Külső területek - Erdőmélye
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 57 (1121. - 1140. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
![>Sadmyr A'Cahiss [KKK] avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.](//www.lanawin.hu/forum_ic/avatarkepek/11181_1527277818_fel_elf_ferfi.jpg)
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1938-1957
1140. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-07-02 21:06:12
Üzenet elküldve: 2018-07-02 21:06:12
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//A rengeteg hívása//
//Nagymacskák, ha találkoznak//
*Hiheteten csend honol a fák között, szinte még a madarak és egyéb vadak is tiszteletben tartják. Ahogy a nap a látóhatár alá, illetve kicsit felette a fák mögé bukik, sötétbe hajló pír lepi el a tájat, mely bekúszik minden zugba, hogy vöröslő arannyal takarjon be mindent. Pyr most nem mutogat, nem jelez, csak ül Pycta mellett, s némán olykor a lobogó tábortűz békésen táncoló forró lángjait nézi, olykor pedig a lemenő nap fényében gyönyörködik. Lassan szürkület váltja fel narancsszín varázst, de a hely szépsége még így is magával ragadó. Nem gondolkodik, teljesen üres, de hamarosan feladata következik, melyet méltósággal és kellő magabiztossággal szeretne teljesíteni. De azért még kicsit üldögél, kedves számára a helyzet, nem akarja megzavarni mocorgásával az erdő némaságát. Vár, míg a holdak első jeleit véli felfedezni, ahogy a sűrű lombokon keresztül ezüstös nyilaival áttűz, majd lassan feláll és elindul a korábban kiszemelt fa felé. Furcsa érzés szállja meg, s a holdakra mosolyog, hosszú idő óta először szállja meg a nyugalom, s hosszú idő óta először érzi úgy, hogy nem kell szavakba öntenie, amit gondol, mert az arcára van írva. Kellemesen borzong meg, majd hirtelen megmerevedik, mert hűvös szellő járja át testét. Nem akar már mellényéért visszamenni, így csak inggel takart felsőteste köré fonja karjait, a tűz melegének hiánya és az érkező éjszaka hidege hamar eléri. Ismét megborzong, majd a holdra néz, közben remegését bizsergés váltja fel, melyet nem igazán tud megmagyarázni. Kissé meg is ijed, majd Pycta felé fordul, s elkerekedett szemmel rángatja meg köpenyét. Talán valami történik, amit ő jelenleg nem ért, s nagyon megijeszti. Érzései az arcára vannak írva.*
A varázsló elmormol egy rövid igét, melynek hatására egy tompa, ezüstfényű köpenyt sző magára, mely megvédi a természet adta hidegtől, jeges széltől, az időjárás viszontagságaitól. Hatása addig tart, míg a varázsló le nem veszi a köpenyt, ekkor az szertefoszlik.
//Nagymacskák, ha találkoznak//
*Hiheteten csend honol a fák között, szinte még a madarak és egyéb vadak is tiszteletben tartják. Ahogy a nap a látóhatár alá, illetve kicsit felette a fák mögé bukik, sötétbe hajló pír lepi el a tájat, mely bekúszik minden zugba, hogy vöröslő arannyal takarjon be mindent. Pyr most nem mutogat, nem jelez, csak ül Pycta mellett, s némán olykor a lobogó tábortűz békésen táncoló forró lángjait nézi, olykor pedig a lemenő nap fényében gyönyörködik. Lassan szürkület váltja fel narancsszín varázst, de a hely szépsége még így is magával ragadó. Nem gondolkodik, teljesen üres, de hamarosan feladata következik, melyet méltósággal és kellő magabiztossággal szeretne teljesíteni. De azért még kicsit üldögél, kedves számára a helyzet, nem akarja megzavarni mocorgásával az erdő némaságát. Vár, míg a holdak első jeleit véli felfedezni, ahogy a sűrű lombokon keresztül ezüstös nyilaival áttűz, majd lassan feláll és elindul a korábban kiszemelt fa felé. Furcsa érzés szállja meg, s a holdakra mosolyog, hosszú idő óta először szállja meg a nyugalom, s hosszú idő óta először érzi úgy, hogy nem kell szavakba öntenie, amit gondol, mert az arcára van írva. Kellemesen borzong meg, majd hirtelen megmerevedik, mert hűvös szellő járja át testét. Nem akar már mellényéért visszamenni, így csak inggel takart felsőteste köré fonja karjait, a tűz melegének hiánya és az érkező éjszaka hidege hamar eléri. Ismét megborzong, majd a holdra néz, közben remegését bizsergés váltja fel, melyet nem igazán tud megmagyarázni. Kissé meg is ijed, majd Pycta felé fordul, s elkerekedett szemmel rángatja meg köpenyét. Talán valami történik, amit ő jelenleg nem ért, s nagyon megijeszti. Érzései az arcára vannak írva.*
A varázsló elmormol egy rövid igét, melynek hatására egy tompa, ezüstfényű köpenyt sző magára, mely megvédi a természet adta hidegtől, jeges széltől, az időjárás viszontagságaitól. Hatása addig tart, míg a varázsló le nem veszi a köpenyt, ekkor az szertefoszlik.
1139. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-07-02 17:30:32
Üzenet elküldve: 2018-07-02 17:30:32
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//A rengeteg hívása//
//Nagymacskák, ha találkoznak//
*Nem neheztel a puszták szülöttének szótlansága miatt, az erdő bizonyosan idegen vidék számára, mint majd neki lesz a pusztaság, ha egyszer odaérnek. Elképzeli, milyen érzés lesz a végeláthatatlan pusztát látni, ahol csak kevés számú fa él meg. Hiányozni fognak neki a fák, ezt már most tudja.
A famulus belekezd a táborhely elkészítésébe, a csuhás csak szótlan figyeli, miután az irbisztől biztonságos távolságra kikötötte Éjvihart. Leveszi róla a nyerget, leszerszámozza és a hátára terít egy lópokrócot. Miután végzett a telivérnél, visszatér a táborhelyre, Xauzur eltűnt valamerre, biztosan valami prédát szimatolt ki, ha kedve úgy tartja, majd visszatér hozzájuk.
A táborhelyre invitálja a nemrég megismert, furcsa külsejű férfit, majd maga is helyet foglal a tűznél. Pyr minden mozdulatát figyelemmel kísérte és már most látja, jót tett neki, hogy elhagyta az erődöt. Nem tudja, csak sejti, mi zavarhatta meg a tündér ifjú gondolatait.
Vizük egyelőre van, élelmük csak kevés, de éppen elegendő, hogy erre az estére elegendő legyen. A tündér nem beszél, a csuhás sem, ha nem szól hozzá senki és most neki is jól esik a csend.
Az alkony beköszöntével Pyr magára vállalná az őrködést, amire a csuhás csak kurtán bólint, majd elhelyezkedik, hogy sokáig hanyatt fekve bámulja a lombkorona alól fel-felsejlő csillagokat. Jót fog tenni háborgó lelkének és szívének ez a pár, csendben töltött nap.*
//Nagymacskák, ha találkoznak//
*Nem neheztel a puszták szülöttének szótlansága miatt, az erdő bizonyosan idegen vidék számára, mint majd neki lesz a pusztaság, ha egyszer odaérnek. Elképzeli, milyen érzés lesz a végeláthatatlan pusztát látni, ahol csak kevés számú fa él meg. Hiányozni fognak neki a fák, ezt már most tudja.
A famulus belekezd a táborhely elkészítésébe, a csuhás csak szótlan figyeli, miután az irbisztől biztonságos távolságra kikötötte Éjvihart. Leveszi róla a nyerget, leszerszámozza és a hátára terít egy lópokrócot. Miután végzett a telivérnél, visszatér a táborhelyre, Xauzur eltűnt valamerre, biztosan valami prédát szimatolt ki, ha kedve úgy tartja, majd visszatér hozzájuk.
A táborhelyre invitálja a nemrég megismert, furcsa külsejű férfit, majd maga is helyet foglal a tűznél. Pyr minden mozdulatát figyelemmel kísérte és már most látja, jót tett neki, hogy elhagyta az erődöt. Nem tudja, csak sejti, mi zavarhatta meg a tündér ifjú gondolatait.
Vizük egyelőre van, élelmük csak kevés, de éppen elegendő, hogy erre az estére elegendő legyen. A tündér nem beszél, a csuhás sem, ha nem szól hozzá senki és most neki is jól esik a csend.
Az alkony beköszöntével Pyr magára vállalná az őrködést, amire a csuhás csak kurtán bólint, majd elhelyezkedik, hogy sokáig hanyatt fekve bámulja a lombkorona alól fel-felsejlő csillagokat. Jót fog tenni háborgó lelkének és szívének ez a pár, csendben töltött nap.*
1138. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-07-01 16:16:53
Üzenet elküldve: 2018-07-01 16:16:53
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//A rengeteg hívása//
//Nagymacskák, ha találkoznak//
*A fekete azonnal felismeri gazdáját, s reagál a hívó szóra és üdvözlésre, boldogan nyerít, de csak halkan, mintha tudná, az erdő körülöttük figyel. Pyr egy darabig téblábol, míg fel nem figyelnek rá, Pycta kijelentésére ismét bólint egyet, már kevésbé fáj neki, hogy nincs a figyelem középpontjában. Talán mindig is ez volt a baj. A nagy szája általában oda helyezte, talán túlságosan hozzászokott ehhez a helyzethez. ~ Hát ez most megváltozott. ~ Komoly tekintettel veszi tudomásul a kiadott feladatot, amihez valójában igazán ért. Sadmyr szerencsére Éjvihart megfelelően felszerelte, a nyeregpákán pokrócok és takarók szépen feltekerve, azokat, miután a lovat Pycta elvezeti és kiköti, ha szükséges. Megfelelő területet keres, melyet nem kereszteznek rovarútvonalak, nincs hangyaboly közelében és nem ér különösebben a szél. Meg is találja nem messze a két kalandozótól két ősöreg fa takarásában. Persze, ha vihar kerekedik, innen menekülni kell, de ahogy feltekint az égre, nem lát erre utaló jeleket, legalábbis jelenleg. Keres egy szél által letört, de még félig-meddig lombos ágat, s a táborhelyszínt előbb megtisztítja, majd az ággal felsepri. A pokrócokat leteríti, egymástól nem túl messze úgy, hogy közibük tüzet lehessen rakni. A takarókat is odahajtja takarosan, ne legyen rá panasz. Közben azért az irbisz-embert is figyeli, ki, mint kiderült valóban a puszták lakója, így közelről már korántsem tűnik olyan félelmetesnek. A táborhely kész, immár csak fát kell gyűjteni, ami az erdőben igazán nem gond, hamar talál is egy ölre valót, melyet kezében hord oda a megfelelő helyre. Kövekkel körberakja, még két villás ágat is melléjük szúr, ha akad vacsorára való, megfelelően meg lehessen sütni. A nagyobbakat szekercével hasítja fel, ebben igazán van már gyakorlata. Miután végez, egy pillanatra megijed, mert kovakőről bizony ő nem gondoskodott, azonban az áldott istállós fiú mindenre gondolt. Éjvihar nyeregtáskája ugyanis ezt is tartalmazza. Háncsot fejt le egy kiszáradt fa kérgéről, az jó lesz gyújtósnak. Nem telik bele sok idő, s a lassan parázsló tűz előtt térdel, s fújja a közepét. Amint végez, s a táborhely elkészül, Pyctához és társához lép, majd biccentéssel és kézmozdulattal jelzi, hogy készen van. Füst csak az elején távozik, de nem sok, így nem lesznek feltűnőek, kizárólag száraz ágat használt. Magának is előkészített egy helyet, de azt csak feltakarította, aludni úgy sem fog. Magára mutat, majd az egyik magas fára, s jobb kezét szeme elé téve jelzi, hogy őrködni szeretne éjjel, ha Pycta jóváhagyja. Bizonyítani akar.*
//Nagymacskák, ha találkoznak//
*A fekete azonnal felismeri gazdáját, s reagál a hívó szóra és üdvözlésre, boldogan nyerít, de csak halkan, mintha tudná, az erdő körülöttük figyel. Pyr egy darabig téblábol, míg fel nem figyelnek rá, Pycta kijelentésére ismét bólint egyet, már kevésbé fáj neki, hogy nincs a figyelem középpontjában. Talán mindig is ez volt a baj. A nagy szája általában oda helyezte, talán túlságosan hozzászokott ehhez a helyzethez. ~ Hát ez most megváltozott. ~ Komoly tekintettel veszi tudomásul a kiadott feladatot, amihez valójában igazán ért. Sadmyr szerencsére Éjvihart megfelelően felszerelte, a nyeregpákán pokrócok és takarók szépen feltekerve, azokat, miután a lovat Pycta elvezeti és kiköti, ha szükséges. Megfelelő területet keres, melyet nem kereszteznek rovarútvonalak, nincs hangyaboly közelében és nem ér különösebben a szél. Meg is találja nem messze a két kalandozótól két ősöreg fa takarásában. Persze, ha vihar kerekedik, innen menekülni kell, de ahogy feltekint az égre, nem lát erre utaló jeleket, legalábbis jelenleg. Keres egy szél által letört, de még félig-meddig lombos ágat, s a táborhelyszínt előbb megtisztítja, majd az ággal felsepri. A pokrócokat leteríti, egymástól nem túl messze úgy, hogy közibük tüzet lehessen rakni. A takarókat is odahajtja takarosan, ne legyen rá panasz. Közben azért az irbisz-embert is figyeli, ki, mint kiderült valóban a puszták lakója, így közelről már korántsem tűnik olyan félelmetesnek. A táborhely kész, immár csak fát kell gyűjteni, ami az erdőben igazán nem gond, hamar talál is egy ölre valót, melyet kezében hord oda a megfelelő helyre. Kövekkel körberakja, még két villás ágat is melléjük szúr, ha akad vacsorára való, megfelelően meg lehessen sütni. A nagyobbakat szekercével hasítja fel, ebben igazán van már gyakorlata. Miután végez, egy pillanatra megijed, mert kovakőről bizony ő nem gondoskodott, azonban az áldott istállós fiú mindenre gondolt. Éjvihar nyeregtáskája ugyanis ezt is tartalmazza. Háncsot fejt le egy kiszáradt fa kérgéről, az jó lesz gyújtósnak. Nem telik bele sok idő, s a lassan parázsló tűz előtt térdel, s fújja a közepét. Amint végez, s a táborhely elkészül, Pyctához és társához lép, majd biccentéssel és kézmozdulattal jelzi, hogy készen van. Füst csak az elején távozik, de nem sok, így nem lesznek feltűnőek, kizárólag száraz ágat használt. Magának is előkészített egy helyet, de azt csak feltakarította, aludni úgy sem fog. Magára mutat, majd az egyik magas fára, s jobb kezét szeme elé téve jelzi, hogy őrködni szeretne éjjel, ha Pycta jóváhagyja. Bizonyítani akar.*
1137. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-07-01 14:25:59
Üzenet elküldve: 2018-07-01 14:25:59
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//A rengeteg hívása//
//Nagymacskák, ha találkoznak//
*A puszták szülötte kicsit elkalandozik, s így a csuhásnak marad ideje gondolkodni. Aenae elment, s bár a csók, melyet emlékül hagyott reményt jelent, mégis úgy érzi, hogy soha nem lesz már olyan a kapcsolatuk, mint azelőtt.
Sóhajtva engedi el a fájdalmat, de mintha egy tüske ott maradna a szívében és ha nem is mindig, de olykor bele-belenyilall hegyével, hogy emlékeztesse hibájára. Miközben gondolkodik Xauzur lefekszik mellé, már nem ellenséges az idegennel, aki a puszta illatát hordozza, de nem is barátságos. Túl ismerős a szaga, túl vad, ahhoz, hogy nyugodt legyen.
A csuhás elgondolkodva simogatja a halkan doromboló nagymacskát, ahogy az avarban ülve vár. Valójában nem is tudja, mire. Indulhatnának, s a puszta határán majd bevárják a többieket.
Az irbisz hamarabb figyel fel a zajra, felkapja fejét, halkan morran, de csaknem közvetlen utána az elf is felfigyel az ismerős zajokra. Kisvártatva Pyr bukkan elő egy bokor mögül, maga mellett vezetve Éjvihart. A csuhás megörül a tündérnek és a telivérnek, így felkel ültéből, ellenben Xauzur visszafekszik, amint látja, hogy ismerősök közelednek.
A telivér kicsit berzenkedik, hogy közelebb jöjjön a két vadhoz, ezért a csuhás Pyr elébe megy, hogy átvegye tőle a kantárt.*
- Vártalak már. *Mondja a tündérnek, de nem néz rá, megsimogatja a hátas izmos nyakát.*
- Keress táborhelyet és verj tábort, majd gyújts tüzet. *Adja parancsba a famulusnak, akit bár felmentett a rá kirótt büntetés alól, mégis úgy tűnik, a tündér maga nem kíván szabadulni, míg az Erdő Szíve fel nem oldozza.*
- Gyere, puszta fia, megpihenünk, s ha szerencsénk van, vacsoránk is lesz. *Fordul az oroszlánember felé, majd elvezeti Éjvihart, oda, ahol Pyr tábort kezd verni.*
//Nagymacskák, ha találkoznak//
*A puszták szülötte kicsit elkalandozik, s így a csuhásnak marad ideje gondolkodni. Aenae elment, s bár a csók, melyet emlékül hagyott reményt jelent, mégis úgy érzi, hogy soha nem lesz már olyan a kapcsolatuk, mint azelőtt.
Sóhajtva engedi el a fájdalmat, de mintha egy tüske ott maradna a szívében és ha nem is mindig, de olykor bele-belenyilall hegyével, hogy emlékeztesse hibájára. Miközben gondolkodik Xauzur lefekszik mellé, már nem ellenséges az idegennel, aki a puszta illatát hordozza, de nem is barátságos. Túl ismerős a szaga, túl vad, ahhoz, hogy nyugodt legyen.
A csuhás elgondolkodva simogatja a halkan doromboló nagymacskát, ahogy az avarban ülve vár. Valójában nem is tudja, mire. Indulhatnának, s a puszta határán majd bevárják a többieket.
Az irbisz hamarabb figyel fel a zajra, felkapja fejét, halkan morran, de csaknem közvetlen utána az elf is felfigyel az ismerős zajokra. Kisvártatva Pyr bukkan elő egy bokor mögül, maga mellett vezetve Éjvihart. A csuhás megörül a tündérnek és a telivérnek, így felkel ültéből, ellenben Xauzur visszafekszik, amint látja, hogy ismerősök közelednek.
A telivér kicsit berzenkedik, hogy közelebb jöjjön a két vadhoz, ezért a csuhás Pyr elébe megy, hogy átvegye tőle a kantárt.*
- Vártalak már. *Mondja a tündérnek, de nem néz rá, megsimogatja a hátas izmos nyakát.*
- Keress táborhelyet és verj tábort, majd gyújts tüzet. *Adja parancsba a famulusnak, akit bár felmentett a rá kirótt büntetés alól, mégis úgy tűnik, a tündér maga nem kíván szabadulni, míg az Erdő Szíve fel nem oldozza.*
- Gyere, puszta fia, megpihenünk, s ha szerencsénk van, vacsoránk is lesz. *Fordul az oroszlánember felé, majd elvezeti Éjvihart, oda, ahol Pyr tábort kezd verni.*
1136. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-30 23:04:21
Üzenet elküldve: 2018-06-30 23:04:21
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//A rengeteg hívása//
*Bár nem ismeri olyan jól a venár ösvényeket, az erődön kívül már jobban tájékozódik, főleg, mikor annak környékét elhagyja. Sadmyr jól el is magyarázta az utat, a kidőlt, öreg fát hamar megtalálja. A fekete ló, mintha tudná merre indulnak, orrát a magasba löki és szinte húzza maga után a tündért. ~ Ez az, vezess csak a gazdádhoz, már, ha te Pycta lova vagy, persze. ~ Kicsit megemelkedik, úgy könnyebb a haladás, mert a ló öles léptekkel lépdel az ösvényen. Mikor megérzi, hogy terhe immár nincs, kantáránál fogva nem húzzák vissza, kisebbfajta kocogásra is vált. A falakat hamar maguk mögött tudják, s immár az erdő csodálatos csendje veszi körül. Mélyet szippant a levegőbe, érzi a nedves moha és a tölgyek illatát. ~ Csodálatos. ~ Hosszú ideje nem volt már kinn, pedig ez a természetes közege, le sem tagadhatná, hogy itt kint van igazán otthon. Egy pillanatra elfelejtkezik magáról, s hagyja, hogy a ló vezesse, szemeit lehunyva szárnyal közel a talajhoz, s élvezettel adja át magát az erdőnek. Miután ismét magához tér a közelben hangokra lesz figyelmes. Bár fülei nem olyan jók, mint az elfeknek, azért egy emberénél jobbnak tartja, így lassan leereszkedik, s egy apró húzással a fekete lovat is lassabb lépésre sarkallja. ~ Lassan, lassan... ~ Pyctát már messzebbről észreveszi, bizonyos benne, hogy ő is tudja, hogy érkezik. Lassú léptekkel közeledik, s hamarosan az irbisz-embert is meglátja. ~ Nem is olyan szörnyű, mint ahogy először elképzeltem. Rosszabb. ~ Kezd remegni a lába, ahogy közeledik, még ha Pycta nyugtatólag felemelné kezét, de bizonyos benne, hogy az elf még mindig morcos. ~ Na neeeem... én oda nem megyek! ~ Már keze is remeg, mint a kocsonya, a kantár ki is csúszik kezéből így az éjfekete ló magától megy oda gazdájához. Pyr szemei kitágulnak, ahogy orrlyukai is. ~ Az az ember... hosszú fogak, tiszta szőr! ~ Talán utoljára gyermekkorában hallhatott a puszták rémeiről. Kezével óvatosan kiveszi fejszét az övéből és úgy közeledik, hogy két markába fogja. Tekintetét nem tudja levenni az irbisz-emberről. Ha Pycta közelébe ér, még mindig _azt_ nézi, úgy jelez neki, hogy megérkezett. Egy apró meghajlással.*
*Bár nem ismeri olyan jól a venár ösvényeket, az erődön kívül már jobban tájékozódik, főleg, mikor annak környékét elhagyja. Sadmyr jól el is magyarázta az utat, a kidőlt, öreg fát hamar megtalálja. A fekete ló, mintha tudná merre indulnak, orrát a magasba löki és szinte húzza maga után a tündért. ~ Ez az, vezess csak a gazdádhoz, már, ha te Pycta lova vagy, persze. ~ Kicsit megemelkedik, úgy könnyebb a haladás, mert a ló öles léptekkel lépdel az ösvényen. Mikor megérzi, hogy terhe immár nincs, kantáránál fogva nem húzzák vissza, kisebbfajta kocogásra is vált. A falakat hamar maguk mögött tudják, s immár az erdő csodálatos csendje veszi körül. Mélyet szippant a levegőbe, érzi a nedves moha és a tölgyek illatát. ~ Csodálatos. ~ Hosszú ideje nem volt már kinn, pedig ez a természetes közege, le sem tagadhatná, hogy itt kint van igazán otthon. Egy pillanatra elfelejtkezik magáról, s hagyja, hogy a ló vezesse, szemeit lehunyva szárnyal közel a talajhoz, s élvezettel adja át magát az erdőnek. Miután ismét magához tér a közelben hangokra lesz figyelmes. Bár fülei nem olyan jók, mint az elfeknek, azért egy emberénél jobbnak tartja, így lassan leereszkedik, s egy apró húzással a fekete lovat is lassabb lépésre sarkallja. ~ Lassan, lassan... ~ Pyctát már messzebbről észreveszi, bizonyos benne, hogy ő is tudja, hogy érkezik. Lassú léptekkel közeledik, s hamarosan az irbisz-embert is meglátja. ~ Nem is olyan szörnyű, mint ahogy először elképzeltem. Rosszabb. ~ Kezd remegni a lába, ahogy közeledik, még ha Pycta nyugtatólag felemelné kezét, de bizonyos benne, hogy az elf még mindig morcos. ~ Na neeeem... én oda nem megyek! ~ Már keze is remeg, mint a kocsonya, a kantár ki is csúszik kezéből így az éjfekete ló magától megy oda gazdájához. Pyr szemei kitágulnak, ahogy orrlyukai is. ~ Az az ember... hosszú fogak, tiszta szőr! ~ Talán utoljára gyermekkorában hallhatott a puszták rémeiről. Kezével óvatosan kiveszi fejszét az övéből és úgy közeledik, hogy két markába fogja. Tekintetét nem tudja levenni az irbisz-emberről. Ha Pycta közelébe ér, még mindig _azt_ nézi, úgy jelez neki, hogy megérkezett. Egy apró meghajlással.*
1135. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-30 20:39:25
Üzenet elküldve: 2018-06-30 20:39:25
ÚJ
![>Sadmyr A'Cahiss [KKK] avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.](http://www.lanawin.hu/forum_ic/avatarkepek/11181_1527277818_fel_elf_ferfi.jpg)
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 46
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 46
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Nagymacskák, ha találkoznak//
//intermezzo után - haza//
*Hangtalanul köszön Pycta mesternek, nem gondolta, hogy össze fognak futni, de nagyon örül a találkozásnak. A kis mosoly lassan lehervad az arcáról, amikor a vezér hazaküldi. Nem mintha azt gondolná, hogy mellette nincs biztonságban Aenae, csak tudja, mi zajlott le a kapuban, ezért van fogalma a mostani helyzetről kettőjük között.
De ő nem alkothat most véleményt, kurtán bólint és megvárja, míg visszatérnek, addig csak a szeme sarkából fürkészi a furcsa külsejű irbisz-embert, majd amikor visszatértek, a lány felé fordul.*
- Vigyázz magadra és siess haza. *Még mosolyog is, majd integetve búcsúzik és Vadvéd felé fordítja lova orrát.
Visszafelé az út csendben telik, gondolkodik, de végül úgy dönt, hogy az Erdőszellem majd mindent elintéz és neki nem kell aggódnia. Szürkeszárny a magasban köröz felette és amikor feltűnik előtte az erőd, felderül az arca.
A kapu elé lovagol és ott leugrik a nyeregből, majd felkiált a toronyba, hogy engedjék be.
Kisvártatva érkezik az egyik nála fiatalabb kölyök és nyitja a kaput, ő pedig bevezetheti a lovát. Odabent megkéri a segédet, hogy lássa el a lovát, ő pedig elindul felfelé a toronyba, hisz az az ő valódi dolga.*
A hozzászólás írója (Sadmyr A'Cahiss [KKK]) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.06.30 21:59:10
//intermezzo után - haza//
*Hangtalanul köszön Pycta mesternek, nem gondolta, hogy össze fognak futni, de nagyon örül a találkozásnak. A kis mosoly lassan lehervad az arcáról, amikor a vezér hazaküldi. Nem mintha azt gondolná, hogy mellette nincs biztonságban Aenae, csak tudja, mi zajlott le a kapuban, ezért van fogalma a mostani helyzetről kettőjük között.
De ő nem alkothat most véleményt, kurtán bólint és megvárja, míg visszatérnek, addig csak a szeme sarkából fürkészi a furcsa külsejű irbisz-embert, majd amikor visszatértek, a lány felé fordul.*
- Vigyázz magadra és siess haza. *Még mosolyog is, majd integetve búcsúzik és Vadvéd felé fordítja lova orrát.
Visszafelé az út csendben telik, gondolkodik, de végül úgy dönt, hogy az Erdőszellem majd mindent elintéz és neki nem kell aggódnia. Szürkeszárny a magasban köröz felette és amikor feltűnik előtte az erőd, felderül az arca.
A kapu elé lovagol és ott leugrik a nyeregből, majd felkiált a toronyba, hogy engedjék be.
Kisvártatva érkezik az egyik nála fiatalabb kölyök és nyitja a kaput, ő pedig bevezetheti a lovát. Odabent megkéri a segédet, hogy lássa el a lovát, ő pedig elindul felfelé a toronyba, hisz az az ő valódi dolga.*
A hozzászólás írója (Sadmyr A'Cahiss [KKK]) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.06.30 21:59:10
1134. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-30 18:58:05
Üzenet elküldve: 2018-06-30 18:58:05
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 483
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 483
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Erdő mélyén//
*Pyctától három napot kaptak, hogy elkészüljenek, és útnak induljanak.
Isq az első nap reggelén a szokásos patakparti ejtőzés után összekészít magának pár dolgot, mert úgy dönt, indulás előtt még kimegy a vadonba. Alaposabban körül akar nézni abban a barlangban, amit nem messze fedezett fel Vadvédtől, amikor az üveghutának való homok után kajtattak.
Felkurjantva a falon lévő őrnek kisvártatva ki is jut a kapun, aztán jobbra fordul, a nappal szembe, de aztán a nap sugarait hamar elnyeli az erdő sűrű, sötét csöndje.
Fülel, hallgatja az apró neszezést, és igyekszik nem eltéveszteni az utat. Mert az erdő és a keskeny, néhol alig sejthető ösvény napról napra változik.
Ha csak néhány napig nem jár odakinn, már akkor is más, szinte új az égbenyúló fák aljában kanyargó rejtett csapás: kidőlt faágak, messzibbre és messzibbre nyúló indák, vízfolyások, vadnyomok és dagonyák napról napra alakítják a maguk életkedve szerint.
De nem téveszti el. Az ismerős meredélynél leereszkedik, a kezével is segítve a kapaszkodást. Vékony fatörzsek kínálnak fogódzót, aztán odalenn, a mélyben már hamar el is ér a szűk barlangszájhoz, ami csak egészen közelről nyílik szét réssé a messzebbről összeszabdalt sziklafalnak látszó, függőlegesen lezuhanó meredek kővölgy aljában.
Beles, és fülel. A barlang hűvös levegője és feketesége megcsapja, de nem hall semmi mozgást. Várakozik egy ideig, közben meggyújtja a fáklyát, amit magával hozott, aztán merészen belép.
A fáklya fénye és a még beszűrődő fény ott táncol a falakon, a két ember magas barlangboltozaton, a levegő hűvös, de száraz, nem érez dohosságot vagy dögszagot, állati vacok szaga sem érződik.
Odakinn sem látta nyomát annak, hogy valami állat rendszeresen ki-bejárna: sem csontok, sem szőrmaradványok, sem lábnyomok.
Beljebb merészkedik. Nem vadászni jött. Barlangi gombát keres, abban reménykedik, hogy ebben a Vadvédhez közeli barlangban hátha talál gyógyító gomba telepeket.
Éés igenn! ~Tudtam!~ ujjong fel, amikor meglátja a kis telepet. Jó, nagyon kicsik, de akkor is! Az Unkaerek ott hajladoznak a barlang falának tövében, barnásfehér szárukkal finoman a fáklya libbenő fénye felé nyújtózkodva. Egyet óvatosan leszed, a legnagyobbat, begöngyölva elteszi, aztán továbbmegy, beljebb merészkedve.
Itt már érezhetően nyirkosabb a levegő, a barlangfalon ahogy hozzáér lefutó nedvességet érez. Nagyon messzire nem akar menni, még az hiányozna, hogy valami baj legyen, épp most, indulás előtt. ~Akkor aztán kereshetnének!~ Vissza is fordul, úgy dönt, megelégszik ennyivel, ez is nagyon jó, ide bármikor kijöhet, ha valamiért szüksége lenne Unkaerre.
A fáklya fénye most egy kis oldaljáratba világít bele, érdekes, az előbb észre sem vette.
Jó lenne egyszer alaposabban is felderíteni, Umonnal, vagy valakivel, mit rejt a barlang, ~de nem, nem most, és nem egyedül~ áll ellent a csábításnak. De azért pár lépésnyit beljebb megy, bevilágítva a járatba.
~Lynol lángja! A szellemekre! Nem sok, de beljebb többnek is kell lennie!~ tapintja meg, majd töri le óvatosan a vöröses sárgás, a fáklya fényben szinte lángszerűen világító gombát a fal mélyedéséből. Egy vízér fut sötéten a barlangfalon, eltűnve odalenn a simára vájt kőben, hogy talán éppen Vadvéd patakjába siessen valahol a föld alatti vizek összefutó és felszínre kívánkozó nagy futásában.
Isq nagyon elégedett, nem is számított arra, hogy ezzel térhet haza. A legjobban annak örül, hogy erre a titkos helyre bármikor visszatérhet.
Óvatosan begöngyöli és elteszi a narancsvörös, értékes gombát is, aztán eloltja a fáklyát, és a világosság felé indul.
A barlangszájnál még egyszer visszanéz, azután hátára csapja a tarisznyát, és nekilát, hogy felkapaszkodjon újra a kővölgy aljából a kis ösvényre.
~Két órányi járás, és újra Vadvédben vagyok.~
A nap már lemenőfélben van, amikor újra Vadvéd kapujában áll, és bebocsájtásért kiabál a falon lévőnek a kapuban.*
*Pyctától három napot kaptak, hogy elkészüljenek, és útnak induljanak.
Isq az első nap reggelén a szokásos patakparti ejtőzés után összekészít magának pár dolgot, mert úgy dönt, indulás előtt még kimegy a vadonba. Alaposabban körül akar nézni abban a barlangban, amit nem messze fedezett fel Vadvédtől, amikor az üveghutának való homok után kajtattak.
Felkurjantva a falon lévő őrnek kisvártatva ki is jut a kapun, aztán jobbra fordul, a nappal szembe, de aztán a nap sugarait hamar elnyeli az erdő sűrű, sötét csöndje.
Fülel, hallgatja az apró neszezést, és igyekszik nem eltéveszteni az utat. Mert az erdő és a keskeny, néhol alig sejthető ösvény napról napra változik.
Ha csak néhány napig nem jár odakinn, már akkor is más, szinte új az égbenyúló fák aljában kanyargó rejtett csapás: kidőlt faágak, messzibbre és messzibbre nyúló indák, vízfolyások, vadnyomok és dagonyák napról napra alakítják a maguk életkedve szerint.
De nem téveszti el. Az ismerős meredélynél leereszkedik, a kezével is segítve a kapaszkodást. Vékony fatörzsek kínálnak fogódzót, aztán odalenn, a mélyben már hamar el is ér a szűk barlangszájhoz, ami csak egészen közelről nyílik szét réssé a messzebbről összeszabdalt sziklafalnak látszó, függőlegesen lezuhanó meredek kővölgy aljában.
Beles, és fülel. A barlang hűvös levegője és feketesége megcsapja, de nem hall semmi mozgást. Várakozik egy ideig, közben meggyújtja a fáklyát, amit magával hozott, aztán merészen belép.
A fáklya fénye és a még beszűrődő fény ott táncol a falakon, a két ember magas barlangboltozaton, a levegő hűvös, de száraz, nem érez dohosságot vagy dögszagot, állati vacok szaga sem érződik.
Odakinn sem látta nyomát annak, hogy valami állat rendszeresen ki-bejárna: sem csontok, sem szőrmaradványok, sem lábnyomok.
Beljebb merészkedik. Nem vadászni jött. Barlangi gombát keres, abban reménykedik, hogy ebben a Vadvédhez közeli barlangban hátha talál gyógyító gomba telepeket.
Éés igenn! ~Tudtam!~ ujjong fel, amikor meglátja a kis telepet. Jó, nagyon kicsik, de akkor is! Az Unkaerek ott hajladoznak a barlang falának tövében, barnásfehér szárukkal finoman a fáklya libbenő fénye felé nyújtózkodva. Egyet óvatosan leszed, a legnagyobbat, begöngyölva elteszi, aztán továbbmegy, beljebb merészkedve.
Itt már érezhetően nyirkosabb a levegő, a barlangfalon ahogy hozzáér lefutó nedvességet érez. Nagyon messzire nem akar menni, még az hiányozna, hogy valami baj legyen, épp most, indulás előtt. ~Akkor aztán kereshetnének!~ Vissza is fordul, úgy dönt, megelégszik ennyivel, ez is nagyon jó, ide bármikor kijöhet, ha valamiért szüksége lenne Unkaerre.
A fáklya fénye most egy kis oldaljáratba világít bele, érdekes, az előbb észre sem vette.
Jó lenne egyszer alaposabban is felderíteni, Umonnal, vagy valakivel, mit rejt a barlang, ~de nem, nem most, és nem egyedül~ áll ellent a csábításnak. De azért pár lépésnyit beljebb megy, bevilágítva a járatba.
~Lynol lángja! A szellemekre! Nem sok, de beljebb többnek is kell lennie!~ tapintja meg, majd töri le óvatosan a vöröses sárgás, a fáklya fényben szinte lángszerűen világító gombát a fal mélyedéséből. Egy vízér fut sötéten a barlangfalon, eltűnve odalenn a simára vájt kőben, hogy talán éppen Vadvéd patakjába siessen valahol a föld alatti vizek összefutó és felszínre kívánkozó nagy futásában.
Isq nagyon elégedett, nem is számított arra, hogy ezzel térhet haza. A legjobban annak örül, hogy erre a titkos helyre bármikor visszatérhet.
Óvatosan begöngyöli és elteszi a narancsvörös, értékes gombát is, aztán eloltja a fáklyát, és a világosság felé indul.
A barlangszájnál még egyszer visszanéz, azután hátára csapja a tarisznyát, és nekilát, hogy felkapaszkodjon újra a kővölgy aljából a kis ösvényre.
~Két órányi járás, és újra Vadvédben vagyok.~
A nap már lemenőfélben van, amikor újra Vadvéd kapujában áll, és bebocsájtásért kiabál a falon lévőnek a kapuban.*
1133. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-29 20:15:43
Üzenet elküldve: 2018-06-29 20:15:43
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Nagymacskák, ha találkoznak//
//intermezzo//
*Aenae-nek semmi oka tartani Umon-tól, de mivel ezek a gondolatok nem formálódnak szóvá, így lehetetlen reflektálni rájuk. Az elmúlt napok és órák terhei egyszerre ereszkednek a csuhás vállára és megérti, már nincs mit tenni, nincs mit magyarázni, mert ez elrendeltetett és az elrendelések ellen nem lehet mit tenni.
Félreáll az útból, hagyja, hogy gondolatait elfújja a feltámadó, erőtlen szél, mely csak arra jó, hogy megtáncoltassa a leveleket az ágakon, összekuszálja elszabadult ezüst tincseit. Az érintés meglepi, a csók is, de csak némán tud nézni a topáz szemekbe, mert Aenae elindul. Nem érti és ez az értetlenség most mozdulatlanságra kárhoztatja a mindig tettre kész szerzetest. Csak bámul fel szomorú arccal a nyeregben ülő lányra és hagyja, hogy elmenjen. Menni akar, mennie kell, ezt már tudja és nem szeretne harcolni ellene, nehezíteni a saját és Aenae helyzetét.
Ha a topázszemű nem áll meg, hanem távolodni kezd, akkor még sokáig néz utána, még akkor is, amikor a sűrűn nőtt fák már elrejtik a szeme elől. Észre sem veszi, hogy Xauzur mögé oson, bár az irbiszek mindig szinte hangtalan járnak. Csak akkor eszmél, amikor a nedves orr a kezéhez ér, majd az irbisz a keze alá dugja a fejét, oldalát a csuhás lábához dönti.*
- Elment. *Suttogja neki, s mintha a párduc értené, együtt érezve néz fel a csuhásra, aki halk sóhajjal indul vissza a puszták gyermeke, az oroszlánarcú férfihez.*
//intermezzo//
*Aenae-nek semmi oka tartani Umon-tól, de mivel ezek a gondolatok nem formálódnak szóvá, így lehetetlen reflektálni rájuk. Az elmúlt napok és órák terhei egyszerre ereszkednek a csuhás vállára és megérti, már nincs mit tenni, nincs mit magyarázni, mert ez elrendeltetett és az elrendelések ellen nem lehet mit tenni.
Félreáll az útból, hagyja, hogy gondolatait elfújja a feltámadó, erőtlen szél, mely csak arra jó, hogy megtáncoltassa a leveleket az ágakon, összekuszálja elszabadult ezüst tincseit. Az érintés meglepi, a csók is, de csak némán tud nézni a topáz szemekbe, mert Aenae elindul. Nem érti és ez az értetlenség most mozdulatlanságra kárhoztatja a mindig tettre kész szerzetest. Csak bámul fel szomorú arccal a nyeregben ülő lányra és hagyja, hogy elmenjen. Menni akar, mennie kell, ezt már tudja és nem szeretne harcolni ellene, nehezíteni a saját és Aenae helyzetét.
Ha a topázszemű nem áll meg, hanem távolodni kezd, akkor még sokáig néz utána, még akkor is, amikor a sűrűn nőtt fák már elrejtik a szeme elől. Észre sem veszi, hogy Xauzur mögé oson, bár az irbiszek mindig szinte hangtalan járnak. Csak akkor eszmél, amikor a nedves orr a kezéhez ér, majd az irbisz a keze alá dugja a fejét, oldalát a csuhás lábához dönti.*
- Elment. *Suttogja neki, s mintha a párduc értené, együtt érezve néz fel a csuhásra, aki halk sóhajjal indul vissza a puszták gyermeke, az oroszlánarcú férfihez.*
1132. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-29 16:26:30
Üzenet elküldve: 2018-06-29 16:26:30
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1793
OOC üzenetek: 64
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1793
OOC üzenetek: 64
Játékstílus: Vakmerő
//Nagymacskák, ha találkoznak//
//intermezzo//
*Ez az egész helyzet nem csak az elfben, de a lányban is rossz érzéseket szül és rossz érzéseket hagy. Testét lelkét odaadta az előtte-mellette álló férfinak és erre most úgy érzi, hogy darabjaira hullik a lelke. Később már be fogja látni, hogy ez a dolog nem csak Pyctán, de őrajta is elcsúszott, de egyelőre túl friss az élmény ahhoz, hogy racionális gondolatai is legyenek erről. Egyelőre a gondolatai megrekednek annál a momentumnál, ahogyan a férfi beszélt vele, ahogyan otthagyta kétszer is. Ráadásul ő elsőre még utána is ment, próbálta megmagyarázni, de a magyarázata süket fülekre talált és csak újra faképnél hagyták. Keserűségét tetézi a kapuban lejátszódó jelenet is, hogy szembe kellett néznie Umonnal, pedig Pycta megígérte neki, hogy Aenae nem kell, hogy féljen tőle, erre tessék mégis lehetőséget kapott az átkozott szerzetes arra, hogy a lány közelébe férkőzzön.
Lehunyja a szemeit és próbál mélyeket lélegezni, hátha megnyugszik valamennyire ha a lelke nem is, de a teste. Az önmaga megnyugtatására tett kísérlete persze teljes kudarcba fullad, ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy kevéssé fegyelmezett személyiség és túlságosan türelmetlen is ahhoz, hogy eredménnyel járjon. Vagy túlságosan feldúlt. Nagyjából akkor nyílnak fel a szemei, mikor Pycta elengedi a lova kantárját. Ekkor már a fejét fordítja az elf felé, rámered újra. Szóra nyitja a száját, de nem képes semmit sem kinyögni, pedig annyi mindent szeretne mondani.
Mikor az elf útjára bocsátja, akkor kétségbeesés érez, bár ne engedné elmenni, ő nem is akar menni, vagyis nem így akar menni. A dac azonban nem engedi neki, hogy ezt ki is mondja. Viszont nem a dac vezeti a kezét akkor, mikor aprót ránt a kantáron, mire az állat tesz pár lépést oldalazva a férfi felé, nem sokat, csak annyit, hogy lovasának karnyújtásnyira legyen. Ha pedig már karnyújtásnyira van, akkor a lány ki is nyúl felé, hogy megérintse arcát. Ha Pycta felnéz, akkor a lány lehajol a nyeregből, hogy megcsókolhassa. Ha Pycta nem hárítja el ezt valamilyen módon, akkor Aenae egy futó csókot ad neki.*
- Vigyázni fogok.
*Igazából azt szeretné mondani, hogy mennyire szereti az elfet, de az a fránya makacsság nem engedi, hogy ezt kimondja, nem engedi azt sem, hogy átölelje a férfi nyakát és el se eressze, csupán csak annyit enged, hogy megindítsa a lovát. Hiába azonban a szerelem, túlságosan megbántva érzi magát, így pedig még a csók sem ízlik annyira, mint máskor. Lehorgasztott fejjel ül már a nyeregben, maga elé mered lova sörényére, csak a szeme sarkából néz a férfira.*
//intermezzo//
*Ez az egész helyzet nem csak az elfben, de a lányban is rossz érzéseket szül és rossz érzéseket hagy. Testét lelkét odaadta az előtte-mellette álló férfinak és erre most úgy érzi, hogy darabjaira hullik a lelke. Később már be fogja látni, hogy ez a dolog nem csak Pyctán, de őrajta is elcsúszott, de egyelőre túl friss az élmény ahhoz, hogy racionális gondolatai is legyenek erről. Egyelőre a gondolatai megrekednek annál a momentumnál, ahogyan a férfi beszélt vele, ahogyan otthagyta kétszer is. Ráadásul ő elsőre még utána is ment, próbálta megmagyarázni, de a magyarázata süket fülekre talált és csak újra faképnél hagyták. Keserűségét tetézi a kapuban lejátszódó jelenet is, hogy szembe kellett néznie Umonnal, pedig Pycta megígérte neki, hogy Aenae nem kell, hogy féljen tőle, erre tessék mégis lehetőséget kapott az átkozott szerzetes arra, hogy a lány közelébe férkőzzön.
Lehunyja a szemeit és próbál mélyeket lélegezni, hátha megnyugszik valamennyire ha a lelke nem is, de a teste. Az önmaga megnyugtatására tett kísérlete persze teljes kudarcba fullad, ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy kevéssé fegyelmezett személyiség és túlságosan türelmetlen is ahhoz, hogy eredménnyel járjon. Vagy túlságosan feldúlt. Nagyjából akkor nyílnak fel a szemei, mikor Pycta elengedi a lova kantárját. Ekkor már a fejét fordítja az elf felé, rámered újra. Szóra nyitja a száját, de nem képes semmit sem kinyögni, pedig annyi mindent szeretne mondani.
Mikor az elf útjára bocsátja, akkor kétségbeesés érez, bár ne engedné elmenni, ő nem is akar menni, vagyis nem így akar menni. A dac azonban nem engedi neki, hogy ezt ki is mondja. Viszont nem a dac vezeti a kezét akkor, mikor aprót ránt a kantáron, mire az állat tesz pár lépést oldalazva a férfi felé, nem sokat, csak annyit, hogy lovasának karnyújtásnyira legyen. Ha pedig már karnyújtásnyira van, akkor a lány ki is nyúl felé, hogy megérintse arcát. Ha Pycta felnéz, akkor a lány lehajol a nyeregből, hogy megcsókolhassa. Ha Pycta nem hárítja el ezt valamilyen módon, akkor Aenae egy futó csókot ad neki.*
- Vigyázni fogok.
*Igazából azt szeretné mondani, hogy mennyire szereti az elfet, de az a fránya makacsság nem engedi, hogy ezt kimondja, nem engedi azt sem, hogy átölelje a férfi nyakát és el se eressze, csupán csak annyit enged, hogy megindítsa a lovát. Hiába azonban a szerelem, túlságosan megbántva érzi magát, így pedig még a csók sem ízlik annyira, mint máskor. Lehorgasztott fejjel ül már a nyeregben, maga elé mered lova sörényére, csak a szeme sarkából néz a férfira.*
1131. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-29 15:14:22
Üzenet elküldve: 2018-06-29 15:14:22
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Nagymacskák, ha találkoznak//
//intermezzo//
*A köszöntés nem volt éppen a legjobb választás, ezt már azonnal kitalálta, de mivel mindig így köszön, ezért nehéz volna a fejére olvasni. Csak most Aenae számára társult egy olyan rossz élménnyel, ami miatt keserűnek érezheti a szavakat.
Amikor a lány nem száll le a lóról, leengedi a kezét és nem a lovaglóleckék azok, amelyek elsőként az eszébe jutnak. Hovatovább a leckék egyáltalán nem jutnak az eszébe. Aenae jó lovas lett, ez az ő érdeme és most ez egyáltalán nem releváns információ. Apró sóhajjal engedi le kezeit, s miután elmondta, amit szeretett volna, várja, hogyan reagál a topázszemű. A vívódást látja, az okait nem, ezért nem kezd találgatásba, de legbelül bántja, hogy Aenae makacssága ezúttal ellene játszik. Ismeri őt, nagyon jó és most az az akarat, mely idáig üldözte, az a kitartás, amely oly sokszor átsegítette az akadályokon, most falat emel kettőjük közé.
A csuhás hidat szeretne, hogy azon keresztül láthassa kedvese a gondolatait, motivációit és döntésének céljait, de most az a fal áttörhetetlen akadályt von ezen törekvései elé és a makacsság tégláin elvásnak szavai.
A kérdés megrendíti, a további szavak lerombolják reményeit. Hiába erőtlenek a szavak, a jelentés ad nekik erőt, a döntés, melytől a csuhás minden békülésre tett igyekezete kámforrá lesz.
Ezúttal rajta a torokköszörülés sora, s ha eddig a topáz szemekbe nézett, most lesüti lombzöld tekintetét. Kettőn áll a vásár.*
- Értem. Akkor... menj és... *Mondaná halkan, de meggondolja magát és másképp folytatja, mint szeretné.*
- ...és vigyázz magadra. *Eláll az útból, a kantárat is elengedi, így Aenae minden akadály nélkül távozhat. Ha követi a megszokott ösvényt, akkor egyenesen a lápvidékig jut, onnan pedig már nem kell tartani az erdőtől.
Nem néz fel, ő megpróbálta, de egyedül nem tudja megoldani a helyzetet, így ilyen módon válnak el. Nem tudja, eljön-e valóban az a "később". Nem tudja lesz-e "talán". Ahogy máskor sem, most is hagyja a felesleges latolgatást. Ha Aenae menni akar, hát menjen, aztán majd az Erdő Szíve eldönti, ad-e nekik esélyt valamikor.*
//intermezzo//
*A köszöntés nem volt éppen a legjobb választás, ezt már azonnal kitalálta, de mivel mindig így köszön, ezért nehéz volna a fejére olvasni. Csak most Aenae számára társult egy olyan rossz élménnyel, ami miatt keserűnek érezheti a szavakat.
Amikor a lány nem száll le a lóról, leengedi a kezét és nem a lovaglóleckék azok, amelyek elsőként az eszébe jutnak. Hovatovább a leckék egyáltalán nem jutnak az eszébe. Aenae jó lovas lett, ez az ő érdeme és most ez egyáltalán nem releváns információ. Apró sóhajjal engedi le kezeit, s miután elmondta, amit szeretett volna, várja, hogyan reagál a topázszemű. A vívódást látja, az okait nem, ezért nem kezd találgatásba, de legbelül bántja, hogy Aenae makacssága ezúttal ellene játszik. Ismeri őt, nagyon jó és most az az akarat, mely idáig üldözte, az a kitartás, amely oly sokszor átsegítette az akadályokon, most falat emel kettőjük közé.
A csuhás hidat szeretne, hogy azon keresztül láthassa kedvese a gondolatait, motivációit és döntésének céljait, de most az a fal áttörhetetlen akadályt von ezen törekvései elé és a makacsság tégláin elvásnak szavai.
A kérdés megrendíti, a további szavak lerombolják reményeit. Hiába erőtlenek a szavak, a jelentés ad nekik erőt, a döntés, melytől a csuhás minden békülésre tett igyekezete kámforrá lesz.
Ezúttal rajta a torokköszörülés sora, s ha eddig a topáz szemekbe nézett, most lesüti lombzöld tekintetét. Kettőn áll a vásár.*
- Értem. Akkor... menj és... *Mondaná halkan, de meggondolja magát és másképp folytatja, mint szeretné.*
- ...és vigyázz magadra. *Eláll az útból, a kantárat is elengedi, így Aenae minden akadály nélkül távozhat. Ha követi a megszokott ösvényt, akkor egyenesen a lápvidékig jut, onnan pedig már nem kell tartani az erdőtől.
Nem néz fel, ő megpróbálta, de egyedül nem tudja megoldani a helyzetet, így ilyen módon válnak el. Nem tudja, eljön-e valóban az a "később". Nem tudja lesz-e "talán". Ahogy máskor sem, most is hagyja a felesleges latolgatást. Ha Aenae menni akar, hát menjen, aztán majd az Erdő Szíve eldönti, ad-e nekik esélyt valamikor.*
1130. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-29 14:38:21
Üzenet elküldve: 2018-06-29 14:38:21
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1793
OOC üzenetek: 64
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1793
OOC üzenetek: 64
Játékstílus: Vakmerő
//Nagymacskák, ha találkoznak//
//intermezzo//
*Aenae maga sem tudja, hogy mire számított igazából, talán csak egy elbocsátó szép üzenetre, arról, hogy teljesen biztonságos elhaladnia a macskaszerű szörnyeteg mellett. Ehelyett mi történik? Pycta hazaküldi Sadmyrt és egykettőre elkapja az ő lovának kantárját. Aenae vet egy pillantást a kölyökre, kérni szeretné, hogy maradjon és kísérje inkább ő, de egy pillanat alatt lejátszódik fejében egy képzelt párbeszéd arról, hogy Sadmyr csak "Pycta mestertől" fogad parancsokat, csak neki engedelmeskedik. Vitatkozni meg nem akar egyikkel sem, ezért csak lemondó sóhajjal int a fiúnak. Megrándul a szája sarka, mikor Pycta száját elhagyja az, hogy az Erdő szíve áldja meg. Összeszorított szájjal mered a férfira, nem szól egy szót sem, mikor az odébb vezeti a lovat, le azonban nem száll, csak bámul egy hosszú pillanatig a felé nyújtott kézre. Persze tudja ő, hogy el kéne fogadnia és a földön állva meghallgatni a férfi mondandóját, de a sértett büszkesége és makacssága nem engedi. De legalább így Pycta megfigyelheti, hogy végre beérett az a rengeteg lovaglólecke, amit kapott tőle a lány, mert Aenae hibátlanul üli meg a lovat. A topáz pillantás az elf kezéről az arcára siklik, Aenae arca merev és nagyon igyekszik azon, hogy a férfi ne olvashassa le róla az érzelmeit. Aenae persze abszolút kezdő abban, hogy elleplezze érzelmeit, így a másik világosan láthatja rajta, hogy nagyon is vívódik, mert szíve szerint zokogva Pycta nyakába ugrana, de az átkos makacsság nem engedi ezt, sem a harag. Még munkálnak benne azok a rossz érzések is, amiket akkor tapasztalt, mikor Pycta magára hagyta. Dühös volt rá, megalázva érezte magát, ezt pedig pár szóval igen nehéz jóvá, meg-nem-történtté tenni.*
- Ez minden?
*Ridegen szeretné kérdezni, de csak halk, rekedtes hangok jönnek a szájából.*
- Én is sajnálom.
*A dac nem ereszti, karmos ujjai a lány szívét szorongatják, arra kényszerítik, hogy maradjon a nyeregbe, hogy összeszorított foggal próbálja megzabolázni a szemét szúró, kibuggyanni készülő könnyeit, hogy nagy nyeléssel próbálja eltüntetni a torkából a gombócot, hogy állja a férfi pillantását. Ez utóbbi nem sikerül túl sokáig, ezért a topáz tekintet elfordul az elf arcáról, egyenesen előre néz lova tarkójára.*
- Ez nem fog most menni. Később. Talán.
*Túl friss az élmény és erről képtelen most beszélni, képtelen azt mondani, hogy megbocsát, képtelen elfelejteni. Tudata egy hátsó szegletében persze megszületik a gondolat, hogy képzelje magát a férfi helyébe, de az átkos makacsság egyetlen pöccintéssel tünteti el onnan. Nem érdemelte azt, amit kapott, ezért aztán egyelőre képtelen arra, hogy más nézőpontokat is megvizsgáljon.*
//intermezzo//
*Aenae maga sem tudja, hogy mire számított igazából, talán csak egy elbocsátó szép üzenetre, arról, hogy teljesen biztonságos elhaladnia a macskaszerű szörnyeteg mellett. Ehelyett mi történik? Pycta hazaküldi Sadmyrt és egykettőre elkapja az ő lovának kantárját. Aenae vet egy pillantást a kölyökre, kérni szeretné, hogy maradjon és kísérje inkább ő, de egy pillanat alatt lejátszódik fejében egy képzelt párbeszéd arról, hogy Sadmyr csak "Pycta mestertől" fogad parancsokat, csak neki engedelmeskedik. Vitatkozni meg nem akar egyikkel sem, ezért csak lemondó sóhajjal int a fiúnak. Megrándul a szája sarka, mikor Pycta száját elhagyja az, hogy az Erdő szíve áldja meg. Összeszorított szájjal mered a férfira, nem szól egy szót sem, mikor az odébb vezeti a lovat, le azonban nem száll, csak bámul egy hosszú pillanatig a felé nyújtott kézre. Persze tudja ő, hogy el kéne fogadnia és a földön állva meghallgatni a férfi mondandóját, de a sértett büszkesége és makacssága nem engedi. De legalább így Pycta megfigyelheti, hogy végre beérett az a rengeteg lovaglólecke, amit kapott tőle a lány, mert Aenae hibátlanul üli meg a lovat. A topáz pillantás az elf kezéről az arcára siklik, Aenae arca merev és nagyon igyekszik azon, hogy a férfi ne olvashassa le róla az érzelmeit. Aenae persze abszolút kezdő abban, hogy elleplezze érzelmeit, így a másik világosan láthatja rajta, hogy nagyon is vívódik, mert szíve szerint zokogva Pycta nyakába ugrana, de az átkos makacsság nem engedi ezt, sem a harag. Még munkálnak benne azok a rossz érzések is, amiket akkor tapasztalt, mikor Pycta magára hagyta. Dühös volt rá, megalázva érezte magát, ezt pedig pár szóval igen nehéz jóvá, meg-nem-történtté tenni.*
- Ez minden?
*Ridegen szeretné kérdezni, de csak halk, rekedtes hangok jönnek a szájából.*
- Én is sajnálom.
*A dac nem ereszti, karmos ujjai a lány szívét szorongatják, arra kényszerítik, hogy maradjon a nyeregbe, hogy összeszorított foggal próbálja megzabolázni a szemét szúró, kibuggyanni készülő könnyeit, hogy nagy nyeléssel próbálja eltüntetni a torkából a gombócot, hogy állja a férfi pillantását. Ez utóbbi nem sikerül túl sokáig, ezért a topáz tekintet elfordul az elf arcáról, egyenesen előre néz lova tarkójára.*
- Ez nem fog most menni. Később. Talán.
*Túl friss az élmény és erről képtelen most beszélni, képtelen azt mondani, hogy megbocsát, képtelen elfelejteni. Tudata egy hátsó szegletében persze megszületik a gondolat, hogy képzelje magát a férfi helyébe, de az átkos makacsság egyetlen pöccintéssel tünteti el onnan. Nem érdemelte azt, amit kapott, ezért aztán egyelőre képtelen arra, hogy más nézőpontokat is megvizsgáljon.*
1129. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-29 13:09:50
Üzenet elküldve: 2018-06-29 13:09:50
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Nagymacskák, ha találkoznak//
*Nincs érkezése meghallgatni a választ, mert zajokat hall onnan, amerről érkeztek. Az éles elf érzékek hamar figyelmeztetik, de valószínűleg a macskaszerű ember sem sokban marad le mögötte. Először azt hiszi, Xauzur tér vissza, csak amikor megfordul, akkor tudatosul benne, hogy Aenae az. Egy pillantás erejéig nem tudja, hogy örüljön vagy bánja a dolgot, de egy lassú légzéssel nyugtatja le verdesni kezdő szívét, majd visszafordul a puszta gyermekéhez, hogy bocsánatkérő mosollyal hajoljon meg előtte.*
- Kérlek, bocsáss meg nekem egy pillanatra. *Mondja halkan, majd megindul Aenae felé. Az Erdő Szíve valamiért mostanában sokat helyez a vállára. Amikor hazaért a topázszemű, éppen akkor toppant be, amikor Lyz ölelte barátian, most pedig egy nagymacskára inkább hasonlító szerzettel társalog épp, amikor befut. Nincs kétsége afelől, hogy Aenae szörnyetegnek látja a mellette állót.*
- Szervusz, Sadmyr. *Köszönti az ifjú vadászt.*
- Menj csak vissza, innen elkísérem Aenae-t. Köszönöm a segítséged. *Mosolyog haloványan a lányra, majd a topázszemű felé indul.*
- Az Erdő Szíve áldjon. *Lép közelebb, ahogy óvatosan megfogja a kantárt, de eszébe jut, hogy éppen ezt kiáltotta utána a lány, amikor elhagyta az erődöt.*
- Örülök, hogy összefutottunk. *Egyelőre valamiért úgy érzi, hogy nem kell szót ejtenie most az idegen férfiről, mert nem könnyítené meg a helyzetét. Ha Aenae engedi, félrevonja a lovat, s így a rajta ülő lányt is.*
- Kérlek, engedd meg, hogy bocsánatot kérjek. *Nyújtja kezét a topázszeműnek, amikor a puszta gyermeke már nem látszik. Reméli, hogy Aenae leszáll a nyeregből, mert így elég furcsa beszélgetni vele. Ha leszáll, ha nem, ő folytatja.*
- Sajnálom, azt ahogy viselkedtem veled, a Fákban Lakó látja lelkem, nem akartam rosszat neked csak... *Hallgat el egy pillanatra, mert annyi mindent szeretne mondani, hogy ha mind egyszerre tolulna ajkára, csak valami érthetetlen zaj hagyná el a száját.*
- Sohasem aggódtam még annyira, mint akkor, amikor kiderült, hogy elmentél. Féltem, hogy soha nem látlak viszont és ez a félelem teljesen összezavart. Amikor megjöttél, nem tudtam tisztán gondolkodni, úgy éreztem, mindenki ellenem fordult és elveszítettem az egyensúlyom. *Magyarázza, de nem tudja, mennyire érthető az, amit mondani szeretne.*
- Hibáztam akkor, amikor úgy beszéltem veled, hibáztam, amikor nem hittem neked és hibáztam, amikor eljöttem. Sajnálom. *Mondja sóhajtva. Persze ettől még baj, hogy Aenae úgy ment el, hogy nem is szólt arról hova és kihez megy. Ám visszatért, épségben és egészségesen, s ha most újra el is megy, legalább már tudja, hogy legközelebb hol keresse. És nem örökre megy el. Szereti a lányt, bár még sosem szeretett senkit, ezért tökéletesen tapasztalatlan ezen a téren.
Fürkészi azokat a topáz szemeket és várja, hogyan reagál Aenae. Nem tudja, elég lesz-e ennyi magyarázat, hogy a lány megbocsát-e neki, csak reméli és közben az Erdő Szívéhez fohászkodik, hogy könnyítsen terhein.*
*Nincs érkezése meghallgatni a választ, mert zajokat hall onnan, amerről érkeztek. Az éles elf érzékek hamar figyelmeztetik, de valószínűleg a macskaszerű ember sem sokban marad le mögötte. Először azt hiszi, Xauzur tér vissza, csak amikor megfordul, akkor tudatosul benne, hogy Aenae az. Egy pillantás erejéig nem tudja, hogy örüljön vagy bánja a dolgot, de egy lassú légzéssel nyugtatja le verdesni kezdő szívét, majd visszafordul a puszta gyermekéhez, hogy bocsánatkérő mosollyal hajoljon meg előtte.*
- Kérlek, bocsáss meg nekem egy pillanatra. *Mondja halkan, majd megindul Aenae felé. Az Erdő Szíve valamiért mostanában sokat helyez a vállára. Amikor hazaért a topázszemű, éppen akkor toppant be, amikor Lyz ölelte barátian, most pedig egy nagymacskára inkább hasonlító szerzettel társalog épp, amikor befut. Nincs kétsége afelől, hogy Aenae szörnyetegnek látja a mellette állót.*
- Szervusz, Sadmyr. *Köszönti az ifjú vadászt.*
- Menj csak vissza, innen elkísérem Aenae-t. Köszönöm a segítséged. *Mosolyog haloványan a lányra, majd a topázszemű felé indul.*
- Az Erdő Szíve áldjon. *Lép közelebb, ahogy óvatosan megfogja a kantárt, de eszébe jut, hogy éppen ezt kiáltotta utána a lány, amikor elhagyta az erődöt.*
- Örülök, hogy összefutottunk. *Egyelőre valamiért úgy érzi, hogy nem kell szót ejtenie most az idegen férfiről, mert nem könnyítené meg a helyzetét. Ha Aenae engedi, félrevonja a lovat, s így a rajta ülő lányt is.*
- Kérlek, engedd meg, hogy bocsánatot kérjek. *Nyújtja kezét a topázszeműnek, amikor a puszta gyermeke már nem látszik. Reméli, hogy Aenae leszáll a nyeregből, mert így elég furcsa beszélgetni vele. Ha leszáll, ha nem, ő folytatja.*
- Sajnálom, azt ahogy viselkedtem veled, a Fákban Lakó látja lelkem, nem akartam rosszat neked csak... *Hallgat el egy pillanatra, mert annyi mindent szeretne mondani, hogy ha mind egyszerre tolulna ajkára, csak valami érthetetlen zaj hagyná el a száját.*
- Sohasem aggódtam még annyira, mint akkor, amikor kiderült, hogy elmentél. Féltem, hogy soha nem látlak viszont és ez a félelem teljesen összezavart. Amikor megjöttél, nem tudtam tisztán gondolkodni, úgy éreztem, mindenki ellenem fordult és elveszítettem az egyensúlyom. *Magyarázza, de nem tudja, mennyire érthető az, amit mondani szeretne.*
- Hibáztam akkor, amikor úgy beszéltem veled, hibáztam, amikor nem hittem neked és hibáztam, amikor eljöttem. Sajnálom. *Mondja sóhajtva. Persze ettől még baj, hogy Aenae úgy ment el, hogy nem is szólt arról hova és kihez megy. Ám visszatért, épségben és egészségesen, s ha most újra el is megy, legalább már tudja, hogy legközelebb hol keresse. És nem örökre megy el. Szereti a lányt, bár még sosem szeretett senkit, ezért tökéletesen tapasztalatlan ezen a téren.
Fürkészi azokat a topáz szemeket és várja, hogyan reagál Aenae. Nem tudja, elég lesz-e ennyi magyarázat, hogy a lány megbocsát-e neki, csak reméli és közben az Erdő Szívéhez fohászkodik, hogy könnyítsen terhein.*
1128. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-28 20:47:21
Üzenet elküldve: 2018-06-28 20:47:21
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 46
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 46
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Nagymacskák, ha találkoznak//
*Sadmyr tisztában van a határaival, s bár nem sok, vagy inkább egyetlen harcban sem vett részt az erdőben, mégis tudja, hogy milyen lehetőségei vannak. Persze nem arról van szó, hogy az erdő lépten-nyomon meg akarná ölni őket, mégis az óvatosság és bizonyos szabályok figyelembe vételével, máris csökkenteni lehet a támadás veszélyét.
Tekintve, hogy az ösvények elkerülik az állatok ivóhelyeit, a vadak vonulási útjait, máris jobb a helyzet. Továbbá a kölyök is tudja, hogy nem szabad kölyökállatot követni, mert valószínű, hogy az anyja is a közelben van és táplálkozó vadat sem szabad zavarni.
Sadmyr ezeknek az információknak a tudatában máris nyugodtabb, bár ennek ellenére azért figyel, talán Aenae nem is tudja, mennyire felkészült.
Csendben haladnak, a kölyök nem beszél sokat, olykor-olykor felnéz, hogy látja-e Szürkeszárnyat maguk felett és félvérként egy hajszálnyival korábban figyel fel a beszélgetés hangjaira. Amikor megpillantja a beszélgetőket, akkor picit lemerevedik, mert egyszerre örül Pycta mester látványának, s hasonlóan Aenaehez, meglepi, kivel beszélget a vezér. Nem tűnnek haragosnak, békésnek mondaná a viszonyt közöttük, nem is szól feléjük. Óvatosan pislog Aenae felé, hogy a lány miképp reagál a történésekre. Láthatóan nem túl jól.*
*Sadmyr tisztában van a határaival, s bár nem sok, vagy inkább egyetlen harcban sem vett részt az erdőben, mégis tudja, hogy milyen lehetőségei vannak. Persze nem arról van szó, hogy az erdő lépten-nyomon meg akarná ölni őket, mégis az óvatosság és bizonyos szabályok figyelembe vételével, máris csökkenteni lehet a támadás veszélyét.
Tekintve, hogy az ösvények elkerülik az állatok ivóhelyeit, a vadak vonulási útjait, máris jobb a helyzet. Továbbá a kölyök is tudja, hogy nem szabad kölyökállatot követni, mert valószínű, hogy az anyja is a közelben van és táplálkozó vadat sem szabad zavarni.
Sadmyr ezeknek az információknak a tudatában máris nyugodtabb, bár ennek ellenére azért figyel, talán Aenae nem is tudja, mennyire felkészült.
Csendben haladnak, a kölyök nem beszél sokat, olykor-olykor felnéz, hogy látja-e Szürkeszárnyat maguk felett és félvérként egy hajszálnyival korábban figyel fel a beszélgetés hangjaira. Amikor megpillantja a beszélgetőket, akkor picit lemerevedik, mert egyszerre örül Pycta mester látványának, s hasonlóan Aenaehez, meglepi, kivel beszélget a vezér. Nem tűnnek haragosnak, békésnek mondaná a viszonyt közöttük, nem is szól feléjük. Óvatosan pislog Aenae felé, hogy a lány miképp reagál a történésekre. Láthatóan nem túl jól.*
1127. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-28 15:52:28
Üzenet elküldve: 2018-06-28 15:52:28
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1793
OOC üzenetek: 64
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1793
OOC üzenetek: 64
Játékstílus: Vakmerő
//Nagymacskák, ha találkoznak//
*Igazából ő nem szokott különösebben aggódni azon, hogy minden leselkedik rá Erdőmélyén. Tisztában van vele, hogy nagyjából minden megölheti, meg olyan is van, ami nem csak megöli, de fel is falja. Pár nyílvessző az ilyeneket nem állítja meg, de ezen elgondolását nem osztja meg a fiúval, hadd tetszelegjen a testőr szerepében, aranyos tőle. Aenae nem túl bőbeszédű, de ez nem túl meglepő tőle, mert általában csendes és most ráadásul meglehetősen feldúlt is ahhoz, hogy csacsogjon. Szóval kellően csendesen haladnak, ezért aztán nem nehéz kihallani az erdő szokásos hangjai közül a beszélgetőkét. Az egyik hangot jól ismeri, túlságosan is jól és most bárki hangját szívesebben hallaná, mint az övét. Megvonaglik az arca, de nem szól semmit. Elhatározza magában, hogy a lehető legbüszkébb tartással, igazának teljes tudatában fog ellovagolni az elf mellett. A beszélgetők is nyilván hallják a közeledő lovasokat, így nem lesz meglepő a számukra, hogy egyszer csak felbukkan az ösvényen Sadmyr és Aenae. Bár talán egészen másra számítanak, nem egy kölyökre és egy fiatal lányra. Aenae mindenesetre egyenes derékkal, kissé gőgös arckifejezéssel ül a nyeregben, elképzelése szerint sem szóra sem pedig pillantásra nem fogja méltatni Pyctát. Az elgondolás ragyogó ugyan, de a kivitelezés pocsék, de erről nem Pycta tehet - kivételesen -, hanem a társaságában lévő valami. Alig szabadult meg az egyik szörnytől, erre rögtön itt egy másik?! Arcáról rögtön eltűnik a gőg, és meglepetéssel vegyes félelem ül ki rá. A gyeplő egyetlen rándításával állítja meg a lovát még Pycta mögött. Nem szól egy szót sem, tekintete cikázik az ösvényen, hogy megtalálja annak is a legszélesebb pontját, hogy a lényt nagy ívben elkerülve folytassa az útját. Egyelőre azonban nem mozdul, Pyctára mered, azt várja, hogy a férfi deklarálja, hogy a továbbhaladása veszélytelen. Haraggal váltak ugyan el, de ettől függetlenül elismeri, hogy Pycta tapasztalt erdőjáró és meg tudja ítélni, hogy mit is tegyen a lány ebben a helyzetben.*
*Igazából ő nem szokott különösebben aggódni azon, hogy minden leselkedik rá Erdőmélyén. Tisztában van vele, hogy nagyjából minden megölheti, meg olyan is van, ami nem csak megöli, de fel is falja. Pár nyílvessző az ilyeneket nem állítja meg, de ezen elgondolását nem osztja meg a fiúval, hadd tetszelegjen a testőr szerepében, aranyos tőle. Aenae nem túl bőbeszédű, de ez nem túl meglepő tőle, mert általában csendes és most ráadásul meglehetősen feldúlt is ahhoz, hogy csacsogjon. Szóval kellően csendesen haladnak, ezért aztán nem nehéz kihallani az erdő szokásos hangjai közül a beszélgetőkét. Az egyik hangot jól ismeri, túlságosan is jól és most bárki hangját szívesebben hallaná, mint az övét. Megvonaglik az arca, de nem szól semmit. Elhatározza magában, hogy a lehető legbüszkébb tartással, igazának teljes tudatában fog ellovagolni az elf mellett. A beszélgetők is nyilván hallják a közeledő lovasokat, így nem lesz meglepő a számukra, hogy egyszer csak felbukkan az ösvényen Sadmyr és Aenae. Bár talán egészen másra számítanak, nem egy kölyökre és egy fiatal lányra. Aenae mindenesetre egyenes derékkal, kissé gőgös arckifejezéssel ül a nyeregben, elképzelése szerint sem szóra sem pedig pillantásra nem fogja méltatni Pyctát. Az elgondolás ragyogó ugyan, de a kivitelezés pocsék, de erről nem Pycta tehet - kivételesen -, hanem a társaságában lévő valami. Alig szabadult meg az egyik szörnytől, erre rögtön itt egy másik?! Arcáról rögtön eltűnik a gőg, és meglepetéssel vegyes félelem ül ki rá. A gyeplő egyetlen rándításával állítja meg a lovát még Pycta mögött. Nem szól egy szót sem, tekintete cikázik az ösvényen, hogy megtalálja annak is a legszélesebb pontját, hogy a lényt nagy ívben elkerülve folytassa az útját. Egyelőre azonban nem mozdul, Pyctára mered, azt várja, hogy a férfi deklarálja, hogy a továbbhaladása veszélytelen. Haraggal váltak ugyan el, de ettől függetlenül elismeri, hogy Pycta tapasztalt erdőjáró és meg tudja ítélni, hogy mit is tegyen a lány ebben a helyzetben.*
1126. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-27 00:29:51
Üzenet elküldve: 2018-06-27 00:29:51
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Nagymacskák, ha találkoznak//
*A kijelentés nem neki szól, így hagyja elveszni a csendben a szavakat, felesleges volna elismételnie, a férfi megértette elsőre is, bár úgy tűnik, nem találkozott még a csuhás fajtájával. Érdekes információ, de elteszi későbbre.
A szavai igazát kétségbe vonó kijelentésre kissé összeszűkül a tekintete, mintha azt mérlegelné, sértésnek szánta-e a macskaember, de végül arra a következtetésre jut, hogy inkább csak pontosítás, nem ellene irányuló támadás.*
- Igazat szólok. *Mondja azért, bár tudja, hogy ezzel nem sok bizonyítékot nyújt szavai igazáról, ám reméli, hogy az alapvető bizalom megvan felé. Tényleg nincs oka hazudni.
Talán mostanra már a puszták szülötte is elhiszi, hogy se nem varázsló, se nem valami misztikus lény, hanem ugyanolyan halandó, mint ő. Csak kevésbé szőrös és macskaszerű.
A köszöntés magyarázatára közelebb lép, immáron kartávolságban, és nyitott tenyerét az irbiszmancsra hajazó két fölé emeli, hogy megérintse. Különös köszöntésforma, soha nem is hallott még efféléről, de számára ez nem jelent problémát, örömmel ismerkedik mások kultúrájával is. Ha ez valóban a béke és a rossz szándék hiányát jelenti a macskaember számára, akkor most már nyugodt lehet, a csuhás tényleg nem szeretne ártani neki.
Az idegen gyomárnak kordulását természetesen hallja, elf érzékeinek átka, hogy ilyesmit elég jól érzékel, de semmi jelét nem mutatja annak, hogy ez zavarná, talán csak a pillantása rebben meg egy szívdobbanásra.*
- Még nem is tudom, hogyan szólíthatlak, ha megtisztelsz vele, elárulod a neved? *Kérdéssel tereli a másik zavarát, mellé barátságosan mosolyog, majd arra int, amerre a pusztát sejti.*
- Ha gondolod, szívesen kivezetlek az erdőből és a mocsáron túl megtaláljuk a pusztát is. S út közben akár keríthetnénk valami élelmet is. *Mondja mintha mellékesen tenné. Ő maga sem evett túl sokat, mikor eljött, vagyis amikor reggelizett, azóta elég sok idő eltelt.
Megindul kifelé az erdőből, tapasztalt erdőjáró lévén pontosan tudja az irányt, s ha a különös szerzet követi, akinek talán már a nevét is tudja, akkor csevegő hangnemben fordul felé.*
- Érdekes a találkozásunk, mert én és társaim, hamarosan a pusztákra indulunk. *Mondja halovány mosollyal. Valóban az Erdő Szívének közbenjárását sejti az események mögött, hisz ki más küldhetne elébe egy olyan halandót, ki épp a pusztákról származik.*
*A kijelentés nem neki szól, így hagyja elveszni a csendben a szavakat, felesleges volna elismételnie, a férfi megértette elsőre is, bár úgy tűnik, nem találkozott még a csuhás fajtájával. Érdekes információ, de elteszi későbbre.
A szavai igazát kétségbe vonó kijelentésre kissé összeszűkül a tekintete, mintha azt mérlegelné, sértésnek szánta-e a macskaember, de végül arra a következtetésre jut, hogy inkább csak pontosítás, nem ellene irányuló támadás.*
- Igazat szólok. *Mondja azért, bár tudja, hogy ezzel nem sok bizonyítékot nyújt szavai igazáról, ám reméli, hogy az alapvető bizalom megvan felé. Tényleg nincs oka hazudni.
Talán mostanra már a puszták szülötte is elhiszi, hogy se nem varázsló, se nem valami misztikus lény, hanem ugyanolyan halandó, mint ő. Csak kevésbé szőrös és macskaszerű.
A köszöntés magyarázatára közelebb lép, immáron kartávolságban, és nyitott tenyerét az irbiszmancsra hajazó két fölé emeli, hogy megérintse. Különös köszöntésforma, soha nem is hallott még efféléről, de számára ez nem jelent problémát, örömmel ismerkedik mások kultúrájával is. Ha ez valóban a béke és a rossz szándék hiányát jelenti a macskaember számára, akkor most már nyugodt lehet, a csuhás tényleg nem szeretne ártani neki.
Az idegen gyomárnak kordulását természetesen hallja, elf érzékeinek átka, hogy ilyesmit elég jól érzékel, de semmi jelét nem mutatja annak, hogy ez zavarná, talán csak a pillantása rebben meg egy szívdobbanásra.*
- Még nem is tudom, hogyan szólíthatlak, ha megtisztelsz vele, elárulod a neved? *Kérdéssel tereli a másik zavarát, mellé barátságosan mosolyog, majd arra int, amerre a pusztát sejti.*
- Ha gondolod, szívesen kivezetlek az erdőből és a mocsáron túl megtaláljuk a pusztát is. S út közben akár keríthetnénk valami élelmet is. *Mondja mintha mellékesen tenné. Ő maga sem evett túl sokat, mikor eljött, vagyis amikor reggelizett, azóta elég sok idő eltelt.
Megindul kifelé az erdőből, tapasztalt erdőjáró lévén pontosan tudja az irányt, s ha a különös szerzet követi, akinek talán már a nevét is tudja, akkor csevegő hangnemben fordul felé.*
- Érdekes a találkozásunk, mert én és társaim, hamarosan a pusztákra indulunk. *Mondja halovány mosollyal. Valóban az Erdő Szívének közbenjárását sejti az események mögött, hisz ki más küldhetne elébe egy olyan halandót, ki épp a pusztákról származik.*
1125. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-26 20:13:20
Üzenet elküldve: 2018-06-26 20:13:20
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 14
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 14
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Nagymacskák, ha találkoznak//
- Elf. Tehát nem ember.
*Ízlelgeti a szót magában, nem is társának, inkább csak a nagy semminek mondva. Soha életében nem találkozott még hasonló népséggel, és ha jól sejti, még nagy-nagyon sokkal nem. A Pusztán Kívüli Világ túl sok egyszerre...*
- Lelkünk össze volt fonódva. Mint neked fekete macskával, ha igaz amit mondtál, és nem hazudsz.
*Utal ezzel a Szellemek által biztosított kötelékekre vadállat és értelmes lény között, hiszen Marhjano is egy vadló volt.
Az elf válaszára, miszerint az erdő nem vette zokon apró kis karmolását egy fáját, kissé megkönnyebbül, bár nem is gondolta volna, hogy egy Szellem neheztelne rá ilyen dolgok miatt, hiszen az erdő megannyi állata ugyanezt teszi nap, mint nap, sőt, némelyikük az erdőből táplálkozik. Egyszóval nem érezte volna, hogy valamit rosszul tett, egyszerűen csak megerősítést kért.
Mindenek felett, a férfi nem igazán tűnik varázsló alkatnak, egyáltalán nem hasonlít arra a képre, miként a Bestia elképzeli ezeket a természetfeletti lényeket. Ezenfelül szavai is elég bizakodásra adnak okot, többnyire csak azok ismerik a Szellemeket, akik hisznek is bennük. Szépen lassan feloldódni látszik benne a bizalmatlan hangulat, hiszen ha a hosszúéletű ártani akarna neki, azt már rég megtehette volna.
A másik hirtelen kérdésére elszégyelli magát, el is felejtette, hogy ilyesféle köszöntésben nem sűrűn lehetett része a másiknak.*
- Érintsd meg tenyerem tenyereddel. Ez jelenti köztünk békét, és rossz szándék hiányát.
*Ha az elf elfogadja hát, és viszonozza a köszöntést, hirtelen furcsa hangra lehet figyelmes, ami roppantul hasonlít egy gyomorkorgásra. Ekkor Rojym ijedten fürkészné az elf arcát, hogy felfigyelt-e eme hangra, és ha igen, szégyellősen kapná arrébb tekintetét, és sütné le szemeit, meg sem szólalván.
Konok, büszke nomádok.*
- Elf. Tehát nem ember.
*Ízlelgeti a szót magában, nem is társának, inkább csak a nagy semminek mondva. Soha életében nem találkozott még hasonló népséggel, és ha jól sejti, még nagy-nagyon sokkal nem. A Pusztán Kívüli Világ túl sok egyszerre...*
- Lelkünk össze volt fonódva. Mint neked fekete macskával, ha igaz amit mondtál, és nem hazudsz.
*Utal ezzel a Szellemek által biztosított kötelékekre vadállat és értelmes lény között, hiszen Marhjano is egy vadló volt.
Az elf válaszára, miszerint az erdő nem vette zokon apró kis karmolását egy fáját, kissé megkönnyebbül, bár nem is gondolta volna, hogy egy Szellem neheztelne rá ilyen dolgok miatt, hiszen az erdő megannyi állata ugyanezt teszi nap, mint nap, sőt, némelyikük az erdőből táplálkozik. Egyszóval nem érezte volna, hogy valamit rosszul tett, egyszerűen csak megerősítést kért.
Mindenek felett, a férfi nem igazán tűnik varázsló alkatnak, egyáltalán nem hasonlít arra a képre, miként a Bestia elképzeli ezeket a természetfeletti lényeket. Ezenfelül szavai is elég bizakodásra adnak okot, többnyire csak azok ismerik a Szellemeket, akik hisznek is bennük. Szépen lassan feloldódni látszik benne a bizalmatlan hangulat, hiszen ha a hosszúéletű ártani akarna neki, azt már rég megtehette volna.
A másik hirtelen kérdésére elszégyelli magát, el is felejtette, hogy ilyesféle köszöntésben nem sűrűn lehetett része a másiknak.*
- Érintsd meg tenyerem tenyereddel. Ez jelenti köztünk békét, és rossz szándék hiányát.
*Ha az elf elfogadja hát, és viszonozza a köszöntést, hirtelen furcsa hangra lehet figyelmes, ami roppantul hasonlít egy gyomorkorgásra. Ekkor Rojym ijedten fürkészné az elf arcát, hogy felfigyelt-e eme hangra, és ha igen, szégyellősen kapná arrébb tekintetét, és sütné le szemeit, meg sem szólalván.
Konok, büszke nomádok.*
1124. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-26 00:42:32
Üzenet elküldve: 2018-06-26 00:42:32
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Nagymacskák, ha találkoznak//
*Ha fel is tűnik neki a macskaember pillantása, amellyel hasonlóan hozzá végigméri, nem adja tanújelét, hogy zavarná, türelemmel kivárja, míg végez. A szavakra elmosolyodik, de nem kinevetni szeretné a másikat, egyszerűen csak derűsen hatnak az elhangzottak.*
- Elf vagyok, hosszúéletű. *Válaszolja, remélve, hogy ezzel megelégszik a férfi, mert ennél többet nem nagyon tudna mondani. Ő maga nem firtatja, hogy mi lehet az idegen, akivel az Erdő Szíve összehozta, türelemmel kivárja, míg erre a titokra is fény derül, felesleges ehhez kérdéseket feltenni. Idővel minden kérdésére választ kap, a fel nem tettekre is.*
- Sajnálom. *Mondja őszintén a történtekre, amelyet az idegen előad. Valamiért úgy érzi, nem bízik benne, bár lehet, hogy téved, s csak azért nem tudja ezt megállapítani, mert a férfi különös faj képviselője.
Éppoly furcsa és ismeretlen magyarázatot kap, mint maga az idegen kiléte, lombzöld tekintete a fára siklik, amely felé a puszta gyermeke int, magában elképedve látja, hogy mennyire hasonlítanak a fa törzsén látható nyomok egy irbisz karmainak nyomaira.*
- Az Erdő Szíve nem haragszik rád, legalábbis én így érzem és bántani sem akar, egyszerűen csak az erdőnek saját törvényei vannak, amelyek minden bizonnyal sokban különböznek a pusztáétól. *Számára ez teljesen elfogadható magyarázat, reméli, hogy a puszta gyermekének is meg fog felelni.
A morranásszerű hangra csak alig láthatóan összeszűkül a tekintete, egyszerűen lenyűgözi a hasonlóság, de nem marad adós a válasszal.*
- Ezt örömmel hallom, mert nem szívesen töröm meg az erdő békéjét, akkor sem, ha épp azért a békéért harcolok. *Egyértelmű válasz és eléggé őszinte is.
A szokatlan üdvözlésre értetlen pillantással reagál, ahhoz, hogy "kezet fogjanak" túl messze vannak egymástól, a karmokból pedig sejti, hogy a hagyományos, emberek közt dívó köszöntés ezúttal nem működne, ám a felfelé fordított tenyérrel sem tud mit kezdeni, sosem látott még ilyen köszöntést. Lyzendra és ő gyakran használják ősei tradicionális köszöntését, amely más fajok számára ugyanolyan idegen lehet, mint neki most a férfié.*
- Attól tartok, ha ez egy köszöntés, sajnos nem tudom, hogyan viszonozzam. *Lép közelebb a nyitott tenyeret figyelve.*
- Nem szeretnélek megbántani, ha esetleg valamit rosszul teszek. Elmondanád, hogyan viszonozhatom? *Néz fel a puszta fiának ragadozószemeibe vezeklő pillantással. Egy pillanatra még azt is elfelejti, hogy Xauzur valószínűleg ugrásra készen fürkészi minden mozdulatukat a bokrok mögül.*
*Ha fel is tűnik neki a macskaember pillantása, amellyel hasonlóan hozzá végigméri, nem adja tanújelét, hogy zavarná, türelemmel kivárja, míg végez. A szavakra elmosolyodik, de nem kinevetni szeretné a másikat, egyszerűen csak derűsen hatnak az elhangzottak.*
- Elf vagyok, hosszúéletű. *Válaszolja, remélve, hogy ezzel megelégszik a férfi, mert ennél többet nem nagyon tudna mondani. Ő maga nem firtatja, hogy mi lehet az idegen, akivel az Erdő Szíve összehozta, türelemmel kivárja, míg erre a titokra is fény derül, felesleges ehhez kérdéseket feltenni. Idővel minden kérdésére választ kap, a fel nem tettekre is.*
- Sajnálom. *Mondja őszintén a történtekre, amelyet az idegen előad. Valamiért úgy érzi, nem bízik benne, bár lehet, hogy téved, s csak azért nem tudja ezt megállapítani, mert a férfi különös faj képviselője.
Éppoly furcsa és ismeretlen magyarázatot kap, mint maga az idegen kiléte, lombzöld tekintete a fára siklik, amely felé a puszta gyermeke int, magában elképedve látja, hogy mennyire hasonlítanak a fa törzsén látható nyomok egy irbisz karmainak nyomaira.*
- Az Erdő Szíve nem haragszik rád, legalábbis én így érzem és bántani sem akar, egyszerűen csak az erdőnek saját törvényei vannak, amelyek minden bizonnyal sokban különböznek a pusztáétól. *Számára ez teljesen elfogadható magyarázat, reméli, hogy a puszta gyermekének is meg fog felelni.
A morranásszerű hangra csak alig láthatóan összeszűkül a tekintete, egyszerűen lenyűgözi a hasonlóság, de nem marad adós a válasszal.*
- Ezt örömmel hallom, mert nem szívesen töröm meg az erdő békéjét, akkor sem, ha épp azért a békéért harcolok. *Egyértelmű válasz és eléggé őszinte is.
A szokatlan üdvözlésre értetlen pillantással reagál, ahhoz, hogy "kezet fogjanak" túl messze vannak egymástól, a karmokból pedig sejti, hogy a hagyományos, emberek közt dívó köszöntés ezúttal nem működne, ám a felfelé fordított tenyérrel sem tud mit kezdeni, sosem látott még ilyen köszöntést. Lyzendra és ő gyakran használják ősei tradicionális köszöntését, amely más fajok számára ugyanolyan idegen lehet, mint neki most a férfié.*
- Attól tartok, ha ez egy köszöntés, sajnos nem tudom, hogyan viszonozzam. *Lép közelebb a nyitott tenyeret figyelve.*
- Nem szeretnélek megbántani, ha esetleg valamit rosszul teszek. Elmondanád, hogyan viszonozhatom? *Néz fel a puszta fiának ragadozószemeibe vezeklő pillantással. Egy pillanatra még azt is elfelejti, hogy Xauzur valószínűleg ugrásra készen fürkészi minden mozdulatukat a bokrok mögül.*
1123. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-26 00:01:45
Üzenet elküldve: 2018-06-26 00:01:45
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 14
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 14
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Nagymacskák, ha találkoznak//
*Ahogy a hosszú fülű ember mustráló tekintetét tűri, úgy ő is végigméri a másikat. Az első szembetűnő dolog számára a férfi füle. Túl hegyes, ez nem emberi, és újabb okot ad gyanakvásra a mágia iránt.
A másik dolog, hogy a testfelépítése, ha leheletnyivel is, de kicsit másabb, kecsesebb alak, hosszabb végtagok, mégsem a nyurgaságot keltve. Legyen az emberfia bármilyen nyakigláb, emellett a teremtés mellett akkor is zömöknek hatna.*
- Nem vagy ember. Nem vagy zöldember. Tündér sem. Akkor mi vagy?
*Teszi fel az egyértelmű kérdést, de persze közben ő is figyel a másik szavaira, még akkor is, ha abból nem sok mindent hisz el teljes mértékben.*
- Nem haragszom fekete macskádra, én is védem sajátomat, bár most messze kerültem onnan. Társam, a lovam, a mocsárba veszett.
*Magyarázza el ittléte miértjét, afféle magyarázatnak a macska számára is, hiába nincs ott. Őt nem győzte meg a másik szava arról, hogy nem mágia, és ha mégis mágia lenne, akkor az oroszlánember abban is biztos, hogy e szavakat képes az idegen közvetíteni a macskának.
Aztán szóba kerül valami, amire felcsillan a szeme, mintha egy másodpercig még dorombolna is...*
- Puszta gyermeke vagyok, Puszta Szelleme, Iyongatl az én szülőm, de ugyanúgy szeretem és félem Sziklákét, Tengerekét, Egekét, és az Erdő Nagy szellemét. Én nem bántom erdőt, akkor sem, ha ő bántani akar engem. *Ezzel kétségbeesetten a fa kérgére néz, ahol karmai nyoma láthatóak.* - Szellemed haragszik rám amiatt? *Mutat karmos ujjával a fa kérgére.* - Nem hallom őket, mióta Marhjano a Szellemekkel együtt vágtat, süketít a gyász. *Azt utolsó szavaihoz valami lüktető, messzire elhallatszódó torokhang is vegyül, talán a fekete macska is ad ki ilyen hangokat, mikor messzi társaihoz akar szólni.
Lehunyja szemeit, és kissé lenyugtatja magát. Érzi az erdőt, és érzi, hogy a Szellemek mellette járnak, még akkor is, ha ő nem hallja őket.
Újfent a másikra pillant.*
- Ha te Erdő Gyermeke vagy, és Szellemek tisztelője, akkor én barátod vagyok, nem ellenséged.
*Ezzel jobb kezét nyújtja, tisztes távolból, de nem kézfogásra, teljes tenyerét kifeszítve tartja, mintha egy láthatatlan tálcán kínálna fel valamit.
Ha az Erdő Gyermekének gyors a felfogása, könnyen rájöhet, hogy karmos ujjai miatt lenne kellemetlen a vele folytatott kézfogás, ezért választotta a Puszta Szülötte ezt az alternatívát.*
*Ahogy a hosszú fülű ember mustráló tekintetét tűri, úgy ő is végigméri a másikat. Az első szembetűnő dolog számára a férfi füle. Túl hegyes, ez nem emberi, és újabb okot ad gyanakvásra a mágia iránt.
A másik dolog, hogy a testfelépítése, ha leheletnyivel is, de kicsit másabb, kecsesebb alak, hosszabb végtagok, mégsem a nyurgaságot keltve. Legyen az emberfia bármilyen nyakigláb, emellett a teremtés mellett akkor is zömöknek hatna.*
- Nem vagy ember. Nem vagy zöldember. Tündér sem. Akkor mi vagy?
*Teszi fel az egyértelmű kérdést, de persze közben ő is figyel a másik szavaira, még akkor is, ha abból nem sok mindent hisz el teljes mértékben.*
- Nem haragszom fekete macskádra, én is védem sajátomat, bár most messze kerültem onnan. Társam, a lovam, a mocsárba veszett.
*Magyarázza el ittléte miértjét, afféle magyarázatnak a macska számára is, hiába nincs ott. Őt nem győzte meg a másik szava arról, hogy nem mágia, és ha mégis mágia lenne, akkor az oroszlánember abban is biztos, hogy e szavakat képes az idegen közvetíteni a macskának.
Aztán szóba kerül valami, amire felcsillan a szeme, mintha egy másodpercig még dorombolna is...*
- Puszta gyermeke vagyok, Puszta Szelleme, Iyongatl az én szülőm, de ugyanúgy szeretem és félem Sziklákét, Tengerekét, Egekét, és az Erdő Nagy szellemét. Én nem bántom erdőt, akkor sem, ha ő bántani akar engem. *Ezzel kétségbeesetten a fa kérgére néz, ahol karmai nyoma láthatóak.* - Szellemed haragszik rám amiatt? *Mutat karmos ujjával a fa kérgére.* - Nem hallom őket, mióta Marhjano a Szellemekkel együtt vágtat, süketít a gyász. *Azt utolsó szavaihoz valami lüktető, messzire elhallatszódó torokhang is vegyül, talán a fekete macska is ad ki ilyen hangokat, mikor messzi társaihoz akar szólni.
Lehunyja szemeit, és kissé lenyugtatja magát. Érzi az erdőt, és érzi, hogy a Szellemek mellette járnak, még akkor is, ha ő nem hallja őket.
Újfent a másikra pillant.*
- Ha te Erdő Gyermeke vagy, és Szellemek tisztelője, akkor én barátod vagyok, nem ellenséged.
*Ezzel jobb kezét nyújtja, tisztes távolból, de nem kézfogásra, teljes tenyerét kifeszítve tartja, mintha egy láthatatlan tálcán kínálna fel valamit.
Ha az Erdő Gyermekének gyors a felfogása, könnyen rájöhet, hogy karmos ujjai miatt lenne kellemetlen a vele folytatott kézfogás, ezért választotta a Puszta Szülötte ezt az alternatívát.*
1122. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-25 23:27:32
Üzenet elküldve: 2018-06-25 23:27:32
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Nagymacskák, ha találkoznak//
//Rojym, Pycta//
*Tökéletesen megérti a furcsa lény szavait, mármint nem úgy értve, hogy fizikálisan érti, amit mond, hanem az érzéseit, amelyeket szavai közvetítenek felé. Ha nem volna az Erdő Szívének fanatikus híve és szerzetese, maga is hasonlóan aggódna az életéért, ha egy irbisz ugrik elé. A feszültség utolsó morzsái is egy sóhajjal távoznak belőle, ő maga pedig végre alaposan megnézheti magának a férfit.
Macskaszerű alkat egy emberbe oltva, arca a nagymacskák és egy emberi arc harmonikus keveréke, a szőrzet és a szemek színéből most már másképpen gondolja, nem egy irbiszre hajaz az idegen, hanem valamelyik másik macskaszerű ragadozóra. A problémát elveti egyelőre és inkább az elhangzott szavakra és a másik testbeszédére fókuszál.
Úgy tűnik neki, hogy az idegen nem nyugodt meg teljesen, s bár a tőrt eltette, azok a karmos kezek adnak némi okot távolságtartásra. A macskaszerű férfi csak egyetlen rövid marokaltot láthat a csuhás jobb válla felett kikandikálni, amely egy hevederhez van erősítve. Más fegyver nincs, vagyis nem lát nála.*
- Xauzur a barátom, nincs ebben semmiféle varázslat. *Válaszol nyugodt hangon, ahogy kezeit összefűzi maga előtt.*
- Jómagam az Erdő Szívének szerzetese vagyok, a nevem Pycta del Ventus, társaimmal nem messze innen élünk egy erődben a Fákban Lakó akaratából. *Ad rövid magyarázatot itt tartózkodására.*
- Bocsáss meg Xauzur-nak, csak a területét védi, ahogy én és társaim Erdőmélyét. Remélem, te magad is tiszteled az erdőt és nem törsz a békéjére. *Egyszerre kérdés és fenyegetés, egy olyan tökéletes elegy, amelyet csak azok alkalmaznak, akik teljesen biztosak abban, hogy képesek beváltani ki nem mondott ígéretüket, ha a válasz ellenkező értelmű.*
//Rojym, Pycta//
*Tökéletesen megérti a furcsa lény szavait, mármint nem úgy értve, hogy fizikálisan érti, amit mond, hanem az érzéseit, amelyeket szavai közvetítenek felé. Ha nem volna az Erdő Szívének fanatikus híve és szerzetese, maga is hasonlóan aggódna az életéért, ha egy irbisz ugrik elé. A feszültség utolsó morzsái is egy sóhajjal távoznak belőle, ő maga pedig végre alaposan megnézheti magának a férfit.
Macskaszerű alkat egy emberbe oltva, arca a nagymacskák és egy emberi arc harmonikus keveréke, a szőrzet és a szemek színéből most már másképpen gondolja, nem egy irbiszre hajaz az idegen, hanem valamelyik másik macskaszerű ragadozóra. A problémát elveti egyelőre és inkább az elhangzott szavakra és a másik testbeszédére fókuszál.
Úgy tűnik neki, hogy az idegen nem nyugodt meg teljesen, s bár a tőrt eltette, azok a karmos kezek adnak némi okot távolságtartásra. A macskaszerű férfi csak egyetlen rövid marokaltot láthat a csuhás jobb válla felett kikandikálni, amely egy hevederhez van erősítve. Más fegyver nincs, vagyis nem lát nála.*
- Xauzur a barátom, nincs ebben semmiféle varázslat. *Válaszol nyugodt hangon, ahogy kezeit összefűzi maga előtt.*
- Jómagam az Erdő Szívének szerzetese vagyok, a nevem Pycta del Ventus, társaimmal nem messze innen élünk egy erődben a Fákban Lakó akaratából. *Ad rövid magyarázatot itt tartózkodására.*
- Bocsáss meg Xauzur-nak, csak a területét védi, ahogy én és társaim Erdőmélyét. Remélem, te magad is tiszteled az erdőt és nem törsz a békéjére. *Egyszerre kérdés és fenyegetés, egy olyan tökéletes elegy, amelyet csak azok alkalmaznak, akik teljesen biztosak abban, hogy képesek beváltani ki nem mondott ígéretüket, ha a válasz ellenkező értelmű.*
1121. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-06-25 23:10:40
Üzenet elküldve: 2018-06-25 23:10:40
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 14
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 14
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Nagymacskák, ha találkoznak - Pycta//
*Békésen feni körmeit az öreg fán. Az igazat megvallva a békéstől ugyan távol áll, szívét belülről marja a keserű epe társa halála végett, de a fáradtság őt is legyűri, mint minden létező élőt e kerek világon.
Egyszóval körmeit feni, mikor egy fekete nagymacska ugrik elébe. Fejét reflexből kapja oda, ijedtében feláll a szőr egész testén, és egy hatlábas rugóként szökell egy ugrásnyit hátrább. Mindezt természetesen velőtrázó, ijedt macskaüvöltés közepette.
Lábait megvetve védekező pozícióba áll, tőrét előrántva, farkát idegesen csóválva várja a beste ugrását, de ahelyett valaki más ugrik, méghozzá le a fáról.
A férfi eleinte abba a hitbe táplálja magát, hogy még egy fekete macska lesz az, de amint szemét odafordítja, egy emberszerű lényt pillant meg, aki csitítani próbálja a fenevadat.
Az idegen szavára hallgat, ő bizony nem mozdul, csupán farka csapkod ide-oda, azt nem tudja kontrollálni.
Egy darabig némán elfigyelgeti a macska és a furcsa szerzet közti diskurzust, majd mikor a macska kellő ideje magukra hagyta őket, és már az idegen is nyugodtabb hangon szól hozzá, bátorkodik megmozdulni, hogy a tőrt a tokjába helyezze. Lassan, kimért mozdulattal, hogy az idegen lássa, semmi rossz szándéka nincs vele.*
- Én is mondhatnám ugyanezt.
*Jelenti ki hidegen, miközben a szőr lassan visszaáll testén eredeti formába, hátracsapott füle is visszatér, ahogy kapunyi tág pupillái is összeszűkülnek kissé.
Kíváncsian, kérdőn, és gyanakodva méregeti a férfit, akinek kijelentésére az imént adott választ.*
- Nem félsz tőlem, mert jársz a macskákkal. Én félek társadtól, mert jár az emberekkel. Nem követi a Szellem akaratát. Varázslat.
*Rosszallóan tekint a férfira, ahogy ezt kijelenti. Meggyőződése, hogy mágiával irányítja a természet erejét, hogy az szolgálatába szegődjön, éppen ezért nem is bízik meg benne jelenleg.
Aztán, hogy később mi lesz, majd elválik még, de az biztos, hogy ha nem is bízik az idegenben, legalább biztonságban érzi magát, mert ő az egyetlen, aki meg tudja állítani ezt a fenevadat.
És még ki tudja, hányat ebben az erdőben?*
*Békésen feni körmeit az öreg fán. Az igazat megvallva a békéstől ugyan távol áll, szívét belülről marja a keserű epe társa halála végett, de a fáradtság őt is legyűri, mint minden létező élőt e kerek világon.
Egyszóval körmeit feni, mikor egy fekete nagymacska ugrik elébe. Fejét reflexből kapja oda, ijedtében feláll a szőr egész testén, és egy hatlábas rugóként szökell egy ugrásnyit hátrább. Mindezt természetesen velőtrázó, ijedt macskaüvöltés közepette.
Lábait megvetve védekező pozícióba áll, tőrét előrántva, farkát idegesen csóválva várja a beste ugrását, de ahelyett valaki más ugrik, méghozzá le a fáról.
A férfi eleinte abba a hitbe táplálja magát, hogy még egy fekete macska lesz az, de amint szemét odafordítja, egy emberszerű lényt pillant meg, aki csitítani próbálja a fenevadat.
Az idegen szavára hallgat, ő bizony nem mozdul, csupán farka csapkod ide-oda, azt nem tudja kontrollálni.
Egy darabig némán elfigyelgeti a macska és a furcsa szerzet közti diskurzust, majd mikor a macska kellő ideje magukra hagyta őket, és már az idegen is nyugodtabb hangon szól hozzá, bátorkodik megmozdulni, hogy a tőrt a tokjába helyezze. Lassan, kimért mozdulattal, hogy az idegen lássa, semmi rossz szándéka nincs vele.*
- Én is mondhatnám ugyanezt.
*Jelenti ki hidegen, miközben a szőr lassan visszaáll testén eredeti formába, hátracsapott füle is visszatér, ahogy kapunyi tág pupillái is összeszűkülnek kissé.
Kíváncsian, kérdőn, és gyanakodva méregeti a férfit, akinek kijelentésére az imént adott választ.*
- Nem félsz tőlem, mert jársz a macskákkal. Én félek társadtól, mert jár az emberekkel. Nem követi a Szellem akaratát. Varázslat.
*Rosszallóan tekint a férfira, ahogy ezt kijelenti. Meggyőződése, hogy mágiával irányítja a természet erejét, hogy az szolgálatába szegődjön, éppen ezért nem is bízik meg benne jelenleg.
Aztán, hogy később mi lesz, majd elválik még, de az biztos, hogy ha nem is bízik az idegenben, legalább biztonságban érzi magát, mert ő az egyetlen, aki meg tudja állítani ezt a fenevadat.
És még ki tudja, hányat ebben az erdőben?*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1938-1957