát erősen szorítja Wraeco, s közben kedvesére gondol. "Puha ajkának mézédes csókja, mély kristálykék szemének igéző tekintete, formás testének forró ölelése - hiányzik már nagyon." Eszébe jut első találkozásuk. "Lefeküdtem mellé aludni a Holdudvar nyirkos földjére, hogy védelmezzem őt, pedig még nem is ismertem. Életem legjobb döntése volt, hogy követtem őt akkor."
Mélázásából felocsúdva nyugtalanul konstatálja, hogy már hosszú percek óta csak siklik lefelé. "Ennyire azért nem lehet mély" - állapítja meg az elf. Elnéz balra, és néhány pillanat múlva megpillant egy fáklya fényes boltíves bejáratot. "Mintha ha már láttam volna valami fényeset az előbb is." Kezdi sejteni mi történik vele, ezért nem fordítja el tekintetét, csak kissé lejjebb szegezi. "Valószínűleg bűbájjal végtelenítette valaki ezt a járatot" - vonja le a következtetést. "Itt is van újra" - gondolja Wraeco, mikor egy perccel később ismét megpillantja a hideg színvilágban a narancssárga fényfoltot, és egy határozott lendületvétellel beugrik a járatba.
Feláll, és elindul előre. Amikor odaér a fáklyához, látja, hogy két irányba mehet tovább. Megpróbálja leakasztani a fényforrást, de - természetesen - varázslat védi azt is. Wraeco halványan elmosolyodik. Elteszi szablyáját, és jobbra indul tovább.
Közel ezer métert haladt már előre, de semmi támpontot nem kapott arra, jó irányba tart-e. Mikor épp kezdene elsötétedni a folyosó, mindig van egy újabb fáklya és a járat szélessége sem változik: precízen, pontosan ki van mérve minden. Wraeco kezd kicsit türelmetlenné válni, így próbál valamire gondolni. A lángok által bevilágott térről Arthenior gyertyafényes olvasóterme jut eszébe. "Nem is tudom, mit olvastam utoljára. Talán valami kalkulusz tankönyvet. Nem volt túl részletgazdag, de hát az embereknek nincsenek olyan mély gondolataik, mint nekünk" - bírálja Arthenior legtöbb tagot számláló faját. "Az otthoni könyvtár ennél sokkal becsesebb volt, minden témában rengeteg olvasmány állt a rendelkezésünkre" - emlékszik vissza az elf, majd bevillan elméjébe egy világoskék színű bőrkötéses könyv, ami Wraeco személyes kedvence volt. "'A Lélekpajzs Testvériség öröksége', ezt olvastam mindig, ha nem jött álom a szememre." A könyv egy titkos elf társaságról szólt, amelynek még létezését is megkérdőjelezte szinte minden elf, nem hogy az abban leírtakat. Wraeco egyik idős mestere azonban hitt benne, hogy létezik a testvériség, és annak felkutatására biztatta mindig az ifjú elf tanoncot. 'A képzett szellem és a gyakorlott test harmóniája - ez az amivel te rendelkezel és a Testvériségnek ilyen elfekre van szüksége. Ha már felnőttél, keresd meg egyszer az egyik földalatti templomukat. Ahhoz, hogy bejuss, próbákat kell majd kiállnod, bár nem féltelek téged, Wraec fiam.' Az elf olvasott erről is a leiratban. "Próbák, melyek egyaránt igénylik a fizikai erőfeszítést, és a lélek félelmein való felülemelkedést. Érdekes, ez a barlang is épp..." - egy pillanatra megakad Wraeco belső hangja, s azonnal meg is torpan. "Nem, az nem lehet... ez egy lenne a Testvériség templomai közül?" - gondolja felvillanyozva. Elhián kívül már rég történt vele bármi, ami ennyire izgalomba hozta volna őt.
Az elf gondolatai ide-oda cikáznak, ahogy halad tovább a magában 'Türelem Folyosó'-jára keresztelt járat hosszú útján. Néhány perc múlva a végére ér: egy kis kör alakú teremben találja magát, ahonnan csak egy út vezet tovább. A helyiség egyetlen egy ódón ládát leszámítva üres. A tárolóeszközön nincs semmiféle zár, de - ahogy azt Wraeco már sejtette - bűbáj védi ezt is. Az elf fáradtsága ellenére nem időzik itt sokat, hamar továbbáll. "Ha ez valóban a Testvériség egyik temploma, az még nem jelenti azt, hogy ők rabolták el Elhiát. Akárki is tette, ismernie kellett a Testvériséget, de biztosan nem volt tagja sosem. Az elfrablás merőben eltér a Testvériség irányelveitől."
A folyosó balra kanyarodik. Ahogy befordul rajta, észreveszi, hogy megint átlátszó földön kell mennie. Víz van alatta. Egy darabig némán lépdel maga elé nézve, majd felpillant. Amit lát, egyszerre tölti el melegséggel és félelemmel: egy élettelennek tűnő karcsú test fekszik vagy húsz méterre tőle. "Ő az, lfelismerem a szőke fürtjeit!" - gondolja izgatottan, és szaladni kezd kedvese felé. Már csak két méter választja el őt szíve választottjától, mikor a jégréteg megreped Elhia alatt, és a lány a vízbe zuhan. Wraeco két karját maga fölé tartva habozás nélkül a lány után ugrik. Alighogy elmerül a karcsú test, az elf már nyúl is utána, és magához húzza kedvesét. Látja, hogy a lány valóban nincs magánál, de érzi ahogy lélegzik. Egyik kezével tartva Elhiát úszni kezd, amerre partot sejt. Sötét van, nem sokat lát, de érzi, merre kell mennie. Egy perc múlva csökkenni kezd a víz mélysége, ami egy barlang tavában szokatlan jelenség, de Wraeconak ez most nem tűnik fel. Mikor már leér az elf lába, felnyalábolja Elhiát, és kiviszi a partra. Leteszi őt maga elé a fűbe, majd hirtelen körbenéz: "Fák és bokrok a föld alatt?" Felpillant maga fölé, és döbbenten veszi észre, hogy nem jégcsapokat lát, hanem az eget. "Áteshettünk valami varázskapun, ami ide vezetett, de pillanatnyilag ez most hidegen hagy." Gyorsan letérdel Elhia mellé, és szólongatni kezdi kedvesét:*
- Elhia! Ébredj, kijutottunk. Hallasz engem?
78. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-04-15 22:43:08
Üzenet elküldve: 2013-04-15 22:43:08
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 176
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 176
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
"Hiábavaló a látás, ha nem megyek vele semmire se."
Vacogva topog a sima felületen. Végtagjai lassacskán halovány kék színt vesznek fel. Már nem igen bírja tartani magát.
"Éhes vagy tudom. Jómagam is, ráadásul vizünk sincs. Mint ha egy jégsivatagba kerültünk volna."
Simogatja meg apró pocakját, majd lépdel tovább. Egy kereszteződéshez érve, két irányba ágazik el az út. A folyosók szabálytalanul folytatódnak. Mérlegelni kezd mielőtt választana. Körültekintően hajlong jobbra, balra, hátha megpillant valami biztatót, de semmi.
"Merre mehetnék? Teljesen eltévedtem."
Megdörzsölgeti karjait, majd hirtelen egy szellő jelenlétére lesz figyelmes.
"Arról jön!" Habozás nélkül megindul a jobbra.
Pechére, körülbelül ötszáz méter után a szellő fokozatosan erősödni kezd. A barlang falai színt váltanak. Tengermélyére emlékezteti a lányt. "Szeretem ezt a színt, de azt nem értem, hogy miért erősödött a szellő. Mint ha a tengerparton lennék." Gondolata befejeztekor egy viszonylag egyenes szakaszhoz ér. Messze ellátni. Elhia szemei hirtelen tágra nyílnak, és egyre hangosodó morajlásra hegyezi fülét.
"Rossz ómen. Mi lehet az a sötétség? Felém tart. Szent Tölgy! Ez egy áradat!"
Amint ráeszmél, teljes erőből rohanni kezd visszafelé az elágazáshoz. A morajló víz egyre csak közeledik a legyengül félszerzethez, aki életéért küzdve szalad. Viszonylag hamar megteszi a visszautat, de a hatalmas folyadéktömeg utoléri, és elnyeli a törékeny testet. Könnyedén felkapva sodorni kezdi megállás nélkül. Elhia próbál valahogy levegőhöz jutni, de olyan, mint ha zselébe került volna. Éltető oxigén nélkül másodpercei vannak hátra. Kapálózása közben elkerülhetetlen, hogy nyeljen a különös folyadékból. Nem sokkal később feltűnik előtte a kereszteződés fala. Nagyot koppanva felkenődik a bal oldali folyosó falára. Rögtön elveszíti eszméletét, ugyanebben a pillanatban a víz rejtélyes módon elszivárog, és elereszti foglyát, aki rongybabaként terül végig az ismét világos színekben pompázó padlón. A fény is ismét felerősödik.*
Vacogva topog a sima felületen. Végtagjai lassacskán halovány kék színt vesznek fel. Már nem igen bírja tartani magát.
"Éhes vagy tudom. Jómagam is, ráadásul vizünk sincs. Mint ha egy jégsivatagba kerültünk volna."
Simogatja meg apró pocakját, majd lépdel tovább. Egy kereszteződéshez érve, két irányba ágazik el az út. A folyosók szabálytalanul folytatódnak. Mérlegelni kezd mielőtt választana. Körültekintően hajlong jobbra, balra, hátha megpillant valami biztatót, de semmi.
"Merre mehetnék? Teljesen eltévedtem."
Megdörzsölgeti karjait, majd hirtelen egy szellő jelenlétére lesz figyelmes.
"Arról jön!" Habozás nélkül megindul a jobbra.
Pechére, körülbelül ötszáz méter után a szellő fokozatosan erősödni kezd. A barlang falai színt váltanak. Tengermélyére emlékezteti a lányt. "Szeretem ezt a színt, de azt nem értem, hogy miért erősödött a szellő. Mint ha a tengerparton lennék." Gondolata befejeztekor egy viszonylag egyenes szakaszhoz ér. Messze ellátni. Elhia szemei hirtelen tágra nyílnak, és egyre hangosodó morajlásra hegyezi fülét.
"Rossz ómen. Mi lehet az a sötétség? Felém tart. Szent Tölgy! Ez egy áradat!"
Amint ráeszmél, teljes erőből rohanni kezd visszafelé az elágazáshoz. A morajló víz egyre csak közeledik a legyengül félszerzethez, aki életéért küzdve szalad. Viszonylag hamar megteszi a visszautat, de a hatalmas folyadéktömeg utoléri, és elnyeli a törékeny testet. Könnyedén felkapva sodorni kezdi megállás nélkül. Elhia próbál valahogy levegőhöz jutni, de olyan, mint ha zselébe került volna. Éltető oxigén nélkül másodpercei vannak hátra. Kapálózása közben elkerülhetetlen, hogy nyeljen a különös folyadékból. Nem sokkal később feltűnik előtte a kereszteződés fala. Nagyot koppanva felkenődik a bal oldali folyosó falára. Rögtön elveszíti eszméletét, ugyanebben a pillanatban a víz rejtélyes módon elszivárog, és elereszti foglyát, aki rongybabaként terül végig az ismét világos színekben pompázó padlón. A fény is ismét felerősödik.*
77. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-04-15 20:34:54
Üzenet elküldve: 2013-04-15 20:34:54
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 138
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 138
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Megfontolt
*Egy viszonylag hosszú út végére érve szenvtelenül konstatálja: zsákutca. Mindenfajta indulattól mentesen megpróbálja csizmájának orrával átrúgni a vékony jégréteget, ami - a labirintus mágiájának köszönhetően - továbbra is szilárdnak bizonyul. "Egy próbát megért" - nyugtázza Wraeco, majd visszatér az előbbi kereszteződéshez, ahol azonban eggyel több út fogadja. Habozás nélkül elhelyezkedik úgy, ahogy legelőször belépett az elágazásba: a jobb és egyenes között nyílt egy új járat, míg távol volt. "Olyan, mintha le akarna téríteni a helyes útról. Melyik irányba mentem volna, ha nincs az új lehetőség? Egyértelmű, hogy egyenesen. Viszont így, hogy nyílt egy új út, valószínűbb, hogy jobbra találom a kiutat" - fejezi be okfejtését, és magabiztosan elindul jobbra.
Ahogy tovább halad a jégbarlang útvesztőjében, gondolatai elkalandoznak tizenéves korának emlékképei felé. "Akárcsak régen, mikor az Eredet Erdejében játszottunk 'Elfkeres, míg Elfárad'-ot" - emlékszik vissza Wraeco. "Akkor a felfedezési vágy hajtott, most pedig Elhia megmentése az egyetlen célom. Az azonban a Hold halovány derengésénél is homályosabb, miért akarhat bárki is ártani ennek a csöpp kis félelf lánynak. Persze, pimasz, de ez még nem adhat okot senkinek sem arra, hogy elrabolja őt. Vajon ismét egy múltbéli ügye miatt ragadták el őt, vagy most miattam történik mindez? Büntetni akar engem valaki, vagy csak elcsalni valahova? Esetleg távol tartani valakitől, vagy valahonnan?"
Egy jó tízperce lépdel gondolataiba merülve, mire a periférikus látása által közvetített képsorozat tudatosul benne: a talaj valahogy megváltozott. Ahogy lepillant lába elé, hirtelen eláll a lélegzete is: amin áll, az nem a barlang talaja, hanem annak felülről átlátszó teteje! "Áhh, szóval több szintes az útvesztő" - gondolja az elf szenvtelen arckifejezéssel, bár legbelül tetszik neki a rejtélyes földalatti jeges birodalom. "Hogy jutottam fel ide észrevétlenül? Enyhén emelkedett az út, vagy felvarázsolt ide valaki?" Mielőtt továbbindulna, még merészen dobbant egyet, de a mennyezet továbbra is kitart. "Egy igazi mestermű ez a hely - most már kétség sem férhet hozzá, hogy fajtársaim alkották" - gondolja, majd biztos léptekkel indul tovább az útvesztő második szintjén.
Két-három kanyar után egy nyolcszög alakú elágazáshoz érkezik. A hét lehetséges választás 'kapujában' egy-egy megkerülhetetlen méretű rúna lebeg, mindegyik más színű. "Skarlát, égszín, erdőlomb, homokárny, tengermély, korom, ezüst" - veszi sorra a hét átlátszó mágikus kristályt. "Valószínűleg valahogy hatással lesz rám, bármelyiken is haladok át." Leül pihenni kicsit, s térdét átkarolva töpreng a rúnák lehetséges jelentésein. Néhány perc múlva arra a következtetésre jut, hogy a színeknek köze van hozzá, és Elhiához valamilyen módon. Döntött. Feláll, és átsétál a tőle szemközti 'kapun'. "Tengermély. Ez a kedvence kedvesemnek." Ahogy átlép a rúnán, egy pillanatra hideg érzés fogja el, majd feje felett egy gyors szellő indul útjának. Wraeco sem tétlen, folytatja útját a választott járaton.*
Ahogy tovább halad a jégbarlang útvesztőjében, gondolatai elkalandoznak tizenéves korának emlékképei felé. "Akárcsak régen, mikor az Eredet Erdejében játszottunk 'Elfkeres, míg Elfárad'-ot" - emlékszik vissza Wraeco. "Akkor a felfedezési vágy hajtott, most pedig Elhia megmentése az egyetlen célom. Az azonban a Hold halovány derengésénél is homályosabb, miért akarhat bárki is ártani ennek a csöpp kis félelf lánynak. Persze, pimasz, de ez még nem adhat okot senkinek sem arra, hogy elrabolja őt. Vajon ismét egy múltbéli ügye miatt ragadták el őt, vagy most miattam történik mindez? Büntetni akar engem valaki, vagy csak elcsalni valahova? Esetleg távol tartani valakitől, vagy valahonnan?"
Egy jó tízperce lépdel gondolataiba merülve, mire a periférikus látása által közvetített képsorozat tudatosul benne: a talaj valahogy megváltozott. Ahogy lepillant lába elé, hirtelen eláll a lélegzete is: amin áll, az nem a barlang talaja, hanem annak felülről átlátszó teteje! "Áhh, szóval több szintes az útvesztő" - gondolja az elf szenvtelen arckifejezéssel, bár legbelül tetszik neki a rejtélyes földalatti jeges birodalom. "Hogy jutottam fel ide észrevétlenül? Enyhén emelkedett az út, vagy felvarázsolt ide valaki?" Mielőtt továbbindulna, még merészen dobbant egyet, de a mennyezet továbbra is kitart. "Egy igazi mestermű ez a hely - most már kétség sem férhet hozzá, hogy fajtársaim alkották" - gondolja, majd biztos léptekkel indul tovább az útvesztő második szintjén.
Két-három kanyar után egy nyolcszög alakú elágazáshoz érkezik. A hét lehetséges választás 'kapujában' egy-egy megkerülhetetlen méretű rúna lebeg, mindegyik más színű. "Skarlát, égszín, erdőlomb, homokárny, tengermély, korom, ezüst" - veszi sorra a hét átlátszó mágikus kristályt. "Valószínűleg valahogy hatással lesz rám, bármelyiken is haladok át." Leül pihenni kicsit, s térdét átkarolva töpreng a rúnák lehetséges jelentésein. Néhány perc múlva arra a következtetésre jut, hogy a színeknek köze van hozzá, és Elhiához valamilyen módon. Döntött. Feláll, és átsétál a tőle szemközti 'kapun'. "Tengermély. Ez a kedvence kedvesemnek." Ahogy átlép a rúnán, egy pillanatra hideg érzés fogja el, majd feje felett egy gyors szellő indul útjának. Wraeco sem tétlen, folytatja útját a választott járaton.*
76. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-31 18:52:21
Üzenet elküldve: 2013-03-31 18:52:21
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
*Amilia nézi egy darabig, ahogy a mélységi nyulat nyúzza, és megjegyzi magában, hogy jól csinálja. Ő maga, csak azért nyúzta le idáig az irhát az állatokról, hogy a főzésben ne zavarják. Ez persze annyiból állt, hogy lerángatta róluk valahogy aztán kidobta. Ami azt illeti tud varrni, de inkább vesz magának ruhát, ha az egyenruhája nem lenne megfelelő. Pontosabban egyenruhái, merthogy több is van neki, különböző hadseregektől. Zyrniss megjegyzésére a munkájával kapcsolatban csak elmosolyodik.*
- Szóval ismered ezt az egyenruhát! A déli hadseregek használják, azért a homokszín. Nem hittem, hogy itt bárki is felismeri, hogy katonai egyenruha. És valóban dolgoztam nekik is. Elhoztam ezt az egyenruhát, ahogy szinte az összes hadseregtől van egyenruhám. Minden helyről ahol dolgoztam és volt, hoztam egyet. Ez a hobbim úgymond.
*Közli vidáman majd egy bólintással nyugtázza azt, hogy igaza volt, a másik céljával kapcsolatban. Ekkor jut eszébe, hogy talán még egy kis magyarázat igazán nem ártana arról, hogy hogy került ő az ismert világ majdnem összes hadseregébe.*
- Ja igen, az egyenruha gyűjtésre meg úgy van lehetőségem, hogy zsoldos vagyok. Vicces azok ellen harcolni akik pár napja felmondták a szerződésem, azzal, hogy nincs már rám szükség. Mindig akad egy másik hadsereg akinek viszont jól jövök.
*Csicsergi vidáman.
~Mindig kivéve most... Felháborító milyen békés környék.~
Gondolja, kicsit keserűen, de ez nem rontja el jó kedvét. Főleg, hogy a mélységi megengedte, hogy vele tartson, azzal a kikötéssel, hogy nem csörtet.*
- Rendben, de megtudhatom mi elöl rejtőzködünk?
*Kérdezi, vidáman, de léptei közben már teljesen nesztelenek. Aki nem sajátítja el ezt a képességet, az éjszakai őrjáratokban az bizony nem él sokáig a seregben. Megigazítja tőreit, hogy véletlenül se zörögjenek, és puhán lépdel tovább. Fél-elf lévén nem lát olyan jól a sötétben mint legújabb barátnője, de azért elkerüli a földön heverő gallyakat. Közben szakadatlanul beszél tovább.*
- Én a fogadóban lakok. Ott van a többi egyenruhám, a szobámban. Megnézheted ha akarod. Te mit csinálsz, általában? Csak vadászgatsz vagy van munkád?
*Kérdezi, őszinte kíváncsisággal.*
- Szóval ismered ezt az egyenruhát! A déli hadseregek használják, azért a homokszín. Nem hittem, hogy itt bárki is felismeri, hogy katonai egyenruha. És valóban dolgoztam nekik is. Elhoztam ezt az egyenruhát, ahogy szinte az összes hadseregtől van egyenruhám. Minden helyről ahol dolgoztam és volt, hoztam egyet. Ez a hobbim úgymond.
*Közli vidáman majd egy bólintással nyugtázza azt, hogy igaza volt, a másik céljával kapcsolatban. Ekkor jut eszébe, hogy talán még egy kis magyarázat igazán nem ártana arról, hogy hogy került ő az ismert világ majdnem összes hadseregébe.*
- Ja igen, az egyenruha gyűjtésre meg úgy van lehetőségem, hogy zsoldos vagyok. Vicces azok ellen harcolni akik pár napja felmondták a szerződésem, azzal, hogy nincs már rám szükség. Mindig akad egy másik hadsereg akinek viszont jól jövök.
*Csicsergi vidáman.
~Mindig kivéve most... Felháborító milyen békés környék.~
Gondolja, kicsit keserűen, de ez nem rontja el jó kedvét. Főleg, hogy a mélységi megengedte, hogy vele tartson, azzal a kikötéssel, hogy nem csörtet.*
- Rendben, de megtudhatom mi elöl rejtőzködünk?
*Kérdezi, vidáman, de léptei közben már teljesen nesztelenek. Aki nem sajátítja el ezt a képességet, az éjszakai őrjáratokban az bizony nem él sokáig a seregben. Megigazítja tőreit, hogy véletlenül se zörögjenek, és puhán lépdel tovább. Fél-elf lévén nem lát olyan jól a sötétben mint legújabb barátnője, de azért elkerüli a földön heverő gallyakat. Közben szakadatlanul beszél tovább.*
- Én a fogadóban lakok. Ott van a többi egyenruhám, a szobámban. Megnézheted ha akarod. Te mit csinálsz, általában? Csak vadászgatsz vagy van munkád?
*Kérdezi, őszinte kíváncsisággal.*
75. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-31 18:24:24
Üzenet elküldve: 2013-03-31 18:24:24
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Szelíd
A kis nőstény haja bizony hosszú, be is teríti szinte egész testét, bár a blúz kivágása azért látszik. Nem zavarja, nem is nagyon törődik vele, nézi-e valaki. Persze ha ez a nő bámulná meg, kapna egy-két keresetlen vágást talán valahova arra a férfiruhába csomagolt testére, de láthatóan nem tesz ilyet.
Ő csak futólag tekint végig a másikon, felméri, milyen a fegyverzete - mert annyira csak nem naiv, hogy katonaruhában, fegyver nélkül járkáljon éjjel az erdő legsötétebb zugaiban -, s fel is tűnik neki a két míves dobótőr. ~ Hm, mint nekem... ~ Gondolja, saját, elsőre nem épp észrevehető tőreire gondolva. Nem teszi őket közszemlére, nem akarja, hogy elsőre tudják, mitől kell tartani. Na persze, a tőr nem minden, más veszélyt is rejteget a hóhajú, de ez végképp titok marad addig, míg ki nem provokálják.
Folytatja hát a róka megnyúzását, s mint látszik, szakavatott kezekkel bánik a tőrrel is, na meg a bundával. Csinált már ilyet párszor, nem csak rókával; a most rajta lévő, elöl persze nem összehúzott szőrme sem a piacról való, hanem az őáltala elejtett vadból.
Kérdésére nem kap határozott választ, ami meglepi. Céltalanul aligha jön ide valaki. Jobb lesz vigyázni ezzel a nővel, ki tudja, talán valami kémnek dolgozik. Állítása szerint nincs munkája sem. Nem tudja, higgyen-e neki. Hószín szemöldöke felszökik.*
- A ruhádról azt hittem, a katonaságnál dolgozol.
*Jegyzi meg fölpillantva, majd visszatér elfoglaltságához. Mindjárt végez a bunda leszedésével. A kérdések csöppet felbosszantják, ám ennek cseppet se adja tanújelét. Nem mindig mutatja ki az érzéseit.*
- Igen, a városba tartok.
*Úgy tervezte, a ma éjjelt az erdőben tölti, de ha a terve sikerül, miután lefejtette a bundát, megy is, keres valami zugot és nyugodtan alszik. Bár, amilyen közlékeny a zsoldosnő, aligha rázza le könnyen - ez a megállapítása, mely hamarosan be is igazolódik.
Elkísérni. Jobbnál jobb ötletek, sóhajt magában, az utolsó helyen is elválasztva a húst a bundától.*
- Elkísérhetsz. *Egyezik bele végül.* De ne ilyen csörtetve haladj végig az erdőn.
*Ez több szempontból is üdvös lenne, egyrészt nem riasztja el két hétre a vadakat, másrészt kevésbé zavarja Zyrnisst - ami pedig mindkettőjük számára szerencsés dolog lenne.*
Ő csak futólag tekint végig a másikon, felméri, milyen a fegyverzete - mert annyira csak nem naiv, hogy katonaruhában, fegyver nélkül járkáljon éjjel az erdő legsötétebb zugaiban -, s fel is tűnik neki a két míves dobótőr. ~ Hm, mint nekem... ~ Gondolja, saját, elsőre nem épp észrevehető tőreire gondolva. Nem teszi őket közszemlére, nem akarja, hogy elsőre tudják, mitől kell tartani. Na persze, a tőr nem minden, más veszélyt is rejteget a hóhajú, de ez végképp titok marad addig, míg ki nem provokálják.
Folytatja hát a róka megnyúzását, s mint látszik, szakavatott kezekkel bánik a tőrrel is, na meg a bundával. Csinált már ilyet párszor, nem csak rókával; a most rajta lévő, elöl persze nem összehúzott szőrme sem a piacról való, hanem az őáltala elejtett vadból.
Kérdésére nem kap határozott választ, ami meglepi. Céltalanul aligha jön ide valaki. Jobb lesz vigyázni ezzel a nővel, ki tudja, talán valami kémnek dolgozik. Állítása szerint nincs munkája sem. Nem tudja, higgyen-e neki. Hószín szemöldöke felszökik.*
- A ruhádról azt hittem, a katonaságnál dolgozol.
*Jegyzi meg fölpillantva, majd visszatér elfoglaltságához. Mindjárt végez a bunda leszedésével. A kérdések csöppet felbosszantják, ám ennek cseppet se adja tanújelét. Nem mindig mutatja ki az érzéseit.*
- Igen, a városba tartok.
*Úgy tervezte, a ma éjjelt az erdőben tölti, de ha a terve sikerül, miután lefejtette a bundát, megy is, keres valami zugot és nyugodtan alszik. Bár, amilyen közlékeny a zsoldosnő, aligha rázza le könnyen - ez a megállapítása, mely hamarosan be is igazolódik.
Elkísérni. Jobbnál jobb ötletek, sóhajt magában, az utolsó helyen is elválasztva a húst a bundától.*
- Elkísérhetsz. *Egyezik bele végül.* De ne ilyen csörtetve haladj végig az erdőn.
*Ez több szempontból is üdvös lenne, egyrészt nem riasztja el két hétre a vadakat, másrészt kevésbé zavarja Zyrnisst - ami pedig mindkettőjük számára szerencsés dolog lenne.*
74. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-31 17:26:08
Üzenet elküldve: 2013-03-31 17:26:08
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
*Amilia jobban szemügyre veszi a nőstényt. A szoknyát, és a blúzt nézve egy igazi sötételfel van dolga, aki szeret játszadozni a férfiakkal, és mindig megkapja amit akar. Na hát ez Amiliánál nem jön be, a neméből kifolyólag, szóval közönyösen veszi tudomásul a szép alkatot. Na jó talán egy kicsi irigységgel, hisz már majdnem szebb mint az övé. A különbség csak az, hogy a zsoldos nem mutogatja mindenkinek, hisz nem szereti, ha az emberek az alsó szemeibe bámulnak miközben tárgyal velük, meg úgy általában megvan az alakja nyújtott a előnyök nélkül. A nő haja tényleg szép, és úgy látszik büszke is rá, hisz majdnem a combjáig növesztette. Közben azon morfondírozik, hogy mi lett volna, ha egy hírhedt sötételfbe botlik aki imád gyilkolni. Valószínű már nem élne, de ez a gondolat egyáltalán nem zavarja. Minden napját a halál közelében éli le, véres csatamezőkön, és eszeveszett megbízásokat teljesítve, hát már megszokta a közelségét, és nem is tudna élni nélküle. Most hogy közelebb ér a nőstény már láthatja, az oldalár függesztett két hosszútőrt amik remekművek a maguk nemében. Szépen megmunkált markolattal, és éles pengével, amit ugyan mélységi aligha láthat. Persze a gót betűket se, amik értékrendjének alapköveit öntik szavakba, és az apja halála alkalmából vésette bele a pengébe: "Szolgálat és Becsület." Persze ezeket a szavakat sokféleképpen lehet értelmezni, és a lány meg is teszi. A becsület szó például kifejezetten relatív a zsoldosnő szemében. A kérdésre csak megvonja a vállát, és felel, közeben azon gondolkodik, hogy miért is jött ide, és hogy mit akar most.*
- Igazából csak sétáltam, hisz jelenleg nincs munkám. Sok a szabadidőm. Te gondolom vadászgattál, vagy esetleg Artheniorba akarsz utazni?
*Próbálja kitalálni a mélységi szándékait, már csak a pillanatnyi öröm miatt is amit akkor érez, ha sikerül neki. Közben körülnéz, hogy mit lehetne itt csinálni, valamint, hogy merre menjen tovább.
~Lehet hogy én is vadászni, fogok.~
Gondolja, és ellenőrzi a dobótőreit. Egy a jobb ingujjban, kettő az övben, egy a csizmában*
- Ha Artheniorba mész elkísérhetlek?
*Ötlik hirtelen eszébe a gondolat, hogy milyen jó lenne, érdekes társaságban megtenni az utat.*
- Igazából csak sétáltam, hisz jelenleg nincs munkám. Sok a szabadidőm. Te gondolom vadászgattál, vagy esetleg Artheniorba akarsz utazni?
*Próbálja kitalálni a mélységi szándékait, már csak a pillanatnyi öröm miatt is amit akkor érez, ha sikerül neki. Közben körülnéz, hogy mit lehetne itt csinálni, valamint, hogy merre menjen tovább.
~Lehet hogy én is vadászni, fogok.~
Gondolja, és ellenőrzi a dobótőreit. Egy a jobb ingujjban, kettő az övben, egy a csizmában*
- Ha Artheniorba mész elkísérhetlek?
*Ötlik hirtelen eszébe a gondolat, hogy milyen jó lenne, érdekes társaságban megtenni az utat.*
73. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-31 16:53:03
Üzenet elküldve: 2013-03-31 16:53:03
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Szelíd
*Léptek zaját véli fölfedezni. Úgy tűnik, az illető, aki közeledik, nagyon rég járt erdőben, s nem tudja, hogy itt nem szabad csak úgy csörtetni... A nőstény hegyezi füleit, megmerevedik, nem tudja, ki közeledik. Gyorsan behúzza a rókát egy sűrű bokorba, maga meg meglapul a bokor mögött. Éles látásával könnyen észreveszi majd, ha az alak a közelben jár.
Fel is tűnik hamarosan. Felszíni, ez biztos.
~ Nna, tőle nem kell félni. ~
Mondja, és kiegyenesedik. Restelli már, hogy ilyen gyávának mutatkozott. Hogy is kéne félni attól, aki így jár-kel egy erdőben? Alaposabban szemügyre veszi a másikat. Fura alak, az egyszer biztos. Nem nagyon tudja megállapítani, férfi-e vagy nő, mert alkatára és arcára nézve nő, viszonyt a ruha, mely rajta van...
Ezüstfehér haja most is, mint általában, kibontva, néhol egy-két iszonyú vékony, szinte észrevehetetlen fonat díszíti; mélyvörös blúz és középhússzú sötétlila szoknya van rajta, a lábrészénél kivágva, hogy könnyebben tudjon mozogni. Ezt láthatja a zsoldos.
Ekkor ér a közelébe a katonaruhás, s szólítja meg. A kérdésre bólint.*
- Igen, most.
*Feleli szűkszavúan, miközben azon gondolkozik, hogy veszi ez a - mint hangjából tűnik, mégiscsak - nő a bátorságot ahhoz, hogy idejöjjön és megzavarja a vadászatát? Túlontúl naiv, ha éppen más sötételfbe botlott volna, talán már nem is él. Az, hogy a nevére rákérdez, nem gond, több álneve is van már, s nem is nehéz egyetlen másodperc alatt kitalálni egyet.*
- Zeiya.
*Válaszolja türelmesen. Ez a valódi neve, bár ritkán használja. Az elf nő adta neki, de általában ő is Zyrnissnek hívta.
Kénytelen nem figyelmen kívül hagyni a nő folytonos mosolygását.*
- Hogyhogy erre egy ilyen késői órán?
~ Vagy inkább már korai? ~
Kérdezi magas, de fülbemászó hangjával, miközben folytatja a róka bundától való megfosztását.*
Fel is tűnik hamarosan. Felszíni, ez biztos.
~ Nna, tőle nem kell félni. ~
Mondja, és kiegyenesedik. Restelli már, hogy ilyen gyávának mutatkozott. Hogy is kéne félni attól, aki így jár-kel egy erdőben? Alaposabban szemügyre veszi a másikat. Fura alak, az egyszer biztos. Nem nagyon tudja megállapítani, férfi-e vagy nő, mert alkatára és arcára nézve nő, viszonyt a ruha, mely rajta van...
Ezüstfehér haja most is, mint általában, kibontva, néhol egy-két iszonyú vékony, szinte észrevehetetlen fonat díszíti; mélyvörös blúz és középhússzú sötétlila szoknya van rajta, a lábrészénél kivágva, hogy könnyebben tudjon mozogni. Ezt láthatja a zsoldos.
Ekkor ér a közelébe a katonaruhás, s szólítja meg. A kérdésre bólint.*
- Igen, most.
*Feleli szűkszavúan, miközben azon gondolkozik, hogy veszi ez a - mint hangjából tűnik, mégiscsak - nő a bátorságot ahhoz, hogy idejöjjön és megzavarja a vadászatát? Túlontúl naiv, ha éppen más sötételfbe botlott volna, talán már nem is él. Az, hogy a nevére rákérdez, nem gond, több álneve is van már, s nem is nehéz egyetlen másodperc alatt kitalálni egyet.*
- Zeiya.
*Válaszolja türelmesen. Ez a valódi neve, bár ritkán használja. Az elf nő adta neki, de általában ő is Zyrnissnek hívta.
Kénytelen nem figyelmen kívül hagyni a nő folytonos mosolygását.*
- Hogyhogy erre egy ilyen késői órán?
~ Vagy inkább már korai? ~
Kérdezi magas, de fülbemászó hangjával, miközben folytatja a róka bundától való megfosztását.*
72. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-31 16:35:29
Üzenet elküldve: 2013-03-31 16:35:29
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
*Amilia, akár egy vidáman lépdel az erdőben. Nem ügyel arra, hogy zajtalan legyen, hisz miért akarná bántani bárki is? Ha meg akarja akkor előbb utóbb úgy is észreveszi, hogy súlyosan melléfogott. A lány egész életét zsoldosok között töltötte, így távolról sem idegen neki a harc. Ő maga is zsoldos, méghozzá nem az erkölcstelen fajtából. Ha vele egyszer megegyeztek akkor akár az élete árán is hű marad ahhoz akitől a fizetését kapja. Sajnos most jelenleg nincs munkája. Az előző megbízását már teljesítette, és a megbízó nem igényelt további szolgálatokat, tehát elengedte Amiliát, aki most megtakarításaiból él. Még szerencse, hogy a fizetsége felét mindig félre rakja, így most is tele van az erszénye, viszonylag friss aranyakkal. Lovaglócsizmáját rendesen odacsapja a földhöz minden egyes lépéskor. Szeret feltűnősködni ami már a férfi, homokszínű katonaruhán is látszik amit visel. Melle fölött egy rangjelzés díszeleg. Ekkor pillantja meg a nőstény sötételfet, aki elejtett zsákmányát nyúzza meg éppen. Ha Iraeda hagyja, akkor a közelébe megy és barátságosan ráköszön.*
- Szia, most ejtetted el? Úgy látom szép dobás volt.
*Közli jobban szemügyre véve a rókát.*
- Amilia vagyok, és te?
*Kérdezi, folyamatosan mosolyogva, most már megállva, és kihúzva magát. Ez mondjuk a magasság miatt nem fontos, hisz 170 centi, még a csizma sarkával együtt is, de mindig is volt tartása.*
- Szia, most ejtetted el? Úgy látom szép dobás volt.
*Közli jobban szemügyre véve a rókát.*
- Amilia vagyok, és te?
*Kérdezi, folyamatosan mosolyogva, most már megállva, és kihúzva magát. Ez mondjuk a magasság miatt nem fontos, hisz 170 centi, még a csizma sarkával együtt is, de mindig is volt tartása.*
71. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-31 16:18:50
Üzenet elküldve: 2013-03-31 16:18:50
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 29
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Szelíd
*Sötét van. Éjszaka kellős közepe lehet, ami kedvező a nőstény számára, ki most nesztelenül surran a fák között, a legkisebb zajt sem csapva, kezében egy dobótőrrel. Észreveszi kiszemelt áldozatát, és megáll. Ott oson a vörös róka, biztosan vadászik. Hát, úgy tartja az élet törvénye, hogy vigyázz, nehogy vadászból prédává válj. A ravaszdi nem tartotta be ezt, így élete meglehetősen hamar véget fog érni. A tőr már repül is, meg sem állva a vörös bundásig, egy pillanat alatt kioltva életét.
Jó dobás volt. Nemhiába, van gyakorlata a vadászatban. Még nem mozdul, megáll, körbenéz, nincs-e a közelben valaki. Sose lehet tudni. Nemrég a barlangok környékén megtámadta egy banditabanda. Vesztükre. Vége lett az összesnek mind egy szálig, nem volt nehéz végezni velük. Nem fél tőlük, nem is zavarják. Izgalmat csempésznek az életébe, minden egyes támadó eltávolításakor többet tanul.
Nem észleli más élőlény jelenlétét a közelben. Csak rágcsálók, madarak lehetnek itt. A banditák nem merészkednek ilyen közel a városhoz? Közelebb lép a róka teteméhez, kihúzza a tőrt és megtörli a legközelebbi fűcsomóban. Nem sok értelme van, hamarosan úgyis újra véres lesz. Ezt a szép, nemes bundát nem szabad az állatkán hagyni. Neki is lát hát, hogy módszeresen megfossza a rókát a prémjétől, közben fülel, nincs-e a közelben veszélyforrás.
A hozzászólás írója (Zyrniss Zeiya Iraedra) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.03.31 16:20:17
Jó dobás volt. Nemhiába, van gyakorlata a vadászatban. Még nem mozdul, megáll, körbenéz, nincs-e a közelben valaki. Sose lehet tudni. Nemrég a barlangok környékén megtámadta egy banditabanda. Vesztükre. Vége lett az összesnek mind egy szálig, nem volt nehéz végezni velük. Nem fél tőlük, nem is zavarják. Izgalmat csempésznek az életébe, minden egyes támadó eltávolításakor többet tanul.
Nem észleli más élőlény jelenlétét a közelben. Csak rágcsálók, madarak lehetnek itt. A banditák nem merészkednek ilyen közel a városhoz? Közelebb lép a róka teteméhez, kihúzza a tőrt és megtörli a legközelebbi fűcsomóban. Nem sok értelme van, hamarosan úgyis újra véres lesz. Ezt a szép, nemes bundát nem szabad az állatkán hagyni. Neki is lát hát, hogy módszeresen megfossza a rókát a prémjétől, közben fülel, nincs-e a közelben veszélyforrás.
A hozzászólás írója (Zyrniss Zeiya Iraedra) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.03.31 16:20:17
70. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-24 17:06:34
Üzenet elküldve: 2013-03-24 17:06:34
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 20
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 20
Játékstílus: Szelíd
*Drakhmar, úgy dönt, hogy most csevegős kedvében van, pedig ennyi kérdés általában egy hét alatt nem érkezik be hozzá. Szépen végig hallgatja az áradatot, majd válaszol.*
- Igen, úgy is lehet, de én speciel dobótőrrel vadásztam. Tudod az az, amikor eldobod a kést, és megölöd vele a nyulat. Igen már nem él.
*Mondja, és kicsit oldalra fordul, hogy Cravia lássa a nyulat a kampóval együtt. A kardjára vonatkozó kérdésre csak elmosolyodik.*
- Arra való, hogy megvédjem magam azoktól a gonosz emberektől, akik ártani akarnak nekem, vagy most akár neked. Ja és sötétben meg úgy tudok vadászni, hogy sötételf vagyok, tehát elég jól látok sötétben is. Nem hallottál még rólunk?
*Kérdezi, az utolsó előtti választ figyelmen kívül hagyva. Az a szomorú helyzet áll fenn, hogy piszkosul megkedvelte a kis fél-elfet, ilyen rövid idő alatt is. A legutolsó mondatra, csak bólint egyet, és ő s bemutatkozik.*
- Drakhmar Yskallyon szolgálatodra kis hölgy.
*Mondja majd folytatja útját számára csiga lassú tempóban kifele az erdőből. Ha Cravia kéri odaadja neki a kardját, persze csak óvatosan, hisz a penge borotva éles, és a kislány ujjait, a kard már önnön súlyával lemetszi. Ez az a pillanat amikor a mélységi meggondolja magát, és úgy határoz, hogy a lányka legfeljebb a kezéből nézheti a kardot. A tőr az övében más téma. Ezt ha akarja meg is kaphatja hisz Craviának is szüksége lehet rá, ha esetleg meg kell magát védenie, bár most Drakhmar mellette van mind a két méterével. Csak most tér vissza a az eredeti kérdéséhez.*
- egyáltalán nem emlékszel semmire s szüleidről, vagy esetleg a lakóhelyedről?
*Kérdezi kicsit furcsállva a dolgot. Sose látott már olyat, hogy valaki emlékei egyik percről a másikra kitörlődtek volna. Illetve egyszer ismerte egy fajtársát akivel ez történt de neki bőven volt rá oka. olyan dolgokat élt át, amiket más még csak elképzelni sem tud, és végül az elméje nem bírta a megrázkódtatások sorozatát, és részleges amnézája lett. Persze az illető így is pszichopata maradt.*
- Igen, úgy is lehet, de én speciel dobótőrrel vadásztam. Tudod az az, amikor eldobod a kést, és megölöd vele a nyulat. Igen már nem él.
*Mondja, és kicsit oldalra fordul, hogy Cravia lássa a nyulat a kampóval együtt. A kardjára vonatkozó kérdésre csak elmosolyodik.*
- Arra való, hogy megvédjem magam azoktól a gonosz emberektől, akik ártani akarnak nekem, vagy most akár neked. Ja és sötétben meg úgy tudok vadászni, hogy sötételf vagyok, tehát elég jól látok sötétben is. Nem hallottál még rólunk?
*Kérdezi, az utolsó előtti választ figyelmen kívül hagyva. Az a szomorú helyzet áll fenn, hogy piszkosul megkedvelte a kis fél-elfet, ilyen rövid idő alatt is. A legutolsó mondatra, csak bólint egyet, és ő s bemutatkozik.*
- Drakhmar Yskallyon szolgálatodra kis hölgy.
*Mondja majd folytatja útját számára csiga lassú tempóban kifele az erdőből. Ha Cravia kéri odaadja neki a kardját, persze csak óvatosan, hisz a penge borotva éles, és a kislány ujjait, a kard már önnön súlyával lemetszi. Ez az a pillanat amikor a mélységi meggondolja magát, és úgy határoz, hogy a lányka legfeljebb a kezéből nézheti a kardot. A tőr az övében más téma. Ezt ha akarja meg is kaphatja hisz Craviának is szüksége lehet rá, ha esetleg meg kell magát védenie, bár most Drakhmar mellette van mind a két méterével. Csak most tér vissza a az eredeti kérdéséhez.*
- egyáltalán nem emlékszel semmire s szüleidről, vagy esetleg a lakóhelyedről?
*Kérdezi kicsit furcsállva a dolgot. Sose látott már olyat, hogy valaki emlékei egyik percről a másikra kitörlődtek volna. Illetve egyszer ismerte egy fajtársát akivel ez történt de neki bőven volt rá oka. olyan dolgokat élt át, amiket más még csak elképzelni sem tud, és végül az elméje nem bírta a megrázkódtatások sorozatát, és részleges amnézája lett. Persze az illető így is pszichopata maradt.*
69. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-24 15:37:41
Üzenet elküldve: 2013-03-24 15:37:41
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 18
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 18
Játékstílus: Szelíd
*Csodálkozva hallgatja a már nem annyira ijesztő hangot, s közben hall új információkat is.*
- Ar-the-ni-or. *Szótagolja elgondolkodva a neved, s elgondolkozva ráncolja össze szemöldökét. Majd megszólal.* Én még nem jártam ott. *Veti szemeit az idegenre, s meg is csóválja fejét.
Közben megtudja, hogy a férfi eredetileg vadászni jött.*
- Vadászni? Az az, amikor... *Egy pillanatra abbahagyja a gondolatmenetet, miközben igyekszik összeszedni gondolatait a vadászatról.* ...amikor fogod ezt a hosszú, nagy valamit, kifeszíted... *s mutatja is két kezeivel, hogy kell az íjat kifeszíteni*... aztán elengeded, és a szarvas összeesik? *Szemeit nagyra nyitva pislog fölfelé, hogy vajon jól leírta-e a vadászatot.*
- És mit vadásztál eddig?
*Kérdi meg aztán érdeklődve, miközben sebesen szedegeti apró lábait kísérője mellett. Hamar elérik a bokrot, ahonnan a zizegés hallatszott, aztán meg az a fura nyekkenés, kissé bizalmatlanul áll meg a sötétzöld levélcsomó előtt, ahová társa lehajol, s a lány legnagyobb meglepetésére egy mozdulatlan, szőrös valamit halász ki belőle.
Csodálkozva tipeg közelebb, s most, hogy jobban megnézi, látja, hogy ez egy nyúl.*
- A nyuszi már nem él, igaz? *Mutat a holt apróvadra, s sajnálja is kicsit szegénykét. Nem épp szép látvány számára a véres szőr, ezért el is fordul, s csak azt látja, hogy az állat immár a férfi oldalán lóg. Azt nem tudja, hogy nem esik le onnan, de biztosan valahogy megoldotta.
Ekkor veszi észre a hosszúkardot.*
- Ez mire való?
*Kérdi, s rábök a tárgyra, persze azért ujját tisztes távolban tartva, elég bizalmatlan az ilyen nagy dolgokkal szemben.
Nyugodtan folytatja útját az erdőn keresztül, bár néha kis híján elbotlik a láthatatlan kövekben, bokrokban és egyéb útakadályokban. Furcsa így sötétben mászkálni, az egyetlen biztos pont számára a férfi keze, ha nem fogná, olyan egyedül lenne itt, mint az ujja, s meglehetősen szerencsétlen helyzetben. A világ minden kincséért nem távolodna el tőle egy lépést se, bár azért kicsit még fél tőle.
Út közben nézelődik. Itt-ott ki tudja venni a fák körvonalait, frissen nőtt levelekkel telitűzdelt ágakat, melyek néha belelógnak a Hold fehérségébe, de többségükben csak fekete foltként látszanak.*
- Hogy tudsz ilyen sötétben vadászni? *Kérdi őszinte csodálkozással.* Én nem látok semmit.
*Szegény nyuszi is biztos nem látott, azért lehetett olyan könnyen megölni.
Ekkor érkezik egy kérdés, melyen bizony jól el kell gondolkodnia. Nem veszi túl hosszúra a dolgot, viszonylag hamar kimondja:*
- Nem tudom.
*Ez mind a kettőre vonatkozik. Bármennyire is kutat az emlékezetében, nem emlékszik arra sem, hogy honnan jött.*
- Amúgy Cravia vagyok. *Szólal meg talán váratlanul. Ez minden, amit tud. Hogy a neve Cravia.* Cravia.. Syenen.
- Ar-the-ni-or. *Szótagolja elgondolkodva a neved, s elgondolkozva ráncolja össze szemöldökét. Majd megszólal.* Én még nem jártam ott. *Veti szemeit az idegenre, s meg is csóválja fejét.
Közben megtudja, hogy a férfi eredetileg vadászni jött.*
- Vadászni? Az az, amikor... *Egy pillanatra abbahagyja a gondolatmenetet, miközben igyekszik összeszedni gondolatait a vadászatról.* ...amikor fogod ezt a hosszú, nagy valamit, kifeszíted... *s mutatja is két kezeivel, hogy kell az íjat kifeszíteni*... aztán elengeded, és a szarvas összeesik? *Szemeit nagyra nyitva pislog fölfelé, hogy vajon jól leírta-e a vadászatot.*
- És mit vadásztál eddig?
*Kérdi meg aztán érdeklődve, miközben sebesen szedegeti apró lábait kísérője mellett. Hamar elérik a bokrot, ahonnan a zizegés hallatszott, aztán meg az a fura nyekkenés, kissé bizalmatlanul áll meg a sötétzöld levélcsomó előtt, ahová társa lehajol, s a lány legnagyobb meglepetésére egy mozdulatlan, szőrös valamit halász ki belőle.
Csodálkozva tipeg közelebb, s most, hogy jobban megnézi, látja, hogy ez egy nyúl.*
- A nyuszi már nem él, igaz? *Mutat a holt apróvadra, s sajnálja is kicsit szegénykét. Nem épp szép látvány számára a véres szőr, ezért el is fordul, s csak azt látja, hogy az állat immár a férfi oldalán lóg. Azt nem tudja, hogy nem esik le onnan, de biztosan valahogy megoldotta.
Ekkor veszi észre a hosszúkardot.*
- Ez mire való?
*Kérdi, s rábök a tárgyra, persze azért ujját tisztes távolban tartva, elég bizalmatlan az ilyen nagy dolgokkal szemben.
Nyugodtan folytatja útját az erdőn keresztül, bár néha kis híján elbotlik a láthatatlan kövekben, bokrokban és egyéb útakadályokban. Furcsa így sötétben mászkálni, az egyetlen biztos pont számára a férfi keze, ha nem fogná, olyan egyedül lenne itt, mint az ujja, s meglehetősen szerencsétlen helyzetben. A világ minden kincséért nem távolodna el tőle egy lépést se, bár azért kicsit még fél tőle.
Út közben nézelődik. Itt-ott ki tudja venni a fák körvonalait, frissen nőtt levelekkel telitűzdelt ágakat, melyek néha belelógnak a Hold fehérségébe, de többségükben csak fekete foltként látszanak.*
- Hogy tudsz ilyen sötétben vadászni? *Kérdi őszinte csodálkozással.* Én nem látok semmit.
*Szegény nyuszi is biztos nem látott, azért lehetett olyan könnyen megölni.
Ekkor érkezik egy kérdés, melyen bizony jól el kell gondolkodnia. Nem veszi túl hosszúra a dolgot, viszonylag hamar kimondja:*
- Nem tudom.
*Ez mind a kettőre vonatkozik. Bármennyire is kutat az emlékezetében, nem emlékszik arra sem, hogy honnan jött.*
- Amúgy Cravia vagyok. *Szólal meg talán váratlanul. Ez minden, amit tud. Hogy a neve Cravia.* Cravia.. Syenen.
68. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-24 14:41:09
Üzenet elküldve: 2013-03-24 14:41:09
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 20
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 20
Játékstílus: Szelíd
*Drakhmar elmosolyodik. A kislány úgy látszik nem olyan elviselhetetlen, mint amilyennek elsőre látszott. Most már nem sír, és hajlandó együtt működésre, a nyafogás beszüntetése terén. Ennek megfelelően lágyul meg Drakhmar hangja, amikor válaszol a visszakérdezésre.*
- Artheinor. Egy ideje ott lakom. Nem olyan régóta, most először járok erre. eredetileg vadászni jöttem ki.
*Mondja közben vezeti a kislányt. Először a bokorhoz, ahonnan előhalássza a nyulat, benne a dobótőrrel. A zsákmányt övére akasztja egy erre kialakított fémkampóra, persze úgy, hogy a véres fele legyen kívül. Dobótőrét megtörli a fűben, majd ezt is az övébe rejti. Három dobótőre van egy az övében, egy a csizmájában, és egy a jobb ingujjában. Ezen kívül, még látható oldalára az rögzítve egy méretes hosszúkard mindenféle dísz nélkül, két kézre kialakított markolattal. Miután a nyulat összeszedte elkezdi kifele vezetni Cravirát az erdőből. Otthonosan mozog az aljnövényzetben , és alkalmanként figyelmezteti a védencét azokra az akadályokra amiket egy fél-elf szeme nem látna meg, még holdfényben sem. Nem először kísér nem sötételfet az erdőben, így tisztában van azzal, hogy mennyire korlátozott ilyen viszonyok között a többi faj látószerve. nem hiába szeret éjszaka vadászni. Vicces belegondolni, hogy először utazni szeretett volna, aztán vadászni, most pedig végül egy gyereket visz vissza a hanyag szülőkhöz akik nem vigyáztak kellőképpen rá.*
- Kik a szüleid, és hol laknak?
*Kérdezi, mivel most kezd neki gyanús lenni, hogy a lány nem ismerte Arthenior nevét, ergo kevés eséllyel jött onnan. Már ha egyáltalán vannak a lánynak szülei. Villámcsapásként hasít tudatába a gondolat. Mi van ha a lányka egy árva, és ő most a nemlétező szüleihez akarja hazavinni. Tudja, hogy ilyen esetben nem lenne szíve otthagyni. ugyanakkor elég fura elképzelni, hogy ő gyereket nevel. A gondolat elég abszurd, de ha jobban belegondolunk nem lehetetlen. nem is oly régen még nagyon is valós volt ez a "veszély", de akkor volt kiért megtenni. Ekkor jut újra eszébe Dyene, a tündér akivel felejthetetlen fél évet töltött együtt, ami aztán katasztrófával azaz a tündér halálával végződött. Csak egy egyszerű baleset volt, de még mindig fájdalmas emlék.*
- Artheinor. Egy ideje ott lakom. Nem olyan régóta, most először járok erre. eredetileg vadászni jöttem ki.
*Mondja közben vezeti a kislányt. Először a bokorhoz, ahonnan előhalássza a nyulat, benne a dobótőrrel. A zsákmányt övére akasztja egy erre kialakított fémkampóra, persze úgy, hogy a véres fele legyen kívül. Dobótőrét megtörli a fűben, majd ezt is az övébe rejti. Három dobótőre van egy az övében, egy a csizmájában, és egy a jobb ingujjában. Ezen kívül, még látható oldalára az rögzítve egy méretes hosszúkard mindenféle dísz nélkül, két kézre kialakított markolattal. Miután a nyulat összeszedte elkezdi kifele vezetni Cravirát az erdőből. Otthonosan mozog az aljnövényzetben , és alkalmanként figyelmezteti a védencét azokra az akadályokra amiket egy fél-elf szeme nem látna meg, még holdfényben sem. Nem először kísér nem sötételfet az erdőben, így tisztában van azzal, hogy mennyire korlátozott ilyen viszonyok között a többi faj látószerve. nem hiába szeret éjszaka vadászni. Vicces belegondolni, hogy először utazni szeretett volna, aztán vadászni, most pedig végül egy gyereket visz vissza a hanyag szülőkhöz akik nem vigyáztak kellőképpen rá.*
- Kik a szüleid, és hol laknak?
*Kérdezi, mivel most kezd neki gyanús lenni, hogy a lány nem ismerte Arthenior nevét, ergo kevés eséllyel jött onnan. Már ha egyáltalán vannak a lánynak szülei. Villámcsapásként hasít tudatába a gondolat. Mi van ha a lányka egy árva, és ő most a nemlétező szüleihez akarja hazavinni. Tudja, hogy ilyen esetben nem lenne szíve otthagyni. ugyanakkor elég fura elképzelni, hogy ő gyereket nevel. A gondolat elég abszurd, de ha jobban belegondolunk nem lehetetlen. nem is oly régen még nagyon is valós volt ez a "veszély", de akkor volt kiért megtenni. Ekkor jut újra eszébe Dyene, a tündér akivel felejthetetlen fél évet töltött együtt, ami aztán katasztrófával azaz a tündér halálával végződött. Csak egy egyszerű baleset volt, de még mindig fájdalmas emlék.*
67. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-24 14:02:50
Üzenet elküldve: 2013-03-24 14:02:50
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 18
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 18
Játékstílus: Szelíd
*Az a hatalmas kéz megemelkedik, ő pedig rémülten rezzen össze s benne akad minden szó, amit ki akart volna talán még mondani. Behunyja szemeit. Azt várja, hogy most megütik, és az nagyon fájni fog, helyette nem történik semmi ilyen, csak újra hallja a férfihangot.
Fölösleges folytatnia... Tudja ő, úgy sincsenek itt a szülei, hogy segítsenek rajta, de ki másnak mondhatná el? Tökéletesen jogosnak érzi panaszát, bár természetesen esze ágában sincs már folytatni, nem meri.
Bólogat. A másik tökéletesen beletrafált. FÁzik, és nem szeretne egyedül maradni. De a világért meg nem szólalna.
A hatalmas toronnyi test süllyedni kezd, végül már majdnem egy vonalban van a fejük, olyannyira, hogy a lányka a sötét ellenére is látja, hogy ennek a fura valakinek fekete az arca, és fehér haja van, ami önmagában is furcsa, de az övéibe mélyedő élénk kék szemek, melyek szinte világítanak a sötétben...
Megdermed, de nem csak a rémülettől, hanem a csodálkozástól. Ez a tekintet valami megfoghatatlan módon fojtja belé a szót, s egy pillanatra félelméről is megfeledkezik, csak mozdulatlanul bámul az előtte lévő arcba.
Ekkor jutnak el tudatáig a szavak. Nem fogják bántani. Ez mindenképpen jó, megnyugtató is volna, ám a hangnem iránt még mindig fenntartással viseltet, ezért nem enged föl teljesen.*
- Arthe... micsoda?
*Nem tudja megállni, hogy rá ne kérdezzen a számára teljesen ismeretlen névre. Soha nem hallotta még, úgy látszik, ez annak a bizonyos városnak a neve, amely a közelben van.
De ha elviszik oda, ott biztos vannak emberek, akik majd fognak tudni segíteni nekik. És biztos itt vannak a szülei is. Ezen felbátorodik, s remény csillan nagy szemeiben.*
- Akkor megnyugszom...
*Közli gyorsan a férfival, és igyekszik eleget is tenni kijelentésének. A szíve még mindig dobog, de ajkain mintha valami mosolyféle kezdene szétterjedni. Bátortalan ugyan, de mindjárt szélesebb lesz, ha kijutnak ebből a sötét erdőből.
A következő kérdés elgondolkodtató. Jó lenne ugyan minden erőfeszítés nélkül két karban kicipelődni, viszont a szigorú hangú, hatalmas idegen annyira mégsem vonzó erre a célra. Így bátortalanul motyog:*
- Tudok, azt hiszem...
*S bólogat is aprókat. Ekkor veszi észre, hogy mindent világosabban lát. A furcsa kék szemet is, mely olyan merőn nézett a sajátjaiba, s most már egészen világos, hogy ennek a fura bácsinak fekete bőre van. Ezt nemigen tudja mire vélni.
Megfogják apró kezét, amire elsőre összerezzen, ám aztán lassan föltápászkodik a földről, ezzel a segítséggel.
Másik, szabad kacsójával megtörli az arcát, és várakozóan néz a fehér hajúra: merre induljanak?
Fölösleges folytatnia... Tudja ő, úgy sincsenek itt a szülei, hogy segítsenek rajta, de ki másnak mondhatná el? Tökéletesen jogosnak érzi panaszát, bár természetesen esze ágában sincs már folytatni, nem meri.
Bólogat. A másik tökéletesen beletrafált. FÁzik, és nem szeretne egyedül maradni. De a világért meg nem szólalna.
A hatalmas toronnyi test süllyedni kezd, végül már majdnem egy vonalban van a fejük, olyannyira, hogy a lányka a sötét ellenére is látja, hogy ennek a fura valakinek fekete az arca, és fehér haja van, ami önmagában is furcsa, de az övéibe mélyedő élénk kék szemek, melyek szinte világítanak a sötétben...
Megdermed, de nem csak a rémülettől, hanem a csodálkozástól. Ez a tekintet valami megfoghatatlan módon fojtja belé a szót, s egy pillanatra félelméről is megfeledkezik, csak mozdulatlanul bámul az előtte lévő arcba.
Ekkor jutnak el tudatáig a szavak. Nem fogják bántani. Ez mindenképpen jó, megnyugtató is volna, ám a hangnem iránt még mindig fenntartással viseltet, ezért nem enged föl teljesen.*
- Arthe... micsoda?
*Nem tudja megállni, hogy rá ne kérdezzen a számára teljesen ismeretlen névre. Soha nem hallotta még, úgy látszik, ez annak a bizonyos városnak a neve, amely a közelben van.
De ha elviszik oda, ott biztos vannak emberek, akik majd fognak tudni segíteni nekik. És biztos itt vannak a szülei is. Ezen felbátorodik, s remény csillan nagy szemeiben.*
- Akkor megnyugszom...
*Közli gyorsan a férfival, és igyekszik eleget is tenni kijelentésének. A szíve még mindig dobog, de ajkain mintha valami mosolyféle kezdene szétterjedni. Bátortalan ugyan, de mindjárt szélesebb lesz, ha kijutnak ebből a sötét erdőből.
A következő kérdés elgondolkodtató. Jó lenne ugyan minden erőfeszítés nélkül két karban kicipelődni, viszont a szigorú hangú, hatalmas idegen annyira mégsem vonzó erre a célra. Így bátortalanul motyog:*
- Tudok, azt hiszem...
*S bólogat is aprókat. Ekkor veszi észre, hogy mindent világosabban lát. A furcsa kék szemet is, mely olyan merőn nézett a sajátjaiba, s most már egészen világos, hogy ennek a fura bácsinak fekete bőre van. Ezt nemigen tudja mire vélni.
Megfogják apró kezét, amire elsőre összerezzen, ám aztán lassan föltápászkodik a földről, ezzel a segítséggel.
Másik, szabad kacsójával megtörli az arcát, és várakozóan néz a fehér hajúra: merre induljanak?
66. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-24 11:46:11
Üzenet elküldve: 2013-03-24 11:46:11
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 20
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 20
Játékstílus: Szelíd
*Drakhmar, egy ideig nézi, a panaszkodó kislányt, aki az imént még keservesen sírt. Kinek ne esne meg rajta a szíve? Persze a sötételf tekintete továbbra is jéghideg, és arcán, semmiféle érzelem nem tükröződik, hisz erre nevelték, de azért elhatározza, hogy akármilyen bonyolult is lesz megtalálni a lányka szüleit, megkeresi. Úgy sincs más elfoglaltsága momentán. Kezét felemelve fojtja bele az esetleges újabb panaszokat Craviába.*
- Fölösleges folytatnod, tudom: fázol, és nem akarsz egyedül maradni...
*Letérdel, hogy feje a lányéval egy szintbe kerüljön, és mélyen a szemébe néz.*
- Először is nyugodj meg, senki sem fog bántani. Ha ezzel megvoltunk elviszlek a városba, Artheniorba, ahol megkereshetjük a szüleidet.
*Mondja ellet mondást nem tűrő hangon. Nincs is hozzászokva ahhoz, hogy ellentmondjanak neki.*
- Járni tudsz vagy vigyelek?
*Kérdezi egy cseppnyi gúnyt csempészve hangjába a "vigyelek"-nél. ha van valami amit ki nem állhat az a tehetetlenség. Elfogadja, hogy Cravia azért ült le és sírt mert helyzete kilátástalan volt, de most már nem kilátástalan, és ha jól látja semmi baja nincs a kislánynak, ami akadályozná a járásban. Persze, ha az azt mondja, hogy Drakhmar vigye, akkor a sötételf vinni fogja, de ezzel, mint ember sokat esik a mélységi szemében. Ekkor egy felhő megunja az egy helyben ácsorgást, és elúszik a hold elöl. Láthatóvá válik, Drakhmar elöl részben hátrafogott fehér haja, valamint kékes fekete bőre, ami most inkább feketének hat. Noha arca még mindig semmi enyhülést nem tükröz keze megfogja Craviáét. Ennyi kedvességet, vagy bátorítást ő is megengedhet magának.*
A hozzászólás írója (Drakhmar Yskallyon) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.03.24 11:47:59
- Fölösleges folytatnod, tudom: fázol, és nem akarsz egyedül maradni...
*Letérdel, hogy feje a lányéval egy szintbe kerüljön, és mélyen a szemébe néz.*
- Először is nyugodj meg, senki sem fog bántani. Ha ezzel megvoltunk elviszlek a városba, Artheniorba, ahol megkereshetjük a szüleidet.
*Mondja ellet mondást nem tűrő hangon. Nincs is hozzászokva ahhoz, hogy ellentmondjanak neki.*
- Járni tudsz vagy vigyelek?
*Kérdezi egy cseppnyi gúnyt csempészve hangjába a "vigyelek"-nél. ha van valami amit ki nem állhat az a tehetetlenség. Elfogadja, hogy Cravia azért ült le és sírt mert helyzete kilátástalan volt, de most már nem kilátástalan, és ha jól látja semmi baja nincs a kislánynak, ami akadályozná a járásban. Persze, ha az azt mondja, hogy Drakhmar vigye, akkor a sötételf vinni fogja, de ezzel, mint ember sokat esik a mélységi szemében. Ekkor egy felhő megunja az egy helyben ácsorgást, és elúszik a hold elöl. Láthatóvá válik, Drakhmar elöl részben hátrafogott fehér haja, valamint kékes fekete bőre, ami most inkább feketének hat. Noha arca még mindig semmi enyhülést nem tükröz keze megfogja Craviáét. Ennyi kedvességet, vagy bátorítást ő is megengedhet magának.*
A hozzászólás írója (Drakhmar Yskallyon) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.03.24 11:47:59
65. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-24 00:35:50
Üzenet elküldve: 2013-03-24 00:35:50
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 18
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 18
Játékstílus: Szelíd
*Annyira nincs elfeledkezve magáról, hogy ne hallja meg a hangot. Olyasféle hang, mint mikor valami repül a levegőben, utána mindjárt meg is áll, és egy nyekkenés hallatszik. Csak egy pillanatig. Épp abból a bokorból, ahonnan az imént a zörejt hallotta...
Szinte leáll a szívverése. Tudja, hogy van itt valaki. A sírást egyetlen másodperc alatt abbahagyja, szinte légvétel nélkül hallgat és fülel, dobogó szívvel. Alig meri fölemelni a fejét, hogy megnézze, mi avagy ki az, mi erre jár. Bár nem veszi észre, de egész teste remeg, sápadt arcocskája most még inkább a fehér falhoz emlékeztet, s szemei ijedten merednek a közelében álló sötét árnyra.
A hatalmas alak közeledni kezd, ő pedig tehetetlenül ül a földön, és várja, mi lesz. Úgy sejti, valami nagyon rossz, mert aki most itt áll, és fölé magasodik, nagyon ijesztő. Kérdések kergetik egymást a fejében. Mit akar? Miért jött ide? S főként, mit fog csinálni vele?
Ekkor az alak rádörren szinte, a csöndes éjszakában meglehetősen erősnek ható mélyebb férfihangon. Ezt meg tudja állapítani, legalábbis az alapján, amit szívdobogásán kívül hall.
Kell hozzá jó pár másodperc, mire eljut odáig, hogy értelmezze a kérdést. Város.. A város... Merre lehet itt "a város"? S valóban, honnan is jött? Nem is tudja. Nem tudta, hogy van itt város...*
- Nem tudom...
*Szólal meg végül vékony cérnahangon, még mindig remegve, s szinte ki kell tekernie a nyakát, hogy fölnézzen az iszonyúan magas idegenre. Amennyire tudja, olyan kicsire húzza össze magát.*
- Éhes vagyok... és szomjas... *Szólal meg újra, ha lehet, az előbbnél is halkabban. Nem tudja, merjen-e újra megszólalni, de mivel az idegen az egyetlen élő lény a környéken, ezért neki mondja. Mondaná ő másnak, ha itt lenne még valaki. Mindegy is, kicsoda, csak vigye el innen, valahová, ahol meleg van, lehet aludni és főképp biztonságban van.* ...és félek...
*Bővíti még ki panaszainak sorát, s várakozóan pislog fölfelé.*
Szinte leáll a szívverése. Tudja, hogy van itt valaki. A sírást egyetlen másodperc alatt abbahagyja, szinte légvétel nélkül hallgat és fülel, dobogó szívvel. Alig meri fölemelni a fejét, hogy megnézze, mi avagy ki az, mi erre jár. Bár nem veszi észre, de egész teste remeg, sápadt arcocskája most még inkább a fehér falhoz emlékeztet, s szemei ijedten merednek a közelében álló sötét árnyra.
A hatalmas alak közeledni kezd, ő pedig tehetetlenül ül a földön, és várja, mi lesz. Úgy sejti, valami nagyon rossz, mert aki most itt áll, és fölé magasodik, nagyon ijesztő. Kérdések kergetik egymást a fejében. Mit akar? Miért jött ide? S főként, mit fog csinálni vele?
Ekkor az alak rádörren szinte, a csöndes éjszakában meglehetősen erősnek ható mélyebb férfihangon. Ezt meg tudja állapítani, legalábbis az alapján, amit szívdobogásán kívül hall.
Kell hozzá jó pár másodperc, mire eljut odáig, hogy értelmezze a kérdést. Város.. A város... Merre lehet itt "a város"? S valóban, honnan is jött? Nem is tudja. Nem tudta, hogy van itt város...*
- Nem tudom...
*Szólal meg végül vékony cérnahangon, még mindig remegve, s szinte ki kell tekernie a nyakát, hogy fölnézzen az iszonyúan magas idegenre. Amennyire tudja, olyan kicsire húzza össze magát.*
- Éhes vagyok... és szomjas... *Szólal meg újra, ha lehet, az előbbnél is halkabban. Nem tudja, merjen-e újra megszólalni, de mivel az idegen az egyetlen élő lény a környéken, ezért neki mondja. Mondaná ő másnak, ha itt lenne még valaki. Mindegy is, kicsoda, csak vigye el innen, valahová, ahol meleg van, lehet aludni és főképp biztonságban van.* ...és félek...
*Bővíti még ki panaszainak sorát, s várakozóan pislog fölfelé.*
64. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-24 00:03:45
Üzenet elküldve: 2013-03-24 00:03:45
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 20
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 20
Játékstílus: Szelíd
*Sötét van. Igazi sötét. Drakhmar széles vigyorral az arcán oson az erdőben. fajtájának egy kimagaslóan magas példányáról van szó. Több mint két méter, és a ruha alatt is látszanak szépen kidolgozott izmai. Nesztelenül lépked sötétben. Ez az ő órája. Most senki más sem lát, csak a sötételfek. A színeket még ő se látja tisztán, de a körvonalak élesen rajzolódnak ki előtte. A nyomok is tiszták,amiket egészen idáig követett. Egy jól megtermett nyúl. Még ha nem is kórosan nagy, az biztos, hogy a hét fogása lesz. Keze dobótőrein nyugszik, kék szeme veszélyesen villog, ahogy becserkészi a vadat, ami egy bokorban húzta meg magát, a szélnek köszönhetően, mit sem tudva a sötételfről.
Sose szerette az emberek társaságát. Az egyetlen ami arra kényszeríti, hogy a városban éljen az az unalom. megveszne az unalomtól, ha nem röhöghetne a szerencsétleneken, küzdhetne a bátrakkal, és játszadozhatna azokkal akik mernek egy ilyen hústoronnyal játszani. Ugyanakkor nem egyszer tör rá undor az emberek láttán, és ez a kettősség miatt nem érzi magát jól a városban, de marad ott mégis.
Most viszont minden más. Az erdő csendjében, elmerülve a vadászat izgalmaiban minden adva van amit Drakhmar kedvel, sőt, a sötétttel, már szinte tökéletes lett a helyzet. Minden izma megfeszül amikor neszezés hallatszik a bokorból. A préda úgy látszik megérezte rosszakaróját, mert gyanakodva ( már amennyiben egy nyúl képes ilyesmire) vizsgálja a sötét erdőt, de neki már rég késő. Egy kis suhanó hang, ahogy a dobótőr elrepül, és a nyúl máris holtan rogyik össze. A mélységi diadalittasan megy zsákmányáért, már megszokásból is nesztelenül, amikor meghallja a sírást. Csoda, hogy eddig nem keltette fel, figyelmét, de úgy látszik túlságosan is lefoglalta a vadászat. A nyulat egyelőre a helyén hagyja. és a hang irányába indul. megpillantja a síró kislány alakját, és jókedve azon nyomban elpárolog. ~na már csak ez hiányzott. Utálom azt a nyavalyás lelkiismeretemet.~ Gondolja szemforgatva, majd a kislány mögé lép. Segíteni fog a gyereknek, de a maga módján, és nem fog csak azért mosoly erőltetni az arcára meg gügyögni mert mások így szokták. Ha fél tőle, hadd féljen. ő nem fog neki rosszat tenni az biztos.*
- A városból jöttél, és eltévedtél?
*Kezdi talán egy kicsit erősen, de ez cseppet sem érdekli. Visszacibálja a gyereket a szüleihez, aztán folytatja vadászatát.*
A hozzászólás írója (Drakhmar Yskallyon) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.03.24 00:21:17
Sose szerette az emberek társaságát. Az egyetlen ami arra kényszeríti, hogy a városban éljen az az unalom. megveszne az unalomtól, ha nem röhöghetne a szerencsétleneken, küzdhetne a bátrakkal, és játszadozhatna azokkal akik mernek egy ilyen hústoronnyal játszani. Ugyanakkor nem egyszer tör rá undor az emberek láttán, és ez a kettősség miatt nem érzi magát jól a városban, de marad ott mégis.
Most viszont minden más. Az erdő csendjében, elmerülve a vadászat izgalmaiban minden adva van amit Drakhmar kedvel, sőt, a sötétttel, már szinte tökéletes lett a helyzet. Minden izma megfeszül amikor neszezés hallatszik a bokorból. A préda úgy látszik megérezte rosszakaróját, mert gyanakodva ( már amennyiben egy nyúl képes ilyesmire) vizsgálja a sötét erdőt, de neki már rég késő. Egy kis suhanó hang, ahogy a dobótőr elrepül, és a nyúl máris holtan rogyik össze. A mélységi diadalittasan megy zsákmányáért, már megszokásból is nesztelenül, amikor meghallja a sírást. Csoda, hogy eddig nem keltette fel, figyelmét, de úgy látszik túlságosan is lefoglalta a vadászat. A nyulat egyelőre a helyén hagyja. és a hang irányába indul. megpillantja a síró kislány alakját, és jókedve azon nyomban elpárolog. ~na már csak ez hiányzott. Utálom azt a nyavalyás lelkiismeretemet.~ Gondolja szemforgatva, majd a kislány mögé lép. Segíteni fog a gyereknek, de a maga módján, és nem fog csak azért mosoly erőltetni az arcára meg gügyögni mert mások így szokták. Ha fél tőle, hadd féljen. ő nem fog neki rosszat tenni az biztos.*
- A városból jöttél, és eltévedtél?
*Kezdi talán egy kicsit erősen, de ez cseppet sem érdekli. Visszacibálja a gyereket a szüleihez, aztán folytatja vadászatát.*
A hozzászólás írója (Drakhmar Yskallyon) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.03.24 00:21:17
63. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-23 22:53:15
Üzenet elküldve: 2013-03-23 22:53:15
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 18
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 38
OOC üzenetek: 18
Játékstílus: Szelíd
*Sötét van. Koromsötét, felhős, csillagtalan éj közeleg, félhomály borult az erdőre, a nap rég lebukott a dombok mögött. Az idő, tekintettel a kora tavaszra, még hűvös, s egyre hűvösödik, ahogy közeledik az éjszaka.
Egy kislány bolyong az erdőben. Céltalanul sétál a vastag törzsű, sötét oszlopként meredező fák között. Ijedt világosszürke tekintete ugrál ide-oda, mindenhonnan veszélyt sejt, s nem tudja, hova bújjon.
Félelmetes számára a sötét erdő. Eltévedt, de tulajdonképp azt sem tudja, hova menjen. Honnan jött egyáltalán? Hogy került ide? S miért van sötét? Nyilván azért, mert lement a nap. Hideg van, és a gyomra is korog. Nem lesz ez így jó. Naplemente után talán járnak erre vadállatok is. Mondjuk, farkasok. Nem szeretne találkozni velük.
Szíve ijedten dobban meg. Tesz pár tétova lépést előre, ám ekkor valami megzörren az egyik bokorban.
Felsikkant, és nekihátrál a legközelebbi fának. Nekisimul háttal, s ijedten nézi azt a valamit, ami a bokorban rejtőzik. Mi lehet az?...
Ám a zaj abbamarad. A lány fülel, sokáig, s közben szíve úgy dobog, hogy nem hall szinte semmi mást, csak azt érzi, hogy bőre rettenetesen forró...
A szája kiszáradt. Jó lenne inni valamit. De hol keressen innivalót? Nincs itt senki a közelben, senki...
Elkeseredésében sírni kezd. Halkan, félve sír csak, nem hangosan, mintha az egész világnak ki akarná nyilatkoztatni fájdalmát. Tudja, hogy itt nem hallja meg senki, s nem jönnek, hogy segítsenek rajta. Ezzel pedig nem segít magán sem. Kétségbe van esve, de nem bírja visszanyelni könnyeit.
Leül a földre, a fa tövébe, könnytől elhomályosodott szemein át a sötétségben már nem is lát semmit maga körül, csak foltokat. A bokor, az imént zörgő bokor pedig sötéten mered rá, még feketébben a környezeténél. Talán soha nem tudja meg már, mi keltette azt a zajt. Jobban meggondolva, nem is akarja megtudni...
A távolban valami bagoly huhog. Ez természetes nesze az erdőbéli éjszakának, egy gyermek szíve mégis rémülettel telik meg tőle. Nem tudja megfogalmazni, mitől fél, de retteg. Enni akar, inni, aludni, valamin, ami puhább, melegebb, mint ez a kemény, rideg, hideg talaj.
Lassan fölhúzza a térdét, és ráhajtja a fejét. Válla megrázkódik olykor sírás közben, s csak halk hüppögése hallatszik a mély erdő csöndjét megtörve, az állatok neszei mellett. Egérszőke haja, mely a sötétben sötétszürkének látszhat csak, ráborul a térdére, de ő ezzel már nem foglalkozik.*
Egy kislány bolyong az erdőben. Céltalanul sétál a vastag törzsű, sötét oszlopként meredező fák között. Ijedt világosszürke tekintete ugrál ide-oda, mindenhonnan veszélyt sejt, s nem tudja, hova bújjon.
Félelmetes számára a sötét erdő. Eltévedt, de tulajdonképp azt sem tudja, hova menjen. Honnan jött egyáltalán? Hogy került ide? S miért van sötét? Nyilván azért, mert lement a nap. Hideg van, és a gyomra is korog. Nem lesz ez így jó. Naplemente után talán járnak erre vadállatok is. Mondjuk, farkasok. Nem szeretne találkozni velük.
Szíve ijedten dobban meg. Tesz pár tétova lépést előre, ám ekkor valami megzörren az egyik bokorban.
Felsikkant, és nekihátrál a legközelebbi fának. Nekisimul háttal, s ijedten nézi azt a valamit, ami a bokorban rejtőzik. Mi lehet az?...
Ám a zaj abbamarad. A lány fülel, sokáig, s közben szíve úgy dobog, hogy nem hall szinte semmi mást, csak azt érzi, hogy bőre rettenetesen forró...
A szája kiszáradt. Jó lenne inni valamit. De hol keressen innivalót? Nincs itt senki a közelben, senki...
Elkeseredésében sírni kezd. Halkan, félve sír csak, nem hangosan, mintha az egész világnak ki akarná nyilatkoztatni fájdalmát. Tudja, hogy itt nem hallja meg senki, s nem jönnek, hogy segítsenek rajta. Ezzel pedig nem segít magán sem. Kétségbe van esve, de nem bírja visszanyelni könnyeit.
Leül a földre, a fa tövébe, könnytől elhomályosodott szemein át a sötétségben már nem is lát semmit maga körül, csak foltokat. A bokor, az imént zörgő bokor pedig sötéten mered rá, még feketébben a környezeténél. Talán soha nem tudja meg már, mi keltette azt a zajt. Jobban meggondolva, nem is akarja megtudni...
A távolban valami bagoly huhog. Ez természetes nesze az erdőbéli éjszakának, egy gyermek szíve mégis rémülettel telik meg tőle. Nem tudja megfogalmazni, mitől fél, de retteg. Enni akar, inni, aludni, valamin, ami puhább, melegebb, mint ez a kemény, rideg, hideg talaj.
Lassan fölhúzza a térdét, és ráhajtja a fejét. Válla megrázkódik olykor sírás közben, s csak halk hüppögése hallatszik a mély erdő csöndjét megtörve, az állatok neszei mellett. Egérszőke haja, mely a sötétben sötétszürkének látszhat csak, ráborul a térdére, de ő ezzel már nem foglalkozik.*
62. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-23 01:07:51
Üzenet elküldve: 2013-03-23 01:07:51
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 176
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 176
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
*A távolban pislákoló fáklya fénye lassacskán teljesen eltompul a végtelen hosszúságúnak tűnő barlang falai között. Valahonnan halk moraj szűrődik, de a tátongó sötétségben semmit szinte semmit se lehet érzékelni. Elhia is lassan poroszkálva lépdel, közben szorosan követi a hideg és nedves falat a barlang bal oldalán. Mezítelen teste sokszor libabőrös lesz a bent uralkodó kellemetlen viszonyoktól. Ezzel az egy dologgal nem számolt, mikor sikerült kiszabadulnia, hogy felszerelését és ruhadarabjait újra magáénak tudhassa. Olykor olykor megtorpan megdörzsölni ujjacskáit, melyek a hidegtől megdermedtek.
"Vajon milyen messze lehetek attól a boszorkánytól? Bárcsak újra előhívhatnám azt az erőt, de valamiért nem megy. Talán csak a halál hűvös szellője hívta elő." Elmélkedik, majd felemelve tekintetét, egy nagyon halvány pontocskára lesz figyelmes.
"Valahonnan fény szűrődik be. Remélem nem körbe körbe jártam." Vetődnek fel benne kétes gondolatok. Ami bizalma eddig volt annak csöppnyi töredéke maradt csak meg benne. De ez annyira épp elég, hogy kiderítse, mihez közeledik. Nem tud mást tenni, hiszen nincsen semmije se. Étel és víz nélkül bírná pár napig, de ruha nélkül, mely melegen tartsa és fény nélkül, ami vezetné a sötétségben, így nem sok esélye lenne. Ezzel ő is tisztában van.
A pici fényforrás egyre csak növekszik. Már-már kivehető a barlang kontúrja. Közelebb kerülve kezd vakítóvá válni a homályban való bolyongás után. "Ez nem fáklya fénye. Ez valami más." Kukkant be óvatosan az ismeretlen helyre, ahol tükörként csillogó sziklafalakat pillant meg. Bátorsággyűjtés után végre bemerészkedik a furcsa helyre és rögtön vizsgálódni kezd.
"Nem hallani semmit és senkit. De ezt a télies időt már nem bírom sokáig. Szinte már nem is érzem a lábamat, de nem ülhetek le!"
Küzd az életéért, majd egyensúlyvesztés miatt nekiesik az egyik falnak, ami felsérti a vállát. Szisszen egyet, de nem hangosan. Első reakciója, hogy a kezével a sebhez kap.
"Nem mély, de ha elfertőződik ez is veszélyes lehet." Túllépve a sérülésén, gyorsabb léptekkel megindul. Könnyebb dolga van, hiszen már lát.*
"Vajon milyen messze lehetek attól a boszorkánytól? Bárcsak újra előhívhatnám azt az erőt, de valamiért nem megy. Talán csak a halál hűvös szellője hívta elő." Elmélkedik, majd felemelve tekintetét, egy nagyon halvány pontocskára lesz figyelmes.
"Valahonnan fény szűrődik be. Remélem nem körbe körbe jártam." Vetődnek fel benne kétes gondolatok. Ami bizalma eddig volt annak csöppnyi töredéke maradt csak meg benne. De ez annyira épp elég, hogy kiderítse, mihez közeledik. Nem tud mást tenni, hiszen nincsen semmije se. Étel és víz nélkül bírná pár napig, de ruha nélkül, mely melegen tartsa és fény nélkül, ami vezetné a sötétségben, így nem sok esélye lenne. Ezzel ő is tisztában van.
A pici fényforrás egyre csak növekszik. Már-már kivehető a barlang kontúrja. Közelebb kerülve kezd vakítóvá válni a homályban való bolyongás után. "Ez nem fáklya fénye. Ez valami más." Kukkant be óvatosan az ismeretlen helyre, ahol tükörként csillogó sziklafalakat pillant meg. Bátorsággyűjtés után végre bemerészkedik a furcsa helyre és rögtön vizsgálódni kezd.
"Nem hallani semmit és senkit. De ezt a télies időt már nem bírom sokáig. Szinte már nem is érzem a lábamat, de nem ülhetek le!"
Küzd az életéért, majd egyensúlyvesztés miatt nekiesik az egyik falnak, ami felsérti a vállát. Szisszen egyet, de nem hangosan. Első reakciója, hogy a kezével a sebhez kap.
"Nem mély, de ha elfertőződik ez is veszélyes lehet." Túllépve a sérülésén, gyorsabb léptekkel megindul. Könnyebb dolga van, hiszen már lát.*
61. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2013-03-11 22:39:48
Üzenet elküldve: 2013-03-11 22:39:48
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 176
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 176
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
*A sötétség gonosz játéka megtörhetetlen. A leányzó egyre csak gyarapodó kínokat kénytelen elviselni, de most már nem csak elméjében, hanem testének egyes pontjain is feltűnnek a mardosó jelek. A rá festett rúnák véglegesen működésbe lépnek. Kiszipolyozzák a legyengült test minden életenergiáját. A több napi éhezést elméje képes lenne elviselni, de fizikai mivolta hamar kárát látja. Törékeny teste még tovább gyengül. A rá bocsátott átok sokkal gyorsabban emészti fel. Mit sem ér feltörekvő elf vére, mert ez csak olaj a tűzre.
Szinte tudattalanul forgatja fejét, mentve pillantását a képzelgés sötét ösvényéről. Ekkor hirtelen egy erős nyomást érez has tájékon. Testét görcsök húzzák össze, megfeszítve az őt kikötöző láncokat. "Mi történik velem? Mit tett velem az a nőszemély?"*
- Eresszen el! Mire kellek én magának? Hagyjanak békén!
*Üvölti torkaszakadtából, közben érzi, hogy mellkasából teljesen kiszáll a lélek, és tekintete kezd üvegessé válni, végül elveszti szeme világát. "Miért nem látok?" Pánik lesz úrrá rajta, de görcsei csillapodni kezdenek.
"Mi lesz így velem? Elvesztek mindent, ami fontos számomra. Először a személyeket, kik szívemnek fontosak, majd szemem világát, ami minden szépség forrása. Mitévő legyek. Már nincs mit veszítenem." Ekkor beugranak neki rosszullétei, amiket még az erdő mélyén tapasztalt. "Azok csakis az ételtől, vagy az erdőben keringő aurától lehettek." Hitegeti magát, de mélyen, legbelül egy ezzel ellenkező érzés kezd a felszínre törni egy kérdés kíséretében. "De mi van, ha mégse?" Arcát jobb karjához dörzsöli, amennyire béklyói engedik, majd tovább elmélkedik. Ez lehet egyetlen mentsvára.
"Oly sokszor váltam eggyé Vele. Mi van, ha egy apró élet csírázik bennem? NEM! Milyen borzalmakat kellene kiállni annak a magzatnak, ha én ennyire szenvedek!" Ellentmondások tömkelege merül fel fejében. Hangulata tovább romlik. Kezd kihalni belőle minden jó. "Miért kellett nekem erre a világra jönnöm? Miért nem végeztek velem akkor, azon a bizonyos napon. Miért kellett mindezt átvészelnem? Nem akarok élni. Már nincs miért..." Homályosul el elméje.
A kimerültség álomba üldözi.
Miközben fejében a káosz megszűnik, ürességben találja magát. Akármerre tekint, csak a feketeség veszi körül. Lépdelni, sétálni, futni kezd, de nem látja merre halad. Csupán mozog a végtelenben. Nem érez. Nem lélegzik. Nem él. Tudattalan élőhalott lett belőle. Megszűnt létezni. "Ez a vég." Hirtelen gondolat suhan el mellette, majd egy szívdobbanás töri meg a csendet. Nem hallja, de különleges módon ez az érzés benne tör felszínre. Egyetlen egy erős lökéshullám, ami újra életet lehel belé.
Különböző időszakaszokkal ez a hatás egyre erősebben rázza meg, felélesztve tudatát. Kezd visszatérni belé az élet. Visszakapja érzékszerveit, és egy apró fénypontocska válik láthatóvá a messzi távolban. Ösztönösen, mint egy állat megindul az ismeretlen forrás felé, de az mozgásba lendül. Eleinte távolodni kezd. 'Ne szaladj el!' Kiált Elhia. Szavai célba találnak. Az apró fénypont megindul felé. Mikor szemei elé tárul a tény - egy apró tündér jelenik meg álmában - arca mosolyra húzódik, majd egy érintést követően látomás hullik szemére. Álom az álomban. Magát látja. Gyönyörű, burjánzó természet veszi körül, amely kifogyhatatlan életforrással rendelkezik. Kezdve a növényzet zöldellő mivoltától, a benne rejtőző élővilággal befejezve. Szebbnél szebb, színesebbnél színesebb dolgok veszik körül, de tekintete egy a virágokkal teli részre összpontosul. "Valami különlegeset érzek arra." Lelkét sosem érzett béke szállja meg, majd egy apró elf gyermeket pillant meg. Aranyszőke haja sosem látott drágakőként csillan meg a nap fényétől. Bőre világos, sugárzik róla az érintetlenség és az ártatlanság. Egy tökéletesen romlatlan lélek, melynek kékes szemei egy makulátlan forrásnál is tisztábbak, őszintébbek.*
- Ki vagy gyermek? *Nyitná ki ajkait Elhia, de azok csak mosolyra húzódnak. A gyermek arca ragyogni kezd a boldogságtól, majd leírhatatlan boldogsággal kezd rohanni félelfünk felé, majd a karjaiban köt ki. Ekkor eszmél rá Elhia, hogy ki is az a gyermek. "Nem én vagyok. Ő csak a részem. Belőlem van."
Mikor tudatára ébred, a látomás köddé válik és rögtön a zord valóságban találja magát.
"Ő bennem él, és sokkal, nagyobb erővel bír!" Szemeit kinyitva megjelenik előtte a papnő. Újabb rúnákat helyez el a védtelen testen, de számára is meglepő dolog történik. A festett jelek elkezdenek vörösen izzani, majd egyre halványodva folynak le Elhia legyengült testéről.*
- Nem lehet! Lehetetlen! Ezt nem lehet megtörni!
*Hallja maga mellől a raboskodó, majd érezni kezdi a szorító láncok eresztését.
"Bennem él. Ő a végzetem! Megóv, hogy megóvhassam!" Behunyja szemeit, és minden megmaradt erejével a nemrégen szeme elé tárultakra gondol. A jelek teljesen lefolynak róla, és a ragyogás halványzöld színre vált. Az átok megtörik, így Elhia képes kiszabadulni. A szétterjedő jóság teljesen lefegyverzi az elf boszorkányt annyi időre, hogy Elhia elmenekülhessen végre a barlang falai közül. Alig áll a lábán, de a falba kapaszkodva határozottan halad előre. "Ezek után muszáj életben maradnom." Mosolyodik el, majd végigsimítja apró pocakját.*
- Érzem, hogy mellettem állsz!
A hozzászólást Arbelyssi (Moderátor) módosította, ekkor: 2013.03.12 20:57:23, a következő indokkal:
Jelek javítása.
Szinte tudattalanul forgatja fejét, mentve pillantását a képzelgés sötét ösvényéről. Ekkor hirtelen egy erős nyomást érez has tájékon. Testét görcsök húzzák össze, megfeszítve az őt kikötöző láncokat. "Mi történik velem? Mit tett velem az a nőszemély?"*
- Eresszen el! Mire kellek én magának? Hagyjanak békén!
*Üvölti torkaszakadtából, közben érzi, hogy mellkasából teljesen kiszáll a lélek, és tekintete kezd üvegessé válni, végül elveszti szeme világát. "Miért nem látok?" Pánik lesz úrrá rajta, de görcsei csillapodni kezdenek.
"Mi lesz így velem? Elvesztek mindent, ami fontos számomra. Először a személyeket, kik szívemnek fontosak, majd szemem világát, ami minden szépség forrása. Mitévő legyek. Már nincs mit veszítenem." Ekkor beugranak neki rosszullétei, amiket még az erdő mélyén tapasztalt. "Azok csakis az ételtől, vagy az erdőben keringő aurától lehettek." Hitegeti magát, de mélyen, legbelül egy ezzel ellenkező érzés kezd a felszínre törni egy kérdés kíséretében. "De mi van, ha mégse?" Arcát jobb karjához dörzsöli, amennyire béklyói engedik, majd tovább elmélkedik. Ez lehet egyetlen mentsvára.
"Oly sokszor váltam eggyé Vele. Mi van, ha egy apró élet csírázik bennem? NEM! Milyen borzalmakat kellene kiállni annak a magzatnak, ha én ennyire szenvedek!" Ellentmondások tömkelege merül fel fejében. Hangulata tovább romlik. Kezd kihalni belőle minden jó. "Miért kellett nekem erre a világra jönnöm? Miért nem végeztek velem akkor, azon a bizonyos napon. Miért kellett mindezt átvészelnem? Nem akarok élni. Már nincs miért..." Homályosul el elméje.
A kimerültség álomba üldözi.
Miközben fejében a káosz megszűnik, ürességben találja magát. Akármerre tekint, csak a feketeség veszi körül. Lépdelni, sétálni, futni kezd, de nem látja merre halad. Csupán mozog a végtelenben. Nem érez. Nem lélegzik. Nem él. Tudattalan élőhalott lett belőle. Megszűnt létezni. "Ez a vég." Hirtelen gondolat suhan el mellette, majd egy szívdobbanás töri meg a csendet. Nem hallja, de különleges módon ez az érzés benne tör felszínre. Egyetlen egy erős lökéshullám, ami újra életet lehel belé.
Különböző időszakaszokkal ez a hatás egyre erősebben rázza meg, felélesztve tudatát. Kezd visszatérni belé az élet. Visszakapja érzékszerveit, és egy apró fénypontocska válik láthatóvá a messzi távolban. Ösztönösen, mint egy állat megindul az ismeretlen forrás felé, de az mozgásba lendül. Eleinte távolodni kezd. 'Ne szaladj el!' Kiált Elhia. Szavai célba találnak. Az apró fénypont megindul felé. Mikor szemei elé tárul a tény - egy apró tündér jelenik meg álmában - arca mosolyra húzódik, majd egy érintést követően látomás hullik szemére. Álom az álomban. Magát látja. Gyönyörű, burjánzó természet veszi körül, amely kifogyhatatlan életforrással rendelkezik. Kezdve a növényzet zöldellő mivoltától, a benne rejtőző élővilággal befejezve. Szebbnél szebb, színesebbnél színesebb dolgok veszik körül, de tekintete egy a virágokkal teli részre összpontosul. "Valami különlegeset érzek arra." Lelkét sosem érzett béke szállja meg, majd egy apró elf gyermeket pillant meg. Aranyszőke haja sosem látott drágakőként csillan meg a nap fényétől. Bőre világos, sugárzik róla az érintetlenség és az ártatlanság. Egy tökéletesen romlatlan lélek, melynek kékes szemei egy makulátlan forrásnál is tisztábbak, őszintébbek.*
- Ki vagy gyermek? *Nyitná ki ajkait Elhia, de azok csak mosolyra húzódnak. A gyermek arca ragyogni kezd a boldogságtól, majd leírhatatlan boldogsággal kezd rohanni félelfünk felé, majd a karjaiban köt ki. Ekkor eszmél rá Elhia, hogy ki is az a gyermek. "Nem én vagyok. Ő csak a részem. Belőlem van."
Mikor tudatára ébred, a látomás köddé válik és rögtön a zord valóságban találja magát.
"Ő bennem él, és sokkal, nagyobb erővel bír!" Szemeit kinyitva megjelenik előtte a papnő. Újabb rúnákat helyez el a védtelen testen, de számára is meglepő dolog történik. A festett jelek elkezdenek vörösen izzani, majd egyre halványodva folynak le Elhia legyengült testéről.*
- Nem lehet! Lehetetlen! Ezt nem lehet megtörni!
*Hallja maga mellől a raboskodó, majd érezni kezdi a szorító láncok eresztését.
"Bennem él. Ő a végzetem! Megóv, hogy megóvhassam!" Behunyja szemeit, és minden megmaradt erejével a nemrégen szeme elé tárultakra gondol. A jelek teljesen lefolynak róla, és a ragyogás halványzöld színre vált. Az átok megtörik, így Elhia képes kiszabadulni. A szétterjedő jóság teljesen lefegyverzi az elf boszorkányt annyi időre, hogy Elhia elmenekülhessen végre a barlang falai közül. Alig áll a lábán, de a falba kapaszkodva határozottan halad előre. "Ezek után muszáj életben maradnom." Mosolyodik el, majd végigsimítja apró pocakját.*
- Érzem, hogy mellettem állsz!
A hozzászólást Arbelyssi (Moderátor) módosította, ekkor: 2013.03.12 20:57:23, a következő indokkal:
Jelek javítása.
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1938-1957